Makovecz is ropta itt, Karácsony meg szerelmes lett – negyedszázados a Fonó
A „magyar Steve Jobs” által alapított intézmény a népzene, a világzene és a jazz nemzetközileg is látszó szigetévé tudott válni – egy lepukkant kelenföldi gyárépületben. Ropta itt Makovecz Imre éveken át, Karácsony Gergely pedig a Fonóban ismerte meg élete párját. Hogy is tagadhatnánk, hogy a Válasz Online szereti a Fonót? Ez így volt már Heti Válasz-korunkban is, amikor még nem létezett Válasz Klub – azóta viszont, hogy létezik, a Fonó ad otthont estjeinkek hónapról hónapra. Nem emiatt van azonban, hogy ha a körülményeket is figyelembe vesszük, inkább így tudjuk leírni, amit az elmúlt 25 évben a Fonó Budai Zeneház megvalósított: nemzeti maximum.
Hogy mi köze egy magyar fejlesztésű személyi számítógépnek Boban Marković sikeréhez? S mindennek egy épp most negyedszázados, példaértékű magyar kultúrcsodához? Nyilván tömegek ébrednek e kínzó kérdésekre nap mint nap. Számukra most rendkívül jó hírekkel szolgálhatunk: megvan a válasz.
Történt ugyanis, hogy egy kelenföldi panellakásban felnőtt testvérpár az 1980-as évek legelején saját tervezésű személyi számítógép megalkotásával kezdett kísérletezni. Állítólag fogadás állt a háttérben: az ELTE TTK-n épphogy elsőéves egyetemista, Lukács József és Endre nevű testvére mindenesetre sufnituningban el is készítették a marketingszempontból ma is remekül csengő nevű masinát. Igaz, a HomeLab prototípusa még nem működött megfelelően, 1982-re viszont előrukkoltak a második, majd egy évre rá a harmadik változattal. A szocializmus éppen lehetővé tette akkoriban a „géemkázást”, azaz a vállalkozást – de csak kicsiben. A rákospalotai családi ház hátsó udvarán összerakott áramkör sorozatgyártására persze nem volt pénz és lehetőség, a korai geek-ek viszont rákattantak a gépre, alkatrészekből szerelgették össze otthon, kapcsolási rajz alapján.
Itt jegyezhetjük meg: mindez az Apple átütő sikere előtt, részben pedig azzal egyidőben történt. Nem véletlen, hogy Lukács Józsefet, azaz Lujót ezekben a körökben csak magyar Steve Jobsként emlegetik. A magyar persze itt olyan, mint a narancs előtagjaként A tanúban. Hogy hát az a valóságban ugyebár: citrom.
Míg Jobs az Egyesült Államokban elindult, hogy megváltoztassa a világot gépeivel, a szocialista körülmények között a HomeLab nem hozhatott világraszóló sikert.
Történetünk szempontjából ennek viszont kicsit sincs savanyú mellékíze. Főhősünk így ugyanis a nyolcvanasok második felében ellépett a számítógépgyártástól, új céget volt kénytelen alapítani, s minthogy időközben volt itt egy rendszerváltás is, ez a vállalkozás már világsikert érhetett el az orvosi mérőműszerek piacán. A milliárdossá vált vállalkozó közben ellépett a rockrajongástól is, s beleszeretett a dél-amerikai zenékbe, olyannyira, hogy még dobolt is a mára kevés emléket hagyó, perui népzenéket játszó Los Gringos nevű formációban a kilencvenes évek első felében. Ilyen háttér előtt már talán érthető, miért költ valaki százmilliókat a magánvagyonából egy helyre, amely máig, azaz immár huszonöt éve otthona a minőségi világzenének. És nem csak annak. De erről később.
1995 őszén, éppen negyedszázaddal ezelőtt tehát megnyílt a Fonó a 77 Elektronika szomszédságában, Kelenföldön, egy lepukkant, Sztregova utcai gyárépületben. Annál patinásabb, amit létrehoztak: már az első években egyértelmű lett, hogy a Fonó nem, vagy nem csak afféle népi underground kocsma, zenés szórakozóhely. Ez például az egyetlen intézmény Budapesten, ahol negyedszázada minden héten van táncház: a megnyitás pillanatától máig. Két évvel a nyitás után pedig ez a magánalapítású kis kelenföldi hely rögtön konkrét nemzetmentő munkára vállalkozott: elindították elindították az Utolsó óra-programot.
A megvalósítás részleteit Lujó mellett Kelemen László és Zsidei János dolgozta ki. Az akkor még élő, de valóban az utolsókat rúgó falusi népi együttesek repertoárját négy éven át rögzítették. A zenével, tánccal, népszokásokkal kapcsolatos szöveges adatokat is rögzítették ráadásul, majd CD-lemezekre írták az információt. Először Erdélyt, aztán a Felvidéket gyűjtötték, a program végére Kárpátalja és Délvidék is belefért. Nem csak magyarok: a vonósokon kívül a kárpátaljai rutén bandától a bánsági román fúvósokon át a délvidéki tamburásokig sok zenész, magyar és cigány énekes is megfordult a stúdióban. Összesen 1250 lemez készült el – páratlan és megismételhetetlen értékei a magyar és a Kárpát-medencei kultúrának.
Amikor a program indult, még nem, amikor lezárult, már nem volt a Fonó élén a másik meghatározó szereplő, aki nélkül ma elképzelhetetlen a ház. Horváth László bizonyára építhetett volna karriert Mick Hucknall-hasonmásversenyek biztos befutójaként, netán vízépítő mérnökként, aminek eredetileg tanult, ha épp el nem sodorja a zene. Persze az már gyerekként sem állt tőle távol. A vajdasági Kishegyesen felnőtt Horváth apja zenetanár volt, a helyi asszonykórust is vezette, amelynek citerán olykor a kicsi Lajkó Félix is alámuzsikát. Aztán az újvidéki rádióban lett a papa zenei szerkesztő. Ha poros kis stúdióként gondolnánk a helyre, nagyon mellélőnénk. Az egyetemes magyar kultúra szempontjából is fontos epizód, ami ott történt: az édesapa egyik kollégája, bizonyos Kovács Károly, a rockzenei műsor szerkesztője durrantotta be a lakodalmas rockot. A 3+2 és a hasonszőrű zenekarok évekig taroltak, iszonyatos lemezeladásokat produkálva – hatásukat Magyarországon is bőven érezhettük. Tömegek vették lengyelpiacokon, aztán másolták rongyosra a csipkés kombinéról szóló örökbecsűeket, 1987-ben már a Budapest Sportcsarnokot is megtöltötte a lakodalmas. A részleteket Horváth öccse, az író-újságíró Szerbhorváth György írta meg – mint látjuk, elsőkézből.
Ha a lakodalmas irány magyar kultúrára gyakorolt hatásáért nem is mindenki hálás, Lajkó Félixre alighanem büszke, aki ismeri zenéjét, nemzetközi sikereit.
A hegedűst hallotta meg Horváth László szabadkai egyetemistaként a helyi rockklubban, s annyira lenyűgözte, amit hallott, hogy ott is hagyta a mérnöki terveket, inkább szervezőnek állt. A Fonóba is Lajkóval jutott el először 1996 tájékán. Bár az a koncert emlékei szerint nem volt valami nagy durranás, Lajkó annál nagyobb lett – Horváthnak is köszönhetően. A hegedűs lemezeivel házalt, beette magát a budapesti klubéletbe, rövidesen mindenkit ismert, s amikor pályázatot írtak ki 1999-ben a Fonó vezetésére, megnyerte azt. A Fonóban játszott az akkor induló Besh o DroM, a Korai Örömnek klubja volt, Dresch Mihály és természetesen Lajkó is otthonának érezhette a helyet. Trendi hely lett a Fonó, olyan, ahol múlt és jövő összeforr, ahol van hagyomány is, kísérletezés is – utóbbiból tán több is a kelleténél, Lujónak legalábbis sok volt Horváth radikalizmusa, úgyhogy az igazgatás nem volt hosszú. Szinte napra pontosan egy év után távoznia kellett.
A másod- és harmadvonalat Horváth nem szívleli azóta sem, a koncepciója mindig az volt, hogy a legjobbak kellenek. Ha nem is mindig csak a legjobbak voltak, azért a Fonó a kétezres években is mindig minőséget képviselt. Noha messze van a belvárosi pezsgéstől a paneldzsungellel átellenben fekvő gyárépület, azért a közönség odatalált. Csak két érdekes példa: a legendás építész, Makovecz Imre például hosszú éveken át ropta a táncházban rendszeresen, de a jelenlegi főpolgármester is erős szálakkal kötődik a helyhez. Érzelmiekkel. A jazz- és világzenerajongó Karácsony Gergely a Fonóban hallgatta az örmény David Jengibarjan trióját 2002 márciusában, s ott, a koncert után ismerkedett meg élete párjával, gyereke anyjával.
Hogy ilyen rettentő jólértesültek vagyunk a főpolgármester magánéletével kapcsolatban, azon talán csak a Válasz Klub állandó résztvevői nem lepődnek meg. Ők tudják, hogy
a Válasz Online összenőtt a Fonóval, hóvégi klubestjeinket mindig náluk rendezzük meg. Év elején pedig előbb Tarlós István, aztán Karácsony volt a vendégünk – a főpolgármester a pódiumunkon, a Fonó színpadán mesélte el a fenti sztorit.
Mindebből következhetne, hogy ez a cikk píár. De nem az. Egyszerűen összenőtt, ami tényleg összetartozik: a tartalom és a finanszírozás is éppen olyan a Fonó esetében, amire egy szabad, hagyományait ismerő, azokból újat alkotó nemzet büszke lehet. Vannak még hasonló kezdeményezések persze: az A38 vagy a BMC is magas minőséget képviselnek, ezek a helyek is magánkezdeményezésre jöttek létre. Ha van tulaj, az már csak azért sem rossz, mert ránéz az ügyvezetők kezére. Herdálásra nincs mód, teljesíteni kell, közönséget behozni, relevánsnak maradni. Közpénz nélkül persze ezek a helyek sem tudnak működni, de – gondolnánk – az államnak is sokkal jobban megéri, ha feleannyi közpénzből működnek már bizonyított, minőségi helyek, mintha az állami bürokrácia hálójába dobna be és tartana fönn új alapításúakat. Nos, az állam nem így gondolja. Grandiózus projektek valósulnak meg, amilyen a városligeti Magyar Zene Háza – közben a Fonó amolyan mostohagyerekként van a periférián. Rendben van persze, működik a légkondi is már, a nagyterem is csinosodott épp, vírusbiztos külső tér is épült a nyáron, de egy normális, nagy felújítás mindig késik.
A mostohagyerekség egyébként a kultúrtao-rendszer tavaly év eleji eltörlése után lett nyilvánvaló.
Bár a taózás sok visszaélésre is lehetőséget adott, de amíg létezett, addig a tisztességesen működő, valódi programokkal valódi közönséget kiszolgáló helyek nem a politika jóindulatától függtek, hanem nagyrészt saját teljesítményüktől. A közel egymilliárdos költségvetésű Fonó például 300 millió forintot tudott behúzni éves szinten taóból, az NKA-támogatást, kerületi támogatást is hozzászámítva még mindig képes volt fedezni kiadásai közel felét üzleti alapon. Muszáj is: Lujó azt kérte Horváthtól, amikor az 2009-ben újra a Fonó vezetője lett, hogy tulajdonosként már ne kelljen pénzt betolnia a ház működtetésébe. Ezt tartják is. A környezet azonban mára gyökeresen megváltozott: normativitás nincs, a kulturális államtitkár maga dönthet a támogatásokról, semmilyen indokolást nem is kell adnia, ha nem pótolja a kieső összeget, s 300 helyett 50 milliót ad mondjuk.
Karácsony Gergely és Tarlós István a Válasz Klubban
Pedig évi 365-ből a vidéki hálózatot is rendesen lehetne működtetni – Szeged, Makó, Hódmezővásárhely, Jakabszentlászó is tart már Fonó-klubot. Sőt Kolozsvár főterére is terveznek egy Fonót – abban azért lenne szívdobbanás, ha ott magyar népzene és világzene szólna, tartana el egy helyet. Nagy álomból Budapestre vonatkozólag sincs hiány. A terv az, hogy a belvárosban negyven-ötven fős folkkocsmák jöjjenek létre, ahol csak fonós zene szól. Neti kocsmája, Kis Csipás sarki betérője, a Szászcsávási mulató… Budapestből így aztán tényleg folkfőváros lehetne – a szó azonban ma még csak a Fonó jövő heti, 25. születésnapi rendezvénysorozatának címét jelenti.
Tervei persze mindenkinek lehetnek, teljesítménye azonban keveseknek van. Olyan például, mint a Fonó lemezkiadó részének, világszerte is keveseknek: az elmúlt hét évben nemzetközi szinten rendre a legjobb világzenei kiadók közé sorolja őket a WOMEX (World Music Expo).
Sok száz kiadványból nehéz szemezgetni, de az biztos, hogy Both Miklós Folkside-lemeze (Csillagfészek) vagy Palimo Story-ja nélkül szegényebbek lennénk – s ezeket is a Fonó jelentette meg. A 25 éves intézmény akár már élhetne a múltjából is, de szerencsére
most is vannak feltörekvő produkciók, amelyek szinte biztos, hogy robbannának, ha… Ha lenne itthon értelmes magyar zenei rádiózás.
Amely a kortárs alkotókat, a Kárpát-medencei gondolat újrafogalmazóit is játsszák. Hogy nincs ilyen, az nem fátum, habár talán tényleg valami turáni átoknak köszönhető: a délszlávok ugyanis például sokkal jobban állnak nálunk e téren. Horváth már csak tudja: hazajár a Délvidékre és a rádióban helyi zenéket hall. Az ottani szerkesztők tudják, hogy honnan jöttek, mi az ex-jugoszláv érzés, valami nemzetképük van, míg a hazai rádióknak nem sok. Ami már csak azért is érdekes, mert a kormány törekvései itthon szavakban mindig nagyon nemzetiek, a küldetéstudat tehát elvileg egybe is vág a Fonóéval. A két fő irány mégis a gagyi meg a retró.
Zenei utánpótlás pedig van bőven, izgalmasabbnál izgalmasabb muzsikákkal. Itt is csak egyet emelünk ki, amelyből szinte biztos, hogy nemzetközi siker lesz: az Ötödik Évszak, Csoóri Sándor „Sündi” formációja olyan természetesen ötvözi a francia sanzonok világát a mezőségi brácsafutamokkal (mondjuk a fenti dalban), hogy annak tényleg nem lehet ellenállni. Mi legalábbis nem tudunk, úgyhogy ha a vírus engedi, ott leszünk a jövő szerdától szombatig tartó, születésnapi rendezvénysorozat több napján is.
Ami a Fonóban az elmúlt huszonöt évben történt, az ugyanis, a körülményeket is figyelembe véve nagyon közel van ahhoz, amire azt mondhatjuk: nemzeti maximum.
Nyitókép: a Kerekes Band WOMEX-koncertje a Fonóban 2015. október 21-én. Fotó: AFP/Kisbenedek Attila
