„Az egyetlen esélyem a nyilvánosság” – egy szatmári zsidó történet útja a Netflixig
Nagyszülei nevelték egy szélsőségesen vallásos New York-i haszid zsidó közösségben, ahol a magyarországi múlt Isten haragjának kivetülése volt. Ez a „mindent vivő” érv sem volt elég azonban ahhoz, hogy Deborah Feldman a szatmári közösségen belül maradjon. A Válasz Online riportere Berlinben találkozott vele, hogy megértse, miért.
Deborah Feldman nevét a karantén-időszak alatt ismerhették meg Magyarországon: megjelent 2012-es bestsellerének magyar fordítása, a Netflix pedig bemutatta az abból készült, A másik út című minisorozatát. A kettő lényegesen eltér egymástól – a könyv inkább volt ihlet a sorozathoz, mint cselekményvázlat –, egy dolog viszont elsőre egyértelmű. Akár nézzük, akár olvassuk: a magyar holokauszttúlélőkből formálódott szatmári zsidó közösség valóságos etnikai-kulturális enklávét képez a brooklyni Williamsburgben. A szabályok a külvilág szemével már-már elviselhetetlenek, a fiatalok pedig – akik csak idős nagyszüleik elbeszéléseiből ismerik a háborús borzalmakat – egyre szűkebbnek érzik a kereteket. Deborah Feldman is közéjük tartozott. Nem csoda: 17 évesen választottak férjet neki, a házassága hamar csődtömeggé vált – az elvárt 10-15 gyerek helyett nagysokára csak egy jött össze –, a nők pedig amúgy is nyílt alárendeltségben élik az életüket. Az írónő élete Berlinben vett meredek fordulatot, de sok dolog máig nem természetes számára abból, amit európai értelemben vett normális életnek hívunk. A német főváros egyik csendes terén, a Viktoria-Luise-Platzon eltöltött bő óra után az is világossá vált: a világhírnév múlhat egyszerű anyai ösztönökön – és ehhez nem kell haszid zsidónak lenni.
×××
– Mit szólna a szatmári haszid közösség két rebbéje, Aaron és Zalman Teitelbaum, ha most meglátná? Hitler fővárosában ül nyilvános helyen és egy gój férfivel beszélget.
– Valószínűleg szarba se vennének. Ha ugyanis közel kerülsz hozzájuk, rájössz, hogy a sajátjukon túli világ nekik nem létezik, a saját elszigeteltségükben pedig ők a középpont. Vannak embereik, akik tartják a kapcsolatot a külvilággal, nekik így azzal semmi dolguk. Egyszerűen elillantam a világukból.
– Hiszen a történetének lényeges pontja, hogy az „elillanása” óta fenyegetéseket kap.
– Igen, de nem a rabbitól, ők ilyesmivel nem foglalkoznak. Azoknak vagyok gond, akik a külvilággal – például politikusokkal – tartják a kapcsolatot. Ők nem kedvelnek, de a közösség többi tagját ez nem foglalkoztatja, hiszen azt gondolják, hogy a világ már így is a legrosszabbat feltételezi róluk és utálja őket. Én most a rajtuk kívüli „rossz emberek” egyike vagyok.
– És ha ez a beszélgetés ott, Williamsburgben zajlana? Tudom, elméleti eshetőség csak, hisz ilyesmi ott nem történhet meg.
– Ez így van. De ha mégis megtörténne, önnel nem törődnének, csak velem. Tudomást vennének önről, persze, de ugyanúgy nem létezőnek gondolnák, mint Berlint meg egész Európát, ami számukra halott: egy temető sírokkal – amiket néha meglátogatnak.
– Miben különbözik a szatmári közösség egy diktatúrától? Van diktátor, ellenség, ideológia.
– Nem egészen. A szabályoknak ugyanis csak a közösségen belül van ereje, kilépni szabad, onnantól pedig megszűnnek a szabályok. Mivel ezek csak az emberek fejében léteznek, a megsértésük kiközösítéssel jár.
Ez pont a börtön ellenkezője, hiszen ha valaki szabályt szeg, pont azzal büntetik, hogy elengedik. Éppen ezért sokkal erősebb, mint egy diktatúra: mindenki hisz benne.
A diktatúrákban ezt sokan csak megjátsszák. Ahhoz, hogy otthagyd a közösséget, először a hitednek kell megrendülnie: abban, hogy a kiközösítés és a pénzügyi következmények olyan rettenetesek. Mivel engem a nagyszüleim neveltek, akiket a holokauszt közvetlenül érintett, sokkal erősebben jelen volt ez a hit, mint azoknál a kortársaimnál, akiket már a túlélők gyerekei – a szüleink generációja – nevelt.
– Hogyan hatottak önre a nagyszülei?
– Az egész életfelfogásomat meghatározták. Például azt is, hogy Európába tértem vissza, az identitásom gyökereihez. Nem hiszem, hogy nélkülük Berlint választottam volna.
– Örülnének, ha látnák itt?
– A nagymamámról azt képzelem, örülne és büszke lenne rám, a nagypapám viszont kissé bonyolultabb eset, mert ő volt a vallásosabb. De az emléke valamiért azt mondatja velem, hogy igazából sokkal toleránsabb ember volt.
– Unortodox című könyvében sokat ír arról, mennyire hasonlít a nagymamájára. Ha ez tényleg így van, ő miért tudta – ahogy ez a könyvből szintén egyértelmű – szó nélkül elfogadni a közösség szabályait?
– Nagyapámmal ellentétben, aki munkatáborban volt (a „munkatábor” szót Deborah Feldman magyarul mondja – a szerk.), nagyanyámnak sokkal intenzívebbek voltak a holokauszt-emlékei. Éppen a nagyanyját látogatta meg, amikor Kántorjánosiból deportálták Auschwitzba. Más vonattal érkezett, mint a kilenc testvére, akiket azonnal a gázkamrába küldtek, őt viszont – miután a mellette lévő nagyanyját szintén oda küldték – Mengele választotta ki munkaszolgálatra, a 200 fős, magyar zsidó nőkből álló csoportjukat pedig – a Vörös Hadsereg előrenyomulásával párhuzamosan – táborról táborra hajtották, egyre szörnyűbb körülmények között. Bergen-Belsenbe már tífuszosan érkezett, amikor pedig a britek felszabadították a tábort, egy magyar barátnője, Edit szólt a vöröskereszteseknek, hogy a holttestek közt heverő nagymamám még lélegzik. Három hónapig kellett kórházban tartani, hogy egyáltalán szállítható legyen Svédországba, ahová a tífuszosokat küldték. 17 évesen deportálták Magyarországról, és minden egyes ember, akit addig ismert, elpusztult: az egész életét eltörölték. Edit később Chicagóba ment férjhez egy nem zsidóhoz, vallástalanul nevelte a gyerekeit, de egyszer minden évben eljött a nagymamámhoz New Yorkba. Ilyenkor nagymama eltűnt, és csak én tudtam, hogy olyankor Edittel találkozott. Mindig azt mondogatta, hogy kétféle gondolkodás létezik:
vagy nincs Isten – hiszen másképp nem történhetett volna meg a holokauszt –, vagy pedig van, de az egy haragos Isten, és óvatosnak kell lenni, nehogy feldühítsük.
„Nem tudom, melyik az igazság, de jobb a biztonság” – így igazolta, hogy egy ilyen szélsőséges közösség tagja. Mégis volt bizonyos szabadsága, mert az „alapító” generációban afféle otthon ülő nők voltak, akik nem estek át azon az indoktrináción, mint a következő nemzedékek – én is. Megvolt a magánszférája: a ház, a konyha, a – mint később rájöttem: magyarországi mintára rendezett – kiskert, ahol senki nem zavarta. A háború után nagyon kevés kívánsága volt, és valószínűleg nem azért szült tizenegy gyereket, mert ez előírás volt, hanem mert tetszett neki a rabbinak az a gondolata, hogy ezzel „pótolják” azokat, akik elpusztultak. Úgy tudta összhangba hozni a személyes életét a közösség szabályaival, ahogy az nekem sosem sikerült volna. Az én életembe már sokkal jobban beleszóltak, és – ellentétben vele – több álmom is volt, mert nem volt holokauszt-traumám.
A Vöröskereszt által megmentett nagymama Deborah Feldman esküvője Családi portré (fényképanyag a könyvből)
– Az ön által elképzelt Isten is olyan haragos volt, mint a nagyanyjáé?
– Az enyém már más zeitgeist, mint az övé. Az én Istenem inkább jóindulatú volt, amit abból a vallásos mondatból vezettem le, hogy a saját képére teremtett minket. Ezt aztán szó szerint vettem, és a tükör elé állva azt mondtam: ha én nem vagyok gonosz és mérges, akkor Isten sem az.
– Vallásos még?
– Nem.
– Miért?
– Felnőve, amikor a gyerekemért harcoltam és az érte érzett felelősség hajtott, Isten irrelevánssá vált.
– Nem hiányoznak a szabályok?
– A szabályokat emberek – a közösség férfiai: a rabbi és a zsoldosai – alkották, nem Isten.
– Hisz a Tóra tele van szabályokkal…
– … csakhogy mi a Talmud, a diaszpóra hagyománytára alapján éltünk. Amikor elutasítod a vallást, nem feltétlenül Istent utasítod el, hanem Istennek egy meghatározott embercsoport általi interpretációját. Isten léte egy külön kérdéskör.
– Akkor úgy kérdezem: hisz abban, hogy létezik?
– Én pedig azt próbálom elmagyarázni, hogy nem ez érdekel, mert nem ezt érzem relevánsnak: sokkal inkább érdekel az emberben meglévő isteniség, mint mondjuk a mennyország. Tehát
az, hogy létezik-e Isten, nem kérdés számomra: lehet, hogy van, lehet, hogy nincs – nekem mindegy.
– Mikortól érez így?
– 2-3 évvel a távozásom után kezdtem eldobni a mankót. Mert Isten egy mankó.
– Azóta nem is foglalkoztatja ez?
– Nem. Túl elfoglalt vagyok.
– Mivel is?
– Az élettel. Ez a lényeg: végre tényleg élek. Előtte nem volt életem, amikor eljöttem, a túlélés volt a tét, de mára olyan életet építettem magamnak, ami teljesen leköt. Másnak egy csomó dolog természetes, ami nekem nem volt az. Istenről gondolkodni egyszerűen a drága időm elfecsérlése: ha végre élhetem az életem, miért tölteném az időt egy olyan absztrakt dologgal – Isten létével vagy nem létével –, amire soha nem adható válasz?
– Mint egy lázadó gyerek.
– Lehet. Ha annak akar látni, lásson.
– Ön nem így látja?
– Gyakorlatias felnőttként gondolok magamra, de a személyiségem nyilván sokkal töredezettebb, mint másé.
– Egy olyan zárt közösségben, mint a williamsburgi, mikor érezte azt, hogy valami nem normális?
– Elég későn. Sokan azt hiszik, hogy az olyan szokások, mint a hajleborotválás, traumatikus. Pedig nem az: pontosan azért nem, mert része volt annak, amit a normalitásról gondoltam. Csak visszatekintve traumatikus, amikor már van mivel összehasonlítani. Egyetemen jött el ez a pillanat, amikor láttam, mi a normalitás mások számára, és hogy van választásom.
– Ha csak később értette meg, hogy a korábbi élete nem normális, hogyhogy nem maradt a közösségben?
– A fiam miatt. Attól, hogy valami normális, még nem biztos, hogy nem káros. Amikor anya lettem, tudtam, hogy felelős vagyok a fiamért, viszont az élet, amit élünk, káros számunkra. Egyetemes anyai ösztön, hogy a legjobbat akarjuk a gyerekeinknek, és azt gondoljuk, hogy jobb életet érdemelnek, mert
az én gyerekem nem tett semmit azért, hogy az az élet jusson neki, ami nekem.
Ha nem születik meg a fiam, valószínűleg soha nem hagytam volna ott a közösséget, mert nem tartottam volna lehetségesnek, hogy jobb életem lesz. Akkor sem gondoltam ezt, amikor eljöttem, azt viszont igen, hogy a fiamnak jobb lesz. Jobb is lett.
– A könyve és a Netflix-sorozat egyik legidegenebb része a férje kiválasztása. Van bármilyen spirituális magyarázat erre a rabszolgakereskedelem-szerű, elrendezett házasságra?
– Nem kell mindenre spirituális magyarázat, ha van praktikus. Az elrendezett házasság egyenes következménye a közösségen belüli életnek. A nemek szigorú elválasztása működik, amely szerint a férfi a spiritualitás, a nő pedig a fizikalitás. A férfi dolga, hogy kapcsolatba kerüljön az istenséggel, a nőé, hogy ehhez megteremtse a földi körülményeket, ugyanakkor afféle fenyegetést is jelent az isteni kapcsolat létrejöttében – ezért kell elkülönülnie a férfiaktól. A reprodukció miatt ugyanakkor fontosak a nők, ennek pedig – az elpusztultakat pótlandó – spirituális és – a közösséghez tartozás miatt – gyakorlati fontossága is van. Vagyis
az elrendezett házasság több szempontból is szükségszerűség:
egyfelől az eltérő neműek másképp nem érintkeznének, másfelől az erre szakosodott házasságszerzőknek érdekük, hogy sikeres házasságokat plántáljanak, ami leginkább úgy történhet meg, hogy a közösségen belüli megbecsültség alapján adják egymáshoz az embereket. Egy rabbi rokona például soha nem házasodna össze valaki „alsóbb rendűvel”, és nem a hierarchia, hanem a leendő háztartáson belüli, szükségképpen eltérő tradíciók okozta konfliktusok miatt. A házasságszerzők dolga tehát megteremteni a harmóniát azzal, hogy hasonló hátterű családokból származókat „hoznak össze”.
– A szerelem semmit nem számít?
– Nem. A jiddisben nincs is rá szó, úgyhogy nem is tudtam, mi az. A házasságban olyasmire persze lehet törekedni, hogy jó kapcsolat legyen a felek közt, hogy jól kijöjjenek egymással, de a romantikus szerelem fogalma nem létezik.
– És hogy jött rá, hogy mégis van ilyen?
– Az egyetemen, mert a külvilágban meg ez volt a legfontosabb.
– Lehet ezt huszonévesen tanulni?
– Nem. Azt hiszem, másképp is szeretek, mint mások. Persze a fiamat nagyon szeretem, de az annyira ösztönös, hogy nem kell rá szó. A romantikához viszont másképp közelítek, mint a környezetem. Van arra hajlamom, hogy gondoskodjak másokról, de a szerelemre, mint hagyományos nyugati fogalomra, nincs.
– Nem érezte etikátlannak a férjére nézve, hogy megírja, mi működött a házasságában – főként pedig azt, hogy mi nem?
– Egyrészt arra, hogy – például az ön mércéje szerint – mi etikus és mi nem, szintén csak később jöttem rá, amikor megtapasztaltam, hogy létezik a magánszféra. Másrészt épp a gyerekemért harcoltam a férjemmel, egy ilyen primitív csatában pedig végtelen az eszköztár.
Ha nem kellett volna a gyerekemért harcolnom, lehet, hogy meg sem írom a könyvet:
az ügyvédem azt mondta, nincs olyan stratégia, amivel nálam maradhat a fiam, az egyetlen esélyem, hogy nyilvánosság elé tárom a velem történteket. És még így is sok mindent kihagytam, ami ártott volna a férjemnek, akivel azóta jó a kapcsolatom.
– Mert ő is otthagyta a közösséget.
– Igen. Sok minden tett, amivel eljátszotta a bizalmamat – meg a magánszférámat –, és ezt el is ismeri. Furcsa lett volna, ha az ön etikai normáihoz tartottam volna magam akkor, amikor a velem szemben állók sem ahhoz tartották magukat.
– Amikor Kelet-Magyarországon járt, érzett olyasmit, hogy „igen, innen származom”?
– Elég erősen. Beszéltem falusi polgármesterekkel, a nővel, aki a nagymamám házában él, a zsidó nővel Leveleken, akit gyerekként bujtattak meg cigányokkal, akik nála dolgoztak. És bár azt éreztem, hogy a gyökereim oda kötnek, mást már nem, mert a térség még mindig a múltban él, képtelen felzárkózni a jelenhez, emiatt nem tudok vele újrakapcsolódni.
A nagyszüleim mindig gonoszként emlegették a szomszédjaikat, szerintem viszont csak a történelem áldozatai, akik magatehetetlenek voltak azzal szemben, ami történt velük.
Nem úgy tekintenek a világra, ahogy ön meg én, ami rendben van, viszont hajlamosak vagyunk a saját mércénk szerint megítélni őket. Amikor náluk jártam, rájöttem, hogy ennek semmi értelme, nem kell őket utálnom, ahogy a nagyszüleim tették. Minden okuk megvolt rá, hogy ne kedveljenek – mit keres ott egy jó sorsú amerikai, tele dollárral? –, mégis jószívűek voltak velem. Ha arra a nőre gondolok, aki – miután a fejük felett eldőlt a sorsuk – beköltözött a nagyanyámék házába, meg arra, hogy vajon az ő gyerekei jártak jobban, vagy én, abban azért van némi irónia az élettől: nekünk jó életünk lett Amerikában, ők meg itt maradtak a kommunizmusban. Megvilágosító élmény volt.
– Ilyen utakkal a háta mögött biztosan el tudta engedni egykori közösségét?
– A nagyszüleimet, akikhez mély érzelmi szálak fűztek, el kell választani a közösségtől. Azzal ugyanis már nincs kapcsolatom. A nagyszüleimhez nagyon is van. Ez a kapcsolat pedig éppenséggel ellentétes a közösséggel: annak próbáltam meg utánajárni, kik voltak ők, mielőtt csatlakoztak, és valami olyasmire vágytam, ami nagyobb és ősibb, mint a közösség – hogy a nagyszüleim többek voltak, mint szatmári zsidók. Ehhez pedig én is hozzáférhetek.
Nyitókép: dpa/Christophe Gateau
