„Fejenként százezer forintos alapjövedelem kell” – vitatkozzunk Karácsonyékkal!
Kicsi, de főpolgármestert adó párt társelnökei küldtek írást lapunknak, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetése mellett érveljenek. Karácsony Gergely és Szabó Tímea szerint még csak adóemelés sem kellene ahhoz, hogy mindenki zsebre vághasson százezer forintot havonta. Akkor is, ha nem dolgozik. Lapunk többször foglakozott már a témával: tavaly megállapítottuk, hogy 2020 fontos politikai témája lehet az alapjövedelem, később a volt tőzsdeelnök a Válasz Online hasábjain ajánlotta a kormány figyelmébe az intézkedést, legutóbb pedig Filippov Gábor és Balázs Zoltán mondta el podcastunkban, miért nem tartják támogathatónak azt. Karácsonyék régóta kampányolnak az alapjövedelem mellett, múlt héten pedig megjelent a Megújuló Magyarországért Alapítvány tanulmánya, mely konkrét számításokkal is előáll. Ez a részletes dolgozat képezi Karácsonyék most közölt, rövidebb írásának az alapját. Vitaindítóként közöljük tehát a Párbeszéd társelnökeinek kiáltványát, amelyre és az annak alapját képező tanulmányra pedig az ellenzői táborból Mike Károly közgazdász válaszol lapunk hasábjain. Minőségi vita következik.
„Ha nem élhet mindenki elemi félelmektől mentes életet, az alkotmányos jogok csak üres ígéretek, s ami rosszabb, a szabadság cinikus látszatai” – mondta Ralph Dahrendorf.
A koronavírus-járvány sokakat ráébresztett, mennyire régóta élünk a szabadság cinikus látszatai között. Több százezren vesztették el a megélhetésüket teljesen vagy részlegesen egyik napról a másikra, és a nagy többségük érdemi, sokuk pedig – szó szerint – semmiféle segítséget nem kapott. Korábban sikeres, biztosnak hitt munkahellyel rendelkező emberek hirtelen nem tudták, miből fizetik ki az albérletüket. Gyermeküket egyedül nevelő családanyák vagy éppen családapák estek kétségbe, miből etetik, ruházzák, és – mert azt is kell – miből vesznek játékot a gyermeküknek a következő hónapban. Középosztálybeli, a szegénységet korábban csak televízióból ismerő családok váltak nélkülözővé; balszerencséjükre mindkét kereső a járvány által tönkretett ágazatban dolgozott. A COVID-19 elemi erővel szembesített sokakat – mindannyiunkat – azzal, hogy a szegénység nem olyasvalami, ami egy bizonyos csoporthoz tartozik, hanem olyan szörny, amely utolérhet bárkit, aki éppen rosszkor van rossz helyen.
De legyünk őszinték magunkhoz: az alattomosan, csendben mérgező félelem, a létbizonytalanság szülte aggodalom nem a járvány alatt költözött a lelkekbe. Régóta velünk van. Széles körben azóta, hogy a ’90-es évek elején a rosszul menedzselt privatizáció során megszűnt mintegy egy-másfélmillió munkahely – mindeközben a magyar társadalomnak azt vágták az arcába, hogy immár „szabaddá vált”. Ám a gazdaságilag kiszolgáltatottak, a létbizonytalanságban élők – akik a társadalom többségét adták – aligha érezték magukat szabadnak a nyomor és az anyagi kényszerek börtönében. És ők jelentik nemzetünk többségét ma is. Három honfitársunkból kettő, ha elvesztené a jövedelmét, vagy egyáltalán nem, vagy – legfeljebb – egy-két hónapig tudná fizetni a kiadásait: vagyis létbizonytalanságban él. Fizetéstől fizetésig, egyik hónapról a másikra. Háromból egy honfitársunk pedig a létminimum alatt él, azaz szerényen sem képes kielégíteni a szükségleteit.
A magyar társadalom túlnyomó részét átitató nélkülözés és létbizonytalanság számos módon mérgez bennünket, és veszélyezteti a jövőnket.
Először is: mindez felfoghatatlanul sok és mély emberi szenvedést jelent – méghozzá olyan emberekét, akikkel egy közösséghez tartozunk, akikkel egy nyelvet beszélünk, akikkel sok minden összeköt bennünket. Nem kívánhatja, nem tarthatja helyesnek ezt senki – legyen az ateista humanista vagy éppen hívő keresztény. A létbizonytalanság okozta stressznek is szerepe van abban, hogy a magyarok várható élettartama messze elmarad az átlagos európai polgárokétól: a legalacsonyabb a visegrádi országok körében, és közel öt évvel kevesebb az uniós átlagnál.
Másodszor: a széles körben elterjedt létbizonytalanság megkönnyíti azok dolgát, akik föl kívánják számolni a politikai szabadságot, és a maguk hatalmának megszilárdítása érdekében korlátozni igyekeznek a politikai szabadságjogokat. „Nemcsak egyesek túlzott hatalma nyirbálja meg a polgári jogokat, hanem sokak gazdasági gyengesége is” – Dahrendorf gondolatához aligha lehetne jobb illusztrációt találni, mint a hazai közmunkát. A Yale egyetem kutatója, Isabela Mares és Lauren Young közös tanulmányából – amelyhez 93 magyar településen kérdezték meg a lakosokat – kiderült, hogy a hivatalban lévő polgármesterek sok esetben zsarolással szerzik meg a közmunkások szavazatát. Ezt azért tudják megtenni, mert befolyásuk van arra, hogy ki kerül be a közmunkaprogramba, amely egy szegény településen sokaknak gyakorlatilag az egyetlen esély a túlélésre. A magyar közmunkaprogram foglalkoztatási szempontból óriási kudarc: a közmunkások kis hányada kerül csak ki a programból kilépve az elsődleges munkaerőpiacra. Hatalomtechnikai szempontból viszont óriási siker. Mint a Yale honlapján olvasható, Mares szerint a közmunkaprogram szerepet játszott a Fidesz 2014-es és 2018-as győzelmében is. „A párt kontrollálja a polgármestereket, a polgármesterek kontrollálják a juttatások elosztását” – mondta a kutató, aki szerint nem másról van itt szó, mint a demokrácia eróziójáról.
Harmadszor: történelmi átalakulás küszöbén állunk. A robotizáció, a negyedik ipari forradalom hamarosan átalakítja a munkahelyeinket, amire egyelőre nem vagyunk felkészülve. Sokan elveszíthetik az állásukat. A PwC elemzése szerint 2025-re több mint 234 ezer magyarországi állást jelentős eséllyel automatizálnak, ezekből több mint 108 ezret a raktározásban és a kiskereskedelemben. E munkavállalóknak újra kell képezniük magukat. Akik nem veszítik el a munkájukat, azoknak is jelentősen átalakulhat a munkakörük, nekik is új jártasságokat kell elsajátítaniuk. Erőforrások nélkül vajon mennyien tudnak és akarnak majd belevágni az átképzésekbe? Nagyon tisztességtelen lenne ezeket az embereket arra kényszeríteni, hogy adósodjanak el, hitelből finanszírozzák a pályaváltásukat.
A jó hír, hogy a társadalmunkat, a közösségeinket bomlasztó, a jövőbeli lehetőségeinket felemésztő mérgeknek létezik egy hatásos ellenszerük. A neve: alapjövedelem.
Ha mindenkinek létminimumot elérő jövedelmet garantálunk, egy csapásra eltűnik a nélkülözés és a létbizonytalanság. A létminimum ma Magyarországon nagyjából 100 ezer forint, tehát ekkora összegű alapjövedelmet kellene bevezetnünk.
Soha, egyetlen segélyrendszer sem lesz képes arra, hogy felszámolja a nélkülözést és a létbizonytalanságot. A legjobb esetben képesek némileg enyhíteni a szegénységet. Bürokratikusak és rendszerint éppen azokat nem érik el, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá. Az alapjövedelem minőségileg mást kínál: egyszer és mindenkorra véget vet a létbizonytalanságnak.
Az első kérdés, amely az alapjövedelem kapcsán rendre előkerül: hogyan lehet finanszírozni? A válasz: nagyon is könnyen. Az államháztartás összes kiadása jövőre közel 22 ezer milliárd forint, ami jó 43 százaléka annak, amit közösen megtermelünk. A kormány ezt egyrészt begyűjti tőlünk adóban – a legtöbbet akkor adózunk, amikor vásárolunk, az áfa fizetésével –, másrészt az Európai Uniótól is sok pénzt kapunk, és a kormány mindemellett hitelt is fölvesz. Ezt az irdatlan összeget a kormány jelenleg úgy osztja el, hogy közben igencsak maga és a barátai felé hajlik a keze. Nem kell mást tenni, mint az emberek érdekében átrendezni a költségvetési sorokat. Ezzel Mészáros Lőrinc és haszonszőrű barátai persze rosszul járnának, a nagy többség viszont jól. Csak a fölösleges, pazarló állami beruházások leállítása közel ezermilliárd forint megtakarítást hozna. A NER elitjét hizlaló közbeszerzési túlárazások megszüntetése további 710 milliárd forintot jelentene. Az értelmetlen működési kiadások és sportcélú adókedvezmények eltörlése újabb százmilliárdokat teremtene az alapjövedelem forrásául.
A jelenlegi kormány annyira pazarló és korrupt államot tart fent, hogy az alapjövedelem adóemelés nélkül, pusztán a pazarlás és nagyüzemi lopás megszüntetéséből finanszírozható.
Ennek pontos módját a Párbeszéd tanulmányban mutatta be.
Akad egy másik kérdés is, amely mindig elhangzik: ki fog így dolgozni? Nagyon logikus kérdés, sokan fölteszik és föltették korábban szerte a világban az alapjövedelem kapcsán. Éppen ezért ez a kérdés mindig ott volt az immár szinte számtalan alapjövedelem-kísérlet fókuszában. Bármily meglepő, nem akadt eddig olyan kísérlet – beleértve a nagy publicitást kapott finnt is –, amely azt mutatta volna, hogy az alapjövedelem hatására csökkent volna a munkavállalási kedv. A tapasztalok szerint az alapjövedelem sok esetben erőforrásként működött: az addig nyomorgó embereknek lett idejük és pénzük tanulni, vállalkozni (önfoglalkoztatóvá válni) vagy éppen munkát keresni. Az ember valamiképp úgy van összerakva, hogy mindig többet akar. Nem elég neki az alapjövedelem. Evés közben jön meg az étvágy – ahogyan a magyar közmondás is tartja.
Van még egy fontos szempont, amelyet érdemes megemlíteni: az alapjövedelem prosperitást hoz, méghozzá az ország egész területén. Lökést ad a helyi gazdaságoknak. Megjelenik a vásárlóerő ott is, ahol most szinte nincs – ne feledjük, hogy az EU 20 legszegényebb régiója közül négy Magyarországon van! Az alapjövedelem bevezetése nemzeti program, minden magyar állampolgár felemelésének a programja.
Éppen ezért mi, a Párbeszédben a legfőbb kampánytémák egyikévé emeljük az – általunk 2015-től képviselt – alapjövedelmet, mert a cél nem csupán az, hogy a közös ellenzék megkerülhetetlen részeként 2022-ben leváltsuk Orbán Viktor korrupt, kizsákmányoló, aljas rendszerét, hanem az is, hogy megteremtsünk egy mindenki számára élhető Magyarországot.
Mike Károly közgazdász válasza itt olvasható
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!
Nyitókép: Munkácsy Mihály: Sztrájk (1895). Forrás: AFP/Photo12/Ann Ronan Picture Library
