Alapjövedelem, avagy egy csodaszer mellékhatásai – válasz Karácsony Gergelyéknek
Az alapjövedelem a szegénység huszáros megoldásának tűnik, amelynek hatására úgymond „egy csapásra eltűnik a nélkülözés és létbizonytalanság”. A szegénységnek azonban Mike Károly szerint nincsenek huszáros megoldásai. „Aki ilyennel próbálkozik, akár a legjobb szándékkal is sok sebet üt a társadalmon és a politikai közösségen” – írja Karácsony Gergely és Szabó Tímea lapunkban megjelent vitaindítójára válaszul. A közgazdász bepillantást enged abba, miért nem működött jól az alapjövedelem ott, ahol kísérleti jelleggel próbálkoztak vele. Vendégszerzőnk ezen túl még javaslatot is tesz egy lehetséges konszenzusos célra – alapjövedelem helyett.
„A szegények mindig veletek lesznek” (Mt 26,11)
Ki gondolta volna nem is olyan rég, hogy az alapjövedelem ötlete, amely évtizedek óta porosodott a szociálpolitikai és közgazdaságtani tankönyvek lapjain, újra életre kel és világszerte élénk közéleti viták témájává válik? Ennél talán csak az volt váratlanabb, hogy az egykori neokonzervatív lieblingprojekt sok helyütt – így Magyarországon is – „újbaloldali jövőképként” támadt fel hamvaiból.
Az újszülöttnek persze minden vicc új, és kétségtelen, hogy a felvetés Magyarországon újdonságként hat, hiszen eddig nem folyt róla komoly vita. De ez nem jelenti, hogy újonnan felfedezett csodaszerről lenne szó. Tulajdonképpen szerencsénk van, mert nem kell a nulláról kezdenünk a vitát. Az 1960-as és 70-es években az amerikai belpolitikában egyszer már fontos téma volt az „alapjövedelem”, avagy leánykori nevén „negatív jövedelemadó” (a név értelmére alább fény derül). Bár nem valósult meg, a várható hatásait minden idők egyik legnagyobb szabású társadalomtudományi kísérleti programsorozatában tesztelték, amelyekről aztán komoly elemzések is készültek.
Javaslat jobbról
Kezdjük talán 1962-ben és Milton Friedman Kapitalizmus és szabadság című könyvénél. A szöveg később a Reagan–Thatcher-féle piacpárti jobboldal egyik alapművévé vált, Friedman pedig a neokonzervatív értelmiség egyik vezéralakjává. De mégis miért javasolta a jóléti állammal szemben nagyon szkeptikus chicagói közgazdász az alapjövedelem bevezetését? Éppen e szkepszise miatt. A jóléti állam támogatási rendszerei bürokratikusak, pazarlók, politikai részérdekek áldozatául esnek, ráadásul rossz ösztönzőket teremtenek a szegényeknek. Ezek helyére lépne az alapjövedelem, amely egyszerű, könnyen kivitelezhető, ráadásul „piackonform”. Megadja ugyanis az embereknek a szabadságot, hogy a paternalista állam helyett ők döntsék el, mire fordítják a kapott támogatást. Friedman tehát lényegében a jóléti államot akarta kiváltani az alapjövedelemmel. Így eltörölte volna a szociális és munkanélküliségi segélyeket, a lakhatási programokat, a gyerekekkel kapcsolatos támogatásokat és a sokfajta adókedvezményt is.
Nem kell persze egyetértenünk Friedmannel. Mondhatjuk, hogy az alapjövedelem inkább egészítse ki a meglévő szociálpolitikát. Igen ám, de minden más maradjon a régiben? Ha ezt javasoljuk, nemcsak irdatlan drága lesz a bevezetése, hanem „össze is akad” a meglévő rendszerekkel. Ha valaki már eddig is jelentős segélyeket kapott, vajon méltányos dolog tovább növelni a támogatását? És hogyan fog rá reagálni? Ha például egy munkanélküli segély mellé kapja az alapjövedelmet, fog-e igyekezni munkát találni? Biztosan nem elég tehát egy alapjövedelem bevezetését javasolni, az önmagában nem ad „jövőképet”. Azt is meg kell mondanunk, mit akarunk vele kiváltani, és mit nem. Amilyen egyszerűen elegánsnak látszik elsőre a javaslat, annyira nehéz és sziszifuszi munka erre jó válaszokat adni.
A meglévő szociálpolitikát felváltó alapjövedelem nagy előnyének látta Friedman, hogy mérsékelheti a segélyrendszerek örök problémáját: a „szegénységi csapdát”. Aki munkába áll vagy növeli a piacról szerzett jövedelmét, elveszíti a jogosultságát a segélyre, és így a kézhez kapott jövedelme összességében alig vagy egyáltalán nem nő. Ezért nem is éri meg neki (többet) dolgozni. Ha nő is valamelyest a jövedelme, a munkával járó időfelhasználást, plusz erőfeszítést nem kompenzálja. Ezzel szemben, ha az alapjövedelem mindenkinek jár, tehát nem vonjuk meg senkitől, amikor elkezd pénzt keresni, a segélyre jellemző visszás hatás megszűnik, a „csapda” oldódik.
Az 1972-es amerikai elnökválasztás egyik központi témájává vált az „alapjövedelem”. Bár Friedman Nixon elnöknek ajánlgatta az ötletét, végül demokrata párti ellenfele, McGovern tűzte a zászlajára. Jól jelzi ez az ügy ideológiai rugalmasságát. De a politikai korlátait is: McGovern ugyanis veszített. Ez pedig jó időre száműzte a javaslatot a politika főáramából. A tudományos vizsgálódások köréből azonban szerencsénkre nem. Olyannyira nem, hogy a hetvenes években minden idők egyik legnagyobb szabású társadalomtudományi kísérletsorozatának tárgya lett. Mi volt a gond a javaslattal? És mit tudtunk meg róla a kísérletekből?
Kísérleti mellékhatások
Röviden azt mondhatjuk, mihelyt a gyakorlatba akarták átültetni, az alapjövedelem mindazokat a közgazdasági, etikai és politikai dilemmákat felvetette, amelyeket a hagyományos szociálpolitikai programok is, és nem szolgált rájuk elég meggyőző válaszokkal. Nézzünk csak néhányat a legfontosabbak közül!
Még ha az alapjövedelem más támogatások helyére lép, akkor is bővíti a támogatottak körét. A lényegéhez tartozik ugyanis, hogy nem köti rászorultsághoz a segítséget. Ezért többe kerül. A többletforrást pedig elő kell teremteni.
A „közkiadások átrendezése” ehhez aligha elég. Nincs mese, több adót kell beszedni. De kitől szedjük be? Az egyik lehetőség, hogy a magas jövedelműek adókulcsait növeljük. A gazdagok kevesebben vannak, mint a szegények, ezért elég jelentős emelésre lesz szükség. De még mielőtt az „igazságosság” kérdését elkezdenénk feszegetni, beleütközünk egy gyakorlati problémába. A magas jövedelműek körében az adóemelés általában a munkaidő jelentős visszafogásával jár. A szabadidőhöz képest a munka vonzereje csökken, és a szegényebbekkel ellentétben a „megélhetési kényszer” sem hajtja őket. Önmagában sem túl jó hír, ha a társadalom legtermelékenyebb tagjai kevesebbet dolgoznak. De az biztos, hogy erős korlátokba ütközik a tőlük beszedhető jövedelemadó nagysága. Így marad az, hogy az alsóbb jövedelmi sávokban növeljük az adókat. Ezzel viszont az alapjövedelem munkára ösztönző hatását gyengítjük.
Így csöbörből vödörbe kerülünk, mert a magas jövedelemadókulcs ugyanúgy hat, mint a megvont segély. Tegyük fel, hogy valaki munka nélkül százezer forint támogatást kap, és azon gondolkodik, hogy munkát vállaljon bruttó százezer forintnyi bérért. Nézzünk két esetet! Az elsőben ez a támogatás segély, amelynek a felét munkába állás esetén megvonjuk, viszont a bér után nem kell adót fizetni. Ha emberünk munkába áll, az összes jövedelme 100 000-ről 150 000 forintra nő. A második esetben a támogatás „alapjövedelem”, amely megmarad, viszont a bért terhelő adókulcs 50 százalékos. A munka melletti jövedelme most is pontosan 150 000 forint lesz.
A munkába állás 50 százalékos adóterhelése magasnak tűnhet, de a költségvetési realitásokat tekintve nem az. Csak vélhetően nem adó formájában fogja beszedni a kormányzat, hanem az alapjövedelem fokozatos elvonásával. Nem véletlen, hogy még az igen optimista Párbeszéd is ilyen kombinált javaslatot tett most, 42 százalékos „implicit adórátával” minimálbéres munkába állás esetén.
Az említett egyesült államokbeli kísérletek ehhez nagyon hasonló konstrukciók hatásait vizsgálták több mint nyolcezer alany bevonásával. A résztvevők legalább három évig kaptak a szegénységi minimum körüli alapjövedelmet. Az adóráták 30 és 80 százalék között mozogtak. Mit tapasztaltak a kutatók? A legfontosabb megfigyelésük a jövedelemszerző munkával töltött idő csökkenése volt. A házasságban élő férfiak körében 9, a nők körében 20, a gyereküket egyedül nevelők körében 25 százalékkal csökkent az átlagos munkaidő. A szüleikkel lakó fiatal férfiaknál még magasabb: 43 százalékos volt a változás, miközben nem tanultak többen tovább. A különbségek a piaci munkavállalás alternatíváinak – a háztartásban végzett munka, illetve az utolsó csoportnál a tanulás – eltérő értékéből adódtak, de a hatások egy irányba: a munkavállalás visszafogásának irányába mutattak. Ezzel együtt a családok piacon megszerzett jövedelme is csökkent. A nagyobb anyagi függetlenség „mellékhatásaként” pedig nőtt a válások száma. Egy utánkövető vizsgálat szerint a program hatására csökkent a résztvevők későbbi átlagos jövedelme, és gyakrabban igényeltek rokkantsági segélyt is. A pontos okok nem ismertek, de az eredmény összhangban van sok más vizsgálattal, amelyek szerint a munka nélkül töltött idő negatívan hat a későbbi keresetre és életminőségre.
Az eredmények jelzik a felvetődő etikai problémákat is. Kétségkívül megkönnyíti az ember életét, ha pénzt kap. De valóban prioritás, hogy fiatal férfiaknak ne kelljen a tanulás mellett dolgozniuk? Hogy a nem nélkülöző családokban segítsük, hogy az anyáknak ne kelljen dolgozniuk? Hogy az is megkapja időkorlát nélkül ugyanazt a támogatást, aki nem törekszik munkát találni, vagy többet, sikeresebben dolgozni?
Nem bánjuk a válások növekvő számát, ha másért nem, az egyszülős gyerekek gyakoribb deprivációja, rosszabb életesélyei miatt?
Persze a konkrét számadatok nem általánosíthatók. Kísérleti programokról volt szó. A kor, a közeg is más volt. A tapasztalatok pedig azóta is halmozódnak. De az azonosított hatásmechanizmusok biztosan nem bagatellizálhatók. A kedvezőtlen munkapiaci hatások pedig várhatóan annál erősebbek lesznek, minél rugalmatlanabb a munkaerőpiac, minél nehezebb oda a belépés. Így például akkor, ha az alapjövedelem megemelt minimálbérrel és merevebb foglalkoztatási szabályokkal (lásd: „rabszolga-törvény eltörlése”) párosul.
Konfliktusos politika
Még ha kellő ügyességgel valahogy bevezethetővé tesszük is az alapjövedelmet, akkor is számolnunk kell egy nagyon kedvezőtlen politikai hatással. Már Friedman is felhívta a figyelmet, hogy a jövedelemadó rendszerébe integrált alapjövedelem a választók számára sokkal átláthatóbb újraelosztást jelent, mint az egyéb szociálpolitikai eszközök, nem is beszélve a jóléti jellegű közszolgáltatásokról (pl. egészségügyről, oktatásról). Mindenki világosan látja a saját „nettó pozícióját”: hogy áll a támogatással és a befizetett adóval együttesen. (Aki a bruttó piaci béréhez képest az alapjövedelem kézhezvétele és az adó befizetése után pluszban lesz, az fizet tulajdonképpen „negatív jövedelemadót”.) De nemcsak átláthatóságról van szó, hanem arról is, hogy a kormányzati döntések közvetlenül az újraelosztásról szólnak: ki kap többet, ki kevesebbet; ki fizet és kinek fizetnek?
Ez a politikát sokkal konfliktusosabbá teszi. Minden döntésnek világos közvetlen nyertesei és vesztesei lesznek. A pártok pedig elkerülhetetlenül szavazatmaximalizáló ígérgetésre kényszerülnek. Mekkora legyen az alapjövedelem? Hogyan kövesse az inflációt? Milyen ütemben vonjuk meg a pénzt keresőktől? Mennyire legyen progresszív a jövedelemadó? Kapjanak-e az egyetemisták is pénzt? Ugyanannyit, mint egy dolgozó felnőtt? Akárhány évig járjon tanulás mellett? Mi legyen recesszió idején? Ha csökken az adóbevétel, csökkenjen a kiosztható alapjövedelem is? Kapjon a gazdag üzletember háztartásbeli felesége, üzletasszony háztartásbeli férje is? Ha ő ne kapjon, kit zárjunk ki a körből? Biztosan azt szeretnénk, hogy erről szóljanak a közéleti vitáink?
A közmunka elleni jogos kifogás, hogy azt helyi politikusok nem egyszer saját hatalmuk erősítésére használják. De
a közmunka legalább nem vonzó, ha van piaci állás is. Az alapjövedelem viszont szándékosan vonzó, az élet terheit könnyítő ajánlat.
Aki ezt adja, vajon nem fog visszaélni a hatalmával, nem fogja annak megerősítése érdekében manipulálni a rendszert? Ráadásul itt a központi kormányzat oszt pénzt, ez erősödik meg. Nem éppen attól szenvedünk, hogy túlzottan erős a központi államhatalom?
Csodaszerek helyett
Az alapjövedelem a szegénység huszáros megoldásának tűnik, amelynek hatására úgymond „egy csapásra eltűnik a nélkülözés és létbizonytalanság”. De ez illúzió. A szegénységnek nincsenek huszáros megoldásai. Aki ilyennel próbálkozik, akár a legjobb szándékkal is sok sebet üt a társadalmon és a politikai közösségen. Alapvetően azért, mert nagyon sok, összetett tényezőtől függ, kinek épp mekkora a jövedelme, és hogyan reagál arra, ha ezen egy őt nem ismerő, messzi akarat változtatni akar. Nem lehet megspórolni a valódi segítségnyújtás körültekintő, sziszifuszi munkáját.
Az alapjövedelemnek ugyanazok a hátulütői ma Magyarországon, mint voltak negyven éve Amerikában. A túlságosan is tankönyvízű ötletet érdemes lenne visszaküldeni a diákokat elgondolkodtató tankönyvi példák körébe. És felhasználni a jól működő, hatásos szociálpolitikai programokról azóta felhalmozott rengeteg tudást. Ehhez két, összefüggő szempontot vetnék fel. Az egyik, hogy érdemes a társadalmi tortát újraosztogató helyett a tortát növelő közpolitikákra fókuszálni. A másik, hogy ezek köréből érdemes azokat előre sorolni, amelyek a méltányossági célok mellett jó eséllyel a legnagyobb társadalmi hasznot hozzák. A körvonalazódó szakmai konszenzus szerint a szegény gyerekekbe és fiatalokba történő beruházások biztosan ezek közé tartoznak, akár a közvetlenül ható jó minőségű közszolgáltatásokat, fejlesztő programokat vesszük, akár a szülők segítését-ösztönzését.
Szép, közös, konszenzusos cél lehetne.
Nyitókép: Fortepan/Bauer Sándor
