Ez nem az a karnevál – 1968 és 2020 Amerikában
„Ha 1968-ban azt mondod, hogy az embereket jellemük tartalma, nem pedig bőrük színe alapján kell megítélni, liberálisnak számítottál. Ha ma mondod ugyanezt, konzervatív vagy.” William Bennett mondását történész, politológus vendégszerzőnk idézi. Paár Ádám az 1968-as amerikai „karnevált” veti össze a mai, Black Lives Matter-mozgalom okozta felfordulással. A Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa arra jut: felszínes hasonlóságok akadnak ugyan (polgárjogi mozgalmak, rasszizmus és antirasszizmus összecsapása, rendőri erőszak), de legalább ennyi a különbség is. Esszé.
„Mi vagyunk az igazi amerikaiak. Mi még hiszünk a szabadságban. Úgy élünk, ahogy a régiek. Az volt a jó, amikor nem voltak ügyvédek meg számítógépek. Amikor minden szabad volt.” Ezt mondja a Megint 48 óra című filmben a bőrdzsekis motoros bűnöző afroamerikai megbízójának, aki két pohár sör fölhajtása között azt feleli: „Érdekes filozófia. Nem akar vele elindulni a választáson?”
A jelenet akár ma is játszódhatna egy Trump-szavazó republikánus és mondjuk a Black Lives Matter aktivistája között, már ha feltételezzük (s miért ne?), hogy leülnek egy kocsmapult mellé. Furcsamód azonban a megkésett, ló helyett bömbölő motorparipára pattanó vadnyugati bandita szavai nem csupán az amerikai konzervatív hagyomány Amerika-képét idézik föl. Bizonyos kötődései fölfedezhetőek az amerikai baloldali hagyományokkal is.
Az 1960-as években a konzervatívok a motoros bandákat még a radikalizmussal és az anarchiával azonosították (gondoljunk a Szelíd motorosok című film két szereplőjére), ám a motoros szubkultúra idealizálása mára elterjedt amerikai konzervatív körökben. Ahogyan William F. Buckley mondta: „Jobb szeretném, ha kétezer motoros kormányozna, mint az Egyesült Államok összes Volvo-vezetője.” (Merthogy a sztereotípiák szerint aki Volvo-vezető, az demokrata párti). Az 1960-as években tehát a liberter, individualista, kissé anarchista motoros életérzés a lázadást fejezte ki a rendszer ellen. Ma ugyanez az életérzés – mint az igazi „amerikaiság”, az amerikai életmód esszenciája – kifejezi a lázadást az egykori lázadók és a gondoskodó „nagy kormányzat”, valamint a „politikai korrektség” elve ellen.
A mostani, 2020-as lázadásokat eközben gyakran állítják párhuzamba 1968 karneváljával. Felszínes hasonlóságok akadnak (polgárjogi mozgalmak, rasszizmus és antirasszizmus összecsapása, rendőri erőszak), de legalább annyi a különbség.
Mindenekelőtt: ’68-ban az Egyesült Államok véres háborút vívott külföldön. Jelenleg nincs a vietnami háborúhoz súlyában, kegyetlenségében mérhető konfliktus, amely közvetlenül érintené az amerikai átlagpolgárokat (gondoljunk a besorozásokra!). Másodszor: teljesen hiányzik a baloldal az események mögül, míg ’68-ban rengeteg izmus jelen volt a marxizmustól a trockizmuson át, a guevarizmuson keresztül az anarchizmusig. (A baloldali hagyomány már akkor is nagymértékben széttöredezett volt.)
Manapság az amerikai mozgalmak eszmei tájképe színesebb, amennyiben liberális, sőt konzervatív nézetek is jelentkeznek a tiltakozások mögött. Ugyanakkor az amerikai baloldal ma Amerikában és egyébként világszerte rosszabb állapotban van, mint ’68-ban: elég csak arra gondolni, hogy akkor az újbaloldal elutasította az amerikai pártrendszer mindként pártját, s így is képes volt mozgósítani relatíve nagyszámú tömeget. Ma a kétpártrendszer – minden látszat ellenére – szilárd, nem látszik, hogy a Trump-ellenes erők új politikai erőben, pláne eszmében gondolkodnának. A múlt század első évtizedeiben volt egy relatíve erős szociáldemokrata párt Amerikai Szocialista Párt néven, valamint erős szakszervezeti mozgalom. Vagyis a baloldalnak volt szervezett képviselete. Az 1950-es évektől, részben a hidegháborúval és a belső ellenségkereséssel (ld. mccarthyzmus) összefüggésben, részben a fogyasztói társadalom kialakulása miatt, ez a baloldali hagyomány meggyengült.
Ma nincs erős, szervezett baloldali párt az Egyesült Államokban, s ebből a hiányból, illetve tehetetlenségből a Demokrata Párt jól megél az 1960-as évek vége óta.
S a legnagyobb különbség, hogy az 1960-as években a tiltakozók még nem érezték maguk mögött a tudományos, politikai és médiaelit jelentős részének támogatását. A nagyvállalatok mára fölfedezték magukban az egyenlőség nagy támogatóit, csak éppen bio- és identitáspolitikai értelemben. Így voltaképpen elég könnyű a helyzetük: a mély szociális feszültségektől terhes Egyesült Államokban azzal érvelhetnek, hogy kiállnak az egyenlőségért.
A biopolitikák – nem, gender, bőrszín – azonban elfedik az 1970-es évek vége óta tartó brutális mértékű elszegényedést (egyes számítás szerint az amerikai társadalom 12 százaléka él a szegénységi küszöb alatt), amely bőrszínhatáron felülemelkedő szociálpolitikai fordulatot kívánna. Mindenesetre az üzleti élet és a média, valamint főleg a Demokrata Párt elitje kiáll a tüntetők mellett (hogy konformizmusból, divatból vagy őszintén, más kérdés), míg az 1960-as évek tüntetései inkább elrettentők voltak a gazdasági és politikai elit számára. Ami a nixoni „csendes többséget” illeti, az az 1960-as években még szemben állt az afroamerikai emancipációval. Ezért következett be a Dél nagy fordulata, azaz a déli „fehér” lakosság elvándorlása a Demokrata Párttól, az „apák pártjától” Lincoln egykori pártja, a Republikánus Párt felé. Jimmy Carter volt az utolsó demokrata párti elnök, aki – déli születésűként – egy volt a déli demokrata párti bázissal, de törekvése a párt új, afroamerikai-barát arculata és a régió érdekének összebékítésére sikertelen maradt.
Mind a rendpárti, 20. századi újkonzervativizmus, mind az újbaloldal 1968-ig vezeti vissza a gyökereit – legalábbis az Egyesült Államokban. A konzervatív ellenforradalom ’68-ra reagált, sőt Nixon, majd Reagan – akarva, akaratlanul – alakították a Demokrata Párt arculatát: ellökték az identitáspolitika irányába. A ’68-asok kétségbeesve látták, miként szívja föl a Demokrata Párt eredeti elveiket – s üresíti ki azokat. Ma a „csendes többség” megosztott: a legtöbb egyén valószínűleg őszintén elfogadja az egyenjogúságot, ám a minneapolisi afroamerikai George Floyd megölését követő tüntetések radikális vonulata (szobordöntések, a seattle-i zóna államellenes utópiája) megrettenthet sokakat, s Donald Trump mellé állíthatja őket. Ahogyan Nixon és a Republikánus Párt profitált végül a 60-as évek kavargó karneváljából.
A ’68-as és 2020-as lázadók is jellegzetesen amerikai értékrendet képviselnek, még ha nincsenek is tudatában ennek. Nagyon erős volt az elit- és államellenesség akkor is, és ma is az. Az amerikai történelemből fakadó, hétköznapi tapasztalatként megélt államnélküliség és a horizontális mobilitás értékei legalább annyira elemei az amerikai baloldali libertariánus értékvilágnak, mint a konzervatív ellenpárténak. Sőt, a hippi kultúra mögött is fölfedezhetők olyan értékek, amelyek a maguk korában liberális értékvilághoz kötődtek: a függetlenség, a horizontális mobilitás kultusza ilyen. A lázongások példát nyújtanak arra, hogyan ötvöződhetnek a különböző politikai, eszmei hagyományok. Világosan látni kell, hogy a mai mozgalmaknak van masszív liberter vonulata, amely a rendőrség-ellenességben, a rendőrség lefegyverzésében jelentkezik, s azt váltaná föl a lokális társadalom önvédelmével. Ez a törekvés nem áll messze a klasszikus angolszász szabadságfelfogás Vadnyugaton megélt hagyományától: államhatalom híján maga a fölfegyverzett-fölfegyverezhető nép, a társadalmilag megszervezett erőszak biztosította a védelmet veszélyhelyzet esetén, s nem valamiféle rendőrség, amely a „zsarnokság” karja a klasszikus angolszász liberális fölfogásban.
A Minneapolisba lóháton bemasírozó Fekete Lovasok cowboy-imitátorai összekötik a liberter hagyományt az afroamerikai önvédelemmel, s új elemként hozzáteszik a „fehér-központú erőszakos kapitalizmus” elleni küzdelmet. A békés vagy radikális eszközű, de mindenképpen bőrszínhatáron felülemelkedő tiltakozás mögött jelen van – egyébként az események dinamikájából fakadóan teljesen logikus módon – egy új típusú afroamerikai fajvédő mentalitás is, amely céljaiban is radikálisan fogalmaz. Nem kell túlértékelni, de szemet hunyni fölötte legalább akkora hiba lenne. Az 1960-as években is jelen volt már a fajvédő mentalitás az afroamerikai polgárjogi mozgalom békés szárnya mellett: a Malcolm X nevével fémjelzett Fekete Muszlimok képviselték legradikálisabban ezt a radikális eszmei vonulatot. S Malcolm X népszerűsége a gettókban vetekedett is Martin Luther King tiszteletével. Utóbbi egyébként egyre inkább szociális problémaként értelmezte a „feketekérdést”, s az afroamerikai és „fehér” szegények összefogásában bízott. Az integráció mellett azonban mindvégig jelen voltak az ellenkultúra és ellentársadalom hirdetői. A Fekete Párducok afféle középutat alkottak: marxista retorikával az afroamerikai és „fehér” forradalmárok összefogását hirdették.
Hol helyezkedik el a mai Black Lives Matter a három egykori mozgalom között? Ha figyelembe vesszük az őket támogató tömeg etnikai sokszínűségét (igen sok a mellettük kiálló „fehér”), akkor kicsit az egykori Fekete Párducokhoz hasonlítanak (szocialista program nélkül): a politikai, gazdasági rendszer egésze ellen viselnek hadat. Nem megjavítani kívánják a rendszert (mint King), hanem megdönteni. Pontosabban nem is magát a rendszert (bár buzgón szidják a kapitalizmust), hanem az 1970-es években kialakult közmegegyezést. E közmegegyezés része volt, hogy miközben az esélyegyenlőség jegyében kvóták és más szakpolitikai intézkedések révén igyekeznek javítani az afroamerikaiak és más kisebbségek helyzetén, addig a déli és általában a „fehér” helyi társadalmak emlékezetét a polgárháborúval kapcsolatban békét hagyják. A mostani tiltakozások azonban az esélyegyenlőség ígéreténél (ami sajnos beváltatlan) többet szeretnének: a saját történelemszemlélet dominanciáját, s annak elfogadtatását, hogy a rendszerszintű rasszizmus az amerikai történelem része. Ez pedig aligha békés tárgyalási alap.
Lebecsülni is kár azonban az afroamerikai mozgalom erőszakos szárnyát, amely logikus fejlemény az afroamerikai lakosságot érő hátrányos helyzetre és mindennapos igazságtalanságokra. Ám az már furcsa, ha egy mozgalom, amely az előítélet ellen küzd, megtűr maga mellett olyanokat, akik éppoly előítéletesek, csak éppen a másik oldallal („fehérek” / Trump-szavazók) szemben. Az nem furcsa (legfeljebb nem okos), hogy a rendőrség ellen küzdenek, hiszen a klasszikus liberter hagyományból a rendőrség elutasítása következik. Más kérdés, hogy ez mennyire életszerű és bölcs a mai – erősen túlfegyverzett – Egyesült Államokban (a seattle-i zóna összeomlása mutatja, mennyire anakronisztikus ez a liberter-anarchista utópia).
A történelmi emlékezettel kapcsolatos szimbolikus politika ma élesebben vetődik föl, mint ’68-ban. 1968 kétségtelenül nagy változást hozott, nem csupán az amerikai (s általában a nyugati) politikafelfogás, a kultúra, hanem általában az életmód, s nem utolsósorban a történelemfelfogás terén. A poszt-68-as és az elő-68-as világ összeütközése leginkább a szoborvitákban érhető tetten. A poszt-68-as felfogás szerint erkölcsileg is kötelességünk megítélni egy adott kor történelmi személyiségének cselekedeteit.
Ebből a morális nézőpontból Kolumbusz Kristóf tengerészi, Robert Edward Lee katonai és oktatási, Thomas Jefferson alkotmányozó, vagy éppen Woodrow Wilson szociális törvényhozó érdemei másodlagosak ahhoz képest, hogy – tudva-nem tudva – a gyarmatosítást/rabszolgatartást/rasszizmust szolgálták, vagy legalábbis ezek szekerét tolták. Ezzel a fölfogással két baj van. Egyrészt nem következetes (rabszolgaság nem csak Amerikában létezett, például senki nem beszél az afrikai rabszolgatartásról, amely informálisan máig jelen van, vagy éppen az arab rabszolga-kereskedők szerepéről a kora újkori emberkereskedelemben), másrészt éppen az Egyesült Államokban régóta megférnek a fenti személyek szobrai más hősök – például az oglala sziú Fékevesztett Ló vagy az afroamerikai szabadsághősök, mint Denmark Vesey, Nat Turner – emlékezetével s szobraival.
Azt viszont a poszt-68-as fölfogás híveinek kellene elfogadniuk, hogy egy történelmi személy megítélése nem csupán az egész közösség ügye, hanem a helyi közösségé is.
Egy olyan országban, amelynek politikai rendszere a föderalizmuson, a központi kormányzat és a tagállamok, valamint a települések egyensúlyán alapul, nem lehetséges a helyi lakossági érzések figyelmen kívül hagyása. Hiába harcoltak a Dél oldalán a Lee-k, George Pickettek és James Longstreetek is, a Henry Wirz-ek és Nathan B. Forestek mellett – azaz a legképzettebb, legműveltebb katona-elit a legsötétebb, legkárosabb alakok mellett –, afroamerikai és progresszív nézőpontból a különbség közöttük elhalványul a rabszolgatartás árnyékában. Ám legalább annyit meg kellene érteni, hogy Lee mást jelent a déli „fehéreknek”, s nem feltétlenül azért, mert elfogadnák a rasszizmust. A történelmi vitákat le kell folytatni, de nem partizánszerű szoboreltávolítások formájában, nem a helyi közösségek nélkül.
1968 az egyenlőség forradalma volt. Ma szociális értelemben vett egyenlőségről nincs szó. A „fehér” diákok, pláne a munkásosztály nem jelenik meg, legfeljebb segédcsapatként, illetve a „fehér” munkás még úgy se nagyon. Ma minden a biopolitikáról szól, jelen esetben a bőrszínről. Mintha az élet a konzervatív William Bennett-et igazolná: „Ha 1968-ban azt mondod, hogy az embereket jellemük tartalma, nem pedig bőrük színe alapján kell megítélni, liberálisnak számítottál. Ha ma mondod ugyanezt, konzervatív vagy.”
1968-at tehát fölfalta az identitáspolitika. A két nagy párt egyaránt örököse a ’68-ra reagáló ellenforradalomnak: a republikánusok konzervatívok, a demokraták identitáspolitikusok. Harmadik út… Az pedig még várat magára.
Nyitókép: Black Lives Matter-tüntetés a washingtoni Martin Luther King-emlékműnél 2020. június 4-én. Fotó: AFP/Olivier Douliery
