Liberálisoznak, pedig a jézusi küldetést szolgálom – baranyai pap harca a politikai keresztényekkel
Válasz Online-esszén felbuzdulva írt nemrég véleménycikket a magyar közállapotokról a kozármislenyi plébános. E különös összefonódás miatt úgy döntöttünk, megnézzük egy hétvégéjét annak a papnak, aki kijelenti, hogy „nincs olyan, hogy »a nemzeti oldal«”. Cziglányi Zsolt lapunknak arról is beszél, mire gondol, ha az ilyen mondatai miatt leliberálisozzák, meg arról is, miért káros az egyházaknak juttatott állami támogatás. Vagy éppen arról, van-e értelme négy ember miatt misét mondani. Interjú a déli végekről.
Ámen! – kerekíti le türelmetlenül a szombat délutáni prédikációt a kisherendi filia egyik törzshívője. A négyből az egyik. Pedig magyarként bárki találhatna útravalót az évközi 26. vasárnapra rendelt olvasmányból. A Ponyvaregény 1994-es bemutatása óta popkultikus jelentőségű Ezékiel próféta ebben arra tanítja a Babilonba hurcolt zsidókat, hogy saját nyomorunkért akkor se az elődeiket hibáztassák, ha azok amúgy nem feddhetetlenek. És mi állna közelebb a magyar néplélekhez, ha nem ez? „Nem én tehetek róla, hanem a szomszéd Józsi/a polgármester/a vagyont elkártyázó nagyapa!” Viszont ha bűnbánatot tartunk, int a plébános, akkor tiszta lappal indulunk Isten előtt, legyünk akár gyarapodás vagy háborús pusztítás után.
Virágzó panaszkultúránknak szokatlan üzenet tehát, de közvetítője sem hétköznapi. A 60 éves Cziglányi Zsolt „Pécs Budaörsének”, Kozármislenynek, illetve a környéken fekvő kilenc kisfalunak a plébánosa. Tíz település egy papnak – a Pécsi Egyházmegyében sem szokatlan az ilyesmi, az abszolút rekorder a 28 falun szolgáló Porpáczy Attila görcsönyi plébános. Cziglányi nem akármilyen előélettel helyeztetett Kozármislenybe: 2017-ig ő volt a Pécsi Hittudományi Főiskola rektora. „A legjobb tanár! Neki köszönhetem, hogy elkezdtem a teológiát. Befejezni már nem fogom…, mert már nem Ő a rektor” – írta róla az egyetemi oktatókat osztályozó oldalon egy hallgatója. Emellett kulcsszerepe volt a mostanság hányattatott sorsú, a Válasz Online-on is bemutatott abaligeti iskola terelgetésében, de – tekintettel az iskola és a pécsi püspök érzékeny kapcsolatára – ott inkább háttérbe vonult.
Ha már lapunk szóba került: Cziglányit egy nemrégi esszénk késztette annak a véleménycikknek a megírására, amelyben a politikai táborok közti átjárhatatlanság kárairól elmélkedik az egyik pécsi hírportálon. Ezt olvasva vonatra ültünk, és szeptember utolsó hétvégéjén végigkísértük őt a szombat délutáni és vasárnap délelőtti szolgálatain: Szőkéden – ahol a koronavírus miatt szolid falatozássá szelídült a Szent Mihály-napi búcsú –, Kisherenden – ahol az említett négy híve fogadta –, Pogányban – ahol az áldozás előtti imádságot („Uram, nem vagyok méltó…”) az etnikai arányok miatt horvátul is elmondják –, Kozármislenyben – ahol Pécsre ingázó fiatal családok ültek a padokban – és Magyarsarlóson – ahol önkéntelenül is a templom két oldalán foglalnak helyet svábok és horvátok. Közben pedig beszélgettünk.
×××
– Nem jellemző katolikus papokra, hogy közéleti témákban írnak cikkeket, olyan mondatokkal, hogy: „Nincs olyan, hogy »a nemzeti oldal«. Mindannyian a nemzeti oldalon állunk.”
– Azért írtam, mert a magyar nemzet tagjaként bánt ez a durva, nyílt ellenségeskedés közöttünk. Igazságtalannak és veszélyesnek tartom, hogy a határon túli magyarokat lemigránsozzák, Vidnyánszky Attilát leukránozzák. De azt is, hogy nemzetietlennek vagy hazaárulónak tartanak olyanokat, akik szerint a magyarság érdeke a nyugatosodás vagy az erősebb európai integráció. Aggódom, hogy ez hova vezet. Mostanában sokszor jut eszembe Radnóti Miklós.
Nem tudom megemészteni, hogyan történhetett meg, hogy a magyar irodalomnak egy ilyen alakja – aki szívvel-lélekkel magyar volt, és talán a legszebb versünket írta a hazaszeretetről – tarkólövéssel végezte.
És nyilván az akkori Magyarország sem a semmiből jutott el oda, hogy egyik magyar a másikat, mint egy kutyát, lelője. Tartok tőle, hogy ez a nyílt ellenségeskedés olyan folyamatokat indít el, amiket nem leszünk képesek megállítani.
– Elindulnak vagy már tartanak?
– Lehet, hogy eddig is jelen volt ez az agresszív légkör, csak buborékban éltünk, és nem láttuk. De a Facebook most felszínre hozta és legitimálta ezt a szenvtelen, „dögöljön meg!”-mentalitást, amire aztán a politika is ráépült; rájöttek, hogy a hatalmi játszmák szolgálatába lehet állítani.
– Kapott jelzőket a cikk után? Liberális katolikus, esetleg komcsi pap?
– Ezért most nem. Inkább egyetértését fejezte ki, aki egyáltalán véleményt nyilvánított.
– Most nem… miért, máskor igen?
– Van olyan, aki liberálisnak tart. De itt egy politikai jelzőt húznak rá arra az evangéliumi törekvésre, hogy kivétel nélkül minden ember üdvösségét keressük, azokkal pedig, akik az élet, a közösség peremére kerültek, különösen is törődjünk. A szekularizált társadalmakban a kereszténység kényes egyensúlyt próbál fenntartani. Egyrészt képvisel olyan etikai, közösségi értékeket, amik a társadalom kisebb-nagyobb egységeit, a családokat, a településeket, a nemzeteket megtartják. Másrészt viszont Jézustól kapott küldetése alapján minden ember üdvösségét szolgálja, és kitüntetett figyelemmel fordul azok felé, akik kitaszítottként, elveszettként élik meg önmagukat, mert nekik van a legnagyobb szükségük arra, hogy Jézusra találjanak és a benne hívőkkel testvéri közösséget élhessenek meg. Mármost
jelenleg sokan úgy látják, hogy a normális élet peremén élők – hajléktalanok, menekültek, melegek, börtönviseltek, cigányok – liberális tutujgatása veszélyezteti a közösségi értékeket; ezek az emberek „megfertőzik” a „normálisokat”, aláássák a keresztény kultúrát.
Ezért aki elfogadja vagy szereti őket, törődik velük, az szerintük a balliberálisok nótáját fújja. Így jutunk el oda, hogy hardcore katolikusok feripápázzák Ferenc pápát, amikor nagycsütörtökön elítélt bűnözők lábát mossa, a menekültekkel és „a leselejtezés kultúrájának” minden áldozatával való közösségre hív. Pedig ő nagyon figyel arra, hogy senki ne érezze magát kirekesztve az egyházból, amelyet Jézus azért alapított, hogy őt jelenvalóvá tegye a világban, és mindenki számára az üdvösség jele és eszköze legyen.
– Megvédi valaki, amikor leliberálisozzák?
– Miért, ez vád? Mert ha ez azt jelenti, amit az előbb mondtam, akkor vállalom.
– Egyetért azzal, hogy az egyház a kormánypártok lekötelezettje?
– Érdemes tisztázni, mit értünk egyház alatt. Az egyház a lényegét illetően egy közösség, egy család, amelyet Jézus gyűjt maga köré, akiknek azt a küldetést és hatalmat adja, hogy őt megjelenítsék a világban. Ez az egyház. Ez annyira bensőséges és személyes viszony közöttünk, hogy a pártpolitikai kérdések még csak nem is súrolják. Viszont tény, hogy minden közösség szükségképpen intézményesül, az intézményes jellege miatt társadalmi szereplővé válik, ezáltal kapcsolatba kerül a politikával. Az egyház intézményrendszerét a mai politikai vezetés bőkezűen támogatja, és hát… ugye, van az a mondás, hogy nincs ingyenebéd. De hogy a valóságban hogyan érvényesül a quid pro quo, érvényesül-e egyáltalán, arra nincs rálátásom. Viszont tagadhatatlan, hogy a hívő közösségünk egy része nem helyesli, hogy ennyire közel kerültünk a politikai és gazdasági hatalomhoz, és úgy látja, ez akadályoz bennünket a Krisztustól kapott küldetésünkben.
„Az egyház egy közösség, amelyet Jézus gyűjt maga köré”
– Nem sok jele látszik annak, hogy a katolikus hívek ezt az ellenvéleményüket kifejeznék.
– Ennek az egyházban nincs fóruma, nincs kultúrája, de sok értelme sem volna. Akik kevésbé elkötelezett keresztények, azoknak nem fáj, ha rossz irányba megyünk: egyszerűen otthagyják az egyházat, ha nem tetszik nekik. Akik elkötelezett keresztények, azok meg tudják, hogy nem ez a lényeg: ezt a Jézusban bízó, őt követő közösséget kell építenünk, ez a jövőnk záloga és nem a vagyonunk vagy az intézményrendszerünk. Hogy ez utóbbit a püspökeink hogyan menedzselik, az az ő dolguk és felelősségük.
– Ön másként csinálná?
– Szerencsére nem kell ezen gondolkodnom. És tulajdonképpen nem is érdekel. Ha ma egy tollvonással az egyháztól elvennék minden vagyonát, intézményét és kedvezményét, attól az egyház még vígan élne tovább. Talán fel is sóhajtanánk, hogy végre megszabadultunk ettől a sok tehertől, és újra mehetünk váltóruha, tarisznya és pénz nélkül az emberek közé.
– Most azonban, úgy tűnik, itt a hét bő esztendő. Lehet a támogatásra nemet mondani? Elutasítani például a templomok felújítását?
– A műemlék templomok felújítása nem az egyházak érdeke. Ezek az épületek a kulturális örökségünk részei, az állapotuk a településkép, a hagyomány, a helyi identitás szempontjából fontos. Egy párszáz lelkes falu ezeket a felújításokat önerőből nem tudná elvégezni, ezért itt helyeslem az állami támogatást. Más kérdés, mennyiben szolgálják a helyi hitéletet ezek a nagy, kifűthetetlen, régi épületek.
Nem szolgálnák-e jobban a jövőnket a bensőséges és barátságos közösségi terek? Azonkívül az egyházak állami támogatásának komoly hátulütője, hogy elsorvasztja a helyi közösséget.
A Kádár-korban nem volt állami támogatás, az emberek tudták, hogy nekik kell összeadniuk a templom, a plébánia, a pap fenntartásához szükséges összeget, ezért azt a magukénak tekintették. Az ember ahhoz kötődik igazán, amiért áldozatot hoz. Most felülről, a püspöktől, a kormánytól, az önkormányzattól várjuk a megoldásokat, és ez nem építi a helyi közösséget. Én nem bánnám, ha nem kapnánk állami támogatást. Lehet, hogy el kellene mennünk félállásban dolgozni, de átélnénk, hogy szükségünk van egymásra.
– Ennek hiánya miatt van mindössze három kispapja az egyházmegyéjüknek?
– Az állammal való kapcsolatunknak vagy a politikának szerintem ehhez nincs köze. Tévedés azt hinni, hogy a nagyobb társadalmi befolyás átváltható személyes elkötelezettséggé. A társadalmi befolyással csak külsőséges hatást lehet elérni. A papi hivatáshoz szükséges személyes elkötelezettség (már ha egy egészséges papi szerepfelfogásról van szó) az élő és hívő közösség megtapasztalásából tudna táplálkozni. Ehhez az kellene, hogy az egyház tudjon hegyen épült város lenni, egy személyes istenkapcsolatra, Jézus követésére, testvéri összetartozásra épülő ellenkultúra. Ebből a megtapasztalásból biztosan sok és értékes papi hivatás születne. Mindenesetre nagyon vegyes, miért szeretne valaki pap lenni, a politikának ebben nincs szerepe, és ahogy visszaemlékszem, a Kádár-korban sem volt.
– Akkor miért szeretne?
– Ami engem illet, emberekkel akartam foglalkozni. Másokat megérteni, valami fontosat átadni. A papságot úgy láttam, mint ami az ember számára legfontosabb kérdésekről és az üdvösségről szól. Persze tizennyolc évesen tele voltam naiv elképzelésekkel, de a lényeget illetően nem kellett csalódnom. Nem állítom, hogy mindig nagy kedvem van papnak lenni, de nem tudok elképzelni olyasmit, amit jobb lett volna csinálni egy életen át. Minden másban kiégtem volna.
– Akkor sem ég ki, amikor négyen vannak a miséjén?
– Miért kellene? Örülök nekik, amikor egy hónap után újra látom őket. Szeretjük egymást, tudunk egymásról, bizalommal tudunk beszélni.
Már nincs bennem az a teljesítménykényszer, hogy akkor dolgozom jól, ha jövő hónapban többen vannak a templomban.
Nem gondolok olyasmire, hogy négy emberért nem érdemes kimenni. Inkább arra gondolok: ők kitartottak mellettünk egy életen át, nekünk is ki kell tartanunk mellettük.
„Nekünk is ki kell tartanunk mellettük”
– Mi olyankor egy pap teendője, amikor azt látja, hogy a fideszes híve hazaárulózza a DK-s padtársát?
– Vagy a DK-s fasisztázza a fideszest.
– Igen.
– A politikai harcokról vissza kell vezetni a beszédet az evangéliumra. Minket ez köt össze, és ez erősebb minden közöttünk levő különbségnél. Mindig szoktam mondani: ha nem lennénk hívők, valószínűleg sose találkoztunk volna egymással. Mindenki élne a maga kis köreiben. De a hit által nincs közöttünk többé férfi vagy nő, zsidó vagy görög, szabad vagy rabszolga. A társadalmi problémákról persze kell beszélni, de nem politikai, hanem szentírási-erkölcsi alapon.
– A Kozármisleny környéki falvakban mutatóban sem lehetett látni 30-40 éveseket a miséin. Miért?
– A kereszténység lassan újra városi vallás lesz – amilyen a legelején volt. Egészen a közelmúltig a falvak természetes közösségek voltak, amelyeknek a közös vallásgyakorlat volt az egyik összetartó ereje. De a régi családok gyerekei elköltöztek, a betelepülők pedig általában nem azért mennek falura, mert szoros közösségben szeretnének élni, hanem mert itt van tér arra, hogy másoktól elkülönüljenek. Ez meg is látszik a falvak életén: az újakat rendszerint nagyon nehéz bevonni a helyi közösségi életbe. A régi öregek és esetleg a gyerekeik járnak templomba, az újak nem érzik a magukénak ezt a világot, és ha gyakorló hívők voltak, akkor is sokszor visszajárnak a városi közösségükbe. Igaz, arra is van példa, hogy a betelepülők frissítik fel a hitéletet. Az előző plébániám, Abaliget például ilyen hely.
– 2017-ig tizenhat éven át a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola rektora volt, Ószövetséget tanított, ma pedig kozármislenyi plébános. Nem érzi magát mellőzöttnek?
– Rektorként azt éreztem, amit minden intézményvezető: munkatársakért, hallgatókért vagyok felelős, nem mindig tehetem azt, amit akarok. Most felszabadultnak érzem magam, mert nem nyomasztanak az intézményi gondok. Például adhatok ilyen interjút, amit rektorként nagyon meg kellett volna gondolnom. Kozármislenyben jó közösségre találtam, és nagyon önálló lehetek. Nincsenek ambícióim, ezért áldásként élem meg, hogy nem nekem kell munkáért kilincselnem, hanem majd szólnak, ha valahova kellek.
Fotók: Vörös Szabolcs
