„Ez nem forradalom, hanem új érzés” – exkluzív interjú a belarusz ellenzék vezetőjével
Evolúció és nem revolúció, ami most Belaruszban – helyesebben: az emberek gondolkodásában – történik, mert végre megtapasztalták, hogy Lukasenka elnök ellen szavazva is többségben vannak – mondja a Válasz Online-nak adott exkluzív interjújában a belarusz ellenzék egyetlen, még az országban tartózkodó vezéralakja. A fuvolista végzettségű kultúrmenedzser, Marija Kalesznyikava szerint a rezsim ellen utcára vonulóknak két fő követelésük van, és Belarusz még egy ellenzéki hatalomátvétel esetén sem fordulna Oroszországtól az EU felé – személy szerint pedig a Minszk ellen tervezett szankciókat is károsnak tartja. A százezres demonstrációk 38 éves vezetője azt is megindokolja, miért nem fog Lukasenka hatalma 2025-ig kitartani – függetlenül a tömegtüntetések sikerétől.
– Az augusztus 9-i elnökválasztás óta soha nem látott tüntetések vannak Belaruszban. Százezrek vonulnak utcára több mint két hete, és nemcsak Minszkben, hanem vidéken is. Forradalmat látunk?
– Klasszikus értelemben nem az, inkább evolúciónak nevezném. Evolúció, ami minden belarusz gondolkodásában végbemegy.
– Néhány órával a beszélgetésünk előtt Lukasenka legfőbb ellenzéki kihívója, Szvjatlana Cihanouszkaja „békés forradalomnak” nevezte, amikor Litvániából bejelentkezett az Európai Parlament külügyi bizottságának ülésén.
– Engem kérdezett, én pedig válaszoltam: klasszikus értelemben ez nem forradalom. A belarusz civil társadalom és az emberek gondolkodásának evolúciója, hiszen történelmünk során először a saját kezünkben van a felelősség, hogy milyen lesz a jövőnk. Ez nyilván egy békés folyamat, az emberek nem agresszívak – csak a kormány az.
– Az „evolúció” vezetőjének tartja magát?
– Én vagyok a tüntetések egyik vezetője. Meg példa arra, hogy bárki osztozhat annak felelősségében, ami most Belaruszban történik. Épp ez a tüntetések fő mondanivalója: hogy másféle társadalmat építsünk, olyat, amely civil, békés és demokratikus – amilyen korábban nem volt.
– Ehhez azért kellene egy vezető.
– Nem biztos. Pont a tüntetések decentralizációja zajlik, mindenfelé – már falvakban is – demonstrálnak. Elég egyedi látvány, amikor színházi dolgozók és gyári munkások mennek együtt utcára, közben meg tanárok és egészségügyi dolgozók szervezik meg magukat, és mennek tüntetni fehér köpenyben, virággal a kezükben.
– Koordinálja a lépéseit a politikai menekült kollégáival, Szvjatlana Cihanouszkajával és Veronika Cepkalával, akikkel hárman léptek színpadra a választási kampányban?
– Szvjatlana egyik itteni munkatársával, Holga Kavalkovával vagyunk kapcsolatban – illetve voltunk, mert hétfőn börtönbe vitték a minszki traktorgyár elől. Most várjuk a hatóságok döntését.
– Miben különbözik ma Belarusz attól, mint amilyen augusztus 9. előtt volt?
– A történelmünk új szakasza kezdődött, mert most először megtapasztalhatjuk, hogy mi vagyunk a többség – a többség, amely nem Lukasenkára szavazott az elnökválasztáson. Az elmúlt 26 évben biztosak voltunk benne, hogy kisebbségben vagyunk. Érdekes megfigyelni, hogy ez a többségérzés mennyire átállította a belarusz emberek gondolkodásmódját: rájöttek, hogy nekik is vannak jogaik, és mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a kormány meghallja őket. Másodsorban pedig
példa nélkül a kormányzati erőszak, amely nemcsak fizikálisan, hanem pszichikailag is megviselte az embereket, hiszen korábban soha nem láttak halottakat Belarusz utcáin. Tragikus, de fontos momentum volt.
– Mit gondol, meddig tarthatnak ki a tüntetések?
– A győzelemig.
– És azt hogyan definiálná?
– A KGB börtöneibe zárt foglyokat szabadon kell engedni, és nyilván új választásokat kell tartani. Ez a két legfontosabb dolog, amit mi, nemzetként szeretnénk elérni. Tisztában vagyunk persze azzal, hogy ez nem lesz könnyű, de kitartunk a követeléseink mellett.
– Lukasenka elnök viszont nem úgy tűnik, hogy fogékony rájuk.
– Persze, hogy nem, mert nem hallja meg a saját nemzete hangját. Nincs tisztában azzal, mennyire biztosak a tüntetők abban, hogy elvesztette a választást. Rajta kívül senki nem tart a tüntetésektől; amikor Minszk központjában az emberek meglátták a képeket, amint a Kalasnyikovját szorongatja, nevetésben törtek ki.
– Az ellenzék folyamatosan hangoztatja – a nemrég alakult Koordinációs Tanács alapdokumentumában is írják –, hogy csak törvényes úton képzelhető el a hatalomátvétel. Ha ezt tényleg komolyan gondolják, Lukasenkánál viszont süket fülekre találnak a követeléseik, nem tudnak mást tenni, mint 2025-ig várni.
– Tehát?
– Készek arra, hogy még öt évet várjanak?
– Nem hiszem, hogy olyan sokat kell várnunk. Belaruszban az igazságszolgáltatási és kormányzási mellett gazdasági válság is van, a mutatóink napról napra, gyorsuló ütemben esnek. Mindezt a mostani politikai krízis mellé téve, fizikailag
elképzelhetetlen, hogy Lukasenka még öt évet kormányozzon. Nemcsak a rezsim válsága ez, hanem a belarusz társadalom minden rétegéé.
Vannak, akik azt mondják, már csak pár hete van hátra az elnöknek, mások szerint talán több. Nem tudom, kinek van igaza, de szerintem néhány hónapnál nem több. Vagy ha igen, akkor sem sokkal.
– Tegyük fel, célt érnek a követeléseik, és néhány hónap múlva új választást írnak ki, új felállású választási bizottság felügyelete mellett. Ki vezesse az ellenzéket?
– A belaruszok 9 millióan vannak, és biztos vagyok benne, hogy van elég rátermett személyiség, aki vezethetné. Csakhogy már nem ellenzék vagyunk, hanem a többség. Tudom, egy kicsit furcsán hangzik, de az emberek tisztában vannak azzal, hogy a többséghez tartoznak. Nincs olyan hatalmi szereplő, amelyik több mint 200 ezer embert ki tudna vinni az utcára – csakis maguk a belaruszok és az ő többségük. Sok olyan tehetséges szakembert ismerek, aki vezetője lehetne ennek az új Belarusznak.
– Mint például ön?
– Jelenleg nyilván. Nehéz átalakuláson mentem keresztül, mert nem voltam rá felkészülve, hogy ilyen hamar elérkezik a pillanat, és ilyen gyors lesz: három hónappal ezelőtt még egy kulturális központ vezetője voltam, most pedig már a belarusz embereké. Ez persze óriási felelősség is, de nemcsak nekem, hanem minden belarusznak.
– Ha a Koordinációs Tanács úgy döntene, hogy ön vezesse az ellenzéket a következő választáson, elfogadná a felkérést? Lesz Belarusznak diplomás fuvolista elnöke?
– Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsem a hazámat. Van azonban egy törvényi bökkenő: állandó németországi tartózkodási engedélyem van, korábban ugyanis több mint öt évet éltem Stuttgartban. Kész vagyok minden képességemmel segíteni, de nem olyan formában, mint ahogy a kérdésében szerepel.
– Hogy van a főnöke, Viktar Babarika, akinek a kampánystábját vezette, majd a rezsim a választás előtt bebörtönözte?
– Inkább a kollégám, semmint a főnököm. Kaptunk egy levelet tőle, amiben nagyon optimistán ír az elmúlt időszakról. Fizikailag is jól van – már amennyire jól lehet egy KGB-börtönben.
| Marija Kalesznyikava 1982-ben született Minszkben. A Belarusz Állam Zeneakadémián szerzett fuvolaművészi és karmesteri diplomát, több belarusz állami zenekar fuvolistája volt. 2007-ben ment Stuttgartba, hogy barokkfuvola-tanulmányokat folytasson. A 2010-es évek elejétől kezdett kulturális programok szervezésébe, Németországban és Belaruszban, „Zeneórák felnőtteknek” elnevezésű előadás-sorozata a TED-et is megjárta. 2017-ben ismerkedett meg az orosz gázóriás helyi leánybankját, a Belgazprombankot vezető műkedvelővel, Viktar Babarikával, aki szponzorálni kezdte a projektjeit. Az ő támogatásával készült el a minszki OK16 Kulturális Hub is, amelynek Kalesznyikova a művészeti vezetője lett. Kézenfekvő volt, hogy az elnökségre törő Babarika kampányfőnöke lett, habár – mint nyilatkozta – „az első naptól kezdve nem voltak illúzióim azzal kapcsolatban, mire képes a kormány”. Igaza lett, Babarikát bebörtönözték, így csatlakozott a választástól szintén eltiltott két jelölt feleségéhez, Szvjatlana Cihanouszkajához és Veronika Cepkalához. |
– Nemrég adott interjút a Welt am Sonntagnak, amelyben nemtetszésének adott hangot a beharangozott Belarusz elleni EU-s szankciókkal kapcsolatban. Pedig azok ellen irányulna, akik a hatósági erőszakért felelősek. Miért ellenzi az uniós tervet?
– Kizárólag a személyes véleményemet mondtam el: szerintem a szankciók nem következetesek. Ha most bevezetnék őket, azzal minden, a rezsimmel folytatandó párbeszédünk esélyét aláásnák – márpedig mi folyamatosan a párbeszéd szükségességét hangsúlyozzuk. Az EU ugyanakkor segíthetne máshogy: ha nem sikerülne intézményesíteni a belarusz társadalom és a kormány közötti dialógust, akkor azt kezdeményezhetné Brüsszel is. Moszkvával együtt.
– Vagyis Belarusz egy hatalomátvétel esetén sem fordulna Oroszországtól a Nyugat felé.
– Még ha most Oroszország azt is gondolja, hogy elfordulnánk – nem fordulnánk el. Ez az első alkalom ugyanakkor, hogy Nyugat és Kelet nélkül döntünk a saját jövőnkről. Belarusznak nincs problémája Oroszországgal, hiszen a legnagyobb gazdasági és politikai partnerünk, viszont
Moszkva mellett az EU-val is szeretnénk baráti és pragmatikus kapcsolatot kialakítani.
Egyedül az elnöknek van ezzel gondja. Mindkét oldalon manipulál – legutóbb például azzal, hogy NATO-csapatösszevonások vannak a határainknál –, de ezt már senki nem hiszi el neki.
– Ha nem terveznek geopolitikai fordulatot, a belarusz „evolúcióból” aligha lesz második Majdan.
– Így van. Ezért mondtam, hogy nem forradalom.
– Nem tart attól, hogy erőszakba torkollnak a tüntetések?
– Erőszak csakis egy oldalról jöhet. Onnan mondjuk már jött is.
Nyitókép: Vörös Szabolcs
