Részegen ordibálni a magyarok is tudnak – frusztrált a bulinegyed angol legénybúcsúk nélkül is
Épp akkor szabadultak el az indulatok a budapesti bulinegyed körül, amikor az angol legénybúcsúsok eltűntek a fővárosból. Pedig logikus, hogy így történt: a lakókat az éveken át kontroll nélkül burjánzó itatóturizmus, a vendéglátókat a járvány sodorta a tűrőképesség határára. Most mindkét fél kígyót-békát kiált a Niedermüller Péter vezette önkormányzatra, amelynek fő bűne, hogy ha nem is hibátlanul, de konstruktívan, a felek bevonásával próbálta kezelni a helyzetet. A bulinegyed halálhírét még korai kelteni, további sorsa pedig alapvetően nem a helyi képviselők kezében van. Hanem a víruséban.
A kecske éhes, de a káposzta is elfogyott – így lehet összefoglalni az utóbbi évtizedben Magyarország egyik fő turisztikai vonzerejévé váló Belső-Erzsébetváros helyzetét idén júliusban, a 2019-es önkormányzati választást és a koronavírus első hullámát követő nyár közepén.
A helyi kocsmatulajdonosok épp cikkünk megjelenésének napjára szerveztek – gyászmenetnek induló, végül utcabállá szelídült – tüntetést a „bulinegyed visszafoglalására”, mivel úgy látják, a VII. kerületi önkormányzat épp beviszi a kegyelemdöfést a járvány miatt fél térdre kényszerített vendéglátóknak. Vannak, akik „minden idők legszigorúbb csendrendeletéről” beszélnek, mások DK-s „házmesterterrort” emlegetnek, a rendeletet megszavazó Momentumot pedig a fiatalság árulóinak tartják.
Ha azt hisszük, hogy az évek óta a bulinegyed megregulázásáért küzdő lakók eközben végre elégedetten térnek nyugovóra, nagyon tévedünk. Ők úgy vélik, az Erzsébetvárost irányító, Niedermüller Péter vezette ellenzéki összefogás behódolt a kocsmalobbinak, amikor a minap megszavazta, hogy a kerületi teraszok éjfélig nyitva maradhassanak.
Hogy melyik félnek van igaza? Kicsit mindkettőnek.
Egy kis történelem
A bulinegyed turisztikai és városfejlesztési sikertörténet – árnyoldalakkal. Belső-Erzsébetváros pusztuló, bontásra ítélt, foghíjtelkekkel szabdalt városrészből pezsgő szórakoztató és gasztronómiai negyeddé avanzsált, amely a főváros és az ország egyik fő vonzerejévé vált.
Először a romkocsmák, romkertek jelentek meg, kezdve a 2001-ben nyílt Szimplával, majd a fapados turizmus felpörgésével és a Hajógyári-szigeti diszkók bezárásával a 2010-es évek első felétől felbukkantak az olcsó itatók és a nagy befogadóképességű szórakozóhelyek. Kisebb-nagyobb sörözők, borbárok, zenés klubok, éttermek, kávézók, street food helyek – a járvány előtt mintegy 500 vállalkozás működött alig egy négyzetkilométeren, ahol esténként 30-40 ezer hazai és külföldi ivott, evett, táncolt, zenélt, szórakozott.
Mindez szervesen jött létre: nem valamilyen nagyívű, sok közpénzből írt turisztikai stratégia vagy urbanisztikai koncepció eredményként, hanem egy spontán, alulról szerveződő, vállalkozói kezdeményezésekből táplálkozó folyamat során. De pont ebből fakadtak az árnyoldalak is. Soha nem akadt senki, aki egy egységként menedzselte volna a negyedet, összebékítette volna az ellenérdekelt feleket, gondoskodott volna a terhek és hasznok méltányos viseléséről.
Azok ugyanis a következőképpen oszlottak el. A közvetlen hasznok a kocsmáknál csapódtak le, a közvetettek a budapesti szállodáknál és az Airbnb-lakástulajdonosoknál, a gyógyfürdőknél, ahol a bulituristák kipihenték fáradalmaikat, a vidéki gazdáknál, akik a termelői tojást és hagymát szállították a másnapos külföldieket kiszolgáló trendi reggelizőhelyekre. Budapest minden évben újabb blogok és magazinok menőségi toplistáin szerepelt, a Magyar Turizmus Zrt. büszkén számolt be a vendégéjszaka-rekordokról, a GDP pörgött, az adóbevételek folytak a központi költségvetésbe. Mindenki jól járt – vagyis majdnem.
A helyben lakóknak ugyanis mindennek a fonákja jutott: az utcán hajnali 3-kor artikulálatlanul ordibáló részegek, a bezárt ablak mellett átizzadt nyári éjszakák, az összehányt és összevizelt kapualjak és játszóterek, az olcsó giroszosokból és a taxikból bömbölő tuctuc, ablakot rengető basszus, az Airbnb-jüket egész lépcsőházakat felcsöngetve kereső turisták.
És aki ez ellen felszólalt, megkapta, hogy mindez egy világváros vigalmi negyedének óhatatlan velejárója, s ha nem tetszik, költözzön el, úgyis felmentek az ingatlanárak. Sokan így is tettek: 2014 és 2019 között 7 százalékkal, 3622 fővel csökkent Erzsébetváros lakossága (ezen belül a bulinegyedé valószínűleg még jobban), így az önkormányzati mandátumok számát is csökkenteni kellett. Sok társasházban kisebbségbe kerültek az állandó lakók, generációk óta itt élő értelmiségi családok vándoroltak ki. Mások ragaszkodtak otthonukhoz, aki meg épp egy hangos kocsma fölött élt, annak ez még le is nyomta az ingatlanja árát.
Tehetetlen önkormányzat
A helyi önkormányzatnak sem sok mindent jutott a bulikonjunktúrából. A felügyeleti díjból, visszaosztott helyi iparűzési adóból és az idegenforgalmi adó egy részéből néhány tízmillió forintos tétel folyt be az erzsébetvárosi költségvetésbe. Ebből kellett volna gondoskodni az önmagában milliárdos kiadást jelentő közterület-takarításról, szemétszállításról, közvécék kiépítéséről, több közterület-felügyelőről. Nemcsak a pénz, a hatáskör is hiányzott: a közteresek jogai korlátozottak, a rendőrség működésére egy kerületnek nincs ráhatása. Márpedig érzékelhető rendőri jelenlét nem volt és ma sincs a negyed utcáin.
Erzsébetváros minimális állami vagy fővárosi segítséget kapott. Soha nem volt Bulinegyed Zrt., amelynek képzeletbeli tanácsában ott ülnek a kerületi és a fővárosi önkormányzatok, a BRFK és a Magyar Turisztikai Ügynökség, a helyi civil szervezetek, lakóközösségek és vendéglátók, a szállodák, Airbnb-hirdetők, diszkont légitársaságok és a többi érintett képviselői. Akik közös munkával megpróbálják menedzselni a területet, lenyesni a vadhajtásokat, edukálni a turistákat, megosztani a terheket – fenntarthatóan működtetni ezt a fővárosi vonzerőt.
A fideszes Vattamány Zsolt által vezetett önkormányzat 2010-től nem is nagyon törekedett arra, hogy kezelje a helyzetet. Egészen 2018-ig, amikor a helyi lakókat képviselő Élhető Erzsébetváros Egyesület (ÉEE) ki nem erőszakolt egy népszavazást a kötelező éjféli zárásról. Ez az addigi teljes szabályozatlanság után fűnyíróelven fejezte volna le a bulinegyedet. Az igenek győztek, de a referendum érvénytelen volt, mivel az egész kerületben tartották, és Erzsébetváros külső részén a szavazók közül kevesen mentek el.
Aztán elérkezett 2019 ősze. Az ÉEE elnöke, az egyébként fiatal Garai Dóra kompenzációs listáról bekerült a képviselő-testületbe, Niedermüller Péter, az összellenzéki összefogás színeiben megválasztott DK-s polgármester pedig maga is a bulinegyed szabályozását ígérte kampányában.
Kompromisszum születik
Az új képviselő-testület a magyar politikában szokatlan módon fogott munkához: ha csak saját lehetőségein belül, vagyis kerületi szinten is, de egy asztalhoz ültette az érintett feleket, tőlük kért közös javaslatot a megoldásra. Megalakult a Belső-Erzsébetvárosi Munkacsoport, soraiban az érintett három körzet egyéni képviselőivel, egy kisorsolt helyi lakóval és ugyancsak kisorsolt civil szervezet (ÉEE) küldöttjével, valamint a vendéglátóhelyek két, maguk közül ajánlások útján kiválasztott delegáltjával (ők a Szimpla és Instant tulajdonosai lettek).
A Munkacsoport elolvasott és értelmezett 84 oldalnyi jogszabályt, befogadott és értékelt 120 oldalnyi javaslatot. Tanácskoztak, vitatkoztak és szövegeztek. Követeléseket fogalmaztak meg, majd azokból engedményeket tettek. Végül február közepére megszületett egy javaslatcsomag, amelyet a jegyzői iroda jogszabályba öntött, és a képviselő-testület elé terjesztett.
Nem csend-, hanem kritériumrendelet született. Kötelező éjféli zárórát rendel el, de minden hely, amely megfelel egy előre felállított feltételrendszernek, engedélyt kaphat a 24 és reggel 6 közötti nyitvatartásra is. Mik ezek a kritériumok? Dióhéjban a legfontosabbak:
- Hangerő-limitert szerelnek be hangrendszerükbe.
- Zárt ajtó mögött zenélnek (és a nagy helyek zsilipes ki- és beléptetőrendszert, digitális forgalomszámlálót, a kicsik fotocellás ajtót vagy ajtóbehúzót szerelnek fel).
- 22 és 8 óra között nem pakolnak hangosan italrekeszeket.
- Ingyenes WC-használatot biztosítanak a nem fizető vendégeknek is.
- Minden elvárhatót megtesznek, hogy vendégeik ne vigyék az utcára az alkoholt, erről beszámolót, intézkedési tervet készítenek. (Az utcán alkoholt fogyasztani eleve tilos.)
- Olyan személyt (vibe manager, doorman, host) alkalmaznak, akik az utcára kilépő vendégeket csendre intik, vagyis figyelmeztetik a közösségi együttélés szabályaira (kis helyeknél ez lehet a pultos is).
- Az üzletek előtti járdaszakaszt naponta egyszer takarítják (a takarítás 1949 óta a kerületben minden közterület-használó kötelessége egyébként is.)
- Hulladékszállítási szerződést kötnek a náluk keletkező hulladékra.
- Nem használnak egyszer használatos műanyagpoharat, csak újratölthetőt.
Mindez józan kompromisszumnak tűnik, nem megugorhatatlan akadálynak. Prosperáló vigalmi negyed sikeres vállalkozói számára az is lenne. Csakhogy ekkor jött a COVID-19. A járvány szinte lenullázta a vendéglátást, a bulinegyedben is. Sok hely rögtön bezárt, főleg azok, amelyek a külföldieket itatták, míg a magyar közönségre építők 30-50 százalékos kapacitással, de működnek. Ilyen helyzetben a vendéglátók támadásnak vették, hogy a képviselő-testület június 25-i ülésén megszavazta a csendrendeletet, ahelyett, hogy az év végéig vagy jövő nyárig jegelte volna a témát. Békeidőben még csak-csak elfogadták volna a feltételeket, de most azt mondják, a túlélésért küzdenek, nincs miből megvenni a limitert és átépíteni az ajtót, még ha a kisebb helyeknél néhány százezer forintos beruházásokról van is csak szó.
Ellenséges lépésként élték meg azt is, hogy egyedüli fővárosi önkormányzatként a VII. kerület először nem akarta elengedni a teraszok utáni közterület-használati díjat, csak moratóriumot adni a befizetésére. Az is kivágta a biztosítékot, hogy a közterület-felügyelők elkezdték ellenőrizni a kerületi teraszokra vonatkozó 22 órás záróra betartását, ráadásul néhány esetben állítólag a vendégeket is fenyegető fellépéssel. Igaz, az ellenőrzés teljes hiányához képest bármilyen hatósági jelenlét drasztikusnak hathat: a 22 órai teraszzárás 2008 óta szabály, csak épp korábban senkinek sem jutott eszébe betartatni.
Buli takaréklángon
A házmesterterrort kiáltók érveit az is gyengíti, hogy az önkormányzat gesztusokat is tett. Eleve beépített a rendeletbe 60 napos türelmi időt, vagyis a nyár végéig van idő megtenni a szükséges beruházásokat. Másrészt július 22-én megszavazta, hogy 22 óra helyett akár 24 óráig is nyitva maradhassanak a teraszok, vagyis enyhített a tizenkét éve hatályos szabályokon.
Nidermüller polgármester többször is jelezte, hogy a Munkacsoport továbbra is várja a javaslatokat, lehetőség van akár finomítani is a szabályokon. A Munkacsoport elnöke, Ujvári Kövér Mónika alpolgármester (a Madách tér környékének képviselője) találkozott is a vendéglátók képviselőivel, és nyitottságot mutatott a további párbeszédre. Ez persze politikai érdek is, hiszen a DK és főleg a Momentum nem akarja elriasztani a fiatal szavazókat helyi képviselőik buliellenesnek ható lépéseivel.
Eközben a bulinegyedet az elmúlt években szabadjára engedő Fidesz-frakció, Vattamánnyal az élen, most 180 fokos fordulattal a teraszkönnyítés ellen szavazott, a kormánypárti Magyar Hírlap pedig a lakók elárulásával vádolta meg Niedermüllert. Az ÉEE is egyfajta árulásnak, lakosság-ellenes lépésnek éli meg az enyhítést, így ők sem elégedettek.
Főleg, hogy közben azért a buli is pörög. Most csak 5-10 ezer ember jön be egy péntek vagy szombat éjjel a negyedbe, és a többség immár magyar fiatal, de ha hisszük, ha nem: részegen ordibálni ők is tudnak.
Az angol legénybúcsúsok eltűntek, a siralmas brit GDP-adatokra tekintve egyhamar nem is térnek vissza, de július végén már skandináv, sőt ázsiai bulituristákkal is lehetett találkozni. A Gozsdu Udvar dübörög, a nagyobb diszkók előtt tömött sorban várják a bebocsátást, a Madách téri teraszok pedig éjfél után is vígan működnek (fővárosi, nem kerületi közterületen, így rájuk nem vonatkozik a 24 órás záróra sem).
A bulinegyed egyelőre tehát takaréklángon bár, de él, és: mindenki frusztrált miatta. Az indulatok mögé tekintve azonban nehezen állja meg a helyét a narratíva, hogy az elvakultan buliellenes önkormányzat terrorizálja a fiatalságot. A pesti éjszaka világhíre könnyen véget érhet, de azért elsősorban a koronavírus tehető felelőssé. És ha már ez a remek adottságú terület eddig háromszor – a XX. század elején, a két világháború között és most – spontán vigalmi negyeddé fejlődött, talán egyszer negyedszer is azzá válhat. Talán kicsit igazságosabb módon, mint legutóbb.
Nyitókép: AFP/Hemis/Patrice Hauser
