Trump négy éve: a hisztérikus elnök, aki legalább próbálta betartani az ígéreteit
Trump vagy Biden? Nagyon rég nem volt olyan amerikai elnökválasztás, amely ennyire felfokozott érzelmi légkörben zajlott volna, ahol ennyien elhitték volna, hogy a tét az ország, vagy akár a világ sorsa. Pedig elég megnézni Donald Trump legfontosabb 2016-os ígéreteinek a teljesülését, hogy belássuk: Amerika elnöke valójában mindig korlátok között lavírozva próbál valami nyomot hagyni maga után, de még egy határfalat sem könnyen tud felépíteni, hát még egy egészségügyi törvényt visszavonatni. Ezzel együtt sok múlik azon, hogy november 3-án Donald Trump kap-e újabb négy évet, vagy a 77 éves Joe Biden személyében minden idők legidősebb elnöke költözhet a Fehér Házba 2021. január 20-án. Egy-egy elnöki ciklus értékelése összetett feladat, Trump eddigi négy évéről is könyvtárnyi irodalom születik majd, ezért a választás előtti elemzésünkben csak a leglényegesebb pontokra koncentráltunk: megnéztük, mennyit tudott megvalósítani az 5 legfontosabb ígéreteiből, majd azt is megmutatjuk, melyek azok a csatatér államok, ahol a választás eldől.
1. Build That Wall!
Donald Trump 2016-os választási kampányának talán ez volt a legemlékezetesebb szlogenje: Build That Wall!, vagyis „Megépítjük azt a falat!” Ugyan nem szerepelt a hivatalos szlogenek között, de Trump a beszédeiben rengetegszer használta, és mindig ez váltotta ki a közönségből a legzajosabb tetszésnyilvánításokat. Ez érthető: konkrét és jól vizualizálható ígéret, amely nyilvánvalóan hatásosabb, mint Hillary Clinton ködös és ötlettelen „Stronger Together”-je („Együtt erősebbek vagyunk”) volt négy éve.
Épüljön egy hatalmas fal, egy gyönyörű fal, ahogy Trump szereti mondani, végestelen végig a mexikói határon, és ezzel megáll az illegális bevándorlás, a Közép- és Dél-Amerika felől évtizedek óta hömpölygő hispán áradat, ami átformálja az Egyesült Államokat, kétnyelvű és kétkultúrájú országgá teszi, különösen azt a délnyugati régiót (Kaliforniától Texasig és fel Coloradóig), amely csak az 1848-ban megkötött Guadelupe Hidalgó-i békével került át Mexikótól az Egyesült Államokhoz, és amely jó úton van afelé, hogy megint elmexikóiasodjon.
Trump persze nemcsak ilyen geopolitikai távlatokban fogalmazta meg a Fal célját 2016-ban. A mezei választó számára sokkal érthetőbb problémákról is beszélt, de durva és igazságtalan általánosítással: „Amikor Mexikó hozzánk küldi az embereit, nem a legjobbakat küldi. Olyanokat küldenek, akik teli vannak problémákkal, és ezeket a problémákat behozzák. Drogot hoznak. Bűnözést hoznak. Nemi erőszakolók. És néhányan, felteszem, rendes emberek” – mondta a jelöltségét bejelentő beszédében. (Ugyanezt a témát sokszor elismételte később, itt olvasható egy válogatás.) Ráadásul azt is megígérte, hogy a fal árát Mexikó fogja kifizetni.
Szóval, megépítette?
Egy fal igazán konkrét dolog, vagy ott áll a határon, vagy nem áll ott. Ha nem áll ott, akkor nem teljesült az ígéret. Igazán egyszerű – gondolhatnánk. Pedig dehogy. Teljesen véleményes, hogy Trump megépítette-e a Hatalmas, Gyönyörű Falat.
Ha felmegyünk az Amerikai Vám- és Határvédelmi Hivatal honlapjára, látunk egy térképet és egy adatsort, amely a 2020. október 19-i állapotot mutatja. E szerint: 371 mérföld (597 km) határvédelmi rendszer készült el, 556 ezer tonna acél és 797 ezer köbyard (610 ezer köbméter) beton felhasználásával. Az adatokat még nem frissítették a főlapon, de október 29-én megünnepelték az új fal 400. mérföldjének átadását is.
Az amerikai–mexikói határ 1954 mérföld (3145 km) hosszú, ezen a hivatal október 6-i státusjelentése szerint 669 mérföldön állt úgynevezett elsődleges akadály. Azóta láttuk, hogy még jó néhány mérföld megépült, és a munka olyan tempóval folyik, hogy mire az olvasó ennek a cikknek a végére ér, még egy-két mérföld sivatagot lekerítenek. Hivatalos adatok szerint 221 mérföld áll építés alatt, és 157 mérföld van előkészítési fázisban.
Ezek impozáns számok, csakhogy Trump hivatalba lépésekor a fal/kerítés hossza 654 mérföld volt. Ugyanis az előző elnökök, bár nem nevezték nemi erőszakoló drogos bűnözőknek a mexikóiakat, valójában kerítést építettek a határ hosszú szakaszain. A munka nagyobb ütemben a 2006-ban elfogadott Secure Fence törvénnyel kezdődött George W. Bush elnöksége idején. Nagy kerítésépítő volt Barack Obama is, aki elnöksége elején befejezte a republikánusok által elindított építkezést 130 mérföldnyi kerítés felhúzásával. És büszke is volt rá.
Trump elnöksége alatt október elejéig mindössze 15 mérföldnyi teljesen új fal/kerítésszakasz épült. Honnan jön össze a többi mérföld az adatokban? A régi, rozoga, elavult szakaszok lecseréléséből, mégpedig összesen 350 mérföld hosszan.
Az elnökség első éveiben ugyanis egyáltalán nem sikerült forrást szerezni a határ megerősítésére, mivel a Kongresszus kitartóan blokkolta az elnök szándékát, hogy a költségvetésben jelentős összeggel szerepeljen ez a tétel. Trump 2019 februárjában veszélyhelyzetnek minősítette a határvédelem ügyét, és elkezdett más forrásokat átcsoportosítani a célra, amit viszont hosszadalmas jogvita, bírósági procedúra követett. Az építkezés így ténylegesen csak tavaly ősszel tudott nagyobb lendülettel megindulni. A történtek egyik tanulsága, hogy határkerítést építeni sokkal könnyebb volt addig, amíg kétpárti konszenzus uralkodott arról, hogy az illegális migráció probléma, mint amikor a fal megosztó ideológiai-politikai kérdéssé vált.
Teljesen racionális döntés volt, hogy az építkezést a rozzant kerítések lecserélésével kezdték, mivel az illegális migráció pont azokon a szakaszokon a legjelentősebb, ahol a legrégebbi kerítések álltak. Ezeken a szakaszokon eredendően olyanok a terepviszonyok, hogy könnyebb átjutni egyik országból a másikba. Durva leegyszerűsítéssel ma leginkább a Rio Grande határfolyó mellett hiányzik a kerítés, ahol az ártérben nem praktikus és a nemzetközi egyezmények szerint nem is szabad semmit építeni. Ha az amerikai kormány végig kerítést akarna felhúzni a Rio Grande mentén, azt csak a folyótól több mérföld távolságra tehetné meg, de nem biztos, hogy ennek túl sok értelme van.
Hogy az ígéretet mennyire tekintjük teljesültnek, az tehát attól függ, hogy a régebbi szakaszok lecserélését elfogadjuk-e, illetve a fal fogalmi meghatározásba beleértjük-e a különböző jellegű acéllemez és szögesdrót határkerítéseket. A legtöbb Trump-szavazó fal alatt tömör betonakadályt értett, és eredetileg Trump is valami ilyesmiről beszélt, bár azt egyértelműen sosem mondta ki, hogy szerinte tengertől tengerig betonnak kéne állnia. 2019 januárjában pedig már egyértelműen úgy fogalmazott, nem kell végig beton, a korszerű kerítések pont olyan jól megfelelnek a céljuknak.
A Trump-kormány tehát, főként az elmúlt egy évben, hatékonyan modernizálta a korábbi határkerítések jelentős részét, és ha az elnököt újraválasztják, négy év múlva már tényleg az egész határon állna valamilyen akadály – bár biztos nem mindenhol betonfal.
2. Repeal Obamacare
Amerikában az egészségbiztosítás évtizedek óta az egyik legforróbb közéleti vitakérdés. A demokraták legnagyobb, bár erősen korlátozott eredménye az Obamacare-nek nevezett Affordable Care törvény elfogadása volt 2010-ben, a republikánusok fő célja pedig évekig ennek visszavonása és helyettesítése volt valami mással, ami szerintük kevésbé sérti a szabadságjogokat, és nagyobb teret ad az egyéni felelősség elvének.
A Repeal Obamacare! eredendően nem Trump szlogenje volt, hanem a republikánusoké, és már a törvény elfogadása előtt megszületett. A párt 2015-ig 56 alkalommal futott neki a kihívásnak, ami jelzi a dolog fontosságát számukra, de ameddig Obama volt az elnök, a törvényt végső soron védte az elnöki vétó.
„Ha győzünk november 8-án, és republikánus Kongresszust választunk, azonnal képesek leszünk visszavonni és lecserélni az Obamacare-t. A Kongresszust felkérem, hogy tartson rendkívüli ülést, ahol visszavonjuk és lecseréljük” – mondta egy pennsylvaniai kampánybeszédében Trump négy évvel ezelőtt.
A 2016-os kongresszusi választást azonban megnyerték a republikánusok. Szóval mi is a helyzet az Affordable Care törvénnyel? Nos, még mindig érvényben van.
Trump beiktatása napján, 2017. január 20-án aláírt első elnöki rendelete az Obamacare visszavonásának előkészítéséről szólt. A fotózási alkalom ezzel megvolt. A republikánus párt feladata lett volna egy új egészségbiztosítási törvény elfogadása, de az American Healthcare törvény (ez lett volna a „Trumpcare”) nem született meg, mert kiderült, hogy a republikánusok is mélyen megosztottak abban, hogy milyen egészségbiztosítást akarnak. Több mint három hónap egyeztetés és rengeteg módosítás után a képviselőház május 4-én elfogadta a törvényjavaslatot. A szenátuson viszont már nem ment át: először újraírták, de végül az áramvonalasított verzió is elbukott 2017. július 27-én egy drámai szavazáson, 49-51 arányban. A döntő voksot az agydaganattal küzdő John McCain szenátor adta le, és nemmel szavazott: Obama egészségbiztosítási törvényét végül ő és két másik republikánus szenátor mentette meg.
Az Obamacare visszavonásának többször már nem futottak neki komolyan, és azután, hogy a demokraták 2018-ban megszerezték a képviselőház többségét, ennek reális lehetősége elveszett. Mégis túlzás lenne azt mondani, hogy Trump nem tartotta be az ígéretét, inkább a 2017-ben egyébként ereje teljében lévő republikánus párt vallott meglepő kudarcot.
Az elnök a kudarc hatására előállt a saját verziójával: ez lett a 13813-as számú rendelet, amelyet 2017 októberében adott ki, és számos ponton újraszabta a szívós túlélőnek bizonyult Obamacare-t. Trump megerősítette az egészségbiztosítás szabadpiaci elemeit, novemberben pedig az adócsökkentési és munkahelyteremtési törvénnyel a kongresszus eltörölte az Obamacare egyik legfontosabb előírását, amely pénzbüntetéssel szankcionálta, ha valaki nem köt biztosítást, noha megengedhetné magának. Ami a legfontosabb mutatót, a biztosítottak számát illeti, ebben 2017 és 2019 között nem látszik igazán jelentős változás, az a rengeteg, körülbelül 15 millió amerikai, akik Obama második elnöki periódusában szereztek egészségbiztosítást, Trump alatt sem vesztették el, bár lehet olyan statisztikát találni, amely ennél valamivel rosszabb képet mutat. Az idei járvány és a gazdasági válság azonban változtathat a helyzeten.
Az adócsökkentési törvény elfogadása nyomán hosszú jogi vita indult, hogy az Obamacare egyáltalán érvényben van-e, vagy az új jogszabály miatt egészében vált alkotmányellenessé. A California vs Texas nevet viselő eset idén év elején a Legfelsőbb Bíróságon landolt, amely végső soron megsemmisítheti az Obamacare-t, de ha a demokraták közben megnyerik a választásokat, akkor már mindegy, mert helyette elfogadhatnak egy új törvényt. Olyan megkésett győzelem lenne ez a republikánusoknak, amiben nem sok örömük lenne. Ha viszont Trump marad az elnök, kerülő úton az eredeti ígéret is teljesülhet.
3. America First!
Amerika az első: ez az amerikai izolacionizmus régi szlogenje, amelyet Trump elővett az előző elnökválasztási kampányban. Az „America First” mindig is arra utalt, hogy az Egyesült Államoknak nem érdeke háborúkat kezdenie távoli országok szabadságáért, vagy demokratikus átalakulásáért, ennél többet ér az amerikai katonák élete, és a távoli beavatkozásokra szánt összegeket hasznosabb otthon elkölteni.
Trump az előző kampányban rendszeresen kritizálta az intervencionista szemléletű Hillary Clintont, és azzal vádolta, hogy fölösleges háborúkba vezetné bele az országot. 2016-ban Szíria volt a legnagyobb kérdés: az Obama-kormányzat akkor már évek óta segítséget nyújtott az Aszad-rendszer ellen harcoló felkelőknek, és egy amerikai támaszpontot is létrehozott al-Tanfnál.
„Azt mondja, segítsük a felkelőket. Azt se tudja, kik azok. Tudják, mindig amikor felkaroljuk a felkelőket, akár Irakban, akár máshol, felfegyverzünk embereket. És tudják, mi lesz? Azok még rosszabbak lesznek” – vetette Clinton szemére elnökjelölti vitájukban.
Olyan elnök lett Trump, aki nem vezette Amerikát háborús kalandokba? Alapvetően igen.
Trump számtalan megkérdőjelezhető vagy kifejezetten káros külpolitikai döntést hozott. A mélypont kétségtelenül a szíriai kurdok kiszolgáltatása volt a török inváziónak Észak-Szíriában 2019 októberében; ekkor Amerika leghűségesebb közel-keleti szövetségeseit hagyta cserben, és nem látni, hogy mit nyert a lépéssel. 2018 májusában Trump egyoldalúan felmondta Obama Iránnal kötött nukleáris fegyverkorlátozási alkuját, és visszaállította a szankciókat, noha a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség és az EU szerint Irán nem sértette meg a megállapodást; úgy tűnik, hogy ez a lépés leginkább Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök érdekeit szolgálta. Azt sem látni, hogy Trump történelmi találkozója és kitartó mosolydiplomáciája Kim Dzsongun észak-koreai diktátorral hozott-e bármilyen valós eredményt.
Voltak azért egyértelmű sikerek is: noha az Iszlám Állam összeomlása már javában zajlott Trump beiktatásakor, kellett még két év a terrorkalifátus teljes megsemmisüléséhez; vezetője, Abu Bakr al-Bagdadi levadászása pedig látványos elégtételt jelentett a rengeteg szörnytettért, köztük amerikaiak meggyilkolásáért. Trump elégedett lehet azzal is, hogy két arab ország, az Egyesült Arab Emirátusok és Bahrein idén ősszel békét kötött Izraellel; utoljára 1994-ben fordult elő hasonló, amikor Jordánia kötött békét szomszédjával.
Trump elnöksége alatt az Egyesült Államok eddig egyetlen jelentősebb külföldi katonai beavatkozást sem indított. Trump nem avatkozott be Venezuelában, amikor tavaly megingott Nicolás Maduro elnök rendszere, bár szavakban kiállt az ellenzék mellett. Irán ellen sem indított háborút, beérte Kászem Szulejmáni tábornok látványos likvidálásával az idei év elején, noha hírhedten háborúpárti nemzetbiztonsági főtanácsadója, John Bolton mindent megtett, hogy rávegye a bombázók megindítására. Végül háború helyett Boltonnak kellett mennie, aki egy botránykönyvvel állt bosszút volt főnökén.
Elnöksége elején Trump végrehajtott ugyan egy kisebb rakétatámadást a mérgesgáz-támadással vádolt szír rezsim ellen, de egyébként Amerika kimaradt a polgárháborúból, és 2018 decemberében Trump bejelentette, hogy mind a kétezer amerikai katona elhagyja Szíriát, mert az Iszlám Állam legyőzése volt „az egyetlen oka, hogy a Trump-elnökség alatt ott legyünk”. A kivonulás megtörtént, bár néhány száz katona végül maradt az országban. Amerika hátrább lépett Irakban is: idén augusztus végéig hét támaszpontot ürítettek ki és adtak át az iraki hadseregnek, az országban szolgáló katonák számát pedig 5200-ról 3000-re csökkentették. Afganisztánban Trump kezdetben növelni kényszerült az amerikai erők létszámát: a 2017-es 11 ezerről a következő évre 15 ezer lett. Utána viszont megkezdődött a kivonulás, kezdetben lassan, de a folyamat idén felgyorsult, június közepén már csak 8600 amerikai katona volt az országban, és számuk november végéig 5000 alá csökken.
Trump tehát igyekszik valóra váltani a 2016-os kampányígéretet, hogy véget vet „a végeérhetetlen háborúknak, és hazahozza a fiúkat”, de árulkodó, hogy az iraki és afganisztáni kivonulás csak a választási évben gyorsult fel ennyire. Mintha tisztán belpolitikai okai lennének a döntésnek. Kérdés, mennyire lesz az amerikai távollét fenntartható, ha az iszlamisták újra megerősödnek.
Természetesen a csapatkivonások vagy a diktatúrák ellen küzdő demokratikus mozgalmak cserben hagyása, a diktátorokkal és a hibrid rendszerek nem túl épületes vezető figuráival fenntartott szívélyes viszony, vagy éppen a nemzetközi szervezetek és egyezmények iránti ellenszenv – emlékezetes volt a szakítás a WHO egészségügyi világszervezettel a koronavírus-járvány kellős közepén, vagy a párizsi klímaegyezmény felmondása az elnökség elején – mind olyan lépések, amelyek Trump bírálói szerint egyet jelentenek az Egyesült Államok világtörténelmi felelősségének elárulásával. De aki izolacionista elnökre vágyott négy évvel ezelőtt, annak eddig nincs oka különösebb panaszra.
4. The greatest theft
Soha még elnökjelölt nem beszélt olyan hangon Kínáról, mint Trump négy évvel ezelőtt. Évtizedek óta sok szó esik arról, hogy Kína globális szuperhatalommá növekedése a 21. század legnagyobb kihívása Amerika számára, de ez a megfogalmazás csak washingtoni kutatóintézetek kávézóiban vált ki intellektuális izgalmat. Trump viszont úgy beszélt a problémáról, hogy az bedőlt ohiói acélvárosokban is rezonált.
„Nem engedhetjük meg, hogy Kína továbbra is megerőszakolja az országunkat, mert ez az, amit csinálnak. A legnagyobb lopás (the greatest theft) a világtörténelemben” – mondta a kampányban. A témára többször visszatért, előfordult, hogy sakknagymesterekhez hasonlította a kínaiakat, akik tönkreteszik az amerikai gazdaságot, máskor pedig – már elnökként – úgy fogalmazott: nem hibáztatja őket, amiért saját javukra kihasználják egy másik ország gyengeségét, inkább az előző elnökök hibája, hogy hagyták nagyra nőni az Amerika számára hátrányos kereskedelmi deficitet.
A legnagyobb lopás Trump szótárában arra utalt, hogy Kína mesterségesen alacsonyan tartja valutájának értékét, hogy globális exportja minél versenyképesebb legyen. Kína így elárasztja olcsó árukkal a világot, és ezzel bedönti a hazai termelést a nyugati országokban, ahol megszűnnek a munkahelyek; az ohiói acélvárosok lakói számára ez elég átélhető magyarázatnak tűnhetett cudar helyzetükre. Trump a külpolitikában az izolacionizmust, külkereskedelemben pedig egy másik hagyományos választ, a protekcionizmust ajánlotta nekik: a hatalmas amerikai belső piac megvédését, különösen a kínai behozatallal szemben. Kisebb mértékben, de a kereskedelmi deficitről vallott felfogása határozta meg viszonyát Európához, Dél-Koreához és Japánhoz is.
Sikerült tehát gátat vetnie elnökként a nagy lopásnak, Amerika állítólagos megerőszakolásának? Mindenesetre megpróbálta.
Az elemzők többsége szerint Trump valós problémákra mutatott rá, mert Kína valóban hajlamos tisztességtelen eljárásokra kereskedelmi gyakorlatában, például az intellektuális tulajdon ellopására, és ígéreteit megszegve bőszen védi saját piacait a versenytársaktól, de a legtöbben úgy gondolták, hogy Trump szemlélete a globalizáció korában reménytelenül elavult: a nemzetközi kereskedelem nem zéró összegű játszma, ahol mindig az nyer, aki többet exportál, sőt a kereskedelmi deficit egyenesen érdeke az Egyesült Államoknak, mivel ez az előfeltétele annak, hogy a dollár a világ tartalékvalutája maradjon.
Hogy mennyire nincs egyszerű összefüggés a gazdasági siker és a kereskedelmi deficit között, azt jól mutatja, hogy az USA kereskedelmi deficitje pont a 2008-ban kezdődő nagy gazdasági recesszió idején csökkent jelentősen, mivel a válság miatt visszaesett a fogyasztás, és az amerikaiak kevesebb kínai kenyérpirítót és mobiltelefont vettek. Ettől még a dolgok nem mentek jól. Még kevésbé értenek egyet azzal, hogy a deficit ellen védővámokkal lehet hatékonyan küzdeni. De ahogy az előző kérdésekben, ezúttal is azt érdemes megnézni, hogy az elnök saját mércéje szerint mennyire volt eredményes.
2018 márciusában Trump kereskedelmi háborút hirdetett Kína ellen. A megoldást új védővámok kivetésében látta a kínai termékre, összesen 50 milliárd dollár értékben, mégpedig 1300 féle kínai importcikkre, köztük a lapostévékre, orvosi eszközökre és repülőgép-alkatrészekre. Emellett hadat üzent a szellemi tulajdon ellopásának, és eljárást indított a WTO világkereskedelmi szervezetben Kína ellen. A kínaiak természetesen hasonló eszközökkel reagáltak, és a háborúskodás egész nyáron tartott: a két ország sorra jelentette be, hogy milyen újabb vámokkal sújtja a másik termékeit.
A következő forduló 2019 márciusában jött, amikor az amerikai kormány nekiment az egyik legnagyobb kínai világcégnek, a Huaweinek. Trump megtiltotta, hogy a Huawei létfontosságú amerikai technológiát vásároljon, és nemzetbiztonsági kockázatokra hivatkozva kitiltotta a cég termékeit az amerikai telekommunikációs hálózatokról. A Huaweit azzal vádolták, hogy titokban a kínai államnak kémkedik. Egy másik nagy infokommunikációs cég, a ZTE Corp esetében megtiltották az amerikai vállalatoknak, hogy alkatrészeket adjanak el nekik.
Trump a G20 országok nyári oszakai csúcstalálkozóján fegyverszünetet kötött Hszi Csin-ping kínai elnökkel, de a háború lassabb izzással folytatódott. Végül 2020 januárjában Trump aláírta a Kínával kötött kereskedelmi egyezmény első fázisát, amely reményei szerint teljesen új alapokra helyezi a két ország viszonyát. A kereskedelmi háborút Trump mindvégig eszköznek mondta, amelynek célja egy új, kedvezőbb leosztás kikényszerítése, és ahogy annyi más területen, elnöksége végére itt is sikert hirdetett: „Elnökjelöltként határozott cselekvést ígértem. Ez volt talán a fő oka annak, hogy indultam az elnökségért, mert olyan régóta figyeltem [ezt a fosztogatást]” – mondta. „Most azonban közösen kijavítjuk a múlt tévedéseit.”
Hogy a jövő milyen lesz, azt még korai lenne megítélni, bár vannak jelek rá, hogy Kína ezúttal sem tartja be az ígéreteit. Mindenesetre a kereskedelmi háborút mindkét nagyhatalom gazdasága megszenvedte. A Moodys’s tavaly szeptemberi becslése szerint a konfliktus 300 ezer amerikai munkahelybe és a GDP 0,3 százalékába került az Egyesült Államoknak, sok milliárd dollár vámköltséget rótt az amerikai vállalatokra, áremelkedést okozott, és rákényszerítette az amerikai államot, hogy anyagilag kompenzálja a farmereket sújtó kínai ellenintézkedéseket.
A kínai import volumene 2019 januárjától kezdett jelentősen csökkenni, és ez egészen idén áprilisig tartott. Azóta ismét egyértelműen növekszik. Összességében a Kínával folytatott kereskedelem deficitje a 2010-es években Trump előtt valóban folyamatosan nőtt, és 2018-ban mínusz 419 milliárd dollárral tetőzött, ehhez képest 2019-ben a deficit csak 345 milliárd volt, és az idei szám is alacsonynak látszik, bár ebben már benne van a gazdasági válság hatása.
Ha tehát nagyon szűken nézzük, az ígéret teljesült, Trump tényleg leszorította a Kínával szembeni kereskedelmi deficitet, bár valójában csak a 2016-os szintre, ami nem nevezhető nagy áttörésnek. Az amerikai külkereskedelem egésze a Trump-korszakban is ugyanúgy súlyosan deficites maradt, mint korábban, és nagyon úgy tűnik, hogy tartós eredményt még Kína vonatkozásában sem sikerült elérni. A háborúskodás igazi nyertesei nem az ohiói acélvárosok, hanem Tajvan, Mexikó és Európa lett, mivel a védővámok ténylegesen elterelték az import egy részét új irányokba, és az amerikaiak elkezdtek máshonnan termékeket vásárolni Kína helyett. Ha túl sokat nem is lehetett elérni, azért nem mindegy, a világ vezető hatalma valódi konfliktust vállalt Kínával, és megmutatta: nem a megfelelni akarás az egyetlen lehetséges viselkedés a magabiztos új szuperhatalommal szemben.
5. Make America Great Again!
Tegyük újra naggyá Amerikát! Ez volt Donald Trump hivatalos kampányszlogenje 2016-ban, és az elnök lelkes hívei azóta is hordják a MAGA-feliratos piros siltes sapkákat (de jó pár egyéb változat is kapható az ajándékboltban, ahol MAGA viszkispoharat és kutyanyakörvet is beszerezhetnek).
Ez volt a legkevésbé konkrét, de a legfontosabb ígéret: Amerika újra nagyszerű lesz, mint régen, és a patrióta, konzervatív amerikaiak újra büszkék lehetnek hazájukra. Sokan, sokszor leírták, hogy Amerika fogyatkozóban lévő középső része – mind földrajzi, mind társadalmi értelemben – elbizonytalanodott az elmúlt évtizedekben, látva az ország nagyarányú demográfiai és kulturális átalakulását, idegenné válását. Trump elsősorban hozzájuk szólt, és azt ígérte, hogy a két partvidék nagyvárosi, liberális, multikulturális elitje helyett az ő régi értékeik fogják újra meghatározni Amerika arculatát.
A legnehezebb választ adni arra a kérdésre, hogy Trump korábbi szavazói érezhetik-e úgy, hogy az ígéret teljesült, mert a valódi választ csak a holnapi eredmény adja meg.
Két szempontot azonban érdemes felvetni. A nagyszerű jelzőnek nyilván nincs pontos definíciója, de a 2020-as év Egyesült Államokja nem látszik nagyszerű helynek. A faji kapcsolatok évtizedek óta nem tapasztalt mélypontra jutottak az elmúlt években, és a Black Lives Matter mozgalom a feketék elleni rendőri brutalitásra az intenzív kultúrharcban találta meg a választ. A szobordöntésekre, zavargásokra és utcai összecsapásokra Trump úgy reagált, hogy „a jog és a közrend” elnökének, a hagyományos amerikai nemzeti identitás védelmezőjének nyilvánította magát, de a mozgalom lendülete inkább magától fulladt ki, mintsem ő talált a helyzetre bármiféle megoldást. A szünet ráadásul nyilvánvalóan átmeneti, ahogyan a 2017-es charlottesville-i összecsapásokat vagy a 2014-es fergusoni faji zavargásokat is alig néhány év szélcsend követte.
Trump elnökségében fordulópontot jelentett a koronavírus-járvány kitörése idén tavasszal. A járvány minden vezető számára újfajta kihívást jelentett, és a nyugati országokban az emberek sok helyen nagyon elégedetlenek a teljesítményükkel, legyen szó Boris Johnson brit miniszterelnökről vagy Emmanuel Macronról (de Angela Merkel például továbbra is nagyon népszerű).
Trump válságkezelése és viselkedése az elmúlt hónapokban kiszámíthatatlan, sok esetben egészen bizarr volt (a mélypontot egy áprilisi sajtótájékoztató jelentette, amikor felvetette, hogy a vírus ellen esetleg fertőtlenítőszert kéne a testbe fecskendezni). Az elnökre kezdettől jellemző volt a méltóság nélküli, empátiahiányos és agresszív kommunikáció, de idén erre egy lapáttal rátett, hogy a járvány lefolyása az Egyesült Államokban kiemelkedően súlyos volt: az egész világon Amerikában követelte a legtöbb halottat a fertőzés, 236 ezer áldozatot.
Érdekes módon Trump elfogadottságán mindez olyan sokat nem változtatott. Ez így jól is hangozhat számára, de az ok már kevésbé. Azért nem rontott sokat elfogadottságán, mert az a lakosság egészét tekintve mindig is jóval alacsonyabb volt, mint elődeié. A Gallup kutatása szerint jelenleg 46 százalék elégedett az elnök teljesítményével, a ciklus egészét tekintve pedig átlagosan 41 százalék volt ez a mutató, de sosem ment 49 százalék fölé. Azt is mondhatnánk, hogy még a legjobb időkben sem kedvelte az amerikaiak többsége. Ezzel szemben 1938 óta az elnökök elfogadottsága átlagosan 53 százalékos volt, Ronald Reagené és Bill Clintoné pedig kiemelkedően magas. Trump mostanában egyébként önmagához képest nincs rossz passzban, a legutóbbi nagyon gyenge időszaka a nyár volt, amikor csak 38 százalékon állt. Ha a saját bázisát nézzük, a republikánus szavazók kitartanak az elnök mellett. A többi közvéleménykutató mérése is hasonló képet mutat, az elnök elutasítottsága a választás előestéjén 52-56 százalékos, de a számok önmagukban nem mutatják meg az indulatok hevességét.
Egy biztos: Donald Trump nem olyan elnök, aki egyesíteni tudta volna Amerikát. A politikai és világnézeti polarizáció mértéke az Egyesült Államokban egészen riasztó mértékű, bár ez egyáltalán nem új jelenség: a folyamat legalább negyedszázada, az 1990-es évek eleje óta tart. A Pew Kutatóközpont tanulmánya szerint ugyanakkor az emberek 55 százaléka gondolja, hogy Trump rossz irányban változtatta meg a közbeszéd tónusát és jellegét, és csak 24 százalék szerint javított rajta. Ez sokkal nagyobb különbség, mint amit az elnök kormányzati teljesítményének megítélésénél láttunk. Még nagyobb többség mondta, hogy az elnök megszólalásai időnként aggasztóak (76 százalék), zavarosak (70 százalék), kínosak (69 százalék) és fárasztók (67 százalék), bár sokan elismerik, hogy Trump időnként szórakoztató. Már-már konszenzus van arról, hogy nem emelte az elnöki tisztség méltóságát – még hívei jelentős része szerint is ez a helyzet. Ha az elnöki stílusról döntenének a választók, Trumpnak esélye sem lenne újrázni. Csakhogy most még nem tudjuk, ez mennyit nyom a latban a mai szavazáson.
Melyik államokra figyeljünk?
Az elektori rendszer miatt az amerikai elnökválasztás eredményét sokkal nehezebb megjósolni, mint más választásokét. Elég egy nagy államot pár ezer szavazattal elveszteni, és a jelöltnek máris 20-30 elektorral kevesebbje van, mivel az államok elektori szavazatai nem oszlanak meg eredményarányosan. Minden további nélkül lehet valaki úgy elnök, hogy a szavazók többsége nem őt támogatta: ez történt 2016-ban is, amikor Hillary Clinton 2,8 millióval több szavazatot kapott, mégis Trump lett az elnök, mert az elektori testületben többsége volt (304 a 227-tel szemben).
A közvélemény-kutatásokban most egyértelműen Joe Biden vezet, mégpedig nagyon: a méréseket átlagolva 8 %-kal. Az elemzők többsége szerint mindkét jelöltnek van reális esélye a győzelemre, de a szükséges 270 elektori szavazat megszerzése sokkal könnyebbnek tűnik Biden számára, Trump jóval szűkebb úton juthat el a diadalhoz.
Az amerikai elnökválasztás sajátossága, hogy mindig néhány ingadozó csatatérállam dönt, mert az államok többsége megbízhatóan egyik vagy másik oldalra szavaz. Nem kérdés, hogy Kalifornia vagy New York ezúttal is a demokratákra voksol, Louisiana és Dél-Karolina pedig a republikánusokra. Kampányolni is fölösleges az ország legalább felében, mert úgyis előre tudható az eredmény. Nem véletlen, hogy az utolsó hetekben mindkét jelölt ugyanabban a néhány államban folytatott intenzív kampányt, tartott gyűléseket és költött el rengeteg pénzt hirdetésekre.
Trumpnak a győzelemhez alapvetően hoznia kellene azokat az államokat, amelyeket 2016-ban megnyert, vagy legalábbis csak néhányat veszíthet el belőlük. A demográfiai viszonyok miatt sokkal kisebb az esélye annak, hogy új helyeken nyerni tudjon, a demokraták viszont könnyebben átbillenthetik a négy évvel ezelőtt szűk többséggel Trumpra szavazó csatatérállamokat, sőt akár egészen új helyeken is nyerhetnek.
Úgy tűnhet, hogy az amerikai elnökválasztások Floridában dőlnek el: hatalmas állam 29 elektori szavazattal, és mindig szinte fele-fele arányban megosztott. Trump négy évvel ezelőtt mindössze 1,2%-kal nyerte meg, 2012-ben Obama 0,88%-kal hozta, 2008-ban 2,8%-kal; a meccs mindig elképesztően szoros. Most Biden vezet a kutatásokban, ami nem sok jót ígér a republikánusoknak.
A másik fontos csatatérállam, ami eldöntheti a választásokat: a 20 elektori szavazattal rendelkező Pennsylvania. Trump ezt is nagyon szűken hozta négy éve: 0,72%-kal, 44 ezer szavazattal nyert. Pennsylvania addig szilárdan kék (demokrata) államnak számított, 1988 óta nem nyert itt republikánus jelölt, Trump itteni győzelme volt az előző választás egyik nagy meglepetése, amit most meg kellene ismételnie.
Ha Trump hozza Floridát és Pennsylvaniát, valamennyit elveszíthet az előző választáson meglepetésre megnyert, általában inkább demokrata hajlandóságú középnyugati államok közül, ahol négy évvel ezelőtt elsősorban a csalódott rozsdaövezeti szavazókat tudta sikeresen megszólítani. Meglepő volt, hogy Michigan (16 elektori hely) és Wisconsin (10 elektori hely) Trumpra szavazott, de az eredmények itt is rendkívül szorosak voltak, Michiganban 0,23%, Wisconsinban 0,77% volt a különbség. Wisconsin stabilan demokrata állam volt, ahol Trump előtt utoljára Reagan tudott nyerni republikánusként, Michigan utoljára 1988-ban szavazott republikánus jelöltre. Mindkét állam esetében esélyes, hogy most visszatérnek a demokratákhoz.
A republikánus párt jövőjét beárnyékoló és Trump győzelmi esélyeit erősen rontó jelenség, hogy a demokraták egyre jobban előretörnek a legfejlettebb déli államokban, amelyek egyre inkább úgy szavaznak, mint a keleti part többi része. Virginia már 2004-ben átállt a demokratákhoz, és a 15 elektori hellyel rendelkező Észak-Karolina is csatatérállamnak számít. A legvérmesebb demokrata remények szerint Georgia is átfordulhat, több mérés szerint Biden vezet, ez mindenesetre példátlan lenne. Itt utoljára Bill Clinton tudott nyerni 1992-ben, de az is inkább kivételnek számított.
Ennél is érdekesebb, hogy a hatalmas Texas a maga 38 elektori szavazatával már nem könyvelhető el bombabiztosan republikánusnak. Az elemzők többsége még mindig úgy gondolja, hogy nem jött el a pillanat, hogy Texas bekéküljön, de ha ez mégis megtörténne, az olyan történelmi változás lenne, ami a republikánus pártot rákényszerítené, hogy alapvetően újragondolja az identitását. Olyan ez, mintha a demokratáknak Kalifornia miatt kellene aggódniuk. A délnyugati államokban a növekvő hispán népesség miatt vannak visszaszorulóban a republikánusok: Új-Mexikó és Nevada mára megbízhatóan kék (demokrata) államnak számít, bár Trump Nevadában még próbál kampányolni.
Érdemes még odafigyelni a szintén délnyugati Arizonára is (11 elektori szavazat), ahol választásról választásra kisebb a republikánus jelöltek előnye. Trump ott négy éve már csak 3%-kal tudott nyerni.
Nyitókép: Donald Trump kampányol az észak-karolinai Fayetteville-ben 2020. november 2-án. Fotó: AFP/Brendan Smialowski
