Harmincmillió magyar? – Raffay Ernő és a tudomány
Magas állami kitüntetésben részesült Raffay Ernő, a jeles esemény után pedig Ungváry Krisztián úgy döntött, tüzetesen végigolvassa Raffaynak az elmúlt évtizedben keletkezett köteteit. Noha a kormány kedvelt történészének szabadkőművesekről írott tételeivel a Válasz Online is foglalkozott már, Ungváry még így is egészen megdöbbentő állításokra bukkant a szövegtestben. Harmincmillió magyar, zsidó irtóhadjárat, nemzetiségi aranykor – Raffaynál és a történettudomány tükrében.
2020. augusztus 20-án a Magyar Köztársaság Elnöke a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével ismerte el Raffay Ernő munkásságát. Raffaynak az elmúlt évtizedben publikált legfontosabb kötetei (Harcoló szabadkőművesség 2011, Szabadkőművesek Trianon előtt 2010 illetve 2019, Politizáló szabadkőművesség – Jászi Oszkár és a Martinovics Páholy államellenes tevékenysége 2013) azonban eddig kimaradtak a tudományos fórumok által értékelt művek sorából. E kötetek népszerűségét jelzi, hogy például a Szabadkőművesek Trianon előtt című máig öt kiadást élt meg. (A kötetek kiadója nem más, mint Szakács Árpád, a kormánymédia kultúrharcosa a Kárpátia Stúdió Kft.-n keresztül.) Alábbiakban Raffay szabadkőművesekkel kapcsolatos munkáit kívánom szembesíteni a tudománnyal. Az idézetek forrását az említett kötetek első kiadásának évszámával és az oldalszámmal jelzem.
Nem szeretném persze azt a látszatot kelteni, mintha Raffay tudományos működése csak ezekre a kötetekre lenne szűkíthető. Az Erdély 1918-1919-ben című, 1987-ben megjelent könyve úttörőnek számított és máig jól használható munka. Raffay azonban nyilvánvalóan nem ezért, illetve néhány más, harminc évvel ezelőtt írt munkájáért kapta az elismerést 2020-ban, s ma már nem is azokból ismerik az olvasók. Hanem az elmúlt évtized köteteiből.
Harmincmillió magyar
Raffay kiindulópontja, hogy csak az tekinthető nemzeti politikának, amelynek célja a Kárpát-medence maradéktalan elmagyarosítása. Ezzel kapcsolatban leszögezi, hogy „bizonyos demográfiai számítások szerint” abban az esetben, ha nem darabolják fel Magyarországot és megmarad az első világháború előtti születési és magyarosodási ráta, akkor az 1980-as évek közepén Magyarország összlakossága mintegy 36 millió, ebből magyar 30 millió lett volna” (Raffay 2013, 271.)
Érdemes megállni ennél az állításnál, mert ez a Rákosi Jenőtől átvett fantazmagória a Raffay-féle történelemszemlélet alapja. Tekintsünk most el attól az erkölcsi problémától, amit egy nemzeti kultúra kizárólagossá tétele jelent más őshonos kultúrák kárára. Elégedjünk meg azzal, hogy megállapítjuk: egyetlen olyan tudományos számítás sem ismert, amely ezt az adatot igazolná (nem véletlen, hogy Raffay sem ad hozzá hivatkozást). Az összes rendelkezésre álló adat azt igazolja, hogy román és szerb relációban az asszimilációs nyereség szinte nulla volt 1920-ig, ráadásul a magasabb születési arányszámok éppenséggel az említett népcsoportok előretörését vetítették elő. Ezt erősítette az is, hogy a Mezőség falvaiban már 1918 előtt is a magyar elem asszimilálódott a románsághoz. Egyébként 1980-ra a Kárpát-medence teljes lakossága is „csak” 30 millió fő volt (1910-ben 18 millió, amiből ekkor kb. 9,8 millió vallotta magát magyar anyanyelvűnek). A Raffay-féle számítás tehát matematikailag sem tartható.
Szerinte hatvan év alatt összesen 20 millió személyt kellett volna magyarrá tenni, vagyis éves átlagban 333 ezer főt. Terület- és létszámarány szempontjából ilyen hatékony asszimilációs mutatót egyetlen szomszédos ország sem tudott felmutatni, pedig ennek érdekében rendkívül brutális eszközöket alkalmaztak.
A magyarság létszáma száz év alatt is „csak” mintegy harmadával csökkent Szlovákiában és Romániában, miközben egy ellenkező irányban alkalmazott „Raffay-tervnek” egyötödre kellett volna csökkentenie a magyarok arányát. Raffay víziójának megvalósításához tehát Ceaușescu és Beneš módszereinél is radikálisabb intézkedések lettek volna szükségesek. Azt, hogy mik lettek volna ezek, hogy milyen politikai és erkölcsi árat kellett volna fizetni értük, elképzelni is nehéz.
Ezzel függ össze, hogy Raffay tolmácsolásában a szabadkőművesség lényegében „államellenes tevékenységet” jelent, mert nem ezt a folyamatot segítette elő. Ezt a következtetést, amely vörös fonalként vonul végig műveiben, a szabadkőműves iratok tanulmányozásából vonta le, amelyeket 1920-ban a belügyminisztérium teljes körben lefoglalt. És nem úgy látta, ahogy Raffay ma: hiszen egyetlen bűnvádi eljárást sem indított a szabadkőműves iratok alapján. Mindezt azért is fontos leszögezni, mert a Horthy-kor hatóságai maximálisan érdekeltek lettek volna abban, hogy bíróság elé állítsák az országvesztő, államellenes bűnösöket. Csupán szabadkőműves tagságért azonban senkit sem vontak felelősségre. Ebből már önmagában is látszik, hogy Raffay szabályosan megerőszakolja az iratokat akkor, amikor „államellenes” címkével látja el őket.
Zsidó irtóhadjárat
Raffay olvasatában „1914 előtt Magyarországon a zsidó nemzetiség [sic!] (és az izraelita vallásfelekezet) honfoglalása, egyenesen szólva: Magyarország megszállása és a legalapvetőbb magyar érdek tudatos háttérbe szorítása zajlik.” (Raffay 2013, 10.) Az új ellenség majdnem száz százalékban zsidókból áll (Raffay 2013. 71.), 1919 és az 1948 utáni kommunista rendszer Raffay szerint „zsidó hatalom” volt (Raffay 2013, 352.o.),
Budapestet pedig ő maga is Judapest néven emlegeti (Raffay 2013, 353). A zsidó bankok tervszerűen [sic!] vásárolják fel a földeket annak érdekében, hogy „megsemmisítsék” [sic!] a magyar középosztályt.
Míg a zsidó [sic!] kapitalizmus „gátlástalan” addig hasonló jelzőt a nemzsidó kapitalizmus esetén Raffay nem lát indokoltnak. Sőt. A nemzsidó kapitalizmus kérdéskörével nem is foglalkozik, ebből következően Raffay a zsidóságot kollektív negatív tulajdonságokkal ruházza fel (a kapitalizmust mint olyat pedig „sem magyar, sem keresztény” jelzőkkel jellemzi). Elismétli azt a régóta megcáfolt rémmesét is, amely szerint a zsidó kapitalisták miatt kényszerült kivándorolni napi háromezer ember Amerikába (Raffay 2013, 77.o.). A valóságban a kivándoroltak túlnyomó többsége nem munkás volt, hanem a mezőgazdasági munkanélküliség miatt ment el, amiről nem a kapitalisták, hanem a magyar feudális nagybirtok tehetett – ráadásul a kivándorlók között a nem magyar elem felülreprezentált is volt.
Zsidókkal kapcsolatosan Raffay könyveiben pozitív jelzőt ritkán lehet olvasni, azt az ígéretét, hogy későbbi műveiben írni fog majd azon „zsidó nemzetiségű szabadkőművesekről”, akik a magyar államot szolgálták, mindmáig nem váltotta be – ami annyiból nem meglepő, hogy az általa negatív példaként felsorolt személyek egyike sem tartotta magát „zsidó nemzetiségűnek”. A „zsidó nemzetiség” kifejezés használata Raffaynál annyiból mégis konzekvens, hogy ez a lehető legnagyobb sértés: ezzel nemlétezőnek minősítheti azt a kulturális, nyelvi és politikai teljesítményt, amit Chorin Ferenctől Jászi Oszkárig, vagy a Prónay-különítményes Salm Hermanntól a kommunista Kun Béláig az asszimiláns magyar zsidóság produkált. Ezeket a személyeket nem kell szeretni, de elvitathatatlan, hogy anyanyelvük magyar volt és magukat magyarnak tartották.
Egyébként pedig nem az a kérdés, hogy voltak-e Raffay szempontjából „jó zsidók”, hanem az, hogy mekkora volt az arányuk a teljes halmazban. Erre azonban Raffay semmilyen empirikus adatot sem szolgáltat. Helyette, bármiféle bizonyítás nélkül leszögezi, hogy a szabadkőművesek legfeljebb 5 százaléka volt nemzeti fölfogású (Raffay 2010, 183.). Az ateista zsidó szabadkőművesek esetében ráadásul azt is leszögezi, hogy azok szerinte gyűlölték a magyarokat és a keresztényeket – a bizonyítással Raffay ekkor is adós marad.
Itt kell megemlíteni, hogy a szerző formálisan tudományos mázt vesz magára, amennyiben maga is elismeri, hogy a szabadkőművesekkel kapcsolatos irodalom jelentős része antiszemita politikai pamflet. Azért, hogy objektivitása ne sérüljön, ő kizárólag a szabadkőművesek eredeti irataira támaszkodik – hangsúlyozza. El kell ismerni: ezeket az iratokat csakugyan kutatta és szöveghűen idéz belőlük. Technikája azonban ugyanúgy tendenciózus, mint az antiszemita publicistáké, akik létező jelenségeket nagyítanak fel illetve abszolutizálnak. Raffay zsidósággal és szabadkőművesekkel kapcsolatos megállapításai mögött mindenesetre egyetlen esetben sem található kvantitatív elemzés és bizonyítás. Mindez azért is elképesztő, mert neki is pontosan tudnia kell, hogy a szabadkőművesek közül ki volt a homogén magyar nemzetállam híve, így nem esne nehezére az sem, hogy erről tételes statisztikákat készítsen. Ez azonban épp azt cáfolná, amit hirdetni kíván. Érthető hát, ha tudatosan óvakodik attól, hogy részletesebb elemzésre vállalkozzon.
Vegyük most szemügyre Raffay forráskezelését! Azt jól szemlélteti, ahogy Sándor Pál szabadkőműves vezető egyik kijelentését kommentálja. Sándor főmesteri székfoglaló beszédét azzal zárta, hogy „dicsőítsük és tartsuk tiszteletben nemzeti múltunkat, hagyományainkat, amennyiben azok az igazságot szolgálják, de szálljunk bátran szembe a história elferdítésével”. Raffaynál erről a következő értékelés születik: „Vagyis, ha a magyar nemzet története szolgálja a szabadkőműves igazságot, akkor használható és elfogadható, ha nem szolgálja, átírandó vagy kidobandó a lomtárba.” (Raffay 2010, 100.). Sándor szövegében azonban nem ez áll, hanem – amint láttuk – az, hogy a história elferdítésével szemben kell fellépni. (Csak két példa erre: Jézus magyar származása vagy a hun-magyar rokonság hirdetése. Olyan gondolatok egyébként, amelyet Raffay elvbarátai buzgón hirdetnek, például a „Professzorok a Hazáért” néven futó ezoterikus, áltudományos egyesület is).
Annak ellenére, hogy szerinte sem minden szabadkőműves vált bolsevista gyilkossá, a radikális szabadkőművesekre „általában jellemző volt a türelmetlenség és ezt pszichopatológiai szempontból is elemezni lehetne, mert ez is vezet majd el a bolsevikiek véres, gyilkos tevékenységéhez alig tíz évvel később.” Visszatérő fordulata Raffaynak, hogy a radikális szabadkőművesek pszichopatológiai esetek, akik akkor érezhették jól magukat, ha gyűlölték őket, illetve ha ők gyűlöltek másokat. (pl. Raffay 2013, 191-192, 305.). Érdemes megjegyezni, hogy ezzel a minősítéssel Raffay a legszélsőségesebb antiszemiták tradícióit veszi át, akik a zsidóságban egyfajta biológiai degenerációt is látnak. Jászi Oszkár és társai szerinte „olyan zsidók, akik személy szerint és szabadkőműves közösségként is felelősek saját tevékenységükért.” (Raffay 2013. 10.) A történelmi Magyarország pedig nem magától és nem is a vesztes háború miatt hullott szét, hanem azért, mert „felbomlasztották” (Uo.). A nemzeti liberális elveket képviselő antikommunista Jászi Oszkár egy polgári nézetektől távol álló, magyargyűlölő zsidótudatú radikális marxista, a „proletárforradalom szószólója”.
A valóságban Jászi a zsidósággal sosem vállalt közösséget. Vallásos volt és haláláig látogatott református istentiszteleteket. Valamint: viszolygott a Tanácsköztársaságtól és a Szovjetuniótól – ennek számtalanszor hangot is adott.
Raffay helyenként ugyan kénytelen idézni Jászi zsidósággal kapcsolatos, igen éles kritikájából is, de az ezzel kapcsolatos ellentmondásokat nem oldja fel, mint ahogyan azt sem említi meg, hogy maga Jászi mélyen csalódott a szabadkőműves mozgalomban, mivel annak aktivitását Raffayval ellentétesen ítélte meg. Azt a történészi feladatot, hogy egy történeti mű elsődleges feladatai közé tartozik a téma kontextualizálása, a tudományos előzmények és korábbi tudományos eredmények bemutatása és az azokra történő kritikus reflexió, Raffay nemlétező feladatnak tekinti, így egy szóval sem vitatja mások Jászi Oszkárral kapcsolatos megállapításait. Mindez azért is rendkívül sajnálatos, mert éppenséggel Jásziról bőséges és viszonylag konszenzuális szakirodalom áll rendelkezésre. Raffay szerint Pogány József, a későbbi kommunista népbiztos gyilkolja meg Tisza Istvánt, miközben már az 1921-ben lefolytatott perből is tudható, hogy a kérdéses időpontban Pogány az Astoria szállóban beszélt az összegyűlt tömeg ellen és éppenséggel nyugtatta a felkorbácsolt indulatokat (politikai szerepe ezt követően ugyanakkor rendkívül problematikus volt, de Raffay nem ezt tárgyalja).
Nemzetiségi aranykor
Raffay nem csak zsidókkal szemben kezeli a tényeket nagyvonalúan. Szerinte a magyarországi nemzetiségeknek nem korlátozták különösebben a jogait, amire az a bizonyíték, hogy a románok az első román nyelvű Bibliát is magyar fejedelemtől kapták, miközben a moldvai csángóknak a román püspök nem adott magyar Bibliát (pl. Raffay 2013, 266). Csakhogy: ugyan mit bizonyít egy XVII. századi (tehát a nemzeti ébredés korszaka előtt) adományozás a XIX. századi nemzetiségi jogokkal kapcsolatban? A „memorandum-per” tárgya (1892-ben román közéleti személyiségek közvetlenül az uralkodóhoz fordultak a nemzetiségi sérelmek orvoslása érdekében és ezért őket a magyar bíróság börtönbüntetésekre ítélte) Raffay horizontján meg sem jelenik – miközben másutt maga is elismeri, hogy Tisza miniszterelnök „komoly engedményeket, jogokat adni szándékozó tárgyalásokat folytatott a magyarországi románok vezetőivel”. De miből akart Tisza engedményeket adni, ha teljesen biztosítottak voltak a nemzetiségi jogok?
Raffay tehát alapvető ellentmondásokba keveredik műveiben. Egyrészt azért kárhoztatja a szabadkőműveseket, mert ők az általános és titkos választójog hívei. Ennek kapcsán nyilvánvalóvá teszi, hogy a nemzetiségek féken tartása miatt ez nem lett volna megengedhető. Másrészt tagadja, hogy a nemzetiségeket elnyomták. Ez a két állítás nem fér össze, hiszen ha nem volt nemzetiségi elnyomás, akkor miért kellett tartani a nemzetiségek elszakadásától?
Raffaynál a földosztás követelése jogos, amikor azt nem szabadkőművesek szorgalmazzák, amikor viszont ők teszik, akkor halálos bűn (Raffay 2013, 30-31.). Szerinte „elenyésző számban” léteztek csak nemzeti érdekeket képviselő szabadkőművesek, miközben két oldallal korábban azt írja, hogy „a páholyok nagy része” még a háború alatt is végzett humánus cselekedeteket és a mozgalomhoz „valóban számottevő emberbaráti, szociális tevékenység” kötődik – mindez csak akkor nem ellentmondás, ha az emberbarátságot nem tekintjük nemzeti érdeknek. Műveiben egyébként semmilyen statisztikai adatot sem hoz arra, hogy hány szabadkőműves minősíthető „radikális baloldalinak” és hány konzervatívnak, azonban ahhoz képest, hogy több mint ötven páholy és hétezer szabadkőműves ismert, rendre csak két páholytól és két tucatnyi szereplőtől hoz olyan idézeteket, amelyek a kontextusból kiszakítva alkalmasnak tűnnek az összeesküvés-elmélet igazolására.
Raffay szerint a szabadkőműves mozgalom zöme 1900 után a francia politika hívévé vált (statisztikai adatot itt sem közöl) és ezzel „tudatosan szembefordult az ország magyar népének legfontosabb stratégiai létérdekeivel” – ami Raffay olvasatában a feltétlen német orientációt jelentette (Raffay 2010, 16.). Mintha a feltétel nélküli németbarátság az első világháborúban közelebb vitte volna az országot a győzelemhez. Nem vitte volna.
Az antanthatalmak nem ennek hiánya, hanem sokszoros túlerejük miatt győztek, így Raffay (egyébként történelmietlen, mert utólagos következtetésekre alapozott) logikája szerint éppenséggel azt kellett volna nemzetárulónak bélyegezni, aki az eleve vesztes németbarát pozícióból politizált.
Raffay számára minden baj forrása: a nemzet hagyta, hogy „bevándorolt elemek kisajátítsák nemcsak a nemzeti vagyont, a termelést és kereskedést, hanem a felsőoktatást, a sajtót, a művelődést és a művészeteket is, akkor annak a népnek az évtizedei meg vannak számlálva”. A „zsidóbárók” Raffay szerint divatból készpénzen vették címüket – valójában messze túlnyomó többségük az iparosításban illetve más területen végzett érdemekért kapta azt – még azok is, akiket Raffay példának hoz. Szerinte az általános és titkos választójog nemzetellenes törekvés – jó lenne tudni, hogy ezt a nézetét a mostani rendszert illetően is képviseli-e. (Bár valószínű, hogy véleménye a választás eredményétől függ…)
Azon a logikai bakugráson, amikor Raffay is elismeri, hogy a szabadkőművesek túlnyomó többsége támogatta az 1905-ös Fejérváry-féle „darabontkormányt” amely éppenséggel a dualizmus fenntartása érdekében jött létre, de mégis azzal vádolja az érintetteket, hogy az államot bomlasztották, már fenn sem akad az olvasó.
Raffay műveiben újra és újra előtör az aktuálpolitizálás. Nem lenne baj, ha az állításai tudományosan megalapozottak lennének, illetve volna legalább logikailag értelmezhető kapcsolat ezek között. Érvelése azonban a következő színvonalon áll: talál egy zsidó származású szabadkőművest, akiről egy szubjektív forrás alapján feltételezi, hogy közpénzekkel élt vissza, majd megjegyzi, hogy a rendszerváltás utáni baloldal „csak hasonszőrű elődeik jól bevált tevékenységét” folytatta (pl. Raffay 2013, 93.). Raffay számára a múltat „deheroizáló” történetírás is nemzet elleni bűntett, és ebben a Magyar Tudományos Akadémia jár élen (Raffay 2013., 356.) – a történetírás az ő szemében valójában nem más, mint a vélt nemzeti érdek melletti propagandatevékenység.
Ezek az idézetek is mutatják, hogy Raffay saját maga számára nem tartja kötelezőnek a logikus érvelés szabályait, emellett viszont alapvetően antiszemita és rasszista kategóriákban gondolkodik. Ezen az sem változtat, hogy legalább annyit elismer: „nem állítható megalapozottan az, hogy a szabadkőművesek tudatosan, előre megfontolt szándékkal dolgoztak Magyarország feldarabolásán, ám tény, hogy tevékenységük (több más tényező mellett) az ország fölbomlasztásához vezetett.” (Raffay 2019. 46.)
Dicséretes, hogy Raffay legalább annyit megenged: „több más tényező” is szerepet játszott az ország felbomlásában. Azonban arról semmit sem tud meg az olvasó, hogy ezek milyen „tényezők” voltak, és hogy mi volt az arányuk, mekkora volt a súlyuk mindebben. A szerző ugyanis teljesen feleslegesnek tartja a kontextussal való bíbelődést, nem is érdeklik a történelmi tények, amikor nem alkalmasak arra, hogy antiszemita előítéletek narratívájába legyenek illeszthetők. Ezzel a szemlélettel azonban Raffay nyíltan helyezi kívül magát a tudományos diskurzus szabályain. Nem azért, mert mondanivalója antiszemita, hanem azért, mert alapvető logikai és szakmai szabályokat tekint nemlétezőnek.
Hogyan lehet vitatkozni valakivel, aki számára a szabad identitásválasztás zsidók (de csak a zsidók) esetében nem létező fogalom? Hogyan lehet tudományos produktumként kezelni olyan művet, amely gyakorlatilag kimeríti a felekezet elleni izgatás illetve a fajgyűlölet kategóriáját? Hangsúlyozni kívánom: nem azzal van baj, hogy Raffay rámutat bizonyos társadalmi csoportokon belül a zsidóság rendkívüli túlképviseletére, hiszen ezt számos más kutató, például Karády Viktor, de e sorok szerzője is megtette. Baj azzal van, amikor Raffay az érintettek származását megfelelteti önazonosságuknak, amikor szinonimaként használja a „baloldali”, „kozmopolita”, „zsidó” és „nemzetellenes” kifejezéseket, miközben
épp a téma vizsgálata kellett volna, hogy ráébressze: a magyar zsidóság rendkívül megosztott volt. Túlnyomó többségének a kommunizmus egzisztenciális katasztrófát jelentett, s ez a túlnyomó többség azonosult a Szent István-i Nagy-Magyarország gondolatával.
Raffay munkáinak diszkrét bájt kölcsönöz továbbá a református egyház szinte folyamatos elmarasztalása (Pl. Raffay 2013, 182-183.) Mindez nem csak azért érdekes, mert Raffay egyébként egy református egyetem rektorhelyettese és dékánja volt. Azért is, mert műveiben kizárólag az 1894-ben alapított Katolikus Néppárt politikai álláspontja abszolutizálódik, anélkül hogy a legcsekélyebb forráskritikát alkalmazná. Nála a Katolikus Néppárt programja a magyar nemzet programja is egyben – amikor pedig a tények ellentmondanának ennek, akkor nemes nagyvonalúsággal átsiklik ezek felett. Így „felejti el”, hogy a Katolikus Néppárt 1905-ös választási programjában szerepelt az általános és titkos választójog megadása. Ami – ahogy már láttuk – Raffay szerint egyébként nemzetvesztő cselekedet. A szabadkőművesek szerinte legalábbis halálos bűnt követtek el a nemzet ellen – amikor ugyanezt követelték. Persze ők halálos bűnt követtek el azzal is, amikor más ügyben a Katolikus Néppártot támadták.
Utószó
A zsidó-szabadkőműves összeesküvés mítosza már 1919-ben megszületett, Prohászka Ottokártól és Bangha Bélától kezdve számos politikai publicista írt ennek szellemében. A kor közismertebb történészei, köztük Szekfű Gyula vagy Hóman Bálint a baloldalisággal és zsidósággal kapcsolatos minden elfogultságuk dacára sem vállalkoztak azonban arra, hogy egy szimplifikált szabadkőműves tőrdöfés-elméletet adjanak elő. Ez a beteges antiszemita Bosnyák Zoltán (1944-ben a Zsidókutató Intézet igazgatója) és a hozzá hasonlók színvonala volt – eddig. Az első személy, aki erre „történészként” monográfiák írásával vállalkozott, Raffay Ernő.
2020. augusztus 20-án magas állami kitüntetését annak ellenére kaphatta, hogy a tudományosság szabályainak semmibe vételével vegytiszta náci gondolatmenetben képes előadni Magyarország XX. századi tragédiájának vélelmezett okait. Ilyen teljesítményre a magyar történelem során eddig csak egy évben lehetett díjat kapni: 1944-ben. 76 évvel később ide jutottunk vissza – a gondolatok szintjén. A posztmodern világában azonban ez mást jelent, mint akkor. Sztójay Döme és társai hittek abban, amit hirdettek. Ma a Fidesz környezetében egyszerre lehet szerepeltetni Köves Slomót és Raffay Ernőt. Kitüntetése tehát nem elvekről, hanem azok semmibe vételéről szól. Arról, hogy a Fidesztől jobbra ne létezzen senki, hiszen politikailag ez tűnik kifizetődőnek. Gyökereiben azonban ez a hozzáállás mégis fasisztoid, mivel egyetlen legitimáló körülményt ismer el: az erőt.
Nyitókép: Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum/Erdélyi Mór cége
