Mandzsúria elfeledett magyarjai – kínai börtönben sínylődik Kovrig János unokája

Mervay Mátyás

| 2020.09.24. | sztori

Kovrig János 1932-ben a véletlennek köszönhetően lett haditudósító a kínai–japán fronton, ahonnan kizárólag ő és a New York Times újságírója jelenthettek a nyugati külvilágnak. A véres konfliktusról küldött fényképes anyagait nemcsak budapesti lapja közölte, hanem külföldi hírügynökségek is. Unokája, a kanadai születésű Michael Kovrig 2018-ban a Huawei-botrány miatt kémkedés vádjával került kínai börtönbe, ahonnan még ma sem látszik a szabadulása. A kanadai–magyar kettős állampolgár Michael ügye két tűz közé szorítja a külhoni magyarok érdekvédelmét és a jó pekingi viszonyt egyaránt fontosnak tartó magyar diplomáciát. Csak remélni lehet, hogy a ’90-es években budapesti punkbandában éneklő Michael sorsa happy end lesz. Kovrig János életének puzzle-ját Mervay Mátyás, a New York-i Egyetem doktorjelöltje rakta ki és írta meg először a Toronto Star című rangos kanadai lapban. A Válasz Online olvasóinak írt cikkében most magyarul is elérhetővé teszi az idősebb Kovrig lebilincselő történetét.

1948, Magyarország. A 49 éves egykori kormánytisztviselő, Kovrig János egy internálótáborban bámulja barakkja tetőgerendáit. 2020, Kína. Negyvennyolc éves unokája, a volt diplomata és egy békepárti agytröszt munkatársa, Michael John Kovrig legalább olyan erősen mereszti szemeit cellája betonplafonjára. A vádak nem ugyanazok, de ugyanannyira kétesek. Hét évtized, három nemzedék és két kontinens választja el a két férfit egymástól, sorsuk mégis összekapcsolódik a könyörtelen fogságban.

Egy év múlva János elszökik Budapestről, és Párizsban „Jean”, Torontóban pedig „John” lesz. Michael a mai napig Kínában raboskodik. Vajon kijut-e valaha neki is nagyapja szerencséjéből?

×××

A fagyos februári reggelen jeges szél süvít a mandzsúriai síkság felett berregő japán katonai repülőgépen. Archibald Steele, a The New York Times tudósítója és harmincnégy éves magyar kollégája szorosan markolják a biztonsági övüket, míg nyakukon kidagadó erekkel igyekeznek túlkiabálni a gépzörejt. Az újdonsült riporterek szíve amúgy is a torkukban dobog, ha arra gondolnak, hogy csak ők ketten lesznek külföldi újságírók a kínai–japán frontvonalon. A sors furcsa fintora, hogy a mindkettőjük számára karrierformáló lehetőséget a 20. század első felének két tragikus eseménye tette lehetővé – Kínának a becsvágyó militarista Japán általi lerohanása és a nagy gazdasági világválság. Utóbbi világszerte milliók korábbi megélhetését szüntette meg – a két fiatalemberét is.

1933 elején járunk, Magyarországon Gömbös Gyula kormányoz, Adolf Hitlert beiktatják Németország kancellárjának, Franklin D. Roosevelt pedig az Egyesült Államok 32. elnökeként tesz esküt. Joszif V. Sztálin alatt mesterséges éhínség sújtja a Szovjetunió lakosságát, miközben a Nemzetek Szövetsége – az ENSZ kudarcot vallott elődje – sikertelenül próbál közvetíteni Japán és Kína között. A rehe-i csata [Jehol, ma: Chengde] baljós mérföldkő a második világháborúba süppedő Kelet-Ázsia útján, most mégis lehetőségként hullik a két fiatalember ölébe. A jövő történészei által később csak „háború előtti villongásokká” degradált véres konfliktusról szóló riportjaik nyomán Steele és Kovrig egycsapásra úgynevezett China Hand-ekké válnak. Olyan „Kína-szakértőkké”, akik nyugati olvasóik fantáziáját elégítik ki a még mindig egzotikusnak ható vidékről szóló tudósításaikkal.

Egy hónappal később orosz szavak törik meg a csendet a Harbini Német Klub félhomályos termében. Nyolc óra van egy szomorkás márciusi estén, amikor a helyi Magyar Egyesület elnöke köszönti két vendégét. Mellette állnak, két kezüket övük felett összefogva, a magyar közösségnek már régi ismerős holland konzul és a valószínűtlen látogató, Kovrig János. Egy újságíró Magyarországról itt, a világ végén? – olvasható ki az egybegyűltek kikerekedett szemében. Míg udvariasan várakozik, hogy száműzött honfitársa befejezze köszöntő szavait a németalföldi számára is érthető helyi orosz lingua francán, Kovrig tekintete végigszalad a vele szemben ülő csoporton. Nyílt és őszinte arcokat lát, negyvenes éveik közepén járó férfiakat megkopott templomi ünneplőikben, akik fürkésző pillantásokat vetnek rá, miközben a vendéglátó bemutatja őt. Szibériából menekült első világháborús veteránok, akik a Monarchia egyenruhájában harcoltak a cár serege ellen, míg otthon, a hátországban a gimnazista Kovrig drámaíró pályázatokat nyert. Ha csak tíz évvel lenne idősebb, akár ő is kiköthetett volna itt. Itt, Eurázsia szélén, hazája által elhagyatottan kellene most neki is harcolnia a túlélésért a szélsőségek földjén.

Ez a pár tucat egykori hadifogoly akkoriban szökött át Északkelet-Kínába, amikor ő épp mezőgazdálkodást és jogot tanult Mosonmagyaróváron és Pécsen. Amikorra Kovrig doktorált, és 1928-ban a Holland Indiákra ment, hogy Jáva szigetén egy cukorgyárnak dolgozzon, ezek a férfiak a bolsevik forradalom elől elmenekült orosz nőket vettek feleségül. Kis üzleteket nyitottak, gyökeret vertek a kínai Harbinban.

Aztán jött a ’32-es nagy árvíz. A felduzzadt Szungari elsöpört minden kis vagyonkát, amit a bevándorló családok összespóroltak. Ezidőtájt bocsátották el Kovrigot is a jávai ültetvényekről. Amíg azonban ő bőséges végkielégítéséből egy Kínán, Japánon és Amerikán át Európába vezető világkörüli útra szánta el magát, addig Ferenc Jóska obsitosai mindenüket elvesztették, és kevés reményük volt, hogy valaha egyáltalán hazatelepülhessenek. Kovrig már a tokiói közönség előtt beszélt „Kínai benyomásairól,” amikor híre jött az összecsapásoknak. Ha a japánok akkor nem indítják meg a támadást Rehe ellen, Kovrignak nem kellett volna másodszorra visszatérnie Kínába. Nem szállt volna fel arra a zajos katonai gépre sem, hogy tudósítson a harcokról, és végső soron nem is botlott volna bele „Mandzsúria elfeledett magyarjaiba” sem.

A Harbini Német Klubban a házigazda gyorsan félbeszakítja Kovrig révedezéseit. „De hadd is adjam át a szót a budapesti Magyarság című lap riporterének,” mondja a Magyar Egyesület elnöke. „Kovrig úr azért jött hozzánk, hogy felvegye mindannyiunk személyes adatait és továbbítsa azokat az illetékes hatóságoknak Magyarországon.” A résztvevők némi bátorító noszogatást követően élénk társalgásba kezdenek, ezúttal ropogós anyanyelvüket használva. Kiderül, hogy az elszegényedett magyarok számára a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy a japán bábrezsim hontalanokként kezeli őket, és mint ilyeneknek előírja a Mandzsukuó állampolgáraként való bejelentkezést. Elpanaszolják Kovrignak, hogy börtönbüntetés vár rájuk, ha nem hajlandók vagy nem képesek kifizetni a költséges hivatali papírmunkát. „Az új hatóságok nem ismerik el a holland konzul által kiállított útlevelünket, mint korábban, amikor ez még Kína volt,” mondja a cipész Liska Márton. A suszter azzal büszkélkedhet, hogy megrendelésre gyártott lábbelijeit maga az utolsó kínai császár, Mandzsukuó jelenlegi báb-államfője, a fenséges Puji és tiszteletreméltó ágyasai viselik. „A sanghaji magyaroknak legalább ott van Komor Pál, de mi tényleg csak magunk vagyunk” toldotta meg szomszédja. „Meglátom, mit tehetek”, ígéri Kovrig, és kezet fog az emberekkel, akiknek a sorsa mélyen megérinti.

Másnap reggel, az 1940-es évek Litvániájában végzett embermentő tevékenységéért jövendő „Világ Igaza”-kitüntetett, egyelőre még csak helyettes külügyminiszter, Szugihara úr már Harbinban bizonyítja könyörületességét. Türelmesen meghallgatja Kovrig kérését, és végül beleegyezik, hogy a holland konzul képviselhesse a magyarok ügyeit a hatóságok előtt, véget vetve ezzel a veteránok kálváriájának. „El sem hiszem, hogy ez csak így sikerült! Hálás köszönetem, Kákehi úr,” fordul tolmács-kísérőjéhez Kovrig, amint kilépnek az irdatlan állami épületből. „Meghívhatom egy ebédre az örmény kávézóban?” kérdezi meglehetősen akcentusos, de udvarias magyarsággal a japán férfi. „Azt hiszem, nem tagadhatom meg a családi gyökereimet” kacsint rá Kovrig, akinek erdélyi örmény felmenői aligha állhattak rokonságban a kaukázusi vendéglősével.

×××

„Németország, Olaszország és Japán szövetsége lehetővé teszi az együttműködést egy ázsiaibb Ázsia, és egy európaibb, Nagy-Európa között”, írja Kovrig egy, a kormánypárti Uj Magyarságban, 1940-ben publikált külügyi elemzésében. Magyarország tengelyhatalmakhoz való csatlakozásának előestéjén Kovrig osztálytanácsosként dolgozik a Földművelésügyi Minisztériumban. Biztos állás, amely ugyanakkor az állam iránti lojalitást követel meg.

Az ambiciózus világjáró hosszú utat tett meg egykori távol-keleti kalandjai óta. A külvilág számára hozzáférhetetlen kínai–japán hadszíntérről és a magyar kolónia rosszul világított helységeiből írt tudósításai híressé teszik Budapest megfelelő köreiben. Kínai útirajza, az Utazás a sárga kontinensen déltől északig jól fogy, publikál a Külügyi Szemlében, és még a regényírásba is belekóstol. Rendszeresen ad elő Kelet-Ázsia politikai, kulturális és gazdasági kérdéseiről a művelt közönség különféle rendezvényein. Beszél a patinás, gr. Teleki Pál-féle Földrajzi Társaságtól a korszak politikai presztízsklubjának számító Turáni Társaságig, a fővárostól Pécsig szinte mindenfelé. 1943-ra, zsurnalisztikai és agronómiai jártasságának köszönhetően sajtófőnökké és az ország vezető mezőgazdasági hetilapjának, a Magyar Földnek a főszerkesztőjévé nevezik ki. A japán modernitásról szerzett ifjúkori tapasztalatai nyomán Kovrig álmodja meg Magyarország első agrár-propaganda filmjét, amelynek forgatókönyvét az utókor számára már csak ifjúsági regényei miatt emlékezetes Fekete István írja meg.

Habár karrierje meredeken ível felfelé, a minisztériumi sajtópropagandát vezető Kovrig joggal tarthatott az őt és családját érintő háború utáni elszámoltatástól. És valóban: 1946-ban hírül adják a lapok, hogy a kommunisták által irányított titkosrendőrség (Politikai Rendészeti Osztály, az ÁVO elődje) letartóztatta, mint a bukott Horthy-rendszer politikai funkcionáriusát. Az egyre inkább a Magyar Kommunista Párt eszközévé silányodó Népbíróság elé állítják, a kihallgatáson az állítólag a „háború folytatására uszító cikkeit” citálják ellene. Habár Kovrig háború alatti publikációinak alapos utólagos tanulmányozása nem támasztja alá a Népügyészség vádjait, akkoriban ennyi mégis elegendőnek látszott, hogy több hónap fizikai munkára ítéljék a hírhedt internálótáborok egyikében.

1950. december 8-a van, jeges szél süvít a franciaországi Le Havre kikötőjében. A Nemzetközi Menekültügyi Szervezet (IRO) által bérelt Scythia nevű óceánjáró most fut ki az Atlanti vizekre. A Kovrigok Halifax városa felé tartanak – Torontóban már várja őket a kanadai–magyar hegedűs, az első budapesti mentős fia, ifj. Kresz Géza. Az ötvenegy éves „Jean”, a negyvenegy éves „Claire” és a tíz éves „Benoit” a korlátnak támaszkodva bámulnak szótlanul az acélkék habokba. IRO menekült-vízumaik súlyos kabátjának zsebében. Az immár középkorú Kovrig János szemei előtt megjelenik párizsi menedékhelyük konyhaasztala. Azon írta meg önéletrajzát, a 17-ik kerület kopott sarkán szürkéllő lakásban. Igyekezett mindent összeszedni, ami csak hasznos lehet egy új álláshoz a „szabad nyugaton”.

Az ’50-es évek épp csak elkezdődtek, de a keleti blokkban már tombolnak a sztálinista diktatúrák, miközben az Egyesült Államok és a Szovjetunió egy nukleáris hidegháború sáncai mögül néz farkasszemet egymással. Koreában az amerikaik által vezetett ENSZ-csapatokat visszavonulásra kényszerítik a kínai „önkéntes” erők. A vasfüggöny hermetikusan zárja el Kelet-Európát nyugati testvéreitől. A Kovrigok számára a Scythia jelenti a kiutat többéves rabság és menekülés után.

Nekik sikerült végül elszökni. Hetven évvel később, az unoka sorsa még mindig nem látszik tisztán. Vajon mi kell ahhoz, hogy Michael is visszanyerhesse a szabadságát?

Képek jegyzéke, forrásai:

1. Dr. Kovrig János 1932-es portréja: A Pacific problémái. Szovjet-Kína. Pesti Napló 1932. április 24. ADT Arcanum.
2. Kovrig és Steele Rehe-ben: Dr. Kovrig János, a ‘Magyarság’ tudósítója Jeholban… Magyarság 1933. május 14. [Melléklet.] ADT Arcanum.
3. Rehe/Jehol korabeli filmhíradóban: Japanese Troops March Forward to Add Province of Jehol to Manchuria. 1933. Footage #83833503.
4. Kovrig fotói a megszállt Rehe-ből: A Japánok előrenyomulása Kelet-Ázsiában. Magyarság 1933. április 30. [Melléklet.] ADT Arcanum.
5. Kovrig előad Tokióban: Földrengés Észak-Japánban. Magyarság 1933. április 9. [Melléklet.] ADT Arcanum.
6. A harbini magyar nyelvkurzus résztvevői: Magyar nyelvtanfolyam kezdődött Harbinban. Keletázsiai Magyarság 1943. február, sec. Nagyobb keletázsiai hírek. Robert Metzger Magángyűjteménye.
7. The “Scythia” in 1950. In: Immigrant Ships – RMS Scythia – Cunard Line, 1920–1958. TheCanadaSite.com, 2005.

Nyitókép: Kovrig János és Michael Kovrig

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!