Polanski Dreyfus-mozija: morális lecke egy erkölcsi hullától
Megnéztük az utóbbi idők legnagyobb port kavart – és immár a magyar mozikba is eljutott – filmjét. A tiszt és kém (J’Accuse) Roman Polanski nagy mesterségbeli tudással összerakott, lenyűgöző kivitelezésű időutazása a boldog békeidők egyáltalán nem olyan boldog világába. „Csupán” egy gond van vele: a rendező maga.
„A J’Accuse-nek valódi és érvényes mondanivalója van a világról, ahol élünk. Igazán kár, hogy ön nem fogja látni.” Ezzel a prófétai megjegyzéssel zárul az egyik kritika, amely még tavaly nyár végén jelent meg a Velencei Filmfesztiválon akkor frissen bemutatott új Roman Polanski-filmről. A jóslat többszörösen bevált, pedig a szerző akkor még csak arra gondolt, hogy a Dreyfus-ügyről szóló, A tiszt és kém (J’Accuse) című film háttérbe szorul a rendezője körül habzó botrány miatt, és az emberek nem lesznek kíváncsiak magára az alkotásra. Meg arra is, hogy az európai emigrációban élő Polanski mostanra teljesen kiszorult Hollywoodból, legutóbbi három filmjét francia nyelven forgatta nemzetközi koprodukcióban, mert az amerikai stúdiók nem akarnak dolgozni vele, és ez a film az Egyesült Államokban már a mozikba sem jutott el.
Roman Polanski, aki évtizedekig a világ egyik leghíresebb és legsikeresebb filmrendezője volt, hosszú karrierje végére a peremre szorult. Van-e ennél nagyobb büntetés egy rendezőnek, aki egykor mainstream sikerfilmeket készített, tömegekhez jutott el, és minden új mozijának premierje világeseménynek számított?
Magyarországon aztán nemcsak ezért igazolódott be a kritikusi jóslat, hanem azért is, mert A tiszt és kém bemutatója tavasszal lett volna, nem sokkal a mozik kötelező bezárása előtt. A járvány elsodorta a premiert, és a film végül szeptember közepén került mozikba – mármint abba a néhány művészmoziba, amely egyáltalán hajlandó volt műsorra tűzni. A multiplexekből ugyanis kimaradt.
A mozizás máig nem tudott magához térni a járvány után, alig vannak új bemutatók, és mintha az emberek is elszoktak volna tőle. 2020 ősze egyszerűen nem az az időszak, amikor a filmek számítanak.
Szóval nem, nagy valószínűséggel ön sem fogja látni A tiszt és kémet. Pedig kár, mert remek film, egy nagy rendező nagy mesterségbeli tudással összerakott, lenyűgöző kivitelezésű időutazása a boldog békeidők egyáltalán nem olyan boldog világába.
De mindemellett ön azért sem fogja látni A tiszt és kémet, mert egyre kevésbé szokás ilyen filmeket készíteni és nézni. Polanski Dreyfus-filmje határozottan régimódi alkotás abban az értelemben, hogy türelmes, felnőtt nézőkre számít, akik hajlandók elmélyülni egy lassan csordogáló történetben, nem vágynak látványos akciójelenetekre, fantáziával feldíszített sztori helyett beérik a precízen visszaadott történelmi valósággal – amiről aztán kiderül, hogy mindennél izgalmasabb – és rendelkeznek előzetes tudással az előző századforduló egyik leghírhedtebb antiszemita botrányáról.
A mozi manapság nem az ilyen filmekről szól, nem ilyen nézőket feltételez, de Polanski 87 éves, egy előző korszak utolsó nagy mestereinek egyike. És meglepő módon nincs A tiszt és kémben semmi aggkori erőtlenség (mint például a szomorú öregkori Woody Allen-alkotásokban, vagy akár a sokkal jelenősebb, de mégis geriátrikus tavalyi Scorsese-filmben, Az írben). A Dreyfus-film teljesen friss szellemileg, csak éppen nem kapkod, és nem tesz engedményeket a korszellemnek, hanem mintha egyenesen az utókornak készült volna.
De ne kerülgessük a forró kását: Polanski egy erkölcsi hulla. Minden filmje a régi dilemma elé állítja a nézőt, akinek el kell döntenie, hogy számon kéri-e a műalkotáson az alkotó bűneit.
A mai közvélekedés erre a régi problémára, ami Caravaggiótól Leni Riefenstahlig nem egyszer felvetődik, hajlamos határozott igennel felelni, különösen akkor, ha nemi erőszakról van szó. Különösen akkor, ha az áldozat kiskorú. És tényleg nincs mit mentegetni azon, hogy Roman Polanski 1977-ben becserkészett egy 13 éves kislányt, elkábította, megerőszakolta, majd amikor perbe fogták, a várható súlyos ítélet elől külföldre menekült. Nehéz elképzelni ennél súlyosabb cselekedetet.
És nem arról van szó, hogy a művész a régmúltban nagy bűnt követett el, és azt az elmúlt évtizedekben mélyen megbánta. Polanski nem bánt meg semmit, sőt magát tartja áldozatnak. Borzalmas módon a Dreyfus-ügyhöz is azért nyúlt, mert meglátta a hasonlóságot a zsidó származása miatt ártatlanul meghurcolt, a közvélemény által igazságtalanul elítélt tiszt és saját maga között.
A rendező értelmezése nyilvánvaló: ő Dreyfus.
„A műveim nem terápiás céllal készülnek. De el kell ismernem, hogy tudom, hogyan működik az üldöztetés apparátusa, amit a film bemutat, és ez nyilvánvalóan ihletként szolgált” – nyilatkozta a film premierjét megelőző promóciós interjúban, az általa kiválasztott baráti kérdezőnek, aki azt firtatta, Polanski „hogyan éli túl a jelenlegi neofeminista McCarthyzmus” gyűlölethullámát.
Nincs itt semmi önreflexió, megbánás vagy bűntudat: olyan morális farkasvakság ez, ami látszólag a legrosszabb alap a művészi alkotáshoz. Hiszen minden ép érzékű embernek nyilvánvaló, hogy Polanski nem Dreyfus. Dreyfus például vele ellentétben tényleg ártatlan volt abban, amivel megvádolták, a hazája elárulásában. Dreyfus Polanskival ellentétben olyasmiért bűnhődött, amit nem követett el, évekig raboskodva az Ördög-szigeten, míg Polanski nem bűnhődött azért, amit elkövetett, hanem kényelmes európai emigrációban sajnáltatja magát. Dreyfus tisztességes ember volt, Polanski nem az.
A tiszt és kém egy olyan pillanatban készült, amikor Polanski helyzete a nyilvánosság ítélőszéke előtt különösen reménytelen: a MeToo tetőpontján. Nem véletlen, hogy már a velencei bemutatóból óriási botrány lett, abból pedig végképp, amikor februárban megkapta érte a legjobb rendezőnek járó Cesar-díjat. Az átadóra nem ment el. „Napokig faggattak, hogy elmegyek-e vagy sem a Cesar ceremóniára. Mindig visszakérdezek: hogy tehetném? Pontosan tudjuk, hogyan alakul majd ez az este” – magyarázta döntését.
Ebből a teljesen indokolatlan önsajnálatból mégis egy nagy film született. Nem egy ártatlanul meghurcolt, középszerű ember sztorija, aki valójában Alfred Dreyfus kapitány volt, és aki a legkevésbé érdekes szereplő a saját ügyében. Nem is Zoláé, akire az alcím utal: J’Accuse volt az író 1898-ban megjelent, nagyhatású cikkének címe, amiben megvádolta a francia vezérkart és a politikai elitet azzal, hogy egy koncepciós perben tönkretették egy tiszt életét, miközben az igazi bűnöst, Ferdinand Walsin-Esterhazy-t futni hagyták.
Az talán kevésbé közismert, hogy Zola, aki a filmnek egyébként csak a második felében bukkan fel egy rövid időre, belebukott ebbe a bátor tettbe. A cikk miatt indult rágalmazási pert elvesztette, állításait, amik egyébként igazak voltak, nem tudta a bíróságon bizonyítani – megesik ez újságírókkal – és a börtönbüntetés elől kénytelen volt londoni emigrációba menekülni, ahol tizenegy hónapot töltött.
Polanski azonban mást választott filmje hőséül, azt az embert, aki valóban hőse volt a Dreyfus-ügynek: Marie-George Picquart-t, a katonai hírszerzés vezetőjét, aki már az ügy kirobbanása és Dreyfus elítélése után került a kémkedés ellen küzdő részleg élére, és módszeres, kitartó nyomozással kiderítette, hogy Dreyfus valójában ártatlan, megtalálta az igazi bűnöst, és aztán kilépett a felfedezéssel a nyilvánosság elé, amikor feljebbvalói mind úgy döntöttek, inkább eltussolnák a dolgot. Ő is hatalmas személyes kockázatot vállalt, nemcsak leváltották és büntetésből Afrikába küldték, hanem egy időre még börtönbe is került. Zolával ellentétben azonban Picquart megérte, hogy győzött az igazság, Dreyfusszal együtt őt is rehabilitálták, sőt később hadügyminiszter lett Georges Clemenceau kormányában.
Picquart nyomozásán keresztül értjük meg lépésről lépésre, hogyan tákolták össze ezt a hátborzongató koncepciós ügyet Dreyfus ellen. És a történetet különösen dermesztővé teszi, hogy Picquart egy ponton rájön: a bizonyítékokat saját beosztottjai fabrikálták a hírszerzési osztályon, és bármit megtennének azért, hogy ez sose derüljön ki. Akár őt is börtönbe juttatnák. És az is kiderül, hogy ez a félig már modern, félig még tekintélyelvű társadalom, a boldog békeidők Nyugat-Európája bizonyos tekintetben tényleg meglepően romlott világ volt. Mert a Dreyfus-ügyet az teszi igazán ijesztővé, hogy tényleg nem motiválta semmi más, csak a színtiszta, rosszindulatú antiszemitizmus. Dreyfus senkinek nem állt útjában, semmit nem követett el, őt valóban csak a zsidó származása miatt hurcolták meg. Később már a vezérkar a „hadsereg becsületéért” küzd, amikor minden erővel megpróbálta megakadályozni a rehabilitációját, de kezdetben még ez a szempont sem merül fel.
A tiszt és kém főként azért válik hitelessé, mert Picquart karakterében elsőre nincs semmi hősies és nagyszerű. Ő maga is antiszemita, vagy ahogy Dreyfusnak mondja, aki tanítványa volt a katonai főiskolán, és számon kérte rajta rossz érdemjegyét: nem szereti a zsidókat, de ez nem befolyásolja a szakmai értékítéletét. Ami tipikusan hamis antiszemita duma lenne, ha nem volna az ő esetében valóban igaz, mert Picquart mindenekelőtt becsületes. Az ő normarendszerébe nem fér bele az, hogy egy ember évekig üljön nehéz vasban az Ördög-szigeten, csak mert az igazság kiderülésénél fontosabb a hadsereg jó hírneve.
Ennyi kell az antiszemitizmus (vagy bármilyen előítélet) meghaladásához: szilárd emberi tisztesség, semmi több. Ez Polanski fő állítása, és igaza van. Furcsa, hogy egy olyan alkotó tud erről meggyőzően beszélni, aki a saját életében mindennek teljesen híján van.
Nyitókép: A tiszt és kém, fotók: Cirko Film
