Pálinkás: A szabadelvűek és a konzervatívok történelmi szövetsége nem ért véget
„Mi már akkor is fontosnak tartottuk a szabadságot, a nemzetet, a demokráciát, a hagyományt, a keresztény tanítást, amikor a mai neofiták még egészen mást mondtak” – írja Pálinkás József. A Magyar Tudományos Akadémia egykori elnöke egy évvel ezelőtt éppen egy, a Válasz Online-nak adott interjúban mondta ki, hogy nem zárkózik el a politikai szerepvállalástól, s mintha mostani írásának vége is effélére futna ki. A professzor lapunknak küldött mostani írása viszont Orbán Viktor minapi, libernyákozós publicisztikájára adott reflexióként is olvasható.
A politikai közbeszédben valamikor 1995 körül kezdtük el használni a polgári Magyarország kifejezést. Visszanyúltunk Berzsenyiig: „Az erkölcs minden polgártestnek lelke… Mi hát, ami a magyart emelheti? Valóban nem más, mint az ész s az erkölcs.” Nem gondoltuk akkor sem, hogy a polgári jelző tudományos pontossággal írja le azt a társadalomképet, amelyet akkor publicisztikákban többen részletesen is kifejtettünk. Az emberi méltóság, a szabadság és a hagyomány tiszteletét polgári értéknek gondoltuk. Ahogyan a boldogság és a biztonság egyéni és közösségi keresésének jogát, a nemzethez tartozás érzésének tiszteletben tartását és a keresztény tanításon alapuló európai kultúrát és erkölcsöt is. Hosszan sorolhatnám a fogalmakat a közérdektől a teljesítmény elismerésén, környezetünk mértékletes használatán át a szolidaritásig és az önhibájukon kívül bajba jutottak társadalmi támogatásának keresztényi kötelességéig.
Azt pedig végképp nem gondoltam, hogy a polgári gondolatban a politikai nyereség lehetőségét felismerő liberális Fidesz vezetői húszegynehány évvel később majd azt mondják, hogy ezek a fogalmak, ha tetszik, értékek, mind az övék. Sőt: kizárólag az övék, más nem is tekintheti ezeket a magáénak. Őszintén be kell vallanom persze, s többünknek be kell vallanunk, hogy 1995 és 1998 között mi magunk ajánlottuk ezeket az értékeket az akkor erre fogékonynak látszó liberális pártnak. Azt szerettük volna, hogy vállalják fel a fenti fogalmak képviseletét a politikában. Teremtsék meg a politikai, kormányzati kereteit egy, az országot anyagi, szellemi és erkölcsi értelemben egyaránt emelkedő pályára állító gazdasági, kulturális, oktatási, gyógyítási, tudományos intézményrendszer szabad, közvetlen politikai beavatkozás nélküli működésének.
Mi komolyan gondoltuk a polgári Magyarországot
Éveken át növekedett bennünk a rossz érzés, hogy valami kisiklott itt – aztán 2015-ben a kormányzat egyik fő teoretikusa be is vallotta, hogy a polgári Magyarország számukra csak politikai termék volt. Nem megvalósítani akarták, csak felhasználni a hatalom megszerzésére és megtartására. Ma is hivatkoznak a polgári Magyarország kifejezés mögötti elvek egy részére, sőt néhányat kisajátítottak, a politika második és harmadik vonala és kiszolgáló intézményeik pedig – egy meglehetősen zavaros iránykijelölés mentén – egészen addig elmennek, hogy a hatalomgyakorlással szemben kritikákat megfogalmazókat ezen értékek ellenségeinek tüntetik fel. Úgy látszik, hiány mutatkozik ellenségből.
A nemzet anyagi javainak jelentős részét a kormány hozzá lojális magánszemélyek tulajdonába adta. Az adakozás most is folytatódik. Nagy árat fogunk fizetni ezért. A kommunista államosítás elkobozta tulajdonosaiktól a munkával, versenyben felépített gyárakat, vállalkozásokat, és létrehozta a működésképtelen állami nagyvállalatokat. Láttuk, mire vezetett ez gazdasági teljesítményben és versenyképességben. Ma a nemzeti tulajdon egy része kerül olyanokhoz, akikről felettébb kétséges, hogy állami megrendelések nélkül képesek-e versenyképesen működtetni a nekik adományozott javakat.
Tőlünk, akik a polgári Magyarország kialakítását remélve egykor támogattuk a most hatalmon lévőket, nem a kisebb vagy nagyobb üzemeinket akarják elvenni, hanem a sajátunknak vallott eszményeket, vagy legalábbis ezek neveit.
Azt állítják, hogy a szabadság szeretete nem fér össze a nemzethez tartozás érzésével, a hagyomány tiszteletével, a keresztény tanítással. Azaz nincs szabadelvű nemzeti, szabadelvű konzervatív és szabadelvű keresztény. Ha kicsit is ismernék, és nem megmásítani akarnák a történelmünket, tudhatnák, hogy nem így van. A modern nemzetek kialakulásában igenis fontos volt a szabadság eszménye. Ez vezette Széchenyit, Kossuthot, Batthyányt, Eötvöst és Deákot egyaránt. 1956 forradalmát és az 1990-es változást is a szabadság eszménye vezette.
Amikor megtagadták a szabadságot az ország polgárainak egy részétől, vagy éppen a többségétől, rosszra fordult a sorsunk.
Mi már akkor is fontosnak tartottuk a szabadságot, a nemzetet, a demokráciát, a hagyományt, a keresztény tanítást, amikor a mai neofiták még egészen mást mondtak. Mi már akkor is szabadelvűek, nemzetünket szeretők, hagyománytisztelők és keresztények voltunk, amikor a minket most ezekből kitagadók még egészen másképp gondolkodtak. Most sem vetemednénk arra, hogy elvitassuk tőlük, hogy 1995 körül esetleg meggondolták magukat, belátták, hogy a mi ajánlatunk jobb az országnak, és a jövőben is együtt tudunk működni, ha ők ezen elveknek megfelelően cselekednének. De sajnos nem ezen eszmények szerint cselekszenek.
Ma Magyarországot nem a magyar nemzet érdekében, nem konzervatív elvek szerint és nem a keresztény tanítás alapján kormányozzák.
A nemzeti érdek
A magyar nemzet érdeke, hogy polgárai jólétben, biztonságban, egymást tisztelve, egymásban bízva éljenek és gyarapodjanak, elsősorban lélekszámban. Az ország attól lesz jobb hely, ha kevés a szegény, nem attól, ha sok a szupergazdag. Az ország attól lesz jobb, ha polgárai a közös életünk jobbításán dolgozó partnert, esetleg versenytársat, de semmiképp sem ellenséget látnak az élet valamely kérdésére az övéktől különböző választ adó honfitársaikban.
Nemzeti érdek, hogy megvédjük Magyarországot, de nem falra festett ördögöktől, hanem a valódi veszélyektől. A 21. században ezt elsősorban nem fegyverekkel, sokkal inkább tudással tehetjük meg. Korábban is elsősorban a tudás és a kultúra segített nemzetként fennmaradni, nem a megnyert háborúink. Azokat rendre elvesztettük, a helyzetünket pedig sokszor tovább rontotta az erőnk és lehetőségeink hibás felmérése, politikusaink gőgje és megalapozatlan ambíciói. Ellenben ma sem vagyunk elég büszkék az igazi nemzetépítőkre, sőt sokukat számon sem tartjuk. Méltatlanul kevésre becsüljük elméleti és gyakorlati tudósaink, gazdasági szakembereink sok nemzedékének országépítő tevékenységét. Őket kell nemzeti tudatunk homlokterébe emelnünk, az ő példájukkal kell gyermekeinket jobbra, többre lelkesítenünk.
Magyarország a szeretett hazánk, Magyarországunk hazája Európa, szövetségeseink elsősorban az európai nemzetek és országok.
Tagjai vagyunk az Európai Uniónak, amelynek alapító atyái ugyanolyan értetlenül állnának az európai értékrend tagadása előtt, amilyen értetlenül állunk mi a hatalmi arrogancia előtt, amely ki akar tagadni bennünket a nemzetből, a konzervatív (hagyománytisztelő) szemléletből és a keresztény hitből, erkölcsből, kultúrából.
A hazaszeretet, a haza megvédésének kötelessége a 21. században a legkevésbé sem más népek gyűlöletét és legyőzését, hanem éppen a tiszteletüket és a velük való együttműködést jelenti. Ma is érvényes Sallustius felismerése, hogy az országot erőssé nem a hadserege vagy a kincstára teszi, hanem a barátainak a száma. Ma hazánknak olyan diplomáciára van szüksége, amely minden partnerével megtalálja a hangot, és nem akar ellenségéve tenni senkit sem.
A szabadság, a hagyomány és a stabilitás tisztelete
A modern államok eredményeiket szabad, kapitalista piacgazdaságon alapuló termeléssel és a demokratikus államszervezéssel érték el. A demokrácia konkrét megvalósulása sokféle ugyan, de a „népi” vagy más („il”) fosztó jelzővel vagy fosztóképzővel ellátott zavaros, autoriter elképzelések demokráciának nevezése nem több a demokrácia hiányosságait vagy hiányát elfedni szándékozó szánalmas kísérletnél.
A demokratikus államszervezésnek többféle gyakorlati megvalósítása létezik az alkotmányos monarchiától az elnöki rendszeren át parlament által választott miniszterelnöki kormányzásig. A modern államszervezésnek nem a jelzői a fontosak, hanem a lényege. Teljesülnek-e vagy sem a demokrácia és a jogállam elvei. Ha maradéktalanul teljesülnek, mindegy, hogy liberálisnak nevezik-e vagy sem. Ha nem teljesülnek, akkor trükkös – vagy éppen buta – elnevezésekkel ezt nem lehet elfedni.
Mint minden az emberi együttéléssel foglalkozó elképzelésnek, a liberalizmusnak és a konzervativizmusnak is vannak szélsőséges formái. Lehet és érdemes is vitázni ezekről, noha jól működő ország mindennapi életében a szélsőséges nézetek jelentősége csekély. Inkább zárványok, mint fejlődésre képes társadalomfelfogások.
A szabadelvű és a konzervatív felfogások éles szembeállítása azonban több szempontból is hamis. Egyrészt mert ez a két fogalom életünk és tevékenységünk részben különböző területeire vonatkozik. A hagyománytisztelő, konzervatív felfogás életünk fontos döntéseiben arra indít, hogy a kipróbált, bevált megoldásokat alkalmazzuk, főként a közösség egészét érintő ügyekben. A szabadelvű felfogás inkább személyes viszonyainkban egymás felfogásának, ízlésének tiszteletben tartására irányul. Az egyén és a közösség jó élete szempontjából az alkalmazkodás képessége alapvető. Az alkalmazkodáshoz pedig mind a szabad gondolkodásból, mind a hagyományból eredő tudásra szükségünk van. Másrészt minden közösség stabil, kiszámítható működése éppen a szabadság és a hagyományok egyensúlyán múlik, azaz feltételezik, és nem kizárják egymást. A mindenáron ellenséget kereső egyszerűsítésekkel szemben az egyén és a közösség jó életét éppen a szabadságot értéknek tekintő hagyománytisztelet, a szabadelvű konzervativizmus garantálhatja.
A politikai nyelv a szabadelvű felfogást inkább hangsúlyozókat egyszerűen csak liberálisoknak, a hagyományokat inkább hangsúlyozókat konzervatívoknak nevezi. Még ilyen leegyszerűsítéssel is
abszurd azonban az az állítás, hogy e két felfogás élesen ellentétes egymással, és csak a kommunizmus és a nácizmus legyőzésére szövetkeztek, egyébként pedig történelmi ellenségek. Nem, nem ellenségek, sőt az előttünk álló világproblémák megoldása csak harmonikus együttműködésükkel lehetséges.
Mert minden arra indít minket, hogy a klímaváltozás, a járványok és az éhezés elleni küzdelemre, Magyarországon és Európában a demográfiai hanyatlás, a világ más részein a túlnépesedés megállítására fordítsuk energiáinkat, ne pedig demagóg módon egymással szembeállított emberek „harcát” vizionáljuk mindenütt.
Szabadság és kereszténység
Az Újszövetség központi tanítása a szeretet parancsa. A keresztény elveken alapuló politizálás a kereszténydemokráciától a keresztényszocialista felfogásig ebből indul ki.
Az egyház társadalmi tanítása buzdít a közéleti részvételre, mégpedig a közjó következetes, áldozatos szolgálatára. Sehol sincs szó benne harcról, gyűlölködésről, a másik elpusztításáról, megalázásáról. Szó van viszont minden emberi személy (nemcsak a párttársak) tiszteletéről, a szolidaritásról, amely nélkül nincsen jól működő közösség, és a szubszidiaritásról, amely a kisebb közösségek észszerű önállóságának fontosságát, azaz az önkormányzatiságot hirdeti. A krisztusi tanítás egyaránt szól az elesettek megsegítéséről, a munka tisztességes megfizetéséről, a megbocsátásról és igen, a szabadságról is. „Ha kitartotok tanításomban, valóban tanítványaim lesztek, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket” (Jn 8,31). Ennek alapján mondhatjuk, hogy veritas nos liberabit, vagyis a mi közéletünket is az igazság teszi szabaddá.
Szavak és tettek összhangja
Ahogyan minden körülöttünk, a politikai felfogások is bonyolultabbak lettek, mint korábban. A liberális és konzervatív, a jobb- és baloldali már régen nem írják le a politikai nézetek sokszínűségét. A közéletet pusztító végletes, demagóg leegyszerűsítés azonban a politikai versengést indulatos, gyűlöletből táplálkozó harcnak állítja be, amelyben „mi vagyunk a jók”. „ők a rosszak”, és „közöttünk átjárhatatlan szakadék van”. Minden higgadtan gondolkozó ember tudja, hogy ez lényegileg hamis felfogás. De sajnos a szavak elveszítették megszokott jelentésüket. A politikai vezetők az államot, amelyet szavaik szerint szolgáltak, valójában versengésük díjává tették.
A politikai szerepvállalás és az erkölcsi tartás újabban megint nem járnak együtt, és ez a meghasonlás mindig bajt hoz a nemzetre. A politika harcosai már nem azért versengenek, hogy a közösség életét jobbá tegyék, hanem egyéni anyagi érdekeikért, esetleg szereplési vágyaikért.
Ki lehet-e ebből lépni? Vissza lehet-e állítani jogaiba a normát, amely szerint a politika a közjó szolgálata, nem pedig üzlet? Hogy a politikai üzenetek megint őszinték legyenek? Lehet-e a politikusok teljesítményének mércéje megint a közösségért végzett munka és az erkölcsi tartás, a példamutatás?
Bizonyos vagyok benne, hogy ha sokan akarjuk, akkor igen. Ehhez elengedhetetlen, hogy a szavak visszanyerjék valódi értelmüket, a nemzet javai valódi tulajdonosukat. A polgári Magyarországot egykor és ma is komolyan gondolóknak meg kell győzniük honfitársainkat, hogy utasítsák el a demagógiát. Ne féljenek szabadon gondolkodni arról, hogy milyen jövőt szeretnének maguknak, gyermekeiknek, unokáiknak. Bízzák a közügyeket olyanokra, akiknek a szakértelméről, őszinteségéről és erkölcsi tartásáról meggyőződtek. Akik nem politikai termékeket, hanem őszinte szolgálatot ajánlanak. Akik a nemzetet egyesíteni és nem megosztani akarják. Akik dolgozni és nem harcolni akarnak.
Nyitókép: Orbán Viktor beszédet mond a Fidesz EP-választási kampányzáróján Budapesten, 2004. június 6-án. Fotó: AFP/Kertész Gábor
