„Gáz van, babám?” – Szörényi és Bródy Demeter Szilárdról és öntörvényű vezetőkről
Nagy felhorkanást váltott ki múlt héten, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének egyik fő kultúrpotentátja közös fotót tett közzé Szörényi Leventével és Bródy Jánossal. A Válasz Online hirtelen véleményalkotás helyett úgy döntött: inkább megkérdezzük a legendás párost, mit kerestek Demeter Szilárd irodájában. Utóbbiról Bródy gyorselemzést is ad, Szörényi pedig mesél a hatalom másik nagyon fontos emberéről, aki arra kérte: írja át az István, a királyt, mert nem tetszik neki Koppány figurája. Páros interjú könnyűzenéről és közállapotokról.
– Mégis mit kerestek önök Demeter Szilárd irodájában?
Szörényi: A reakciókat látva nyilván elárultunk valamit. Csak tudnám, mit.
– Főleg Bródy kapta meg, hogy mostantól Lesz még magyar köztársaság, meg Ezek ugyanazok helyett legfeljebb a Lökd ide a sört következhet tőle hitelesen.
Bródy: Hízelgő, hogy kritikusaim ilyen jól ismerik a repertoárt.
– Miért, kultúrpotentáttal fotózkodni, az összefér az ellenzéki szövegekkel?
Szörényi: Hogy Tini emiatt a fotó miatt ne énekelhetné a dalait? Ne hülyéskedjünk már! 55 éve indultunk ezen a pályán, akkor írtuk az első magyar nyelvű dalokat együtt. Azóta gyakorlatilag mindenkivel találkoztunk és fotózkodtunk. Még Barabás Jánossal is.
Bródy: Nota bene: Orbán Viktorral is.
Hogy egy ilyen közös fotó ma ekkora indulatokat vált ki, elég sötét képet fest aktuális közállapotainkról, erről a végletes megosztottságról.
A fotó nyilván nem nekünk volt fontos. Demeter vetette föl, hogy készítene egyet. Az ember pedig, ha már ott van, nem mondja a házigazdának, hogy márpedig ne készítse el, ne tegye ki. Akkor meg az lenne a szöveg, hogy titokban esküszik össze Szörényi és Bródy Demeter Szilárddal, nem?
Szörényi: Ráadásul Demeter Szilárd tapasztalataim szerint egyáltalán nem megosztó figura.
– Kultúrharcos szövegei azért eléggé azok tudnak lenni.
Szörényi: Lehet, hogy nem követem eléggé, én a saját tapasztalataimat tudom megosztani róla. Nyilvánvaló volt, hogy azért hívott meg, mert amit Bródyval közösen letettünk az asztalra, azt tiszteli.
– Ő akart önöktől valamit vagy önök tőle?
Bródy: Rosta Mária producerasszonyon keresztül érkezett a megkeresése. Azt üzente, örülne, ha elolvasnánk egy bizalmas anyagot: a könnyűzenei stratégiát, amit írt. Vagy öt nappal azelőtt volt ez, hogy a Válasz Online megszerezte és nyilvánosságra hozta a dokumentumot. Azóta már nem bizalmas, nyilván, de amikor megkaptuk, nagyon a lelkünkre kötötte, hogy senki másnak ne adjuk oda.
Szörényi: Én betartottam.
Bródy: Én is. A meghívás tehát azért volt, hogy élőben fejtsük ki a véleményünket az olvasottakról. Azt gondoltam, ez a mi felelősségünk. A Petőfi Irodalmi Múzeumról egyébként jó emlékeim vannak, ott volt a legutóbbi szöveggyűjteményem bemutatója is, bár akkor még Prőhle Gergely volt az igazgató, aki szintén nem tekinthető baloldalinak vagy liberálisnak. Tudomásom szerint azóta is irodalommal foglalkoznak a múzeumban – más a duma és más a valóság.
– Demeter dumája más, mint amit valójában csinál?
Bródy: Ilyen rövid ismeretség alapján nem lenne helyes, ha tévedhetetlen ítéletet akarnék alkotni egy ember személyiségéről.
– Akkor szögezzük le, hogy csupán benyomások következnek, de azért mondja el őket!
Bródy: Tudom, hogy Demeter Szilárd csak néhány éve jött át Magyarországra. Hogy Erdélyben nőtt fel. A kisebbségi magyarság kétségbeesett küzdelmeit volt kénytelen vívni jó ideig – azért, hogy megtartsa a magyar nyelvet, a magyar kultúrát. Ez a kisebbségi helyzet logikusan eredményez egyfajta dacos harciasságot, kemény beleállást.
– Kisebbségi komplexust?
Bródy: Nem tudom, komplexus-e, mindenesetre magatartásforma. Ha a többségi nemzet a román, amelynek mi nem vagyunk fontosak, a nyelvünk meg eltörlendő… Ilyenkor körömszakadtáig védeni kell azt. Ezzel az attitűddel érkezett tehát Budapestre.
Azt hiszem, előbb-utóbb rá fog jönni, hogy itt a többségi nemzet is magyar. Hogy itt nem vagyunk kisebbségben. Ő sincs.
Ez a felismerés pedig, ha megérkezik, fontos változásokat indíthat el benne. Mert amúgy kulturált, művelt, tájékozott embernek ismertem meg.
Szörényi: Abszolút. Én jártam már nála korábban is egyébként, az erdélyi István-előadások tervei miatt.
– Az István, a király iskolába megy című vetélkedő miatt?
Szörényi: Felnőtt előadások is tervben voltak, de amiatt is, igen. A járvány mondjuk némileg közbeszólt, a két évvel ezelőtt beígért kormányzati támogatás pedig azóta sem jött meg, Rosta Mária tehát kínkeservvel próbál összeszedni valami pénzt rá, de érdeklődés van. Erdélyben különösen erős a darab hatása még ma is. Igaz, az ottani gyerekek szinte csak a Koppány-tábor szereplőit szeretik játszani. A székelyek lelke koppányi – nem érnek rá filozofálni, mint István a darabban.
– A koppányi–istváni–idegenszívű problematikával most nem ugrasztanánk egymásnak önöket, mint tettük tizenkét évvel ezelőtt – inkább meséljék el, mit gondolnak a Demeter-tervről!
Szörényi: Nekünk már nem oszt, nem szoroz ugyan, de hosszú-hosszú évekig küzdöttünk, hogy a műfajt elfogadottá tegyük. Ebben pedig ez van leírva.
Bródy: A PANKKK-program Bozóki András „rockminisztersége” idején sok tekintetben hasonló volt. Sajnos az is elhalt egy idő után. A másik programját senki sem szokta tovább vinni. Ez a mostani stratégia mindenesetre a minőséget a lojalitás, a politikai szempont fölé helyezi.
– Hihető, hogy lesz ebből valami, miközben minden más szegmensben a lojalitás és a pofára osztás megy?
Bródy: Minthogy elég jó minőségben játszó rockzenekar basszusgitárosa írta a stratégiát, számomra hiteles a törekvés. Az én attitűdöm egyébként az volt, amikor elmentünk a PIM-be, hogy egy fiatal kollégával beszélgetek majd, akinek a sors lehetővé tette, hogy a műfajjal stratégiailag is foglalkozzon. Érzésem szerint egyébként kedvesebb ez neki, mint a többi, rá osztott feladat.
Szörényi: Feladat pedig van ezen a területen is. Ha például körülnézünk mondjuk az utóbbi tíz év fesztiválkínálatában, azt látjuk, egyre több az angol nevű, angolul éneklő magyar együttes. Ilyenkor azért kicsit elkedvetlenedik az ember: ezért dolgoztunk? Volt értelme megírni azt az első néhány magyar nyelvű rockdalt 55 évvel ezelőtt, ha ebbe torkollik az egész úgyis?
– Magyar szájba magyar dalt? Be kellene tiltani az angolul éneklést?
Szörényi: Dehogy kellene betiltani! Segíteni viszont lehetne és kellene is a magyar nyelvű dalokat. Sokszor ugyanis csak azért van angol szöveg, mert angolul bármilyen hülyeség jól szól. Egyszerűen olyan a hangzása, hogy ha egy teafőző használati utasítását énekled rá három akkordra angolul, az is remekül hangzik majd. Nagyjából ennyit is érnek ezek a szövegek. Azért születnek, mert nincs meg a képesség, hogy anyanyelvén alkosson a szerző. Ha valaki esetleg azért ír angolul, mert azt hiszi, hogy ettől lesz majd világsztár… Nos, nem. Ebből csak az lesz, hogy angolul énekel magyaroknak Magyarországon. Igaz, a fiatalok ma már legalább tudnak angolul, tehát értik, de talán az anyanyelvükön is megértenék.
Bródy: Sok fiatal, angolul éneklő zenekarnak mondtam már, hogy ha a magyar közönség lelkéhez akarnak eljutni, írjanak magyarul.
– Az Ivan and the Parazolnak írt is magyar slágerszöveget.
Bródy: A Margaret Island is angol szövegekkel indult. Olyan nagyon ne csodálkozzon tehát senki, ha tetszik egy stratégia, amely szintén hangsúlyosan kezeli a magyar nyelvű dalokat, amely digitális archívumot hozna létre, és az oktatást is elérhetővé tenné minden szinten. Őszintén szólva, amikor megkaptam a dokumentumot, nem voltam benne biztos, hogy végigolvasom. Könnyűzenei stratégia? Már a könnyűzene szót sem szeretem.
Amikor aztán az első bekezdés végén azt olvastam, hogy a mai magyar zenészek előtt két út áll, az egyik a celebesedés, a másik járhatatlan… Akkor elkezdett érdekelni a dolog.
Utána meg azt láttam, hogy következetesen hangsúlyozza, hogy ez a műfaj a nemzeti kultúra része. Arról ír, hogy súlya a könyvszakmáéval azonos nagyságrendű, s hogy a fiatalok sokasága a zenén keresztül találkozik a kultúrával.
– Amikor 75 évesen azt látják, hogy egyetemi szintre kerül és intézményesül az, amit kölyökként, lelkesedésből kezdtek, az jó vagy inkább szomorú?
Szörényi: Benne van a lehetőség, hogy elveszíti a spontaneitását. Ez fájó pont, de az intézményesülés sajnos automatikusan jár ilyen berögződéssel.
Bródy: A folyamat elindult már régen. Nem akadémiával: médiával. Amikor előírták a zenészeknek, milyen típusú zenéket hajlandók játszani, hogyan kell rádióbarátnak, fogyaszthatónak lenni. Nem is beszélve az állami média politikai alapú szelekciójáról. A műfaj DNS-ében viszont akkor is ott van a lázadás, még ha el is fojtja a szervilizmus. Azok a kísérletek, amikor a hatalom akarta használni, ezért nem is működtek sosem. Ott volt a polbeat. Kísérlet a szocialista társadalom felsőbbrendűségének megéneklésére. Letettek róla, kénytelenek voltak belátni, hogy nem működik. Ahogy most nem működik a Barackfa meg a „halszagú Magyarország”. A popzene abból építkezik, hogy a fiatalok ki akarják fejezni magukat. S nagyrészt mit akarnak kifejezni? Azt, hogy nem tetszik nekik, ami van.
– Mondjuk önnek sem.
Bródy: Nekem sem. Az új lemezem címe is ez: Gáz van, babám! Készen vagyok a felvételekkel, de majd ősszel jelenik csak meg, a vinyl lemez külföldi gyártása miatt. Mindenesetre ezt a lemezcímet sem fogja átírni Demeter Szilárd.
Szörényi: Egészen biztos, hogy nem. Jöttek néhányan ezzel, hogy majd ő lesz az új Erdős Péter.
Azt a korszakot nem lehet már visszahozni és nem is ez a szándék.
Nekem Erdős Péterről elég konkrét és éles emlékeim vannak egyébként. Ahogy közli például, hogy a Hej, barátom utolsó versszaka nem kerülhet fel a lemezemre. Ő tényleg cenzúrázott. Emlékszem, ahogy mondja: na neeeee! Ennyi volt a magyarázat, hogy miért nem jelenhet meg az a versszak. „Sűrű erdő, sötét erdő” – talán ezt a sort vette magára. Teljesen alaptalanul egyébként. Voltam már hetven is, amikor az eredeti, teljes verziót előadtam végre, afféle kuriózumként. Erdős tehát művészi döntéseket hozott, azokba kontárkodott bele. Hogy ilyesmit Demeter bárkivel megpróbálna megtenni… Teljesen életszerűtlen.
– Azért akinek hirtelen hatalma lesz, gyakran elkezd mindenhez is érteni.
Szörényi: Persze, ez igaz, volt is nemrég egy ilyen abszurd élményem.
– Mi történt?
Szörényi: Nagyon fontos emberrel találkoztam…
– Kivel?
Szörényi: Nem lenne korrekt névvel kikotyogni, s amúgy is: a jelenség a fontos, nem a személy. Nagyon barátságos volt először, még a Holdvilágárokban folytatott ásatásainkról is kérdezősködött. Később aztán közölte, hogy nagyon nem szereti ezt a Koppányt, akit mi a darabban megírtunk Tinivel. Szóval, ha még terveink vannak a művel, netán támogatás is kellene azokhoz, valamit csináljak vele.
– Koppánnyal?
Szörényi: Igen.
– Hogy írjon át egy 37 éves darabot a fontos ember kedvéért?
Bródy: Amelynek ráadásul mindenki tudja kívülről a szövegét!
Szörényi: Igen! Agyrém. Tűnődtem, vajon mit szeretett volna látni. Angyalszárnyas, tépelődő Koppányt? Magát jobboldalinak, konzervatívnak mondó kormány idején történt ez, holott még az elvtársak is képesek voltak kezdeni valamit Koppánnyal. Beleképzelték Nagy Imre figuráját, ő tehát a vesztes hőzöngő, szuper volt nekik úgy. És pont ez a mostani társaság nem tud mit kezdeni az István, a királlyal?
Bródy: Levente, tudod, mit jelent ez? Azt, hogy ha ma írnánk meg, sokkal nehezebben kerülne színpadra – ha egyáltalán.
Szörényi: Hogyne. Ezt már számtalanszor átgondoltam.
Ma nem biztos, hogy be lehetne mutatni. Itt tartunk. Napi politikai ügyekkel egyébként nem foglalkozom egy ideje, de ez azért elkeserítő tapasztalat.
Mindenesetre Demeter Szilárdra pont nem ez a szerencsétlen megközelítés volt a jellemző. A programjában rengeteg pénz van előirányozva például arra, hogy stúdiók, próbatermek épüljenek – nem a cenzúrázás, hanem az alapvető infrastruktúra kiépítése szerepel benne.
– Azért azzal, hogy a tervezett új rádió kiket játszik majd, politikai alapon is bele lehet nyúlni a rendszerbe – ahogy az egyébként ma is történik a közrádióban.
Bródy: Annyit talán elárulhatok, hogy a jelenlegi, könnyűzenét játszó magyar rádiókkal kapcsolatban Demeter Szilárdnak ugyanolyan fenntartásai vannak, amilyenek nekünk.
– Önöknek miért vannak? A Retro Rádió orrba-szájba játszik Illést, Fonográfot!
Bródy: Régi szerzőket játszik, persze. Régi szerzők régi számait. Régi szerzők új számait viszont nem, pedig még élünk néhányan és működünk. De ez a történet tényleg nem rólunk szól. A jövő zenészeiről és hallgatóiról. A stratégia a zenei nevelést épp úgy fontosnak tartja, ahogy én is. A hatvanas évek zenei mozgalmainak felívelése is nagyrészt annak köszönhető , hogy Kodály tanár úr erőltette és átverte az akkori államrezonon: legyen közös éneklés és általános zenei alapműveltség. Így lettek a magyar zenekarok Kelet-Európában világhírűek.
Szörényi: A későbbi táncházmozgalom alapja is ez volt aztán. De minket is megtanítottak rendesen népdalokra, az iskolai kórus, a közös éneklés pedig alapélményünk volt. Olyan jó társaság, hogy csalással bejuttattunk kappanhangú haverokat is. Testvérem, Szabolcs énekelt, a haver tátogott, gyakorlatilag leplaybackelte a meghallgatást, a tanár nem vette észre. A zenetanulás, a hangszertanulás lehetővé tétele tehát fontos és támogatandó a Demeter-tervben.
Bródy: Az ellen mondjuk tiltakoznék, ha a pályán való megjelenés feltétele lenne, hogy a zenész valamilyen iskolát elvégezzen. Az NDK-ban volt ilyen, nálunk meg engedélyt kellett szereznünk annak idején. Ezt semmiképp sem szeretném.
– Ilyen ebben a tervben azért nincs, ha jól láttuk.
Szörényi: Vannak azért olyan részek, amelyekkel egyáltalán nem értünk egyet. Az életpálya-modell például elég rossz ötlet.
Bródy: Elmondtuk Demeternek is. Ez a műfaj szerintem zenei-irodalmi iparművészet. Sok benne az iparos és akad néhány művész. És egy iparos is hozhat létre művészi értéket. Amiben igazán segíthet, az az infrastruktúra kiépítése.
Szörényi: Nem kell, hogy mindenkiből hivatásos zenész legyen, de fontos, hogy zenéljen, hogy énekeljen fiatalon: akkor lesz belőle olyan közönség, amelynek füle is van. Amely nem fogadja el a bóvlit. A könnyűzene mindenesetre kiszámíthatatlan: nem lehet tudni, az ember jó lemezt készít-e legközelebb, az tetszik-e majd a közönségnek. Semmi sem garantált, életpályát építeni nem lehet rá államilag.
– Eddig is mentek állami milliárdok a könnyűzenébe minden évben. Akkora újdonság, hogy most kétszer-két és félszer annyi megy majd – már ha megvalósulhat a Demeter-terv?
Bródy: Ez a kormány az elmúlt tíz évben kizárólag elvett a zenészektől. Amit nagy kegyesen kiosztott közöttük, azt is tőlük, tőlünk vette el – lásd az üreshordozó-díjak történetét például. Ilyen pénzekkel nagylelkűsködött. Ez az első olyan kezdeményezés, amely, úgy fest, adni akar és nem elvenni. Persze ha ennek az egésznek az lesz a vége, hogy a haverok kapják a zsozsót, az katasztrófa.
– Ezt is elmondta az illetékes elvtársnak?
Bródy: Igen. Nagyon határozottan állította, hogy mindent megtesz ez ellen.
– Az ön új lemezéről már volt szó. Leventéé hogy áll?
Szörényi: Vujicsicsékkal lemezre vettük a dalokat, amelyeket évek óta játszunk színpadokon, de ennyi.
Szólólemezem nekem már nem lesz. Nem is terveztem, hogy csinálok.
– Azért mi mindig megkérdezzük, ha alkalmunk van rá, hogy mikor írnak már újra együtt dalokat.
Szörényi: Én meg mindig elmondom, hogy 1990-ben csináltunk két új Illés-dalt, amelyek a lőtéri kutyát nem érdekelték. Teljesen felesleges. A fiatalokat nem mi érdekeljük, a korosztályunknak meg a Légy jó kicsit hozzám és a Little Richard kell.
– Nemrég halt meg a hús-vér Little Richard. Megütötte a hír?
Szörényi: Meg. Sokakat eltemettünk már, de ő tényleg nagy hatás volt, alaphatás, ő indított rá a rock and rollra, nem véletlenül ihlette azt a dalunkat is.
– Önök egyébként jól vannak? A koronavírus senkit nem támadott meg?
Bródy: Próbáltam nem reszketve bezárkózni, eljártam a stúdióba is felvételeket készíteni, inkább most vagyok óvatos. A vírus ugyanis nem tűnt el. Persze, ha már a szakmáról beszélgetünk: ez a műfaj szenvedte meg leginkább a vírust. A jelentős, nagy koncertek, fesztiválok lesznek az utolsók, amelyek engedélyt kapnak. Nem véletlen, hogy a Rolling Stones és Paul McCartney is a brit kormány intézkedését kéri.
Szörényi: Ez igaz, de én kevésbé gondolkodtam most a vírus ilyen hatásán, vagy azon, amit a világfolyamatokra gyakorol. Leköti a figyelmemet, amit Amerikában látunk. Évekkel ezelőtt írtam egy cikket. „Valaha vágytam Amerikát”. Ez volt a címe. Mégis: hogy ennyire eszkalálódik a helyzet, azt azért nem hittem volna. Szomorú látvány, ahogy George Washington szobrait döntögetik. Persze az ókor óta minimum az orrát letörjük annak a szobornak, amelyet nem mi faragtunk, az ember már csak ilyen, de azon azért eltűnődtem, miért a feketéket küldik a balhéra.
Azt még csak-csak érteném, ha indiánok döntögetnék Kolumbusz szobrát, de így azért ez tényleg tragikomédia.
Valaki a minap átdobott egy képet a zongora billentyűiről, azzal a kérdéssel: ez vajon még maradhat így? Hiszen jóval több a fehér billentyű, ráadásul a feketék kisebbek is! Jót röhögtem rajta, pedig valójában nem vicces. Mutatja az őrületet, amely tombolni kezdett ott, ahonnan a jazz, a blues, a rock and roll származik – mindaz, ami sorsfordító volt a mi életünk szempontjából.
Bródy: Elég riasztó, hogy még egy stabil demokratikus intézményrendszerrel rendelkező országot is polgárháborús hangulatba sodorhat egy öntörvényű első számú vezető, aki a személyes hatalma érdekében végletekig megosztja nemzetét. Mi már 1971-ben, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának tiszteletére készült oratóriumban megírtuk: a hatalom szeretete nem a szeretet hatalma.
Szörényi: Ezzel most nem fogok vitatkozni – már csak azért sem, mert emlékeim szerint annak idején én javasoltam megírásra azt a nyilatkozatot.
Nyitókép: Bognár Ádám Balázs
