„A csendes többség szarik a bűnökre” – exkluzív interjú a náci tömeggyilkos fiával
Gyerekként a krakkói Wawel folyosóin autókázott, a reneszánsz királyi udvar ugyanis Hitler által kinevezett apja, a nürnbergi perben halálra ítélt Hans Frank főkormányzó rezidenciája volt Lengyelország náci megszállása idején. A 81 éves Niklas Frank élete nem szól másról, mint a vezeklésről: mihez kezdjen a fiú, akinek apja többmillió lengyel és zsidó kiirtásáért felelős? Annyit mindenképp megtehet, hogy ahol csak lehet, beszél róla – a magyar sajtóban a Válasz Online-nak elsőként. Exkluzív interjú Hamburg mellől német bűntudatról, megbocsátásról és arról, lehet-e kritizálnia a lengyel kormányt egy náci háborús bűnös fiának.
Kissé hajlott hátú, de kedélyes német öregúr fogad fekete Mercedesével a schleswig-holsteini falucska, Wilster vasútállomásán – ezzel bő kéthónapos, a koronavírus által elnyújtott vállalkozás közelít a végéhez. Niklas Frank nevével először akkor találkoztam, amikor recenziót írtam egy könyvről, amely részben az apja által elkövetett bűntetteket tárgyalja. Azzal a lendülettel megnéztem jónéhány interjút, amelyben róla beszél. Meg arról, hogyan befolyásolta az életét saját apja felakasztása és az, hogy ez milliók módszeres kiirtása miatt történt Nürnbergben. Nem volt egyszerű, de tanácsára elolvastam az apjáról írt könyvét: egy 300 oldalas vádbeszédet. Ez azonban csak bonyolította a felkészülést. Mégis mit kérdezzek az embertől, aki madárijesztőnek használja apja náci bőrkabátját és okkal hitte biológiai apjának a magyar kormányoldal megmondóinak idolját, Carl Schmittet? Végül leültünk a tüchtig kert sufnijában, ő meg feltette a kezét, hogy nincsenek tabuk.
×××
– Büszke arra, hogy német?
– Szeretem Németországot, de nem bízom a németekben. Németország gyönyörű, 80 millióan lakják: közülük 20 millió tényleg demokrata – legtöbbjük passzívan –, de a másik 60 millió készen állna egy másik diktatúrára, de legalábbis nem harcolna ellene.
– Furcsa, mert Németországra mint a demokrácia mintájára szoktak hivatkozni, főleg ha összehasonlítják a populisták vezette Egyesült Királysággal, Amerikával, Közép- és Kelet-Európáról nem is beszélve. Miért ilyen bizalmatlan?
– Jó sok emlékművet állítottunk az áldozatainknak, ami nagyszerű propaganda-cselekedet volt. De a csendes többség soha nem ismerte el, mit tettünk emberek millióival: elrejtik, valamiképp elfelejtik vagy nem akarnak róla beszélni. A német nem az empátia népe: képtelenek vagyunk elképzelni, milyen lehetett egy családos zsidó embereknek az, amikor hirtelen katonák jelentek meg az otthonukban, kirángatták őket a házukból, teherautóra tették és marhavagonokon az auschwitzi rámpákig szállították őket, ahol elvesztek. Hogy a saját szeretteinket képzeljük ilyen helyzetbe – na, ez ritkán történik meg Németországban. Akárhányszor beszélgetek a barátaimmal, és elhangzik a Jude szó, mindenki vonakodóvá válik, mert képtelenek elviselni, amit a szüleink és nagyszüleink tettek, vagy azt, hogy csak félrenéztek afölött, amit mások tettek ártatlanokkal.
– Volt abban bármi németesség? Tömeggyilkosságok máshol is voltak.
– Ami a német történelmet és a holokausztot illeti, nem akarom összehasonlítani más tömeggyilkosságokkal, mert csak egy trükk lenne a saját viselkedésünk kisebbítésére.
A bűn szót sem akarom ugyanakkor használni, mert senki ma élő nem bűnös emiatt – a bűn ugyanis valami nagyon személyes. Azáltal is bűnös lehet valaki, hogy félrenéz, ahogy milliók tettek a Harmadik Birodalomban. Ma tehát nem vagyunk bűnösök, de nem is állunk készen arra, hogy elismerjük, amit tettünk – leszámítva az emlékműveket. A történészeink viszont kitűnő munkát végeztek, hiszen nincs még egy olyan 20. századi bűntett, amit ilyen alaposan feltártak. A csendes többség viszont szarik rá.
– Ha a történészek tényleg ilyen jó munkát végeztek, miért feltételezi mégis a honfitársai háromnegyedéről, hogy elfogadnának egy újabb diktatúrát?
– 81 éve élek Németországban, 60 évem volt is körülnézni. Úgyhogy olyan rálátásom van erre, amilyen egy külföldinek soha nem lesz. A németek előbb engedelmeskedtek Hitlernek, majd amikor őt meg a bűnöző bandáját – köztük apámat – legyőzték, a szövetségesek közölték, hogy mostantól új életformánk lesz: a demokrácia. Ugyanúgy engedelmeskedtünk Hitlernek, ahogy tesszük az új demokráciával, ez nem belülről fakad. Másfelől be kell látnom, hogy ma minden német demokráciák legjobbikában élünk, de ez olyan, mint egy mocsár: könnyű visszasüllyedni. Örültem az EU-nak is, mert azok az országok, amelyeket korábban megszálltunk, jogosan nehezteltek ránk. Mára viszont gond van Lengyelországgal meg a nyavalyás Kaczyńskival, Magyarországgal meg a nyavalyás Orbánnal, Le Pennel Franciaországban és a csehekkel is, akiknek miniszterelnöke a saját gyárainak adja az uniós pénzeket. Hihetetlen. Nem állnak már azok a kerítések, amiket mások építettek körénk, és itt a legjobb a demokrácia, de a jobbosok nálunk is érzik, hogy van keresnivalójuk ezekkel az autoriter kormányokkal.
– A szélsőjobbos német AfD-nek tetszik Orbán vagy Kaczyński vezetési stílusa?
– Ez ennél jóval mélyebb dolog. Az AfD mára bekerült az összes tartományi parlamentbe, s ezzel például a kulturális osztályokra is, ahol szép csendben hatásuk van a kultúra megváltoztatására. Ugyanez folyik Lengyelországban a múzeumokkal: kizárólag a második világháborús nemzeti ellenállást dicsőítik, minden mást elnyomnak. Sokkal képzettebbek, mint korábban, amikor csak annyi volt a jelszó, hogy „öljük meg őket”. Valódi, de láthatatlan veszélyről van szó.
– Megnézném, mit szól egy lengyel, amikor azt hallja, hogy a megszállt Lengyelország náci kormányzójának a fia kritizálja a lengyel kormányt.
– Pár éve előfordult már, amikor egy lengyel újságíró kérdezett. Amennyire hallottam, a kormánypártból páraknak nem tetszett, és valami olyasmit reagáltak, hogy „ez a nyüves Frank jobban tenné, ha befogná, és semmi köze hozzánk”.
– Megérti őket?
– Meg. A brit meg az amerikai hadsereg tele volt a nácik ellen harcoló lengyelekkel. Nem gondolom viszont, hogy ezek a katonák, akik az életüket adták Lengyelország függetlenségéért, büszkék lennének, ha látnák, hogy Lengyelország már nem demokrácia, Kaczyński pedig mindent leépít, ami egy demokráciát erőssé tesz.
– Ha már Lengyelország, emlékszik bármire abból, milyen volt a krakkói királyi palotában, a Wawelben felnőni, ahonnan apja irányította a kormányzóságot?
– Emlékszem arra, hogyan hajtottam a kisautómat a folyosókon, és hogyan mentem bele emberekbe a sarkokon, tudva, hogy nem tehetnek velem semmit, mert az erős ember fia vagyok. Gyerekként ez elég hamar leesik. Nem beszélve az ajándékokról, amiket a szüleink kaptak. Pontosan tudtuk, hogy apánknak hatalma van, ő pedig úgy is viselkedett.
– A róla írt, Az apa című könyvében felidéz egy krakkói gettólátogatást is.
– Csak arra az egy látogatásra emlékszem, amit ott leírtam. Az maradt meg bennem, hogy rengetegen néznek minket szomorú szemekkel. Sok gyerek is volt köztük. De valószínűleg többször körbeautóztuk a gettót.
– Ami pont a vár alatt volt. Mintha önök lettek volna a királyi család, lent meg az alattvalóik.
– A könyvemből volt egyszer egy felolvasás Krakkóban, ahol felállt egy velem egykorú nő, és azt mondta: „Frank úr, ha lenne valami fogalma arról, milyen félelemben mentünk el a Wawel mellett!” Norman bátyám, aki 11 évvel volt idősebb nálam, ezt tapasztalta is. Focizott más német srácokkal, amikor az egyikük megszólalt: „Na, már megint lengyeleket lőnek.” Hallották, ahogy a himnuszukat éneklik. Ez tőlük pár sarokra történt, úgyhogy odamentek, és – egy, az ellenállás által megölt németért megtorlásul – vagy 30 lengyel túsz frissen kivégzett holtteste hevert előttük. Bátyám hazament a Wawelbe, és ebéd közben megkérdezte apámat: „Papi, mi történt ott lent? Lelőtt embereket láttam sorban az utcán.” Erre apám, a nagyember, eldobta kését-villáját, felugrott a székéből és leordította Normant: „Hallani sem akarok erről!” Aztán kirohant a szobából. Pontosan tudta, mi történt – épp az, amitől az a nő annyira tartott.
– Nem volt büszke az apja arra, amit tett?
– A kormányára volt büszke, de Himmler SS-ének ő sem tudott parancsolni. Piramisszerű hatalmi berendezkedést képzelt el, saját magával a csúcson, de Himmler mindig közbeavatkozott. Ettől még
ő volt a legmagasabb rangú náci Lengyelországban, az ő aláírása szerepelt minden törvényen, amit a közlönyben kihirdettek, így a felelősség is az övé, minden gyilkosságért,
amit az SS elkövetett. Pontosan tudta, mi folyik, és hogy egy bűnöző vezetést szolgál. És amikor a kegyetlenkedő mondatait olvastam, nem volt kétséges, hogy ő is tömeggyilkos.
– Miért pont Lengyelország élére nevezték ki?
– Rejtély. Politikai értelemben már 1933-ban, Hitler hatalomra kerülése után halott volt, hiszen addig, személyes ügyvédjeként, nagyon közel állt a Führerhez, akinek viszont ’33-tól már nem volt félnivalója. Az egyetlen, amire apámnak befolyása maradt, az igazságszolgáltatás. Tárca nélküli miniszter volt, hogy pénzt azért kapjon. Alighanem ő volt a legmeglepettebb ember a Birodalomban, amikor Rudolf Hess felhívta, hogy jelenjen meg a Führer vonatán Felső-Sziléziában. 10 percet beszélt Hitlerrel, és már ki is nevezték főkormányzónak. Hazament, anyám elé térdelt, és azt mondta neki: „Brigitte, Lengyelország királynéja leszel!” Gyanítom, Hitler pontosan tudta, hogy apám olyan, mint egy kutya, és nem fog gondot okozni.
– Mondhatott volna nemet Hitlernek?
– Persze. Nem is kellett volna ellenállóvá válnia, elég lett volna, ha néhány hónappal később besétál pár orvosi papírral, és azt mondja: „Führerem, szeretlek, a mozgalmadat is, Lengyelország lerohanását is, de hát nézd csak, rossz a szívem, nem tudom megtenni, amire kértél.” Senki nem lőtte volna le. Átkozott, hideg karrierista volt.
– Lehetett bármi fogalma arról, hogy pár év alatt milliókat gyilkolnak majd le a jóváhagyásával?
– Kellett, hogy legyen tudása, látván, mit tettek 1933 után a német zsidókkal, a koncentrációs táborok léte pedig már ismert volt. A legfelső vezetés gyakran jött össze kötetlenül is, ott pedig mindenki tudhatta, miért olyan sürgős megszállni Kelet-Európát. Apám is.
– Azt is írja Az apában, hogy a sztálingrádi fordulat után egyre kevésbé volt ellenséges a lengyelekkel…
– … soha nem utálta a lengyeleket. Az ideológiát követte, és hideg karrierista volt. Nővéreim mesélték, hogy otthon soha nem beszéltünk antiszemita dolgokról, hanem egy vidám, szerető családnak tűntünk. Nem volt náci ideológus, de abban a rendszerben karriert tudott csinálni.
– Tehát a zsidókat sem utálta?
– Fiatalkori naplóiban szó sem esik zsidókkal szembeni gyűlöletről – a franciák elleniről annál inkább, mert azok elhappolták a német nőket. Csak annyira volt antiszemita, mint a legtöbb német akkoriban.
– „Nem lehetünk finnyásak, amikor 17 ezer agyonlőtt lengyelről hallunk.” Ez is egy karrierista mondat?
– Az. Mindig le akarta nyűgözni Hitlert. Amikor meglátogatta, mindig hazaírt anyámnak, hogy „Hitler jobbjára ültettek”. Közben meg otthon Krakkóban ugyanaznap a legszörnyűbb bűnöket követték el. Egy másik mondata is megmaradt – Hilde, a dadusom mesélte, amikor egyszer meginterjúvoltam –, azt egy szilveszter éjjel a telefonba mondta helyettesének, Josef Bühlernek: „Várjatok a kivégzésekkel, amíg haza nem érek Krakkóba!”
– Sok helyütt felidézte már 1946-os utolsó találkozását apjával a nürnbergi börtönben, ahol – pár nappal az akasztása előtt – megígérte, hogy majd együtt karácsonyoznak, ön pedig tudta, hogy hazudik. Nem sok 1945 előtti emléke van: egy év alatt ennyire öntudatra ébredt?
– A háború minden német családot érintett: apák, fiúk, nagybácsik soha nem értek haza. Az én apámat letartóztatták, azt pedig minden gyerek sejti, hogy akit így visznek el, az valami rosszat tett. Láttam anyámat is, akit feldúlt az apám fogva tartása, az újságokban meg azt láttam, hogy az első sorban ül a nürnbergi tárgyalóteremben. Emlékszem, amikor az ügyvédje, Seidl úr, 1946 nyarán közölte anyámmal: „Frank asszony, kizárt, hogy a férje elkerülje a halálbüntetést, annyira erősek ellene a bizonyítékok.” Mind az öt gyerek tisztában volt ezzel, és bár csak 7 éves voltam, ezzel a tudattal érkeztem az utolsó találkozásra. Ő meg hazudott. Nagyon tud ez bántani egy gyereket.
– Volt egy pillanat, amikor belátta, hogy jogos az ítélet?
– Még azelőtt, hogy kihirdették volna. 1945 őszén a német lapokban holttestekről adtak közre képeket, alattuk pedig az állt: Lengyelország. Sokkolt engem is meg Norman bátyámat is, aki azt mondta anyámnak, hogy ha a képek valódiak, akkor apánknak semmi esélye a túlélésre.
– Miért kezdett el az apja után kutatni? Évtizedek mentek rá az életéből.
– Hadd kezdjem az elején! A legjobb dolog, ami történhetett velem – és ami megkülönböztetett a testvéreimtől –, hogy életem első éveiben apám nem ismert el fiának. Azt hitte, hogy a legjobb barátja, Kart Lasch galíciai kormányzó az apám. Anyám tapasztalt szerető volt, a másik párhuzamos titkos viszonya Carl Schmittel, a jogtudóssal volt. Emlékszem, amikor Varsóban, a Belvedere palotában – ahol majd’ 50 évvel később Lech Wałęsa államelnököt interjúvoltam – apám mindig azzal ugratott, amikor az asztal körül rohangáltam: „Mit akarsz, idegenkém? Nem is tartozol közénk.” Zokogtam. Ha megtagad az egyik szülőd, két lehetőséged van: összeomlik a személyiséged – egyik pszichiátertől a másikig mész vagy öngyilkos leszel – vagy felépíted a tudatalattidat. Velem az utóbbi történt meg.
Az egyetlen pozitív jelenet, amire emlékszem az apámmal, az volt, amikor a Wawelben borotvahabot kent az orromra a fürdőjében. Felnőve megfogadtam: nem hagyom, hogy az apám miatt összeomoljon az életem – és nem is omlott.
Amikor 22 éves egyetemistaként Münchenben megismertem a feleségem, azt mondtam neki: egyszer írok majd az apámról. S noha találkoztam a szüleim rokonaival, soha nem ez határozta meg az életemet – hanem inkább az, hogy híres rendező legyek. Nem sikerült, forgatókönyveket írtam, aztán újságíró lettem. 40 évesen kezdtem igazán kutatni apám után, amikor a hamburgi Stern hetilaphoz kerültem. Akárhányszor dolgom volt valahol Németországban, mindig találkoztam az apám akkor még élő barátaival; de csak az után, hogy meginterjúvoltam valamelyik híres német költőt az újságnak.
– A felesége mit szólt, amikor kiderült, kicsoda ön?
– Semmit. Egyszerűen belém szeretett. Soha nem jöttem rá, miért.
– Mikor ment vissza Lengyelországba?
– Csak a 80-as évek elején. Riporterként jártam Krakkóban és Varsóban. Akkor láttam először újra a Wawelt és a kressendorfi (ma krzeszowicei) hétvégi kastélyunkat. Megindító volt, de csak növelte az apámmal szembeni dühömet, hogy eszembe jutottak azok a rémtettek, amelyekről közben tudomásom lett.
– Miért érzi még mindig szükségét, hogy beszéljen róla?
– Az igazságról beszélni a legjobb dolog. Soha nem noszogattam senkit, hogy interjút akarok adni, de ha alkalmam van, nem fogok hazudni.
– De nem szenvedett még eleget az apja miatt?
– Ha szenvedtem is, az csak a megölt ártatlanok miatt volt. Ez tud igazán feldühíteni, mert a mai napig olyan történetekkel van tele az újság, amelyek a náci időkkel kapcsolatosak.
A feleségem rákbetegséggel küzd – mi pedig még annyi esélyt sem adtunk azoknak az ártatlanoknak, hogy akár egy rákbetegségig eljussanak.
– Mi lenne az apja, ha ma lenne 40 éves?
– Jól képzett ember volt. Ahogy a nürnbergi pszichológusának mondogatta, két személyisége volt: az egyik politikus, a másik jogtudós akart lenni. Ha egyszerű állampolgárként élte volna túl a háborút, valószínűleg sikeres ügyvéd vált volna belőle. Müncheni lakosként pedig CSU-szavazó.
– Nürnbergi híres mondata, hogy „1000 év is eltelik úgy, hogy Németország bűnét nem törlik el.” Őszinte volt?
– Trükk volt, hogy lenyűgözze a bírákat. Arra a kérdésre válaszolta ezt, amely a személyes felelősségét firtatta a megsemmisítő táborok működésében, és így kente el a felelősséget 80 millió honfitársa vállán, hogy a saját bűnét kisebbítse. Nem hiszek neki, még akkor sem, ha a börtönben vallásos lett és újrakeresztelte a katolikus egyház. A papja, Sixtus O’Connor atya mesélte nekem, hogy azt mondta protestáns kollégájának: „Nem vagyok benne biztos, hogy Hans Frank olyan vallásos, mint ahogy mutatja.”
Jobbra: Brigitte Frank utoljára látogatja meg férjét Niklas fiával és Brigitte lányával
– Ön keresztény?
– Katolikusnak neveltek, de 27 évesen otthagytam az egyházat. Nevetséges az egész.
– Tehát nem kell hinnie a megbocsátásban…
– … az más dolog, az emberek közt történik. De az apámnak nem tudok megbocsátani…
– … és az apja tiszteletét előíró parancsolatnak sem kell engedelmeskednie.
– A tízparancsolat még a legnagyobb ateistának is a fejében meg a szívében van, de az apád tisztelete nem azt jelenti, hogy elnéző vagy vele. Azt nézem, mit tett helytelenül, és a saját ítélőszékem elé állítom: én így tisztelem őt.
Fotók: a szerző felvételei
