Nyáry Krisztián: Csakhogy (avagy a magyar rabszolgahajó és az elnyomók szobrai)
Magyar rabszolgák is voltak, őket is eladták – nem is akárkik. Adott esetben olyan magyarok, akinek ma is szobra áll köztéren. Le kellene hát dönteni őket? Aligha. Nyáry Krisztián irodalomtörténész a Válasz Online-nak küldött izgalmas történelmi tényfeltárásával egyszer és mindenkorra érthetővé és átélhetővé teszi, mennyire nem fekete és fehér a valóság.
Másfél évtizede a magyar-szlovák megbékélés jelképes pillanata volt, amikor Érsekújváron szobrot emeltek Széchényi György esztergomi érseknek, a város egyik alapítójának. Az 1695-ben elhunyt magyar főpap érdemdús ember volt. Bár köznemesi származású lévén nem volt köze a jótékonyságáról híres grófi famíliához, őt is a „bőkezűség és adakozás csodájának” nevezte egy kortársa. A török kiűzése után ő alapította a legrégebben működő magyar középiskolát, a mai Budapesti Egyetemi Katolikus Gimnáziumot. De iskolaépítő lendülete ezután sem állt meg, egyebek mellett Győrben, Kőszegen, Esztergomban, Egerben, Lőcsén és Pécsett alapított kollégiumot vagy fiúneveldét. Saját pénzén állíttatta helyre a tűzvészben porig égett nagyszombati papnevelő intézetet, s ami vagyona ezután maradt, azt a török háborúkban megsebesült katonák gyógyíttatására fordította. Amikor az oszmán uralom alól felszabadult Érsekújvárt érseki birtokként megkapta, irányította a felújítási munkálatokat, majd városi rangot adott a településnek, s ezzel szabad polgári jogokat biztosított az ott élőknek. Békediplomata is volt: az udvar képviseletében sikerrel vett részt az I. Rákóczi György erdélyi fejedelemmel folytatott béketárgyalásokon, majd – sikertelenül – megpróbált közbenjárni a Wesselényi-összeesküvés vádlottjai érdekében. Bőven megérdemelte hát, hogy az azóta többségében szlovákok lakta város – alapítójaként és történelmi hőseként – megemlékezzen róla.
Csakhogy.
Széchényi György aktív szereplője és egyik kitervelője volt a magyar történelem egyetlen olyan koncepciós perének, amelynek eredményként rabszolgának adtak el ártatlan magyar polgárokat. Előre kitervelten, számításból, csupán a hitük miatt. A török kiűzése nagy lendületet adott az ellenreformációnak, a katolikus egyház a protestánsokkal való teljes leszámolásra készült. 1674. március 5-én több mint hétszáz evangélikus és református lelkészt, prédikátort és tanítót idéztek Pozsonyba, egy külön e célból felállított „vésztörvényszék” elé. A vád ellenük a Wesselényi-összeesküvésben való részvétel és a törökökkel való együttműködés volt. Bár a vádak politikai természetűek voltak, a prédikátorok pontosan tudták, miért állítják őket bíróság elé. „Nem a rebellió volt a mi bűnünk, hanem a religió” – vallotta egyikük. Széchényi György – akkor éppen kalocsai érsekként – szintén nagyon pontosan fogalmazott: „Az evangélikusoknak olyan kötelet fonunk, melyet ha nyakukba ránthatunk, az evangélikus vallás soha többé lábra nem áll.”
A beidézettek közül sokan elbujdostak, de több mint háromszázan megjelentek a vésztörvényszék előtt. A vádlottaknak felkínálták, hogy elkerülhetik a bírósági eljárást, ha két héten belül átadják templomaikat és iskoláikat, majd önként emigrációba vonulnak vagy pedig katolizálnak. Néhányan e két lehetőség egyikét választották. A többség azonban nem volt hajlandó sem hitét megtagadni, sem pedig bűnösnek vallani magát, és a bíróság elé állt. A bírák és a vádlók között ott volt a katolikus egyház és az udvarhű arisztokrácia színe-virága: Esterházyak, Pálffyak, Zichyek, Forgáchok, Majláthok – a protestáns egyházközségek felszámolása, vagyonuk szétosztása üzletnek sem volt utolsó. A vésztörvényszék elnöke Szelepcsényi György esztergomi prímás volt, legaktívabb bírái pedig Széchényi György és a bécsújhelyi püspök, Kollonits Leopold voltak. A per során senkit nem vádoltak egyénileg: az egész csoportot, lényegében az evangélikus és a református alsópapságot vonták eljárás alá. Voltak a vádlottak között, akik ártatlanságuk tudatában a felmentésben bíztak, de a többségnek nem voltak illúziói. Széchényi a per folyamán többször is meglátogatta a vádlottakat, és felszólította őket hitük megtagadására. Értésükre adta, hogy lelkészi hivatásukat így is, úgy is elvesztik, de életüket megmenthetik. A vádlottak szószólója közölte vele, hogy hitükért szívesen áldozzák az életüket is. Ez az elszántság feldühítette a bírákat.
A pert felgyorsították, a prédikátorokat halálra és teljes vagyonelkobzásra ítéltek. „Meg sem köszönitek az ítéletet?!” – gúnyolódott a halált is vállaló ártatlan elítélteken Széchényi. Biztos volt a maga igazában, és abban is, hogy az eretnekek nélkül jobb hely lesz Magyarország. Nem volt személyes baja a vádlottakkal – ha katolizálnak, minden bizonnyal a segítségére is számíthattak volna. Megmentendő embernek csak a maga vallásán lévőket tekintette.
Ekkoriban már nem volt szokás vallási okokból autodafét tartani. A bírák és ügyészek már az ítélethozatal után belátták, hogy háromszáz nyilvánvalóan ártatlan ember kivégzése még a katolikus hívek egy részét is ellenük fordíthatja, nem is beszélve a diplomáciai kellemetlenségekről. A fő cél, a protestáns egyházközségek szétverése, templomaik megszerzése így is teljesült. Ezért a vádlottak többsége esetében az ítéletet kegyelemből életfogytig tartó várfogságra változtatták, őket kis csoportokban az ország különböző börtöneibe vitték. A „legkonokabb hangadók” esetében viszont csak látszólag enyhítették a legsúlyosabb ítéletet: 42 lelkészt rabszolgának szántak. Esetükben biztosak lehettek benne, hogy néhány év alatt valamennyien meghalnak majd. A prédikátorokat megláncolva, gyalog hajtották Dél-Itáliába. 32-en élték túl az utat, őket gályarabnak adták el Nápolyban. Gazdáik az evezőpadokhoz láncolták és korbáccsal verték őket, ha pedig jajgattak fájdalmukban, felpeckelték a szájukat.
Ez az időszak volt az újkori rabszolgakereskedelem virágkora, és a rabszolgamunkák közül is a gályarabság számított a legkegyetlenebbnek. Bő egy évvel később már csak 26-an maradtak a prédikátorok, és többiek sem számíthattak 2-3 évnél hosszabb további életre.
Csakhogy.
Európa protestáns közösségeihez hamar eljutott a pozsonyi ítélet, majd a rabszolgaként sínylődő hittestvérek sorsának híre is. Több helyen gyűjtés indult kiszabadításuk érdekében, végül Hollandia vállalta, hogy váltságdíjat fizet értük a rabtartóknak. A pénz azonban önmagában nem volt elég, erőt is kellett mutatni ahhoz, hogy a gályarabokat elengedjék. 1676 február 11-én Európa egyik legrettegettebb hadihajója kötött ki a nápolyi kikötőben, fedélzetén Michiel de Ruyter holland admirálissal. Ruyter ebben az időben a tengerek legyőzhetetlen fenegyerekének számított, aki közmatrózból emelkedett fel a holland flotta vezetőjévé. Legyőzte a kor legnagyobb hadiflottáit: a spanyolokat, az angolokat és a svédeket, ebben az időszakban éppen a franciák ellen harcolt. Személyes bátorsága mellett stratégiai érzékével és újító szellemével is kitűnt, például ő hozta létre a világ első tengerészgyalogos egységét is. Mivel alacsony sorból származott, híresen emberségesen bánt alárendeltjeivel. Hitét gyakorló protestánsként személyes ügyének tekintette a magyar prédikátorok kiszabadítását. A váltságdíjhoz is hozzátette a maga részét, de tengernagyi szerepvállalása ennél jóval többet nyomott a latban. A spanyol koronához tartozó Nápolyi Alkirályság vezetői nem szívesen ismerték el, hogy buzgó katolikusként ártatlan keresztény rabszolgákat dolgoztatnak a gályáikon. Ruyter szigorú tekintete – és a mintegy véletlenül a kikötőre szegeződő ágyúi – nélkül aligha adták volna át a rabokat. Így viszont lekerültek a láncok a túlélőkről. Amikor a magyarok a nápolyi rabszolgagályáról a holland vitorlásra léptek, az admirális e szavakkal fogadta őket: „Sok győzelmet arattam életemben ellenségeim felett, de legfényesebb diadalom, hogy Krisztusnak ártatlan szolgáit az elviselhetetlen terhek alól kiszabadítottam”.
Ruyter feltáplálta a rabokat és felajánlotta nekik, hogy elviszi őket a hajóján Hollandiába. Ők inkább Velencén át Svájcba mentek, innen pedig később titokban visszatértek Magyarországra, ahol illegalitásban folytatták tovább prédikátori tevékenységüket. Közülük többen is megírták elítéltetésük, rabságuk és kiszabadításuk történetét. A legismertebb mű, Kocsi Csergő Bálint latin nyelven írott visszaemlékezése másolatban terjedt egész Európában, és igen rossz fényt vetett a Habsburgokra és a monarchia katolikus klérusára. Az eset hozzájárult Ruyter admirális hírnevének növekedéséhez is. Amikor két hónappal később belehalt egy franciákkal vívott tengeri csatában szerzett sérülésébe, a francia király elrendelte, hogy a holttestét szállító hajó szabadon haladhasson francia vizeken is, – sőt, minden kikötőben, amely mellett elhajóztak, ágyúlövéssel kellett tisztelegni a nemes ellenség előtt. Hamar kialakult a közmegegyezés, hogy az alulról jött nemzeti hős nélkül a fiatal holland állam könnyen hatalmas szomszédai martalékává vált volna. Azóta is szobrok és emléktáblák tucatjai őrzik Ruyter emlékét, és a holland flotta mindenkori zászlóshajója is az ő nevét viseli. Amszterdami sírján ma is mindig van friss koszorú az „ intaminatis fulget honoribus” azaz a „makulátlan becsülettel tündököl” felirat alatt.
A bátor rabszolga-felszabadító és a protestáns gályarabok emlékére 1895-ben Magyarországon is emlékművet állítottak. A debreceni Nagytemplom mögötti téren emelt oszlopon dombormű tiszteleg „Ruyter Mihály” hőstette előtt, később pedig utcát is elneveztek róla. Az ártatlanul elítélt prédikátoroktól – Széchényi György és társai helyett – a katolikus egyház nevében évszázadok múlva II. János Pál pápa kért jelképesen bocsánatot, amikor 1991-ben megkoszorúzta az emlékművet.
Csakhogy.
2015-ben Hollandiában film készült Ruyter életéről, amely egyfajta csúcspontként mutatta be a magyar rabszolgák kiszabadítását. A díszbemutató alatt azonban százak tiltakoztak az utcán film ellen.
A demonstrálók Michiel de Rovernek, azaz „Rabló Miklósnak” és „gyarmati tengeri gazembernek” nevezték a nemzeti hőst. Adatokat soroltak arról, miként segítette elő az admirális a nemzetközi rabszolgakereskedelmet. Igaz ugyan, mondták, amit a film állít arról, hogy Ruyter elfoglalt az angoloktól két afrikai rabszolga-erődöt, de arról jótékonyan hallgat, hogy a megszerzett bázisokról ezután vígan folyt tovább a rabszolgakereskedelem – immár holland zászlók alatt. Ruyter védelmezői azzal érveltek, hogy a tengernagy bizonyítottan nem volt rasszista, hiszen egyik legkedvesebb ifjúkori barátja egy fekete matróz volt, ám ez nem győzte meg a tiltakozókat. Azzal, hogy az egykori admirális részt vett a holland gyarmatosításban – érveltek – az újkori rabszolgaságnak is aktív előmozdítója volt. S bár az Újvilágba irányuló rabszolgakereskedelemnek csak 5 százaléka zajlott holland hajókon, ez is bőven elég ahhoz, hogy ne pozitív hősként emlékezzünk rá. Ruyternek valószínűleg csakugyan nem volt baja a rabszolgának eladott feketék bőrszínével – ha felveszik a protestáns vallást, minden bizonnyal a segítségére is számíthattak volna. De megmentendő embernek csak a maga vallásán lévőket tekintette.
2020 júniusában az Amerikából indult Black Lives Matter mozgalom hatására újra előkerült Michiel de Ruyter történelmi örökségének kérdése. Rasszizmus-ellenes aktivisták az admirálist ábrázoló köztéri szobrok azonnali lebontását követelték, válaszul jobboldali civilek és volt tengerészgyalogosok szoborőrző egységeket szerveztek.
A holland kormány egy történészbizottságot kért fel, hogy részletesen tárja fel a magyar rabszolgák felszabadítójának a nemzetközi rabszolgakereskedelemben játszott szerepét.
Csakhogy?
Michiel de Ruyter és Széchényi György a magyar, a holland és a szlovák múlt összetett örökséggel rendelkező szereplői. A felvidéki város és számos iskola alapítója nélkül szegényebb lenne a kárpát-medencei kultúrtörténet. Ruyter nélkül talán nem létezne a mai formájában a holland állam, magyar szemszögből pedig ő az utolsó magyar rabszolgák felszabadítója. Közben mindketten rabszolgává tettek másokat. Ledöntsük-e hát a szobraikat? Ha így tennénk, éppen hozzájuk válnánk hasonlatossá. Akkor csak a magunk világnézetét osztó emberek emlékét tekintenénk megőrzendőnek.
Ha szembe merünk nézni vele, hogy a történelem bonyolult, az emberi életpályák pedig összetettek, akkor talán nem lesznek tökéletes szuperembernek beállítható hőseink – de maradnak szobraink, hogy emlékezni tudjunk a múltunkra.
Nyitókép (illusztráció): Alessandro Magnasco festő képe a 17. századi gályarabságról. (forrás: Bordeaux, musee des Beaux Arts Photo Josse / Leemage via AFP)
