Az ördöggel is lepaktált a tüdőbeteg gyerekekért – 75 éve halt meg Müller Vilmos
Gömbös Gyula műtéteknél asszisztált neki, a szegedi színigazgató felesége Móra Ferenccel tévesztette össze, Tóth Árpád tíz kilót hízott a segítségével, mindeközben darabokat írt, ráadásul életre hívta az első magyar iskolaszanatóriumot. Nem mellesleg részt vállalt a száz éve pusztító kórok megfékezésében. Ne csodálkozzon a nyájas olvasó, ha nem ugrik be, kiről van szó. Eddig a pillanatig senki sem ismerte Müller Vilmos, a szegényeket és újságírókat segítő zsidó orvos nevét, aki a gyógyítás mellett a tudományos ismeretterjesztésnek is úttörője volt itthon. S hogy hogyan kerül most a királyi tanácsosságig is jutó tudós-orvos-író nem mindennapi élete a Válasz Online olvasói elé? Hlacs Emese jóvoltából, aki bár üzleti folyamatelemző, de már környezetkutatói tanulmányai alatt is rajongott a nagy tudósokért, tudományos ismeretterjesztőkért. Egy antikváriumban jött vele szembe Müller Vilmos Csodatevők című könyve, a szerzőről viszont nem állt rendelkezésre információ. Szabadidejében kutatni kezdett hát. Különösen kreatív életútra bukkant.
Népes zsidó családba született Müller Vilmos Szabadkán, 1878. május 11-én. Müller Dániel köztiszteletben álló bácskai kereskedő és Goldarbeiter Borbála öt gyerekéből Vilmos és Jenő váltak országosan ismertté, ahogy ma mondanánk: „közszereplővé”. (Öccse, aki vezetéknevét Molnárra változtatta, ügyvéd lett, de íróként, újságíróként, lapszerkesztőként csinált karriert kezdetben Szegeden, majd a fővárosban.)
A család még Vilmos gyerekkorában Szegedre költözött. Jómódban éltek, a szülők taníttatni tudták Vilmost és testvéreit is. A szegedi piarista gimnázium után a Budapesti Királyi Magyar Tudomány-Egyetem Orvostudományi Karán folytatta tanulmányait, ahol 1899-ben szerzett diplomát. Az egyetemen tanára volt Korányi Frigyes, akit Müller egész életében példaképének tekintett, s akinek tüdővész elleni küzdelmében követője kívánt lenni. Az Alföldhöz való kötődése és Korányi iránti tisztelete már az egyetem elvégzése után cselekvésre késztette a „morbus hungaricus”, vagyis a tüdőtuberkulózis (TBC) terjedésének megfékezése érdekében.
Ambícióit nem fékezte szerénység. 1900-ban, mindössze 22 évesen a Budapesti kir. Orvosegyesület, XXVI. rendes ülésén, majd a Szegedi orvos-egyesület XIX. Szakülésén is tüdővész-szanatóriumok létesítését szorgalmazta vendégelőadóként. Miközben a II. Sebészeti Klinika „díjazatlan műtőnövendékeként” gyarapította gyakorlati tudását, megjelent első közegészségügyi cikke a Pesti Hírlapban Harc a tüdővész ellen címmel. Ebből kiderül, hogy ekkor félmillió tüdővészes van Magyarországon és évente 70 ezernél többen halnak bele a betegségbe. A tuberkulózis főként a rossz szociális-, lakás- és higiénés viszonyok között élőket veszélyeztette főleg az Alföldön, ráadásul elsősorban a fiatalokat, gyerekeket.
Bár a TBC-járványt számos biológiai és epidemiológiai ok miatt sem érdemes összehasonlítani a koronavírus okozta pandémiával, sem a korabeli viszonyokat a maiakkal, az áldozatok lakosságarányos száma közötti nagyságrendi különbség azonban jól érzékelteti: a tüdővész fenyegetése miatti aggodalom nem volt túlzó. Magyarországot más államoknál is nagyobb mértékben sújtotta a kór, amely az 1900-as évek elején a halálesetek 25-30 %-át okozta. Évtizedekbe telt, mire sikerült legyőzni.
Müllerre mindenesetre hamar felfigyel a szakma: Kuthy Lajos, a budapesti «Erzsébet» tüdővész-szanatórium igazgató-főorvosa kinevezi intézménye első tanársegédévé. Még ez év októberében, az Országos Közegészségi Egyesület ülésén felolvassa Az iskola és tuberkulózis című előadását, novemberben pedig megjelenik első szakmai könyve, a Klinikai Recipe Könyv. Decemberi, az Ország-Világ 50. számában megjelent cikkében olyan járványügyi intézkedésekre tesz javaslatokat, mint a „dispensaire”-ek (járványügyi intézmények) felállítása és „detektívjeik” segítségével a betegek felkutatása.
Az 1904-es esztendő már Párizsban, Alexandre Marmorek professzor oldalán találja a fiatal orvost. Marmorek TBC elleni szérum kifejlesztésén dolgozott, melyet lovakból kitenyésztett tuberkulózis-baktériumok szűrletéből állított elő. Márciusban, párizsi tanulmányútjáról hazatérve, Müller átveszi a „Marmorek-féle szérumoltó intézet” vezetését. Praxisa mellett folyamatosan ír a témáról, orvosi és közéleti lapokba is. A sajtóval tehát nem csak testvére révén van kapcsolata: őt magát is tudományos újságírónak tekinthetjük. Alighanem ennek tudható be, hogy élete során kiemelten támogatta az újságírók egészségügyi ellátását: felajánlotta például a Vidéki Hírlapírók Országos szövetségének, hogy „a vezetése alatt álló intézet évente három vidéki tüdőbajos hírlapíró díjmentes kezelésére a legnagyobb készséggel vállalkozik, ha azok a szövetség útján oda internáltatnak”.
A Marmorek-szérum ígéretesnek mutatkozott a tüdőtuberkulózis betegség korai fázisában szenvedő embereknél, de hosszútávon nem bizonyult kellően hatásosnak. Ezért is lehet, hogy 2 évvel később Müller már a Behring szérumkutatásához fűzött nagy reményeket.
A még mindig csak 28 esztendős „operatőr” már a németországi St. Blasieni Szanatórium másodfőorvosa. Itt ismeri meg a szép Helénát, Georg Mendershausen németországi nagykereskedő, kereskedelmi tanácsos lányát, akivel 1907 februárjában, Kasselben köt házasságot. A nagy szerelem mellett a hozomány sem csekély: Hegedűs Györgyi visszaemlékezései szerint Helen apja nászajándékul a tátraházi tüdőszanatóriumot szánta az ifjú párnak. (A családi emlékezet szerint Müller itt ismerkedett meg Helennel.) Ami biztos: Müller 1907-től vezeti a Tátraházán (ma Mlynčeky), festői környezetben elhelyezkedő intézményt, amely vezetése alatt prosperál. A fizetővendégek mellett mindig jut hely és ellátás fizetni csak keveset, vagy egyáltalán nem tudó betegeknek is. Később, 1916-ban itt kezelik Tóth Árpádot, aki a kúrának köszönhetően – ahogyan a költő Nagy Zoltánnak írt leveléből kiderül – 10 kilót hízott.
A szanatórium vezetése, az egészségpolitikai kampányok, ismeretterjesztő cikkek írása mellett Müllernek jutott ideje tényleges tudományos munkára, eredményeinek szakmai lapokban való publikálására is. Írt többek között a „bujakór” (szifilisz, vérbaj) és a tuberkulózis egyidejű megjelenésének összefüggéseiről, az Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűlésén pedig a tüdőbetegek vérzésének „előzetesen való konstatálására” vonatkozó új eljárásáról tartott előadást – eszerint a vérnyomás csökkentésével csökkenteni lehet a tüdővérzés előfordulásának valószínűségét is.
Az Orvosi Hetilap 1913. 5. számában megjelent, Indokolt-e a terhesség megszakítása tuberculosis eseteiben? című cikkében Müller egyértelműen a nő életét és egészségét védő álláspontot foglal el. Az ideológiamentes, akkor modernnek számító tudományos nőgyógyászati elveket követte akkor is, ha a magyar nemzet sarjait, a „nemzetet megtartó” megszületendő gyermekeket maga is a legnagyobb kincsnek tartotta.
„…ha az anya és csecsemő élete között kell választanunk, legelső sorban és minden gondolkozás nélkül az anya életének megmentése a főczél. Még olyan kényes esetben is erre az álláspontra kellett helyezkednem, a midőn egyik gravid (állapotos – H.E.) tüdőbetegünk férje, a ki a nő sokáig tartó sterilitása miatt feleségétől már válni akart, folyton a születendő gyermek életéért aggódott és feleségét másnak, mint gyermekszülő médiumnak nem tekintette.”
Cikkében Müller végül arra a következtetésre jut, hogy a TBC-s állapotos nők esetében tényleg csak nagyon súlyos esetben indokolt a művi abortusz elvégzése, mert jó prognózisú, enyhébb esetekben mind a nő, mind a gyermek kilátásai jók. Elengedhetetlennek tartotta viszont az állapotos tüdőbeteg nők szanatóriumi ellátását és a szülésnek kiemelt körültekintéssel, „fogóműtéttel” való elvégzését.
Eközben a számára legfontosabb nő már nagyon beteg volt. Helen hosszú szenvedés után, 28 évesen hunyt el 1913 márciusában. Kislányuk, Edit éppen kétéves volt ekkor. Felesége halála lesújtotta Müllert, de nem törte meg. Még többet dolgozott.
Közegészségügyi aktivitásának fő célja ekkor már egyértelműen az iskoláskorú tüdőbeteg gyerekek segítése volt.
Mivel a digitális oktatás lehetősége akkoriban nem állt rendelkezésre, Müller a Közegészségügyi Kalauzban a következő javaslatokkal élt:
- „tüdővésztől mentességi bizonyítvány” évkezdéskor,
- beteg diákok elkülönítése és megfelelő gyógyhelyen való kezelése,
- év elején „tüdőszűrés”,
- minden városban iskolaszanatórium, hogy ne essenek ki az iskolából a beteg tanulók,
- akár beteg vagy immunis tanárokkal,
- felhívja a figyelmet, hogy az emberek menjenek orvoshoz az enyhe tünetek jelentkezésekor is.
Ezek a tervek még ma is nagyra törőnek számítanának, de Müller doktor sosem gondolkodott kicsiben, és 1913-ban célt is ért. Júniusban szinte a teljes magyar sajtó beszámolt az első magyar iskolaszanatórium létrejöttéről:
„Az első magyar iskolaszanatórium. A József főherceg Szanatórium-Egyesület nagy koncepciójú tervet valósított meg a közelmúlt napokban. Megalapította, életbe hívta az első magyar iskolaszanatóriumot, amelyben gyenge, vézna, tüdőbajra hajlamos középiskolai tanulók nyernek elhelyezést. (…) Az eszme gyors megvalósítását dr. Müller Vilmosnak, a tátraházai szanatórium igazgató-főorvosának nagy áldozatkészsége tette lehetővé, aki a tátraházai szanatórium egy pavillónját az egyesületnek átengedte és aki a vallás- és közoktatásügyi minisztertől kinevezendő tanári karral vezeti a József főherceg Szanatórium- Egyesület legújabb hatalmas alkotását: a tátraházai iskolaszanatóriumot, amelyben vagyonos szülők gyermekei mellett szegény sorsúak is felvételt találnak.”
Müller Vilmos még 36. életévét sem tölti be, amikor emberbaráti téren szerzett érdemei, valamint tudományos és ismeretterjesztő munkássága elismeréséül a király a királyi tanácsosi címet adományozza neki.
Júliusban aztán kitör a világháború. A tátraházi szanatórium – továbbra is Müller vezetése alatt – hadikórházzá alakul, ahol a sebesült magyar, osztrák és német katonákat ápolják – plusz jó kapcsolatot a „felső körökkel”. Müller segít a kolera, a tífusz elleni harcban, kitüntetés kitüntetés után, 1916-ban előléptetik ezredorvossá is, egy évre rá pedig már az országot járja hadegészségügyről szóló előadásaival. De ar „emberpolitikáról” is, arról, hogyan kellene megóvni a háború után megmaradók életét és támogatni a gyerekvállalást, avagy „letépni azokat a társadalmi hazugságokat, amelyekkel a szabad szerelmet és az ezekből származó gyermekeket mocskolta be az álmorál”.
„Az okos, de főképpen az igazságos emberpolitika azt követeli, hogy minden emberi csírát, akár a kunyhók sötétjében, akár a paloták ragyogásában lelünk meg, egyforma melegséggel szorítsuk a szívünkhöz.”
1918. márciusában törzsorvossá nevezik ki és eljegyezi Wilheim Margitot, akit azután feleségül is vesz. Ez az év nem csak a háború végét és az újrakezdést hozza el Müller és az ország számára. A megmaradó régi bajok mellé újak társulnak: a TBC, a kolera és a tífusz mellé megérkezik a spanyolnátha. A korszak orvosai és nem-orvosai egymás fölé licitálnak a különböző gyógymódokkal.
A tudomány és az áltudomány közötti határ azonban akkor még nem volt éles. Míg Müller doktor (és mások is) az alkoholfogyasztás hatásosságát bizonygatták fertőző betegségek esetén, addig kortársa, Gosztonyi Vilmos felhívta a figyelmet: ez a módszer „alcohol-élvezőknél” csődöt mond. Csakhogy a Gosztonyi doktor által javasolt kéngőzös fertőtlenítés sem járt kisebb kockázattal. Amiben viszont a képzett orvosok mind egyetértettek: a fertőzéses betegségek elleni védekezés első és alapvető eszköze a legelemibb higiéniai szabályok betartása. Akárcsak manapság.
A háború és a Tanácsköztársaság bukása után Müller Szegeden kezdi meg a rendelést tüdőbetegek számára, a szegényeket vasárnap délelőttönként ingyen látja el. Még cikket is ír a szocializmusról a Délmagyarországba. Mármint az ő szocializmusáról.
„A Társadalomban, ebben a millió fejű, millió szívű, milliárd sejtű, de egyszerre egyet dobbanó embergépezetben egyetlen emberatom sincs kivetni való. Mindnyájunknak egyenlő joga van élni és nem tűrjük meg, hogy a háború ötéves kínos gyötrelme után akadjon akár politikai, akár testi doktor, aki üres szíveket, hatalmi tébolyban tobzódó agyvelőket fölibénk, névtelen munkásmilliók fölé helyezzen, akik pedig verejtékező homlokunkkal és Istenem hányszor kiserkedt vérünk csorgásával öntözzük a drága anyaföldet, ahonnan emberpalánták kelnek és ahova a nagy Egyenlőség szent közösségében kifáradt emberpalánták megpihenni térnek.”
Gondolhatnánk, hogy soraival egy új szocialista vagy kommunista hatalomnak szeretett volna tetszeni, ám a Tanácsköztársaság ekkorra pont elbukott, Horthy Miklós átvette a főparancsnokságot a fegyveres erők felett, a miniszterelnök éppen Friedrich István volt a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja színeiben. Nem a legjobb időzítés szocializmusról fantáziálni. Valószínűbb, hogy főhősünk újfent csupán a hátrányos helyzetűek, elesettek védelmét kívánta hangsúlyozni egy emberfőben és gazdasági erőben megtépázott országban. Müller tényleg minden lehetőséget megragadott, hogy a tüdőbetegek javát szolgálja. Bárkit és bármit kritizált, bárkit és bármit dicsőített, ha e szent célról volt szó. Túlfűtött kritikát fogalmazott meg például a Délmagyarországban, „Magyar tüdővész – román beavatkozás” című írásában.
„Budapest rendőrségi kórházának fotográfiája ma már ott fekszik Versailles békebírái előtt. A magyar tüdővész világhírű lett, a magyar nemtörődömség, a magyar közöny, a magyar embertelenség, amely lihegő emberpáriákat középkori kegyetlenséggel zsúfol össze rühesekkel, a világ bíráinak ítélőszéke előtt fetreng és mea culpat könyörög nem is a múlt, hanem — ami a legmegdöbbentőbb — a jelen bűnhődéseiért.”
Ma is akadnának, akik lehazaárulóznák ezért. Trianon előtt szűk egy évvel pláne erős. Meg is kapta a magáét 1921-ben. A konzervatív, keresztény-nemzeti eszméket megjelenítő Nemzeti Újság támadta meg Molnár Jenőt és rajta keresztül Müller Vilmost is.
Hazaárulónak titulálták őket, nem nagyon árnyalt zsidózással körítve, de soraiknak nem volt jelentős hatásuk. Müller nyarait továbbra is a szanatórium vezetése kötötte le, az év többi részében szegedi rendelését vitte és folytatta „országjárását” is egészségügyi előadásaival. És persze írt. Még szépirodalmat is. Eleinte Kristóf István (vagy Christov) álnéven.
A Prágai Magyar Hírlap híradása szerint drámájának, A király és a hercegnőnek premierjét 1922. november 28-án tartották a prágai német színházban. Nem sokkal később Kassán, Aradon és Hamburgban is bemutatták. A darab egy orvos apa halállal kötött alkujáról szól, melyet lánya életére kötött, s bár az előadások sikeresek voltak, s a darab jó kritikákat kapott, nem vált a magyar irodalmi kincs részévé – valószínűleg nem véletlenül.
A következő évben Müllernek egy verses, romantikus színművét, a Szent György-éji varázst is műsorra tűzték a színházak, de ennek fogadtatása már vegyes volt, mindenesetre így is a szegedi irodalmi élet ismert alakjává vált, tagja lett a Dugonics Társaságnak.
„A színigazgató urat ismerem ugyan, de ő nem bizonyos benne, hogy én vagyok-e én, mert a felesége azt mondta neki, hogy én a Müller Vilmos dr. vagyok és én egy férjtől igazán nem kívánhatom, hogy nekem jobban higyjen, mint a feleségének” – írta Móra Ferenc „Hogy keveredik az ember jóhírbe?” című, némi iróniával megfogalmazott írásában.
Müller tehát az irodalomban is elismerésre tett szert, 1926-ban viszont véget ért életének talán legfontosabb korszaka és vállalkozása. A trianoni döntés következtében nem folytathatta praxisát Tátraházán, amely ekkor már Csehszlovákiához tartozott.
Az intézmény elvesztése sem törte meg lendületét. Budapesten elvállalta a Hűvösvölgyi Park Szanatórium vezető főorvosi pozícióját, tovább kampányolt az iskolaszanatóriumok létesítéséért, folytatta népegészségügyi és ismeretterjesztő munkáját, valamint az Újságírók Kórház és Szanatórium Egyesületének szakorvosi tanácsadójaként is funkcionált. 1927. október 11-től elindította Az Ujság mellékleteként vasárnaponként megjelenő Orvosi Újságot, 1928. márciusában pedig közreműködésével megalakult a Magyar Iskolaszanatórium Egyesület. Az új egyesület elnöke Zichy János gróf lett, Müller az igazgató főorvosi tisztséget kapta. Eredményei végül még azt a Nemzeti Újságot is meggyőzték, amelyben néhány évvel azelőtt még gyalázták.
„A részvétel ebben a nemzetmentő akcióban már nemcsak az egész ország közügye, hanem életérdeke minden szülőnek, aki gyermeke egészségéért, jövőjéért, életéért aggódik. Éppen ezért felkerestük ennek az országos fontosságú ügynek megindítóját, a Magyar Iskolaszanatórium Egyesület igazgató-főorvosát, Müller Vilmos dr. kir. Tanácsost…”
1928 november 27-én többek között a Délmagyarország számolt be a hírről: megnyílt a Trianon utáni Magyarország első iskolaszanatóriuma Budakeszin. Alig egy év múlva létrejött a következő Vas megyében. Utóbbi százötven beteget tudott fogadni, újabb egy év elteltével pedig százszemélyes nyílt a Balaton partján.
Közben elindult Müller „rádiós karrierje” is. A Rádió Szabadegyetemének keretében felolvasta „A szérumokról” szóló előadását, ezt követően pedig éveken keresztül, több mint harminc alkalommal szerepelt a rádió műsorán „szokásos” témáival. Ötvenes éveire már olyan életművet tudhatott magáénak, ami után bárki más leginkább pihenésre vágyott volna. Bárki más. Ő viszont 1929. május 5-én dr. Kozma Lászlóval közös szerkesztésben havi megjelenésű tudományos folyóiratot indított, a Tuberkulózist. Müller Vilmos munkásságának középpontjában a tüdővész elleni küzdelem állt és tényleg szinte bármilyen kezdeményezést támogatott, amely akár halvány reményt is mutatott a kórságból való menekülésre. Ilyen volt a „Gerson-diéta” népszerűsítése is. Ez mára egyértelműen az áltudományok kelléktárát „gazdagítja”. Sok más alternatív gyógymódhoz hasonlóan a Gerson-diétát a néphagyomány, a kor tudósainak kezdeti támogatása, a módszer egyszerű logikája (a „méregtelenítés” ezeréves mítosza) „örökzölddé” tette. Kultusza – főként Gerson lányának köszönhetően – ma is él, világszerte intézmények népszerűsítik és alkalmazzák annak ellenére, hogy a közben aktuális ötletekkel és divatokkal megspékelt étrend nem egyszer emberek egészségét károsította, olykor életveszélyes állapotot okozva.
Müller doktort is magával ragadták tehát amerikai kollégája, Max Gerson vélt eredményei, de ő ajánlásainak összeállításakor a kutatási eredmények, a szakirodalom szélesebb körére támaszkodott. Így könyvében – amely első olvasásra a kétségeket ébresztő „A tuberkulózis megelőzése és gyógyítása diétás kezeléssel” címet kapta – a korabeli ismereteknek és viszonyoknak nagyrészt megfelelő táplálkozási tanácsokat és ma is ínycsiklandónak számító recepteket találunk.
1932-től Müller A Tolnai Világlapjának állandó szerzője, nagy terjedelmű cikkeit más lapok is átveszik. Ugyanebben az évben két könyvét is kiadják: a Csodatevőkben tizennégy tudós színes–kiszínezett történetét foglalja kötetbe. A szakmai sikereket azonban újfent a magánélet árnyékolja be: 1933. márciusában öccse, Molnár Jenő meghal influenza okozta tüdőgyulladásban, s egy év sem telik bele, elveszíti második feleségét, Margitot is, aki még csak 42 éves ekkor. Közös lányuk, Veronika 15 éves, első házasságában született lánya ekkorra már felnőtt. Felesége halála után nem sokkal jelenik meg Élni akarunk! című műve, melyet Margit emlékének ajánl.
Hámos György a következőket írta a könyvről:
„Müller Vilmos könyve a középiskolai történelemtanítás egyik hibáját teszi jóvá. Emléket állít azoknak, akik a legtöbbet adták az emberiségnek: az orvosoknak. Érdeme az ilyen könyvnek, hogy a fiatalság lelkébe a diadalmas hadvezérek és rettenthetetlen hősök hosszú sora mellé „szelídebb” bálványokat is emel. Hősöket, akik mindenkiért küzdöttek és a diadalért csak önmagukat áldozzák fel.”
Müller Vilmos tragédiák sora után sem vonul vissza. 1935-ben kiadják a Belgyógyászat Kézikönyvét is, mely később angol és olasz nyelven is megjelenik, majd bemutatja a tüdőbetegek kezelésére szolgáló új eszközét és eljárását.
A Medikothorax a korábbi pneumothorax-berendezések továbbfejlesztett változata volt. A mesterséges légmell előidézése akkoriban bevett eljárás volt a TBC-s tüdő kezelésében. Nemcsak a hatóanyagok tüdőbe juttatása volt újdonság Müller módszerében, hanem az is, hogy a pára cseppjeinek méretét a lehető legkisebbre próbálták csökkenteni. Ennek további szűrésével kerülték el az „izzadmány” keletkezését, mely a korábbi eljárásoknál a leggyakrabban fellépő komplikáció volt a kezelt betegeknél. A Medikothorax-ot országszerte és több külföldi klinikán is bevetették, Müller róla szóló publikációja pedig megjelent az egyik legrégibb és a tudományos közösségben mindmáig az egyik legelismertebbnek számító brit orvosi szakfolyóiratában, a The Lancet-ben is.
Az ország ekkor már Horthy Miklós kormányzósága és Gömbös Gyula miniszterelnöksége alatt állt, Európában erősödött az antiszemitizmus, Németországot Hitler vezette. A világ sodródott második nagy háborúja felé. Igaz, Gömbös ekkor már nem a fajvédő Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt színeiben „tündökölt”, azt 1928-ban feloszlatta és pályafutását az Egységes Pártban folytatta, zsidókkal kapcsolatos nézeteit is „revideálta”. Így talán sem neki, sem a továbbra is egyfajta „politikai vaksággal” bíró Müllernek nem volt annyira kínos, amikor napfényre került „közös múltjuk”. Müller Gömbös 1936-os halálakor írott harctéri visszaemlékezéseiben idézi fel megismerkedésüket az első világháborúban:
„Mert ettől a pillanattól kezdve nem volt olyan kérelmem, amit Gömbös Gyula a hadosztálynál keresztül ne vitt volna. (…) De ami különösen megfogta a lelkemet, az a kívánsága volt, hogy engedjem meg asszisztálni a nagy műtéteknél. Ezt a kérelmét annyival is inkább örömmel teljesíthettem, mert a műtéteknél az egyik „asszisztensem“ egy kovácslegény, másik pedig igy kőművessegéd volt, akik azonban a tőlük kitelő lelkiismeretességgel végezték „orvosi“ munkájukat. Gömbös százados a legsúlyosabb műtéteknél is a legtökéletesebb asszisztensnek bizonyult: Ő főzte ki a műszereket és amikor „beöltözött“ a helyszíni viszonyokhoz képest eléggé fehér orvosi köpenybe és fejére tette a dús haját leszorító kis fehér sapkát, olyan volt, mintha egy egyetemi sebészeti műtőteremből lépett volna ki.”
Müller Mussolinit éltető sorokat is írt az Orvosi Hetilap 1936. 48. számának hasábjaira. Az abesszíniai háború után a győztes Olaszország vezetője a Máltai Katonai Renddel leprakórházakat építtetett és
„mindegyik leprás-családnak külön kis házat ajándékoz földdel, jószágokkal, hogy munkához juttassa őket és kiragadja a kénytelen semmittevés és koldulás őrjítő demoralizációjából”, amiért „az emberiség történelmébe is az emberszeretet arany betűivel véste bele a nevét”.
Müller Vilmos vagyonos zsidó család sarja volt, vagyonos zsidó családokba nősült. Testvérével ellentétben a nevét sem változtatta meg. Az elharapózó antiszemitizmus ideális célpontja lehetett volna, de a háború alatt sem esett bántódása. Írásait közölték, könyveit kiadták, ő pedig nem lépett fel komolyan a zsidókat érő atrocitások és a deportálások ellen. Akkor sem, amikor később több rokonát deportálták és megölték a nácik. Szervilis volt? Gyáva? Megalkuvó? Két lányát akarta biztonságban tudni? 1936-ban valóban ennyire nem érzékelte a propaganda mögött a fenyegetést, a valóságot, vagy számára tényleg mindent felülírt, ha valaki, bárki betegeken segített?
Válasz ezekre a kérdésekre még nincs, Müller mindenesetre 1937 szeptemberében tovább erősítette az olasz kapcsolatokat és megalapította az Olasz-Magyar Orvosi Társaságot, novemberben újabb könyvét olvashatta a nagyérdemű, melyben az arckifejezések elemzésével foglalkozik, majd a következő év elején megjelent a Klinikai diagnostika.
1939. februárjában a Pesti Naplóban jelenik meg Orvostudomány és zsidótörvény című írása. Ez sem nevezhető kemény kiállásnak a zsidókat érő jogsérelmek és fenyegetések ellen. 1940-ben korhatár miatt nyugalmazzák mint tartalékos katonaorvost, így a második világháborúban már nem teljesített szolgálatot. Fáradhatatlanul folytatja viszont orvosi és ismeretterjesztő tevékenységét. Rendel Budapesten, emellett előadásokat tart, szerkeszti a Klinikai Therapia II. kötetét, részt vesz a Semmelweisről forgatott film forgatókönyvének megírásában és kiadják következő orvosregényét, a Bacillusháborút.
1943-ban jelenik meg utolsó ismeretterjesztő könyve, az Ember, beléd látok!, amelyben Röntgen munkásságát dolgozta fel.
Dr. Müller Vilmos 67 évesen hunyt el, váratlanul. 1945. május 4-én helyezték örök nyugalomra a rákoskeresztúri temetőben. „Az orvostársadalom egyik legértékesebb tagját, a nagyközönség pedig az orvostudomány fejlődésének és eredményeinek egyik leghivatottabb ismertetőjét vesztette el vele” – írta haláláról a Népszava.
Természetesen egy sor kérdés maradt tisztázatlan vele kapcsolatban, már csak azért is, mert Müller Vilmos életének történetét jórészt internetes adatbázisok, korabeli sajtóhírek és saját könyvei alapján dolgoztam fel. Életművének ismerete alapján azonban nehezen vitatható, hogy kiemelkedő orvos volt, nagyszerű tudományos ismeretterjesztő, meglepően kreatív elme – szíve pedig mindvégig hazájáért dobogott.
Nyitókép: Illusztráció (fotó: GASTON PARIS / ROGER-VIOLLET / ROGER-VIOLLET VIA AFP )
