Szinetár Miklós: „Vidnyánszky nagy művész. Elegánsan le kellene mondania”
Ő még rendezte Honthy Hannát, Hruscsov pedig személyesen gratulált neki, volt aztán a Magyar Televízió egyik vezetője, ahogy az Operaház főigazgatója is. A 88 éves Szinetár Miklós viszont ma is aktív: rockmentes István, a királyt rendez az Operában, forgatókönyvön dolgozik, tanít a Zeneakadémián. Abszolút rekorder egyébként: 51 éven át tanított a Színművészetin megszakítás nélkül, növendékei ívét Csonka Andrástól Tarr Béláig húzhatja meg. Még a Nemzeti Színházat igazgató Vidnyánszky Attilát is tanította, aki a minap a Színház- és Filmművészeti Egyetem kuratóriumának elnöke is lett. Szinetár most megvédi egykori növendékét azoktól, akik kétségbe vonják művészi nagyságát, de elmondja, miért kellene lemondania. Szinetár közben nem kíméli a magát liberálisnak tartó „aljadék alértelmiséget” sem, de azt is kikéri magának, hogy demokratikus viszonyok között propaganda megy a tévében, vagy hogy a rákosizmus búzakalászos népieskedését közelítik kormányközeli Kossuth-díjasok. Nagyinterjú.
– Elkerekedett a szeme, amikor meglátta a minap, hogy Rosta Mária szerint most Vidnyánszky Attila lenne a legmegfelelőbb az István, a király megrendezésére?
– Mit tagadjam, meglepődtem, hiszen éppen ezt a darabot rendezem most. Amikor ez a beszélgetés megjelenik, akkor kezdjük a próbákat. A producer asszony telefonon aztán szerencsére egyértelművé tette, hogy abban az interjúban kifejezetten a rockopera rendezésére gondolt.
– Ön pedig rock nélküli változatot rendez az Operaházban. Régi vágya volt?
– Cseppet sem. Rosta Mária a darab gazdája, aki remekül tartja azt életben évtizedek óta, az ő ötlete volt, hogy legyen operaverzió is. Az Operaház akkor kért fel engem, amikor ők már megállapodtak, s eldőlt, hogy elkészül ez a változat. Nem értettem, miért kellene megrendeznem nekem is. Koltay Gáborét, Kerényiét, Szikoráét, Alföldiét, Novák Péterét és Székely Krisztáét is nagyon szerettem nézőként, úgyhogy megköszöntem a lehetőséget és nemet mondtam.
– Most mégis rendezi.
– Mert ezután megkeresett a producer asszony és nagyon határozottan kért – a szerzők nevében is! Az ember pedig hiú. Ha ennyire mondják neki, hogy nagyon nagy szükség van rá és csak rá, hajlamos igent mondani.
– Máris bánja?
– Dehogy. Sőt. Időközben még jobban beleszerettem a darabba. Sejteni vélem az alapmondandóját és tudom, mit kell mindenképp elkerülni.
– Mit?
– Két szerencsétlen véglet van az Istvánnál. Az egyik, ha történelmi darabként tekintenek rá. Nincs elég adat hozzá, hogy az lehessen, ráadásul egy sor vállaltan abszurd megoldást találunk benne. Amikor a Táltos arról énekel például, hogy megvalósul a Duna-menti Köztársaság, vagy amikor István békülne és akár át is adná Koppánynak a hatalmat. Ez tehát nem történelmi darab. A másik baj, amikor napi aktualitásokat akarnak általa megmutatni. A bemutató idején elterjedt ugye, hogy itt Kádár és Nagy Imre harcát látjuk, de nem volt igaz.
– A Párt így gondolta, ezért is engedte bemutatni.
– Persze, de a szerzők nem gondolták így. Ma sem tartanám üdvösnek, ha azt várnák el, hogy aktuálpolitikai ki- és beszólogatásokra használjuk. Igen, politizál a darab.
Épp azt szeretem ebben a műben, hogy tökéletesen fogalmaz meg magyar társadalmi hangulatokat, politikai alapérzéseket, de nem az ezen a héten aktuálisakat, hanem olyanokat, amelyek több száz éve velünk vannak.
Régóta vagyunk ugyanis kicsit Istvánok és kicsit Koppányok egyszerre. A földesúr, aki őrjöngve és bátran lázad a Habsburgok ellen, a saját jobbágyát meg a legbrutálisabban nyomja el…
– Azért ebben van áthallás…
– Rendben, lehet. Mondhatnám ugyanakkor a liberális rendezőt is, aki életét és vérét adná a művészet, hovatovább a világ szabadságáért – a színészének viszont lélegzetvételt sem engedélyez. Ez a kettősség megvan tehát mindannyiunkban.
– Önben is?
– Hogyne. Nagyon egyetértek Istvánnal, úgy gondolom, nekünk Nyugaton van a helyünk, de amennyire szeretem a Nyugatot, ha autóról, digitális világról és politikai berendezkedésről van szó, annyira utálom, amikor a magyar kultúrában német operarendezők kliséit látom, a televízióban pedig amerikai licencműsorokat.
– Szóval ön is Vidnyánszky-párti a színházkultúrában? Nyugatmajmolás helyett beengedni a keleti színházat is?
– Nem különlegesen keletieset. Mélyen magyart.
– Az milyen?
– A török dúlás után a magyar lakosság 70 százaléka eltűnt. Betelepítettek ide szlávot, svábot, jöttek zsidók, maradtak jászok, kunok. S ahogy a keverék kutya is egészségesebb és okosabb általában, mint a fajtiszta, ebből a keveredésből is rengeteg érték született Molnár Ferenctől Kodály Zoltánig. Ezt a sajátosan magyart akarom látni a kultúrában. Ez a nagy magyar dilemma az István központi eleme is. A kérdés: hogyan lehet megoldani, hogy a Nyugathoz tartozzunk, de mégis önmagunk maradjunk? Hogyan lehet megoldani, hogy igenis legyen központi hatalom és rend, de legyen szabadság is? Nehéz, hiszen csak a végleteknek van igazi tábora és ereje.
– A színházi életben is? Ön 1953-ban végzet a Színművészetin, 51 évig tanított ott megállás nélkül – kikérte a véleményét mondjuk Vidnyánszky Attila?
– Nem csak ő nem – senki sem. Pedig professor emeritus vagyok és van véleményem is, hiszen nézek vizsgaelőadásokat, vizsgafilmeket. Láttam nagyszerűeket és szerencsétleneket egyaránt.
– Fáj, hogy nem keresik?
– Dehogy. Tanítok a Zeneakadémián, remek osztályom van, büszke vagyok rájuk. Ahogy egykori színművészetis növendékeimre is. Van köztük Nemzet Színésze, sok Kossuth-díjas, Prima Primissima-díjas. Volt pillanat, amikor hét színházigazgató volt egykori növendékem, s elég széles is a skála minden értelemben: Csonka Andrástól Tarr Béláig.
– Ha valaki, ön tehát tudja, valóban rosszul működik-e az egyetem, ahogy azt Vidnyánszky, a kormányzat által a Színművészeti kuratóriumának élére a minap kinevezett elnök mondja.
– Természetesen a nagyszerű eredmények mellett látok gondokat, hiátusokat. El is mondanám ezeket az egyetem vezetésének, ha kérdeznének, de ők nem teszik, ez meg most a kialakult helyzet miatt éppen nem az a pillanat, amikor a nyilvánosságban áll neki az ember kifejteni, hogy mit csinálna másként.
– Szektás háború, politikai nyomulás, vagy kulturális különbségek vezettek a helyzethez, amikor sorra mondanak fel tanárok?
– Szerintem együtt az egész.
– Vidnyánszkyt ugye tanította is?
– Igen, tanítottam az Ukrajnából érkezett első osztályt, olyannyira, hogy
Kijevben én voltam kint letárgyalni, hogy jöhessenek ide tanulni. Nagyon szerettem azt az osztályt. Attila, Szűcs Nelli, Trill Zsolt – a szívem csücskei voltak.
Attila utána az Operában rendezett nálam elsőrangú Kisvárosi Lady Macbethet és remek Jenufát. Debrecenben láttam tőle aztán olyan Turandotot, amelynél megrendítőbbet azóta sem, és életem legeredetibb Borisz Godunovját is ott és tőle láttam.
– A Nemzetiben is jónak találta?
– A Nemzetiben is szerettem a rendezéseit: a János vitézt, a Körhintát. A nagyúr, Bánffy Miklós feltámasztása pedig nagy tett és gyönyörű előadás volt. Attól már kevésbé voltam elragadtatva, hogy idehozott külföldről mindenféle felkapott rendezőcelebeket. A helyzet iróniája: csupa olyat, akiktől az általa brancsnak nevezett „másik oldal” el lett volna ragadtatva – ha nem ő hozza őket ide. Ha jelentenének még bármit a szavak és az elvek, akkor egy olyan Éjjeli menedékhely, amelyben valamennyi szereplő egységes frottírköpenyben és napozószemüvegben ül napozóágyakon, egyre csak az orra alatt mormolja monoton szövegét, vagy egy olyan Cyrano, amely nagyon unalmasan csak arról szól, hogy a bemutatott darab mekkora hülyeség, nem kerülhetne színre a magukat konzervatívnak vallók Nemzeti Színházában.
– Vidnyánszky szerint őt a liberális háttérhatalom üldözi. Csoda, ha ilyen életre szóló, a nemzet sorsát is meghatározó ádáz küzdelem mellett be-becsúsznak hibák?
– Vannak nyilatkozatai, amelyek méltatlanok a művészi rangjához. Persze nincs egyedül. Nagyon sikeres és tehetséges emberek rendre magukból kivetkőzve fröcsögnek. Azt még csak értem, hogy sikertelen, frusztrált figurák káromkodnak és köpködnek a Facebookon. Nálunk viszont a sikeresek és tehetségesek is, ami alighanem hungarikum.
– Csak a nyilatkozatokkal, a fröcsögéssel van baj? Azzal a hatalmi döntéssel, hogy a „mi” emberünk kerüljön mindenhova, nincs?
– Az, hogy Vidnyánszky kuratóriumi elnök lett, több mint bűn – hiba. Nem is annyira a hatalomról beszélek. A hatalmak olyanok, amilyenek, sokezer éve így működnek. Hol brutálisan, hol meg bonyolultabb ravaszsággal. Attilának azonban nem lett volna szabad igent mondania erre. Egyrészt: aki ennyi állást tölt be egyszerre, miközben nagyon sok előadást is rendez, az megkérdőjelezi, hogy betölti-e azokat a hivatalokat rendesen. Másrészt egy ilyen patinás egyetem életében bekövetkező ekkora változásnál feltétlenül szükséges a konszenzus. Olyasvalakire van szükség, akit a szakma többsége elfogad. Azért nem értem a viselkedését, mert az a Vidnyánszky, akit én ismerek, tehetséges művész, ráadásul tényleg szeretetre méltó ember.
– Az emberek változnak…
– Ha Attila ma is az, akit én megismertem, akkor most azt kell, hogy mondja: nem boldogok tőlem, köszönöm szépen, mégsem csinálom. Már csak saját büszkesége okán is le kellene mondania a kuratóriumi elnökségről. Annál ő jelentősebb személyiség, hogy ott legyen csak azért is, még akkor is, ha ennyi jelentős ember elutasítja a személyét. Persze olyan nincs a mai Magyarországon, hogy valakit mindenki elfogad, ám a hiteles nevek többségének a támogatására szükség van. Nem a periférián lévő színészek, nem az interneten dühöngő lecsúszott literátorok, nem is a pártfegyelemből felsorakozók támogatására.
– Kikére konkrétan?
– A színházi- és filmvilágban mindenki tudja, hogy kik az értékes emberek. Ezek jelentős részének támogatása kell egy ilyen nehéz helyzetben. Jobboldaliaké, baloldaliaké, de főleg a „belgáké”, akik nem tartoznak sehova sem, csupán elismert művészek.
Ezt a feszült helyzetet úgy lehet most feloldani, hogy Vidnyánszky Attila fölényesen és elegánsan lemond a teherről, amit a kuratórium elnöksége jelent.
– Miért kellene? Minden törvényesen zajlott a Színművészetin, a tulajdonba adás és a kuratórium kialakítása is.
– Nem a törvényesség a kérdés, hanem az emberi méltóság. Negyven éven át voltam vezető. Amikor az Operába visszahívtak, leültettem a húsztagú igazgatóságot, hogy egy papírcetlire név nélkül írják rá, szeretnék-e, ha én lennék a főigazgató.
– Eredmény?
– 19 igen, egy tartózkodás.
– Elég jó.
– Az. Ilyen támogatással van értelme vállalni a feladatot, így teljesíthető, amit célul tűzök ki magam és az intézmény elé.
– Azzal az iménti kiszólásával, hogy ha nem Vidnyánszky hozta volna azokat a rendezőket, akiket, akkor a másik oldal el lett volna tőlük ájulva, azért elismerte: létezik az a kirekesztő, „liberális” ellenszenv iránta, amelyre gyakran panaszkodik.
– Hogyne. Mert ugyan vannak szép számmal komoly politikusok, gondolkodók és jelentős művészek, akik az általuk liberálisnak tartott nézeteket higgadtan, felkészülten, a tényeket tisztelve képviselik, ám sajnos rajtuk kívül itt
vannak a hangos, agresszív megmondóemberek is, akik magukat nagyon liberálisnak tartják. Ezek sok kárt okoznak. Ők nem liberálisok, hanem egyszerűen az aljadék alértelmiség. Nem csináltak igazi karriert, kevés dolog sikerült nekik, ezért hordába verődve akarnak mindig mindenbe beleszólni – mi mást tudnának kezdeni magukkal?
A liberalizmus nekem mást jelent. Én magam is megkaptam sokszor, hogy liberális vagyok, mert mondjuk Ionescut játszottam, meg erdélyi szerzőket, rendezőket hoztam a Televízióba és tanítottam a főiskolán. Az archívumokban sok feljelentés maradt meg arról, hogy liberális filmpolitikát folytatok, nyugati filmeket hozok be. Megvan a Főiskola pártbizottságának jelentése is arról, hogy rendbontó liberális vagyok. A televízió pártbizottságában is ezzel fúrtak. Mondanom sem kell, hogy a jó elvtárs pártbizottsági emberek közül a rendszerváltás után többen megtalálták magukban a nagy magyar hazafit, s akkor már a jobboldalról kiabálták rám ugyanők ugyanazt: liberális! A televíziót felügyelő ávós is nagyon sietett akkor kibontani a nemzeti színű zászlót.
– Dühítette?
– Igen, de nem nagyon – olvastam a Politikai divatokat. Az István, a királyban is benne vannak az érdekből ide-oda csapódó lábszagúak, akik mindig minden kenyéren vállalnák a vaj szerepét. Ez mindig így volt, ilyenek mindig vannak.
– Ön tehát liberális vagy sem?
– Liberális számomra az, aki megengedő, nyitott. Ilyen igyekszem lenni. Aki valamit kizárólagosan követel, aki agresszív és dogmatikus, az nekem nem liberális. Jelszavam volt mindig az „is”. Sosem szerettem azt, ami „csak”.
– Megsértődött, amikor a minap megkapta Kálmán C. Györgytől, hogy nem átütő rendező, meg hibája az is, hogy távol tartja magát minden szélsőségtől?
– Az említett urat személyesen nem ismerem. Valamiért nem szeret. Van ilyen. Szememre veti, hogy a szélsőségektől igyekszem távol tartani magam. Vállalom! Ilyen az élet is, amely egyszerűen nem ötven fok Celsiusra van berendezkedve, meg nem is mínusz ötvenre. Persze sajnos ilyen is akad, a természetben is, meg a társadalomban is. A szélsőségek mindenesetre élhetetlenek, életellenesek – bármelyik irányba szaladunk is el velük. Miért lepne meg, hogy szélsőségeseknek nem tetszik ez a gondolat? Egyébként az említett bejegyzésért hálás is lehetek, hiszen a felháborodott ellenvéleményekből kiderült, mennyi barátom van. Nem is akárkik. Impozáns a névsor. Olyan sokan álltak ki mellettem, hogy az igazán meghatott.
– Amikor Hruscsovval fogott kezet, akkor sem érzett valami szélsőségeset? Mondjuk, hogy ezek a szovjetek mit tesznek a hazánkkal?
– Bevallom, nem. Moszkvában játszottuk a Csárdáskirálynőt, aztán Szentpéterváron, az akkori Leningrádban, de vissza kellett mennünk Moszkvába, mert Hruscsov nem tudott ott lenni az első előadáson, de látni akarta. Hát visszamentünk, eljátszottuk megint. Utána a páholyába hívatott, engem, a 23 éves rendezőt, kezet fogott és közölte, hogy „Mologyec!”. Azaz „nagyon derék”. Akkor úgy éreztem, hogy egy világhatalom vezetője ismeri el a magyar művészetet, amikor pedig ott, Moszkvában a mi őrületes sikerünk után felcsendült a magyar himnusz, az olyan volt nekem, mint amikor nem sokkal korábban az Aranycsapat 6:3-ra nyert Londonban.
– Ha akkor el lehetett fogadni a kereteket, meg a hatalom amúgy is mindig olyan, amilyen, akkor tehát a mai magyar helyzettel sincs semmi gond.
– Ne keverjük össze a két helyzetet! Ha az utcán megszólít egy nő, hogy „Gyere be, szép, szőke herceg!”, én pedig bemegyek, nem csodálkozhatom, ha nemi betegség lesz az eredmény. Ha ezzel szemben baráti ebédre megyek, majd a háziasszony félrehív azzal, hogy megmutatja a csipkegyűjteményét, az eredmény viszont szintén nemi betegség, akkor azért gond van! A szocializmusban egyértelmű volt, hogy egypárti diktatúra van, nem lepődhettünk meg, hogy vannak keretek, tehát például sok minden nem mehet a Televízióban. Akkor azért küzdöttünk, hogy mégiscsak színesebbé, elfogadhatóbbá és örömtelibbé tegyük az emberek életét a műsorainkkal. Büszke vagyok rá, hogy ez a mi televíziónkban lényegesen jobban sikerült, mint a „baráti” országokban. Szerintem mindig az a fontos, hogy egy adott helyzetből mit lehet kihozni.
– A maiból mit lehet?
– Ma, egy demokráciában a körülményekből sokkal többet kellene kihozni. Akkoriban a kulturális és ismeretterjesztő műsorokban olyan rendszerkritika is előfordult, ami a mai állami televízióban elképzelhetetlen. Láthatunk-e ma a közsszolgálatiban olyan, a hazai rendszert támadó műsort, mint ahogy annak idején Dérynél? Tévéjátéka, A talpsimogató pellengérre állította a bolsevik diktatúrát. Hol van ma az állami televízióban egy Hofi? A mai közszolgálat nem vállal semmi rizikót. Mi annak idején próbálkoztunk kockázatos témákkal is, Sára Sándorék Don-kanyar filmjével például – amiatt le is váltottak. Csakhogy
akkor tényleg nem volt sajtószabadság, ma pedig állítólag demokráciában élünk. Éppen ezért visszatetsző, ha az adófizetők pénzéből fenntartott televízióban csak meglehetősen egyoldalú propagandát látunk. Ez hosszú távon mindenki számára kártékony.
Hangsúlyozom, hogy mindenki számára. Még akkor is, ha a kulturális műsorok terén egyébként nem csak ez van. Ott akadnak értékes alkotások is az elfogult műsorok mellett. A direkt politikában az állami televízióban számomra az lenne elfogadható – ha már Kelet-Európában nem tud etalonná válni a BBC semlegessége –, hogy ha egy párté a mandátumok kétharmada, akkor a politikai műsorok kétharmadában legyen vállaltan övé a szó. De a maradék egyharmadban azonos műsoridőben kapjon lehetőséget a maradék harmad is, hogy kifejthesse az álláspontját.
– A színházban is van ilyen egységesítő politikai törekvés?
– Látok ilyet. Én megéltem a Rákosi-rendszert, és meglehetősen utáltam, de nem lehettek mások az elvárásaink, a helyzet egyértelmű volt. Amikor viszont ma Dörner György olyanokat nyilatkozik, hogy zsellért és számadót kell tudni játszani, nem holmi Pillangókisasszonyt meg Mozartot – azon azért fennakadok.
Demokráciában jutunk el újra Rákosiék kultúrafelfogásáig? A „ropogós rokolyáig”? Merthogy, félreértés ne essék: Rákosiéknál erőltetettebben népies kultúrájú hatalom nem volt.
Csizmacsapkodással kellett előadni, hogy „éljen, éljen Rákosi elvtárs”. Meglepve látom, hogy a búzakalászos népieskedésben hamarosan sikerül utolérni őket.
– Dörner épp most kapott Kossuth-díjat.
– Meg is érdemli mint színész. Annak kiváló, nem beszélve remek szinkronhangjáról.
– Azért kapta?
– Nem tudhatjuk, mindenesetre azért én is adtam volna neki.
– Raffay Ernőnek is?
– Az más. Dörnert a maga tanult mesterségében mindenki elismeri. A történelemtudományban viszont maradnék Romsics Ignácnál. Ráadásul színésztől soha nem lehet annyira komolyan venni semmilyen közéleti megszólalást, mint a politikában mozgó és a politikára befolyást gyakorló történészektől, irodalmároktól. Raffay Ernőktől és a Takaró Mihályoktól. Azt ugyanakkor nem hiszem, hogy meggyőződésből kedveskednek nekik ezekkel a díjakkal. Szerintem csak taktikai okokból. Ahogy annak idején az MSZMP is görcsösen udvarolt a népieknek.
– Számít, hogy taktika vagy meggyőződés? Az eredmény ugyanaz.
– Ha taktika van mögötte, akkor is tévedés. Akkor azt hiszik, hogy politikailag szükség van azokra, akik ezek mögött az emberek mögött állnak. Határozott meggyőződésem azonban, hogy mögöttük nagyon kevesen vannak. Ez a túldimenzionált szélsőjobboldal nagyon hangos. Csupa újságíró meg politikus meg úgynevezett szellemi ember. Sok helyen jelentkezik, de kis létszámú. Annak idején a korábban remek író, aztán borzalmas politikus Csurka István tartott egy nagygyűlést. Tele volt a Hősök tere. Minden demokrata pánikolt Pesten, hogy Európa, most segíts… Aztán Csurka be sem jutott a parlamentbe. Az sem igaz, hogy Magyarországon antiszemitizmus van. A felnőtt nyolcmillióból lehet hatvan-hetvenezer antiszemita. Persze mutatós, nagy tömeg az, ha kimegy a térre, és zajos, hiszen tényleges súlyánál nagyobb szerepe van a médiában. Mégis: a magyar népen belül törpe kisebbség az övék.
– Pedig ha akarna, retteghetne. Nagyszülei odavesztek a holokausztban…
– Sosem rettegtem. Sokat rendeztem vidéken, nagyon sok emberrel találkoztam az országban. Értelmiségiektől szoktam csak olvasni, hogy tombol az antiszemitizmus, de soha nem tapasztaltam. Rettegni meg azért sem szoktam, mert
12 éves koromban, a második világháború idején egyszer feljöttem a légópincéből és láttam, hogy a 30 méterre lévő házból semmi sem maradt. Attól fogva ráadásként tekintek minden napra.
A háborús élmény miatt másképp látom ezeket a helyzeteket is, amilyen ez a vírus most. Nem lehet kimenni? Becsuknak az üzletek és az emberek megpróbálnak felhalmozni mindent? Láttam már ilyet. Meg aztán… Az embernek borzasztóan komolyan kell vennie a következő feladatát, nekem most az István, a királyt és A víg özvegy forgatókönyvét, amelyen szintén dolgozom. Meg a családot, az azzal járó feladatokat is komolyan kell venni. Na de ezt az egészet? Ezt nem szabad. Hogyan is lehetne komolyan venni magunkat egy több milliárd éves bolygón, amelyen a fajunk, az emberiség nyomait nagyjából 7-8000 évre visszamenőleg látjuk valamelyest jól?
– De a családot, azt komolyan kell.
– Azt igen.
– Lányát, Szinetár Dórát nem akarta lebeszélni a színészpályáról? Különös tekintettel a szinte már általánosnak látszó színházi zaklatási ügyekre.
– Nem amiatt akartam lebeszélni – karakán lányom van, meg tudná védeni magát. Azért akartam lebeszélni, láthatóan sikertelenül, amivé a színészpálya vált. Pedig amikor ő kezdett még csak az előjelek látszottak. Szerencsére ő sikeres, ami viszont a színházi világot illeti… Társulati tagság nélkül, szerződésekkel dolgozik a színészek jelentős része, kiszolgáltatottan – egy vírus idején, ha nincs előadás, azonnal éhen halhatnak. Egy színházi sikernek koránt sincs olyan visszhangja mint a celebségnek vagy valami botrányos gorombáskodásnak az interneten. És ehhez jött még az utóbbi időben a politikai kiszolgáltatottság, hogy lassan fontosabb a teljesítménynél a hovatartozás. Ezek nem töltenek el örömmel.
– Másfél év múlva kilencven éves lesz. Azon a születésnapján mi töltené el örömmel?
– Először is az, ha megérném. Másrészt: mindig karmester szerettem volna lenni. Sajnos már öreg vagyok hozzá. Ha viszont abból az alkalomból egyszer eldirigálhatnám a Mesterdalnokok nyitányát az Operaházban – na, az tényleg szép ajándék lenne.
Nyitókép: Vörös Szabolcs
