Belarusz: nem lesz Majdan, de egyszer minden autoriter rendszer szavatossága lejár
„A súlyosan manipulált választás – és főleg a tüntetőkkel szembeni brutális hatósági fellépés – után várhatóan lelassul, esetleg befagy az a normalizálódási folyamat, ami az EU és Belarusz között 2014 óta zajlik” – ez már biztosnak tűnik a vasárnapi, nyilvánvalóan elcsalt belarusz elnökválasztás után. Vendégszerzőnk, Rácz András történész, külpolitikai elemző szerint Alekszandr Lukasenko rezsimje rendőri értelemben túlságosan erős, és túl sokat tanult az ukrajnai eseményekből, semhogy egy, a kijevi Majdanhoz hasonló, erőszakos hatalomváltásnak érdemi esélye legyen. Csakhogy egyszer minden autoriter rendszer szavatossága lejár. Elemzés rendőri túlkapások után.
Pedig minden remekül indult. A Belarusz Köztársaságot huszonhatodik esztendeje lényegében teljhatalommal vezető elnök, Alekszandr Lukasenko szempontjából néhány héttel ezelőttig nem is alakulhatott volna jobban az augusztus 9-ére kiírt elnökválasztás. A vele szemben eddig minden választáson alulmaradt, megosztott, sokszorosan kompromittált, régi demokratikus ellenzék még létező, aprócska pártjai ezúttal sem voltak képesek egységesen felsorakozni egyetlen jelölt mögé. Remekül működött az az új, korábban nem használt trükk is, hogy a belarusz külügyminisztérium csak néhány héttel a választás előtt kérte fel hivatalosan az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetet (EBESZ) és az Európa Tanácsot arra, hogy küldjenek nemzetközi megfigyelőket. Így pedig, mivel alig volt már hátra idő a választásig, sem az EBESZ, sem az ET nem vállalta, hogy a megfigyelők jelenlétével legitimáljon egy olyan választást, amelynek sem a jelölési folyamatát, sem a kampányát nem tudták figyelemmel kísérni. Nyugati jelenlét nélkül a választást csak az Oroszország által dominált szervezet, a Független Államok Közössége ellenőrizte, valami hazai megfigyelők, akiknek döntő többsége a Lukasenkóhoz hű civil és álcivil szervezetek soraiból került ki.
Legbüszkébb azonban arra lehetett a rezsim, hogy mindhárom, komoly mozgósítási potenciállal bíró elnökaspiránst sikerült kizárni a választási versenyből.
Az ismert és gazdag bankárt, a Belgazprombankot vezető, az orosz Gazpromhoz is közel álló Viktor Babarikót júniusban tartóztatták le vesztegetési vádakkal, így ő nem is válhatott hivatalos jelöltté. Az egykori washingtoni nagykövet, az IT-szektorban is sikeres Valerij Cepkalo hiába gyűjtött össze körülbelül 160 000 aláírást, ez is kevésnek bizonyult. A Lukasenko régi bizalmasa, Ligyija Jermosina által több mint két évtizede vezetett Központi Választási Bizottság ugyanis Cepkalo támogató aláírásainak több mint felét érvénytelenítette, így a volt nagykövetnek nem lett meg a szavazólapra kerüléshez szükséges százezer aláírása. A befolyásos blogger Szergej Tyihanovszkijt pedig még májusban zárták börtönbe, így ő még a jelöltállítási folyamatban sem tudott részt venni.
És persze a rezsim számíthatott a belarusz választási rendszer régi sajátosságára, az előrehozott szavazás intézményére. Ez azt jelenti, hogy noha a választás napja augusztus 9., már öt nappal korábban, augusztus 4. és 8. között is le lehetett adni a szavazatokat. Az eljárás hivatalosan a választási bizottságok tehermentesítését szolgálja, valójában azonban az az értelme, hogy az előrehozott szavazás idején éjszakánként nem őrzik az urnákat sem, ez pedig kiváló alkalmat jelent az elnököt támogató szavazatok számának feltornászására (az urnákba szavazólapok tömegének utólagos berakására alapuló módszer az angol nyelvű szakirodalomban ballot stuffing néven ismert). Az eddigi elnökválasztások során folyamatosan emelkedett a korábban leadott szavazatok aránya, gyaníthatóan egyenesen arányosan a választási csalások mértékével. Nem volt véletlen, hogy az ellenzék idén arra buzdította a lakosságot, hogy ne szavazzon korábban, hanem csak augusztus 9-én. A mostani választáson egyébként hivatalos adatok szerint a szavazók 41 százaléka adta le így a szavazatát, ami minden korábbi értéknél magasabb, és jól jelezte, hogyan próbált a rendszer módosítani a szavazati arányokon.
Az alábecsült elégedetlenség
Az elnök népszerűségét látványosan megtépázta mind a közel egy évtizede tartó gazdasági mélyrepülés, mind pedig a koronavírus-járvány elégtelen kezelése. Emlékezetes, Lukasenko sokáig még a vírus létét is tagadta, később pedig védekezésként maszkviselés helyett vodkát, szaunát, illetve mezőgazdasági munkát javasolt. Mivel azonban Belaruszban évek óta nem készülnek nyilvános, a rezsimtől független, professzionális közvélemény-kutatások,
a rezsim nem tartott attól, hogy az elnök népszerűtlenségéről szóló információk mobilizálnák a rendszerrel elégedetleneket.
És ez volt talán a legnagyobb hiba, amiből minden más is következett. Miután Szergej Tyihanovszkij nem tudott elindulni a választáson, egy meglepő és bátor húzással a felesége, Szvetlana Tyihanovszkaja tiltakozásképpen elindult helyette, és össze is szedte a szükséges jelölő aláírásokat. Támogatóként beállt mögé Cepkalo és Babariko stábja is, így tulajdonképpen Tyihanovszkaja egységes ellenzéki jelöltté vált. Lukasenko azonban ennek ellenére alábecsülte a 37 éves, kétgyerekes anyát, többször is hangoztatva, hogy a politika nem nőknek való. Emellett még azután is kitartott, hogy Tyihanovszkajához csatlakozott Babariko felesége, Veronyika és Cepkalo kampányfőnöke, Marija Kolesznyikova is. Az ellenzéket képviselő három fiatal, energikus nő markáns ellentétet képezett az 1954-ben született elnök szürke, szovjet beszédmódjával és enervált kampányával.
A rendszert felkészületlenül érte az is, hogy az államtól független szervezetek megcsinálták a saját, online közvélemény-kutatásaikat, melyeken Lukasenko látványosan gyengébben szerepelt, mint Tyihanovszkaja. Ráadásul a rezsim erős és jól kiépített, a hagyományos médiát gúzsba kötő tájékoztatáspolitikája nem tudott mit kezdeni azzal, hogy az ellenzék a közösségi médiát használja tájékozódási és mozgósítási eszközként.
Szakpolitika helyett ellenségkeresés
A választási kampány hajrájában Lukasenko bedobta a sok más országban már bevált receptet, a külföldi beavatkozást veszélyét, Oroszországot vádolva azzal, hogy Minszkben forradalmat szándékozik szítani. Ezt a narratívát erősítendő, július 29-én a belarusz hatóságok letartóztatták az orosz Wagner katonai magánvállalat 33 zsoldosát, azzal vádolva őket, hogy az elnökválasztáson provokációkra készülnének. A wagneresek valójában átutazóban voltak csak Belaruszban, rendszeresen használják ugyanis a minszki repülőteret olyankor, amikor harmadik világbeli országokba kell utazniuk. A letartóztatott zsoldosok ügyét Lukasenko nemcsak a választási kampányában használta fel, de vélhetően később, külpolitikai célokra is elő fogja venni a történetet.
A belpolitikai probléma a Wagner-esettel Lukasenko szempontjából az volt – amint azt a Finn Külügyi Intézet kutatói, Arkady Moshes és Ryhor Nizhnikau megállapították –, hogy a belarusz elnök hagyományos szavazóbázisa Oroszországot nem fenyegetésnek, hanem éppenhogy a belarusz nép közeli barátjának tekinti, így rájuk nem volt mobilizációs hatása. A Kremlben veszélyt látó, nyugatbarát szavazók számára pedig a belarusz nyelvet alig beszélő, karrierjének első évtizedében markánsan Moszkva-barát Lukasenko nem tűnt igazán hitelesnek a belarusz függetlenség védelmezőjeként. Összességében tehát az orosz zsoldosok ügye nem erősítette érdemben Lukasenko támogatottságát.
A választás napja
Az augusztus 9-i választáson is érzékelhető volt, hogy a rezsimet meglepte a társadalom mobilizációja. Számos olyan szavazókör volt, ahol szó szerint kilométeres sorokban várakoztak az emberek, hogy leadhassák a voksukat. Más körzetekben egyszerűen elfogytak a szavazólapok, amiért Jermosina persze az ellenzéket vádolta, azt állítva, hogy a problémák szándékos szabotázs következményei. Egyes körzetekben az előrehozott szavazást annyira „túltolták” a rezsim képviselői, hogy a részvételi adatok augusztus 9-én estére meghaladták a 100 százalékot. Az este 8 órai urnazárás idején több olyan szavazókör is volt, ahol még százak álltak sorba, hogy szavazhassanak.
A Központi Választási Bizottság nem sokkal urnazárás után hozta nyilvánosságra a hivatalos exit-poll eredményeit. Eszerint Lukasenko 79,7 százalékkal nyert, míg az ellenzéki Tyihanovszkaja csak 6,8 százalékot kapott.
Azt mindenesetre jól jelezte a közlemény, hogy mi a rezsim álláspontja a választás kimenetelét illetően.
Ezek a számok éles ellentétben álltak minden korábbi, ellenzéki online és egyéb közvélemény-kutatási eredménnyel. Emellett több olyan eset is napvilágot látott, hogy egyes, a tisztességes voksolás iránt elkötelezett választási bizottsági tagok nem voltak hajlandóak aláírni a meghamisított jegyzőkönyveket. Ráadásul az este folyamán nyolcvannál több olyan szavazókör volt, ahol a bizottság a nap végén a valós eredményeket közölte, és ahol Tyihanovszkaja meggyőző fölénnyel nyert. Belaruszban 5767 szavazókör van, nyolcvan-egynéhány körzet eredménye tehát tartalmilag nem számít sokat. Mindezek az információk arra azonban mégis alkalmasak voltak, hogy növeljék az ellenzéki tüntetők elkeseredését.
Minszk nem hisz az elnöknek
A választás estéjén tartott tiltakozó megmozdulás a belarusz ellenzék két évtizedes hagyománya, így Tyihanovszkaja támogatói idén is hetekkel korábban készültek már augusztus 9. estéjére. A hivatalos exit-poll eredmények kihirdetése után nagy tüntetések kezdődtek Minszkben, és harmincnál több vidéki városban is. Évtizedek óta nem látott tömegek lepték el az utcákat, a fővárosban tízezrek, vidéken ezrek tiltakoztak, a szavazatok tisztességes, átlátható újraszámolását követelve.
A nagyságrend érzékelhetően meglepte a rezsimet: a fővárosban ugyan volt elegendő rendőri erő, vidéken azonban több helyen a tüntetők kerültek ideiglenesen létszámfölénybe.
Nem volt tökéletes az internet kontrollja sem. Bár a sávszélességet az egész országban korlátozták, és több fontos weboldal teljesen elérhetetlenné vált, az ellenzéki mozgósítás és koordináció legfontosabb platformjaként szolgáló Telegram csatornái mindvégig működtek.
Bolotnaja, nem Majdan
Az ellenzéki mozgósítás ellenére a Lukasenko-rendszer fizikai erőfölénye idővel érvényesülni tudott. Az augusztus 9-éről 10-ére virradó éjszaka a hatóságok rég nem látott brutalitással léptek fel, a tulajdonképpen „megszokott” gumibot és könnygáz mellett vízágyút, sőt gumilövedékeket is bevetve. Százak sebesültek meg, és országosan több mint háromezer embert tartóztattak le. Hajnalra a tüntetéseket mindenhol leverték.
A választási bizottság 10-én délelőtt hozta nyilvánosságra az előzetes végeredményt. Eszerint Lukasenko a szavazatok 80,23 százalékával magabiztosan nyert, míg Tyihanovszkaja végül 9,9 százalékot kapott. Látható, hogy a hivatalos eredmények érdemben nem módosultak az exit-pollhoz képest. Ez érthetően feltüzelte az ellenzék támogatóit. Augusztus 10-n éjjel is komoly tüntetések voltak országszerte, de ezeket is szétverte a rendőrség. Legalább egy ember meghalt, ismét százak sebesültek meg. Tyihanovszkaja 10-én este Litvániába távozott, ami vélhetően a nagyobb demonstrációk végét jelenti. Az ellenzék ezek után országos sztrájk szervezésével próbálkozik majd.
Ahogyan azt a kiváló elemző, Jarábik Balázs megfogalmazta: ami most történik, az Lukasenko számára Bolotnaja lesz, de nem Majdan. Azaz olyan jellegű, elhúzódó legitimációs válság várható, mint amivel a Dmitrij Medvegyevtől az elnöki széket 2012-ben visszavevő Vlagyimir Putyin nézett szembe 2012 őszén, és ami a moszkvai Bolotnaja téri tiltakozásokban csúcsosodott ki. Ahhoz azonban
a rezsim rendőri értelemben túlságosan erős, és túl sokat tanult az ukrajnai eseményekből, semhogy egy, a kijevi Majdanhoz hasonló, erőszakos hatalomváltásnak érdemi esélye legyen.
Egyszer minden autoriter rendszer szavatossága lejár
Az azonban, hogy a mostani tüntetéseket szétverték, nem fogja semmissé tenni a rendszerrel szembeni kiterjedt társadalmi elégedetlenséget. Az, hogy a Tyihanoszkvaja vezette ellenzék nem ismerte el a választási eredményeket, már előrevetíti a legitimációs válságot. Azt követően tehát, hogy visszaáll majd a „körötte csend amerre ment, És néma tartomány” állapota, a Lukasenko-rendszer elhúzódó belpolitikai nehézségekkel lesz kénytelen szembenézni. Kérdéses, hogy egy szándékosan nem reprezentatív, passzív lakosságra hangolt politikai rendszer mit tud majd kezdeni azzal, hogy a társadalom egyre szélesebb rétegei követelnek aktív politikai részvételi lehetőséget.
Borúsnak tűnik a külpolitikai jövő is. A súlyosan manipulált választás – és főleg a tüntetőkkel szembeni brutális hatósági fellépés – után várhatóan lelassul, esetleg befagy az a normalizálódási folyamat, ami az EU és Belarusz között 2014 óta, a Krím félsziget törvénytelen orosz annexiója óta zajlik. Lukasenko ugyanis, komoly fenyegetésként érzékelve az ukrajnai orosz beavatkozást, immár hatodik éve igyekszik nyitni az EU és az Egyesült Államok felé annak érdekében, hogy valamennyire képes legyen ellensúlyozni országa súlyos függését Moszkvától. A folyamat eddig látványos eredményekkel járt: az Egyesült Államok hosszú évek után újra delegált nagykövetet Minszkbe, sőt idén februárban Mike Pompeo amerikai külügyminiszter is ellátogatott a belarusz fővárosba. Az Európai Unió pedig nemrégiben vízumkönnyítési megállapodást írt alá Belarusszal, és növekszik a Minszknek juttatott támogatások összege is. Azzal viszont, hogy ezek a közeledési folyamat várhatóan lelassul, Belarusz külpolitikai mozgástere szűkülni fog, amit Oroszország nyilván nem habozik majd kihasználni.
A szerző megjegyzése: „A Belarusz Köztársaság két hivatalos nyelvet ismer el, a belaruszt és az oroszt. Jelen cikkben a belarusz nevek orosz átírását használtam a könnyebb érthetőség végett, ez azonban nem jelent semmiféle politikai vagy egyéb preferenciát.”
Nyitókép: ellenzéki tüntető 2020. augusztus 9-én Lukasenko közösségi médiában terjedő, az ellenzéki médiumok felmérésein elért eredményére utaló gúnynevével (Szása 3%). Fotó: NurPhoto/Celestino Arce
