A vallás hasznáról és káráról – Czopf Áron kontra Kovács Tibor
Következetlen materialista valláskritikának látja Czopf Áron eszmetörténész Kovács Tibor lapunkban megjelent cikkét. A kormánypárti sajtó megmondóembere (korábban a Mandiner, most a Kommentár munkatársa) Marxtól Feuerbachon át Habermasig egy sor filozófust bevet, hogy cáfolja Kovács állításait. A címzett viszonválaszában közli, szerinte miért nem sikerült ez Czopfnak mégsem. Vita.
Kovács Tibor nemrég megjelent írásában azt állítja, hogy a vallás illetve a valláserkölcsi elvek nem szükségesek egy társadalom „sikeres” működéséhez, sőt, nagyon is problémás beemelni azokat a „politikai” térbe. Magyarországon például ezt a bizonyos „vallást” merő politikai közösségépítési és ideológiai szándékok miatt emelik be a közpolitikai térbe és ennek eredménye csupán „egy újabb árok lehet az ország két fele között. Nagyobb megosztottság és még több egymás iránti gyűlölet”. Nagy vonalakban ezt állítja a szerző. Cikkének számos durva csúsztatását és összefüggéstelenségét véleményem szerint annak lehet betudni, hogy az érvelésében használt kulcsfogalmakat nem hajlandó meghatározni. A vallás, az ideológia, a közjó és a politika szavakat olyan önkényesen használja, hogy az már egyenesen visszaélés a nyelvvel. Az írás néhány megállapítását a fogalmi káosz ellenére is érdemes kritikai górcső alá venni.
Szerzőnk a vallásosságot egyszer a közjó szinonimájaként felfogott, de erkölcsi szempontból legalábbis közömbös „gazdasági növekedés” felől bírálja, máskor pedig ennek az ellenkezőjét állítja. A politikai erőszakot hol minden további nélkül vallási erőszaknak minősíti, hol pedig a politikát és a vallást, olyan egymást fogalmilag kizáró homogén kategóriákként tünteti fel, amelyek között nincs átjárás. Persze egyiket sem definiálja, legfeljebb a másik ellenfogalmaként használja, egy erőltetetten szembeállító retorikával fűszerezve. Ebből a fogalmi összevisszaságból nem is születhetett volna más cikk, mint amit a Válasz Online közölt.
Kovács Tibor a kereszténység anyagi hasznán és kárán mereng. Ez a lényegében materialista értékelés gazdaságélénkítő eszközként veszi számításba a vallást és mint ilyent el is marasztalja. Erről eszünkbe juthat a valláskritika egy igen nagy múltra visszatekintő hagyománya, amely előszeretettel állította párhuzamba az ikontiszteletet a nehéziparral, valamint a szenteltvízzel permetező és sovány gebékkel szántó ostoba pópát a hatalmas, vörös, lánctalpas mezőgazdasági vontatókkal. Ez a dichotomizáló logika mindig megejtő, szellemes és filozofikusan könnyed maradt. Mennyivel hatékonyabb egy jól működő gördülőcsapágy mint egy rózsafüzér! Mit érnek a halkan elmotyogott imák egy szovjet aknavájó gép zúgásához képest? Ne vessen meg az olvasó ezekért az őszinte kérdésekért, csak igyekszem a magam szerény eszközeivel csatlakozni a vallásnak „mint az ötéves tervet hátráltató, de legalábbis nem segítő gyanús elemnek” a fenti megközelítéséhez.
Kovács Tibor ugyanis bizonyos anyagi célok mérlegelése után jutott arra, hogy a vallás, mint olyan nem működik.
Hadd emlékeztessem az olvasót, hogy sem Feuerbach sem pedig Marx nem a termelőeszközök fetisizálására szólított fel. Még kevésbé akarták feloldani a kereszténység transzcendenciafelfogását a „gazdaság” vagy a „piac” elvont kategóriáiban vagy a haszonban. Szerzőnk materialista valláskritikája tehát következetlen. Eközben Max Weber hivatkozásokkal tűzdeli az írását, amiből arra következtethetünk, hogy materializmusa jó eséllyel szofisztikáltabb és polgáribb annál, amilyennek a cikkéből tűnik. De vajon mire megyünk ezzel?
A vallás társadalmi szerepét – a szó legszorosabb értelmében – azzal árazza be a szerző, hogy az aktív vallásgyakorlás mértékét hasonlítja össze adott államokon belül azok gazdasági mutatóival. Ezzel az országok eltérő történelmi fejlődési mintáit, földrajzi adottságait, erőforrásait, demográfiai helyzetét, politikai berendezkedését, kultúráját – lényegében minden meghatározottságát és társadalmi alrendszerét egyetlen szempontra szorítja le, a vallásukat aktívan gyakorlók arányára. Ezt a durva redukciót a szerző azzal tetézi, hogy a példáit is teljesen önkényes módon rendezi egymás mellé. Kijelenti például, hogy „a világ legvallásosabb országai Afrikában találhatók és a legszegényebbek csoportjába tartoznak” ugyanakkor „a világ legfejlettebb országaiban folyamatosan csökken az aktív hívők száma – általában jóval 10 százalék alatt van –, ezzel szemben gazdaságuk növekszik”. Mindezzel szerzőnk azt akarja demonstrálni, hogy nincs pozitív összefüggés a vallásosság és a gazdasági növekedés között. Rendben van, de ez nyilván azt is jelenti, hogy negatív összefüggésről sem beszélhetünk, más szóvalnincs semmiféle egyértelműen kimutatható összefüggés a vallásosság és a gazdasági növekedés mértéke között. Ha így van és ez ennyire magától értetődő, akkor miért nem veszi észre a szerző, hogy ezzel zárójelbe tette az egész eddigi fejtegetését? Hiszen,
ha nincs összefüggés a vallásosság és a gazdasági növekedés között, akkor a vallás társadalmi szerepét (hovatovább: gazdaságélénkítő hatását) fölösleges firtatni ezen az alapon. A „vallás kontra gazdaság” ellentétpár, amely a cikk nagyjából egyharmadán vonul végig így teljesen értelmetlen.
A szerző mindezt ugyanakkor előételként kínálja, mielőtt további abszurditásokkal lakatná jól az olvasót. A cikk ugyanis itt tér ki a „vallás kontra jogállam” szembeállításra, amely a felfogása szerint további szempontokat ad a vallás megítéléséhez. Azt állítja, hogy egyes dél-amerikai országokban a vallásosság és az erőszakos bűncselekmények aránya egyaránt magas, ellenben a fejlett nyugaton, ahol a „hit háttérbe szorult, csökkent az erőszakos bűncselekmények és a társadalmi igazságtalanság mértéke”.
Kovács úr, tényleg komolyan gondolja, hogy Hondurasban, El Salvadorban és Guatemalában az az oka konkrét bűncselekményeknek, hogy a „vallás” legyőzte esetleg fölülírta a jogállamot?
Ennyi erővel arról is beszélhetne, hogy a trópusi éghajlat vagy az ott élők bőrszíne az oka a bűncselekményeknek, hiszen a vallásos országokat a szekuláris, mérsékelt övi és fehér nyugattal állítja szembe. Ha ilyen önkényesen válogathatunk a szempontok között, ez már igazán nem zilálja szét az érvelése rendszerét, amely cseppet sem szofisztikáltabb a földrajzi vagy biológiai determinizmus logikájánál. Alig folytatjuk a cikk olvasását, csakhamar megtudjuk, hogy Svédország „erkölcsösebb” mint Csád, a Kongói Demokratikus Köztársaság vagy Nigéria. Ennek oka pedig természetesen a jogállam! Sok probléma van ezzel az érveléssel. Ha a közjó a fennálló joganyag elsőségét jelenti a vallással, a morállal egyszersmind a politikával szemben, akkor meglehetősen nehéz válaszolni azoknak a tömeggyilkosoknak az érvelésére, akik rendre a pőre jogpozitivizmus érvkészletével védekeztek bíráik előtt. Hiszen a döntéseik megfeleltek a hatályos jogszabályoknak és tetteiket mindvégig egy zárt jogi normarendszerben hajtották végre. A modern szekuláris állam – melyet Kovács Tibor olyan lelkesen dicsér – polgárainak normatudatát elidegeníti, megdermeszti, eljogiasítja és a valláserkölcs politikai semlegesítésével „az engedelmességi kötelezettség ellenőrző szervévé” (Reinhart Koselleck) korcsosítja a lelkiismeretet.
Az állam értéksemleges szekularizmusa fenntarthatatlan, hiszen a fékevesztett szekularizáció elapasztja az állampolgári szolidaritás transzcendens forrásait. Ezt nem én állítom, hanem egy hírhedt illiberális pamfletíró, a vallási fanatizmusáról ismert Jürgen Habermas. A német filozófus Kovács Tiborral ellentétben belátja, hogy „az alkotmányos állam saját érdeke is azt diktálja, hogy kíméletesen bánjon azon kulturális forrásokkal, amelyek polgárainak normatudatát és szolidaritását táplálják. E konzervatívvá vált tudat tükröződik abban, hogy »posztszekuláris társadalom«-ról beszélünk.”
Kovács Tibor szerint a vallás megjelenése a politikai térben megtöri a gazdaság és a jog politikai semlegességét. Politikai megnyilatkozásaiban a vallás rendre felül akarja írni a társadalom gazdasági és jogi értelemben vett közjavát. Olyan fontos célokat sért, amelyeknek érvényesülése végett a gazdasági és jogi elit világszerte fokozatosan kivonja magát a társadalmi konszenzus és a nyilvános legitimáció kényszere alól is. Rendben van, de milyen alapon különböztetjük meg a közjó „vallási” és „gazdasági” illetve „jogi” felfogását? Ehhez előbb be kellene bizonyítani, hogy a piacot nem övezi vallásos hit vagy, hogy a jogászok nem úgy interpretálják a jogot, mint a teológusok a kinyilatkoztatott szent szövegeket és nyelvi elkülönültségükben nem alkotnak semmiféle „papi kasztot”. Ezek nem elvont hasonlatok, hanem nagyon is valóságos párhuzamok.
Valóban a vallás fenyegeti a politika állítólagos ideológiai „semlegességét”? A szakértelmet, a sokszínűséget, a gazdasági növekedést és a jogállamiságot? Lássuk be, hogy korunk összetett, világnézeti szempontból szélsőségesen plurális társadalmaiban elég komolytalanul hangzik ez az állítás. Végső soron a képlet nagyon egyszerű: a politikusainkat vallásos és nem-vallásos emberek vegyes tömege választja. Azokat is, akik vállaltan valláserkölcsi elvek mentén képzelik el a politikájukat és azokat is, akik ettől nyilvánosan elzárkóznak. Ha van pozitívuma a posztszekuláris állapotnak, az az, hogy talán végre kiegyensúlyozottan tudunk szembenézni a ténnyel, hogy nem csak a szekulárisoknak lehet igaza.
×××
Kovács Tibor: Viszonválasz Czopf Áronnak
Írásom megjelenése után jó néhány véleményt, kritikát, kommentet kaptam. Több megfontolásra érdemes is volt közöttük: például amikor felhívták a figyelmemet, hogy ugyan az egyházi iskolák valóban jelentősen több támogatást kapnak, de míg az állami iskolák legtöbb költségét az állam közvetlenül fizeti, az egyháziaknak mindent ebből kell állniuk. Az összevetésem tehát nem volt teljesen igazságos. Jogos kritika. Akadt aztán szerencsére sok egyetértő, támogató vélemény is. A fenti írás azonban érzésem szerint egyik kategóriába sem fér bele. A benne foglalt üzenetet értem: a szerző hülyeségnek tartja, amit írtam. Hogy pontosan miért, azt azonban számomra homály fedi –
az az érzésem, hogy az írás nem is cikkemről szól, hanem szómágia, amely arra szolgál, hogy a szerző filozófiai felsőbbrendűségét bizonyítsa. Azt azonban én vita nélkül elismerem – hiszen például ő biztosan érti, amit írt. Én pedig nem tökéletesen.
Olyan témáról fejtettem ki véleményem, amely a mai közélet olyannyira fontos része, hogy kormányzati tényezők és maga a miniszterelnök is gyakran ír, beszél róla. Nevezetesen: a politika be szándékozik emelni a egyházat, annak elveit a kormányzásba, a kormányzat feladatának tartja, hogy „homo christianusok”-at neveljen és ezt az ország sikeréhez elengedhetetlennek mutatja. A kormányzati vélemény szerint ez ráadásul szemben áll a liberális jogállammal, és jobb világot eredményez annál. Írásom, amely nem filozófiai mű, ezért azt nem is ildomos számonkérni rajta, pusztán azt vizsgálja, vajon igazak-e ezek a kormányzati állítások. Valóban jobb világot eredményez-e a politika kezébe vett vallás, mint a jogállam? Ezt jártam körbe, s a felmutatott példákkal alátámasztva fogalmaztam meg kritikámat, nemleges válaszomat. Amiről egyébként szívesen meghallgatom bárki véleményét – a fenti írás azonban másról szól.
Nyitókép: Orbán Viktor beszédet mond a Páneurópai Piknik harmincadik évfordulója alkalmából a soproni evangélikus templomban 2019. augusztus 19-én (a sajtó számára fenntartott épületrészből fényképezve). Fotó: AFP/Kisbenedek Attila
