„Ezernyi szégyenfolt”: tényleg történelemhamisítást idéző Trianon-emlékművet lepleznek le augusztus 20-án
Vendégszerzőnk újabb példákkal igazolja, hogy a rossz emlékű 1913-as minta alapján sosemvolt magyar nevek sokaságát vésték gránitba az új, Országház melletti Trianon-mementóra, melyet jövő héten avatnak. A fájdalmas konklúzió szerint a mesterséges nevek százai anno „mintául szolgáltak csaknem valamennyi utódállamnak, amely részesült a történelmi Magyarország feldarabolásából: ezek még erősebben alkalmazták az elvet, hogy az államhatalom a kénye-kedve szerint átírhatja a területén a települések neveit”. Múltfeltáró esszé.
Augusztus 20-án avatják a Nemzeti Összetartozás Emlékhelyét a Parlament tőszomszédságában. A legújabb Trianon-emlékmű két gránitburkolatú oldalfalába az 1913-as összeírás szerinti 12 537 darab magyarországi település nevét vésték. Arról, hogy a gránitfalak így a századelő nagymagyar politikájából fakadó szűklátókörűségnek állítanak emléket, először Szarka László, a Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa írt májusban. „A soknyelvű Magyarország nem magyar nyelvterületeihez kötődő helységnévanyagának összeomlás előtti tömeges, az érintettek tiltakozását figyelmen kívül hagyó elmagyarosítása nehéz örökség” – fogalmazott Szarka. Az alábbi írás ennél is továbbmegy: példák sokaságával igazolja, hogy a friss emlékműhöz használt 1913-as helységnévtár rengeteg elnevezésére a legmegfelelőbb kifejezés a történelemhamisítás. Történész vendégszerzőnk valódi kilétét nem tudja vállalni, írását álnév alatt közöljük.
×××
A békediktátum századik évfordulójára Nemzeti Összetartozás Emlékhelye épült Budapest szívében, a Kárpát-medence minden népének munkájából és adójából épült Országház szomszédságában. Az emlékhely gránitfalába két oldalt a történeti Magyarország valamennyi településének a nevét vésték bele. Tették ezt a híradások szerint a M. Kir. Központi Statisztikai Hivatalnak az 1913-ban megjelent, A Magyar Szent Korona Országainak Helységnévtára címet viselő kiadványa alapján. És hogy miért pont ennek alapján? Nem tudni.
A laikus tájékozódó úgy gondolhatja, hogy a történelmi Magyarország ugyancsak történeti értékű helységnévtára a történelmi helyneveket tartalmazza. Azokat a helyneveket, amelyek századok hosszú során csiszolódtak és rögzültek, amelyeket szépanyáink és ükapáink keresztlevelébe írtak, amelyeket nosztalgiázva emlegettek az onnan elszármazottak. Amelyekből családneveink ezrei erednek; szóval mindazok a településnevek, amelyek az egyéni és a közösségi identitások erős történeti támaszai.
Ám sajnos valójában – s erről most, a mementó felavatása előtti napokban nem nagyon szól a fáma – az 1913-as helységnévtár megjelenését megelőző bő tíz évben a történeti Magyarország településneveinek jelentős részét, hatalmi szóval megváltoztatták. Talán a helységnevek felét is. Egyeseken csak igazítottak, másokon jelentős mértékű változtatást hajtottak végre, ismét mások nevét teljesen eltörölték, és puszta szimpátia alapján légből kapott elnevezéseket illesztettek rájuk.
Az úgynevezett Országos Községi Törzskönyvbizottságot, amely a névváltoztatásokat előkészítette, egy 1898-as törvény hozta létre abból a célból, hogy az ország számos ugyanolyan nevű települését egyedi névvel ruházza fel. Azért tehát, hogy az azonos nevek ne okozzanak problémát a postai küldemények eljuttatásában, a vasúti közlekedésben, és további hasonló példákon nyugvó praktikus megfontolások szerint. Így született Bátaapáti, Gyöngyösapáti, Somogyapáti, Bakonyszentiván, Cserhátszentiván, Győrszentiván, Pilisszentiván és még jónéhány társuk, hogy a falvak dzsungelében rendet rakjanak. Csakhogy a törzskönyvbizottság elkezdte patinás, régi, jól ismert és teljesen egyedi településnevek megváltoztatását, azaz magyarosítását is. Ennek egy mozgatórugója volt: a korabeli asszimilációs és kisebbségellenes politika támogatása, a magyar állam magyar jellegének erősítése, egy újabb –szellemi és kulturális honfoglalás.
Azon hamis képzet keltésével, mintha Árvától a Szörénységig, Máramarostól az Aldunáig a magyar etnikum lett volna domináns a Kárpát-medence minden szegletében a történelem folyamán. A települések alapításától kezdve.
A nyílt történelemhamisítás azon nyomban konfliktusokat szült, és a konfliktusok nem szűntek meg teljesen a mai napig sem.
Ezek a nevek nem ott születtek
Jámbor honfiúi és honleányi érzülettel elmerenghetünk az emlékmű falánál az Almásróna, Édeslak, Felsőhéve, Jávorvölgy, Karánberek, Kiesvölgy, Királyfiszállás, Krassócsörgő, Kristályfalu, Liliomos, Magyarapáca, Néraaranyos, Őrszentvid, Sajkásgyörgye, Sörkút, Sziklavárhely, Szirénfalva, Törcsvárelő, Tündéres, Varázsliget, Virágosfalu szépségén, nyelvünk helynévalkotó leleményein, elgondolkodhatunk azokon a körülményeken, amelyekből az Abroncsos, Hadas, Harcos, Hegygombás, Hévér, Kalács, Kenyered, Körmös, Lábas, Laphegy, Lombfalva, Naszádos, Nyakmező, Paripás, Sebesmező, Szurkos, Várkulcsa nevek fakadtak. Mielőtt azonban az interneten rákeresnénk e helyekre, és fantáziánkkal engednénk magyar eleink legendáit újraélni, inkább szembesüljünk a tényekkel.
Ezek a nevek nem ott születtek, ahová a térképen írva vannak, hanem többnyire budapesti hivatalok (ritkább esetben a vármegyeházák) irodáiban. Nem évszázadok csiszolták ilyenre őket, hanem órák és percek. Nem az ott élő közösség, hanem állami tisztviselők és más megbízottak.
Változatos módszerekkel változtatták meg a helyneveket. A legkézenfekvőbb volt a fordítás: Hradecből Váracska, Hosztovicából Vendégi, Vilovából Tündéres, Florészából Virágosfalu, Mühlenbachból Malompatak, Valea-Lungából Hosszúvölgy, Sznazsnicából Havas, Dubinéből Tölgyed, Dubovából, Dubravából ilyen-olyan „tölgyes”-ek (Turóctölgyes, Liptótölgyes, Dunatölgyes stb.), Pojánákból, Polyánákból „mezők” (Biharmező, Csúcsmező, Sebesmező stb.) lettek. A Felsőhéve eredetije Vrch-Teplá, Édeslaké Dulcsele. Néraaranyos, Szörénybuzás, Mészvölgy, Köveskő és Kispapfalva neve a Zlatica, Weitzenried, Kalch, Kamencsan és Popesd alapján jött létre.
Igen ötletes, sőt ravasz megoldás, amikor egy hagyományosan elterjedt végződést raktak akár egy eredeti tőre, akár egy lefordított szóra, így az igazán történelmi alaknak tűnhet. A Krivében meglévő görbe jelentés felhasználásával alkották például a Görbényt (Sárosgörbény), és Rásztocsnó Rásztonyként, Zábido Zabodként jobban illeszkedik a régi magyar nevek közé.
Volt, amikor törődtek azzal, hogy az új név hangzásában emlékeztessen az eredetire, így lett Paripás a Parabuttyból, Kotyikletből Kótliget, Kolacskóból Kalács, Lunkavicából Lankás, Obrecsnóból Abroncsos, Repiszkóból Répásfalu, Terhovából Terhely, Vradistből Várköz. Volt azonban olyan is, amikor a hely népéhez és nevéhez se jelentésben, se hangzásban, se semmiféle módon nem kötődő neveket adtak: Kiesvölgy (Lubnya), Kristályfalu (Richwald), Barátlak (Rohozsnyik), Drávafüred (Opporovec), Karánberek (Lindenfeld), Martonháza (Ochtina), Opálhegy (Zamutno), Jávorvölgy (Pontinásza), Kiskrassó (Lupák), Szirénfalva (Ptruksa) stb.
Ha egyes nevek láttán azon merengenénk, hogy a folyóforrásoknál előszeretettel telepedett meg a népünk, így adtuk az Aranyosfő, Bégafő, Hernádfő, Latorcafő, Szamosfő, Tarcafő, Temesfő neveket, hát akkor is mellélőnénk. Ez is csak egy típusa a kisebbségi nevet felváltó igyekezetnek: Aranyosfő a román eredetű Szkerisora helyett lett, Bégafő korábban Klekk, Hernádfő Vikartóc, Latorcafő Laturke, Szamosfő Magura, Tarcafő Toriszka, Temesfő pedig Weidenthal volt.
Ha a látogató az emlékmű falán az egy tájra utaló nevekre koncentrálna, akkor is könnyen kelhetnek benne történetileg hiteltelen gondolatok. A Vág előtaggal szép magyar nevek tucatjait fogja találni: Vágegyház, Vágkirályháza, Vágsziklás, Vághegyes, Vághidas, Vágváralja, Vágmogyoród, Vágszállás, Vágzamárd stb. Nem, sajnos ezekben az esetekben is arról van szó, hogy az alábbi, szlovák eredetű nevek kényelmetlennek és eltörlendőnek ítéltettek 1913 előtt: Kosztolná (Vágegyház), Kralován (Vágkirályháza), Szkala (Vágsziklás), Zásztranye (Vághegyes), Isztebnik (Vághidas), Podhragy (Vágváralja), Lieszkovec (Vágmogyoród), Szedlicsna (Vágszállás), Zamaróc (Vágzamárd). Ugyanezt bemutathatnánk a Bereg és Ung, Nyitra és Trencsén, Bihar és Krassó, Garam és Temes, Béga és Néra kezdetű nevek százain keresztül Béganyiresdtől (Brázova) Krassóalmáson (Jabalcsa) és Turócménesen (Konszké) át Trencsénhosszúmezőig (Dlhepole).
Összességében elég gyalázatosan elbántunk az akkori nemzetiségek településneveivel, s erre nem jelenthetett indokot a törvény felhatalmazása. Ezer és ezer szégyenfolt lesz egy mesterkélt nemzeti önkép gránitfalán.
Minta lett belőle
A magyarországi településnevek erőltetett magyarosítása mégsem a nyelvileg és történetileg indokolatlan nevek alkotásával okozta a legtöbb kárt nemzetünk sorsának és önképének alakulásában.
A mi gyakorlatunk mintául szolgált csaknem valamennyi utódállamnak, amely részesült a történelmi Magyarország feldarabolásából. Ezek még erősebben kezdték alkalmazni az elvet, hogy az államhatalom a kénye-kedve szerint kitörölheti, átírhatja, saját nyelvére fordíthatja a területén a települések nevét.
Milyen sok régi magyar helynevet fordítottak románra Trianon után és tették ezeket hivatalossá: Somosdból Cornesti, Magyaróból Aluniş, Nyárádremetéből Eremitul, Maroskövesdből Pietriş, Szentháromságból Troița, Vármezőből Câmpu Cetății, Boldogfalvából Feliceni, Nyárádszentlászlóból Sănvasii lett. Csík- és Nyárádszeredát még az erdélyi románok is Seredának mondták és írták, Torockót Trascăunak, Felvincet Vințu de Sus-nak, Mezőveresegyházát Vereşhazanak, Árpástót Arpașteunak, Dicsőszentmártont Sânmartinnak, Marosvásárhelyt Mureş-Oşorheiunak, Marosvécset Jeciunak, Nyárádszentmártont Sânmartinul Nirajului-nak. A bukaresti hatóságok azonban a magyar eredetinek az emlékét is kiakarták törölni, és adták a Miercurea nevet a Szeredáknak, Rîmeteá-t Torockónak, Unireát Felvincnek, Strugureni-t Mezőveresegyházának, Branișteá-t Árpástónak, Târnăveni-t Dicsőszentmártonnak,Târgu Mureșt Marosvásárhelynek, Brâncovenești-et Marosvécsnek, Mitrești-et Nyárádszentmártonnak.
Jobbára ugyanígy jártak el a többiek is, a legkevésbé horvát és szlovén részeken. Szlovákiában – amellett, hogy a törzskönyvezés előtti neveket visszaállították – új fordítások (Bodrogszerdahely helyett Streda nad Bodrogom, Hódos, Gímes, Gomba, Eperjes, Nyárasd és Szentes helyett Vidrany, Jelenec, Hubice, Jahodná, Topoľníky és Svätuše) és átkeresztelések (Kisgyarmat helyett Sikenička, Imreg helyett Brehov, Inám helyett Dolinka) százaival igyekeztek eltörölni a magyar múltat. Előszeretettel adták kiemelkedő szlovák személyiségek nevét éppen jelentős magyar településeknek: Bős ~ Gabčíkovo, Gúta ~ Kolárovó, Pered ~ Tešedíkovo, Párkány ~ Štúrovo, Vörösmajor ~ Hviezdoslavov stb.
Kárpátalján egyenesen megmosolyogtató, ahogy a „szokásos” műveletek mellett a magyartalanítási igyekezetben a Gyivicsne / Дівичне nevet adták Forgolánynak, mintha abban a lány (divicsja) szó rejtőzne, és Zubivka / Зубівка nevet Bereg/fogarasnak, mintha az fog (zub) szóból képződött volna, Tisza/ásvány pedig a Mineralnoe / Мінєралноє nevet kapta, ugyanis a szótárakban az ásványoknak valóban a mineráliák az elsődleges jelentései, és némi alaposságra lett volna szükség ahhoz, hogy az „ásás” szóhoz kapcsolhassák.
Ezer és ezer név, a történelem megannyi színfoltja szorult ki a használatból és keltett hamis illúziót pusztán amiatt, hogy az aktuális hatalom erőt akart demonstrálni a saját kisebbségeivel szemben, és saját vélt vagy szándékosan kitalált történelmi nagyságából tőkét akart kovácsolni. Az ősbűnt azonban mi magyarok, a mi hatóságaink és szerveink követték el.
A legbeszédesebb fejlemény ebben a tekintetben, hogy az 1939-ben megszállt kárpátaljai területen újra kiépülő magyar adminisztráció nem vette át automatikusan az 1913-as helyneveket, hanem egyrészt kétnyelvűséget vezetett be, és az új magyar névalakok többsége párhuzamba állítható lett a ruszin eredetivel. Ung és Bereg megyében egyaránt van Dubrovka/Дубрoвка/Дубрівка nevű település. Az 1913-as helységnévtár Ungtölgyes, ill. Cserhalom néven regisztrálta ezeket, az új magyar adminisztráció pedig Dubróka és Beregdubróka néven, azaz mindkettő az eredeti szláv név magyaros változata, az egyik a szükséges egyedítést biztosító jelzővel, utalva a vármegyére. Ворочово, Дусинa, Гуснa, Кальник, Лісарня, Пилипець és több száz társuk Vorocsó, Duszina, Huszna, Kálnik, Liszárnya és Pilipec néven lettek a közigazgatás egységei, az indokolatlan és gyökértelen (az előbbiek sorrendjében) Kapuszög, Zajgó, Erdőludas, Beregsárrét, Erdőpatak és Fülöpfalva „neveket” oda szerették volna száműzni, ahová valók: a feledés homályába.
Mit tanultunk?
Miért éppen az 1913-as helységnévtárra esett a választás az új emlékmű esetében? Nem tudhatjuk, de ha lehetne valamit tenni ennyi év után az összefogásért, a Kárpát-medence népeinek békéjéért, az ezerarcú vidék lelki egységéért, az egy ünnepélyes nyilatkozat lenne. Annyi, hogy: hiba volt!
Ezt valakinek el kellene kezdenie.
A méltó emlékezést is. Fontos lenne a századik évfordulón mindazokra, akiknek életét kettétörte, megnyomorította az igazságtalan döntés. Fontos a nemzeti összetartozás tudata is. Fel lehet rá hívni a figyelmet, akár emlékművel is.
Ezek a gránitfalak azonban most csupán a százedelő nagymagyar politikájából fakadó szűklátókörűségnek, a szupremácia legyőzhetetlen vágyának, a nemzetiségi kérdésekben való kicsinyességnek és a történelemhamisításnak állítanak emléket.
Legfőképp pedig annak, hogy semmiből sem tanulunk.
Nyitókép: a Nemzeti Összetartozás Emlékhelye látványterven (forrás: MTI)
Közlemény: az emlékműről készült fotókat cikkünkből eltávolítottuk, mert közlésüket Wachsler Tamás, a Kossuth tér átalakítását szolgáló Steindl Imre Program vezetője és fotográfusa megtiltotta.
