Harc a kultuszért, avagy a szoborállító állat
Lapunk napi gyakorlatához képest rendhagyó, személyes felütésű írás következik. Kollégánk szobrászművész édesapja és gyerekkorától magával hozott érzései nyomán ír az utóbbi idők eldurvult emlékművitáiról. Következtetés: az atavisztikusnak tűnő „szobornyomor” valójában emberi lényegünkből mutat meg valamit. Nem is keveset. Esszé mítoszokról, ember és szobor konfliktusáról és a tévesen vélt változtathatatlanságról.
Az alábbi gondolatmenet rögzítésének mindenekelőtt személyes oka van. Sem műgyűjtő, sem művész nem vagyok, de az egész életemet szobrok között éltem, élem. Ezt szobrászmester édesapámnak köszönhetem. Ötven-százkilós gipszei között tanultam járni, a köztéri Kosztolányi Dezső (Szentimreváros) nálunk az előtérben, Széchenyi István (Kaposvár) a hátsó kertben volt. Munkái közül sok ma is körbevesz. Létük természetes: a szépséget és a változatlanságot jelenti.
Aztán a sors úgy hozta, hogy bár szobrokat nem készítek, az újságírás miatt időm egy részében mégis szobrokkal foglalkozom. Létük természetes: a konfliktust és az eszmék szüntelen összeütközését jelenti. A budai turul, a Kossuth téri Nagy Imre, Andrássy Gyula, amelyből Sztálint öntötték, a Robert Baden-Powell és Thomas Jefferson szobrait döntögető nyugatiak – azt dobta a gép, hogy mindegyikkel foglalkoztam rövidebb-hosszabb ideig. És közben folyamatosan nyomasztott a kérdés: miért éppen a szobrok? Más valószínűleg így tenné fel a kérdést: minek jutott az emberiség csodálatos fejlettségében űrutazó eszközökig és elektromos autókig, ha a huszonegyedik században is kő- és bronzszobrokért vívja véres utcai csatáit? Megőrültek ezek? Vagy sosem voltak normálisak?
Janet Street-Porter brit újságíró, médiaszemélyiség a napokban oda konkludált, hogy az összes köztéri szobrot le kellene szedni, hiszen „a szobor ma már nem az emlékezés megfelelő módja”. A hölgy valószínűleg nem kevesek véleményét artikulálta. Ám még annál is lehetetlenebb dolgot kíván, mint elsőre látszik.
Az emberré válás mítosza
Az emberiség szobrásza a mitikus ősteremtmények egyike, Prométheusz. A hitrege szerint a görög titán agyagból formálta meg az első embert és a világ összes többi élőlényét. Ezek kezdetben csak formák voltak. A mítosz úgy szól, Prométheusz testvére, Epimétheusz volt az, aki a formát öltött élőlényeknek tulajdonságokat ajándékozott. Csakhogy mire az emberhez ért, a tár kiürült, és semmi más nem maradt, csak egyetlen dolog: a művészet. Epimétheusz ezért a művészetet adta az embernek. Az ókori görögök szerint így esett, hogy aztán az ember maga is képes lett szobrokat és más műveket alkotni, a többi élőlény pedig nem. Anyag-forma és a művészet találkozása így lett az emberré válás mítosza.
Mai tudásunk szerint történelmünk legelső ismert szobra 32 ezer, más források szerint 38 ezer évvel ezelőtt készült: az „Oroszlánember” (Löwenmensch figurine) a németországi Stadel-barlangból került elő 1939-ben. Csontból faragták: az alak teste emberi, a feje oroszlán. Ez az első kézzel fogható bizonyíték a művészetre, illetve az ember azon képességére, hogy a valóságban nem létező dolgokat, teremtményeket képzelhet el.
Nehéz a szobrászatnak pontos definíciót adni, de a fenti két példa alapján érezzük, hogy valami olyasmi ez, ami szorosan és kezdettől fogva az emberi lényeghez tartozik.
Létezik egy kissé profán mondás: a Homo sapiens a temetkező állat. Ha ezt elfogadjuk, így is igaz: a Homo sapiens a szoborállító állat. Az ember attól a pillanattól készít szobrokat, amely pillanatban különbözni kezdett az állatvilágtól.
A faragás-formázás régebb óta létezik, mint a festészet, és megjelenése óta összefügg a kultuszokkal. Az ember világban elfoglalt helyét szent történetekben megfogalmazó mitológia legelőször szobrokban öltött testet. Fogalmunk sincs, hogy a Stadel-barlangból előkerült Oroszlánemberhez milyen képzetek kötődtek – de az egészen biztos, hogy valamilyen történet és elnevezés kapcsolódott hozzá. Az ember mindent elnevez, mindenre ad „magyarázatot”, ami csak a keze közé kerül.
Az anyagból szellemi és lelki munka árán létrehozott formának van még egy nagyon fontos tulajdonsága: túlél. Alkotója elporlad, de a mű – hacsak egy ellenérdekelt fél közbe nem jön – változtathatatlan. Vegyük ismét az Oroszlánembert: már sosem fogjuk megtudni, ki volt az alkotója, de a faragvány 30-40 ezer év múltán is itt van. Ha csak ezt nézzük, a Löwenmensch figurine faragója az emberiség legsikeresebb képzőművésze.
Ember és szobor konfliktusa
Theagenész, a Thaszosz szigetén Krisztus előtti ötödik században született ókori görög ökölvívó hatalmas ember volt. Ereje miatt sokan Héraklész utódjának tartották. A fáma szerint már kilenc éves korában képes volt hazavinni a vállain egy ércszobrot, ha az megtetszett neki. Neves atlétaként a görög versenyeken több mint 1200 győzelmi koszorút nyert.
Nem meglepő hát, hogy halála után Thaszoszon szobrot állítottak neki. Igen ám, de Theagenésznek voltak ellenségei is. (A vállon hazavitt ércről szóló sztori alapján ez nem annyira meglepő.) Volt egy ember az ellenségei közül, aki minden éjjel odament Theagenész szobrához, és megostorozta. Mintha magát a bajnokot bántalmazná. A szobor azonban az egyik rongálás alatt megbillent és rázuhant Theagenész ellenségére, így „vetve véget” a sértegetésnek. A meghalt ember fiai pedig gyilkosság vádját emelték – a szobor ellen. Igen, a történet így szól: megvádolták a szobrot. Melyet szabályos eljárás alá vontak, és végül el is ítéltek. A verdikt következtében a thaszosziak a tengerbe dobták Theagenész gyilkos szobrát.
Ostobaságnak tűnik, de a görögök semmi mást nem tettek, csak a híres Drakón nézetét követték, aki a gyilkosságra vonatkozó törvényeket alkotta meg az athéniaknak. És azok bizony kiterjedtek az élettelen tárgyakra is.
A Theagenész-történet talán az első, ami arról szól, hogy egy ember vagy közösség „felkel” egy szobor ellen.
Kicsit furcsa és bizarr, persze, de jól mutatja, hogy a műalkotásokkal szembeni indulat van olyan ősi, mint maga a művészet. Ez az indulat nagyon ritkán irányul pusztán a mű ellen: valójában a jelentéssel, a megörökített személlyel van probléma. De még a mai tudásunkkal viccesnek tűnő jogrendben élő thaszosziak is végigvittek egy szabályos tárgyalást, mielőtt döntöttek a „gyilkos” szobor tengerbe vetéséről.
Örökkévalók?
Korántsem a fent említett Theagenész volt az első halandó ember, akinek az ókori görögök szobrot emeltek. Hanem a Zsarnokölők: Harmodiosz és Arisztogeitón. Az ő mementójuk az athéni agórán állt, emlékeztetve a párosra, akik véget vetettek az első athéni türannisznak. A világhírű szoborcsoport ma Nápolyban látható.
Illetve mégsem pont az látható: ami ugyanis Olaszországban van, csupán másolat. Az eredetit a perzsa Xerxész hódításakor elrabolta, helyére nem sokkal később a görögök reprodukciót állítottak. De még mindig nem a nápolyi műnél vagyunk: ugyanis később ez a reprodukció is elveszett. Napjaink Zsarnokölők című műve római kori másolat. Harmodiosz és Arisztogeitón története példa arra, hogy a szobrok nem is annyira örökkévalók és változtathatatlanok.
Hogy közeledjünk a jelenhez: gróf Andrássy Gyula Országház melletti szobrát 1945-ben elbontották, anyagát pedig később felhasználták a Dózsa György úti Sztálin-monstrumhoz. Melyet aztán 1956-ban lelkes pestiek forradalmi hevületben csizmaszárnál elfűrészeltek és ledöntöttek. A kör akkor zárult be, amikor a néhány évvel ezelőtt újraállított Andrássy-lovasszobor anyagába beleöntöttek egy darabot az ’56-ban dekonstruált Sztálinból is.
És még egy eset, immár a közelmúltból. Önkormányzati döntés értelmében hamarosan átlényegítik a XII. kerületi turulszobrot: II. világháborúsból I. világháborús emlékmű lesz. Erre azután kerül sor, hogy kiderült, az áldozati névsorban nyilas gyilkosok is szerepelnek, ártatlan áldozatok viszont tömegével hiányoznak. A turul 2020-ban el fogja veszíteni 2005-ben kapott jelentését, és újat kap helyette.
A fejlemények ismeretében valószínűleg kevesen vannak, akik amellett érvelnek, hogy a turult úgy kell hagyni, ahogy van: nyilasostul, csonka áldozati listával. Még kevesebben lehetnek, akik azt mondják, hogy Sztálin 1956-os ledöntése kár volt.
Látjuk, hogy a szobrok sokszor nemhogy nem örökkévalók, de tévesek vagy rosszak is. Utóbbit nem csak művészileg (esztétikailag) lehet érteni: a budai turul a maga nemében kifejezetten jó alkotás, kapott jelentése és kontextusa viszont rossz, változatlanul hagyása erkölcsileg elfogadhatatlan. A mai budapesti zsánerszobrokkal a probléma éppen fordított: jelentésük alig, „moralitásuk” csupán annyi van, mint a giccseknek általában, cserébe művészi értékük csekély.
Míg az Andrássy-szobrot az egyik legjobb magyar lovasszobornak tartják (Zala György), a részben belőle öntött Sztálin-monstrum (Mikus Sándor) sok művészi értéket nem képviselt. Ledöntését megfeleltetni a mai nyugati szoborrongálásoknak persze abszolút szellemi slamposság: 64 évvel ezelőtt egy katonailag megszállt ország börtönnel és akasztással fenyegetett polgárai mentek neki a diktatúra szimbólumainak. A mai szoborrongálók viszont legfeljebb annyit kockáztatnak, hogy akció közben okostelefonjuk képernyője megreped.
×××
A világ tele van kifejezetten rossz vagy erkölcsileg elítélhető köztéri alkotásokkal. Ettől még szobrok mintázása és emelése emberi lényegünk része, nagyjából annyira, mint amennyire a temetkezés vagy bármilyen kultusz. Része volt az Oroszlánember, Theagenész és Andrássy Gyula idején és egészen biztos, hogy része lesz a jövőben is. A szoborállítás nem lesz túlhaladott.
És mert az anyagból szellemi és lelki munka árán létrehozott forma ennyire mélyen gyökerező alkotója emberi lényegünknek, a szobrokkal vigyázni kell. Akkor is, amikor a szépséget, akkor is, amikor eszmék szüntelen összeütközését jelentik – vagyis akkor is, amikor szeretjük és amikor vitatjuk őket.
Nyitókép: II. Lipót belga király büsztjének eltávolítása Belgiumban, 2020 júniusában. Fotó: MATTEO COGLIATI / HANS LUCAS / HANS LUCAS VIA AFP
