Románul oszlatják a homályt – ilyen könyv még nem volt a székelyekről
Kedden a román képviselőház másodszor is megszavazta a Trianon-törvényt, amely ünnepnappá nyilvánítja június 4-ét. Azaz Romániában a múlt, ebből fakadóan az erdélyi magyarság és különösen az autonómiát követelő székelység ügyében mindent a politika ural – miközben a román közvélemény sokszor még alapinformációkkal sincs tisztában. Ezen is segíthet Hermann Gusztáv Mihály székelyudvarhelyi történész a minap megjelent, O scurtă istorie a secuilor (A székelyek rövid története) című munkája. A témában ez az első román közönségnek magyar történész által írt kötet, amely bekerült a könyvkereskedelembe. A szakember a Válasz Online-nak azt mondja, az Úz-völgyi temetőben a kerítésen csimpaszkodók nézeteit megváltoztatni aligha lehet, de a román közönség egy része nyitottan áll a kérdéshez. Interjú.
– Szinte egyszerre jelent meg az ön által főszerkesztett, magyarul 2012-ben kiadott általános iskolai székely történelmi tankönyv román változata és az ön népcsoport-története. Itt a székely ismeretterjesztő offenzíva?
– Inkább véletlen egybeeséséről van szó. Már évekkel ezelőtt felvetődött a Hargita Megyei Tanács részéről, hogy érdemes lenne kiadni románul is az általam főszerkesztett tankönyvet. Aztán az ügy lekerült a napirendről, s akkor merült fel ismét, amikor én egy neves bukaresti kiadó kérésére már az utolsó simításokat végeztem a székelység történelméről szóló könyvemen. Különbözik a célközönség: a többszerzős tankönyv fejezetekre és leckékre van tagolva. Az én munkám hosszabb folyamatokat mutat be úgy, hogy el lehessen olvasni mondjuk egy kilencórás Bukarest-Kolozsvár vonatúton.
– Van érdeklődés román részről a székelység története iránt, vagy a közvélemény megelégszik az „etnikai szeparatizmusról” szóló sajtóbotrányokkal?
– A könyv írásakor az az érdeklődő román olvasó lebegett lelki szemeim előtt, aki ugyan még a nacionálkommunista történelem-tankönyveken nőtt fel, de nyitott az új információkra, összefüggésekre. Nem az Úz-völgyi temetőben a kerítésen csimpaszkodóknak szánom tehát munkámat, ők reménytelen esetetek, ám remélem, hogy messze nem a többséget alkotják. Ugyanakkor nem is azoknak írtam a könyvemet, akik tájékozottak a magyar történelemben – mert ilyen román értelmiségiek is léteznek azért. Inkább olyan érdeklődőkre gondolok, akik a román nemzeti mítoszokkal leszámoló Lucian Boia könyveit vásárolják.
– Mit tud most a románság a székelyekről? Általában politikai konfliktusok idején beszél róluk a többségi média; még olyanok is akadnak, akik szerint a Horthy-korszak idején telepítették be őket Erdélybe.
– Először is tisztázzuk, hogy honnan indulunk. Nem olyan régen még a magyarországi történelemszakos egyetemisták között sem volt egyértelmű, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek – ezt Für Lajos írta meg 1972-ben a szegedi Tiszatáj című folyóiratban. Ilyesmi megtörtént akkortájt Kolozsváron is. A mérsékelt nacionalista, de egyfajta erdélyi tartással meg büszkeséggel is rendelkező David Prodan történész egy vizsgáján megkérdezte a Vitéz Mihály havasalföldi fejedelemmel harcoló székelyeket magasztaló diákjától, vajon milyen nyelven beszélt ez a népcsoport. Amíg a vizsgára meg nem érkeztek a magyar hallgatók, senki sem tudta a választ.
Innen indultunk tehát; 1990 óta azért többé-kevésbé a románság is megtanulta, hogy a magyarságát markánsan vállaló népcsoportról van szó.
Persze ma is nyilván vannak tájékozatlanabb románok, de azért a kisebbség gondolja csak azt, hogy a székelyeket nem olyan régen telepítették Erdélybe. Itt legfeljebb a helyi emlékezetek torzulásáról lehet szó, hiszen a dualizmus idején valóban telepítettek bukovinai székelyeket tömbromán vidékekre, például Hunyad megyébe.
– Könyve hozzásegíthet ahhoz, hogy a Székelyföld autonómiáját vagy a közvetlenül a térségnek igényelt EU-támogatások ügyét Bukarestben ne államellenes rendbontásként értelmezzék?
– Legyünk realisták: nem hiszem, hogy a most megjelent kötetem vagy a tankönyv áttöréshez vezetne, a románság egy kisebbségének szemléletét azonban talán lehet formálni. Egy nagy bukaresti könyvvásáron személyesen is tapasztaltam, hogy micsoda tömeges érdeklődés van a már említett Lucian Boia könyvei iránt. Ő persze már idős, de vannak fiatalabb történész követői. Ez reményt ad arra, hogy egyszer folytatni lehet a megfeneklett román-magyar közös történelemtankönyvet is. Francia és német történészek már a tizenegyedik közös kötetet adták ki úgy, hogy ugyanarról a történelmi eseményről egymás mellett szerepel a francia és a német történelmi narratíva. Korábban szó volt egy hasonló közös magyar-román kezdeményezésről, most azonban nem úgy néz ki, hogy erre megérett volna az idő. Alig látok esélyt arra, hogy összeálljon egy élvonalbeli szakembergárda, amely a két nemzet ellentétes nézeteit képes lenne kulturáltan megfogalmazni és összeegyeztetni.
– Amikor 2012-ben magyarul megjelent a székelység történetéről szóló általános iskolai tankönyv, feltűnt az interneten egy román kalózváltozat, amely az önigazgatást következetesen függetlenségnek „fordította”; még cikkek is születtek az ügyben. Ilyen környezetben nehéz együttműködni…
– A kalózváltozatot letöltő román olvasónak tényleg az lehetett az érzése, hogy ez valami államellenes iromány, pedig természetesen szó sem volt ilyesmiről.
A területi önrendelkezés nem függetlenséget jelent: az autonómia mindig állami keretben működött, soha nem létezett a történelemben önálló székely állam.
Politikai konfliktusok idején persze nehéz egy ilyen üzenetet célba juttatni. A felmérések szerint ma a román polgárok többsége a helyi önkormányzati autonómiát már elfogadja, ezért a nemzetféltő elmék inkább azzal kampányolnak, hogy a területi és etnikai önrendelkezés veszedelmes. Hogy a dologban lesz-e belátható időn belül szemléletváltás, nem tudom. Harminc éve a marosvásárhelyi fekete március egy magyarnyelvű gyógyszertári felirat nyomán bontakozott ki. Ma már jobb a helyzet, de a politika szintjén mélyreható változásokat nem látok.
– Amikor a szász származású Klaus Johannis 2014-ben először lett államfő, a székely megyék elsöprő arányban rá szavaztak. Ehhez képest Johannis echte román nacionalistaként áll a kisebbségi kérdéshez: nemrég azzal vádolta az ellenzéki szociáldemokratákat, hogy „eladják Erdélyt a magyaroknak.” Van egyáltalán értelme kedvező politikai széljárásra várni?
– Késő esti unalmamban sokszor nézek román hírtelevíziókat, perverz módon váltogatom a magukat jobb- és baloldalinak valló, egymásnak élesen ellentmondó csatornákat. Hallottam már olyan újságírót, aki kiállt amellett, hogy Székelyföld igenis létezik, nem „úgynevezett” – és nem szakadt le a plafon. A mainstream persze nem ez, a legfőbb probléma, hogy a román nemzeteszme a francia koncepciót vette át, amely szerint aki francia állampolgár, az egyben francia is. Különben a dualista Magyarország szintén így gondolkodott, de ez a felfogás sem az akkori, sem a mostani Közép-Európa viszonyait nem képezi le, hiszen az államok és a nemzetek határai térségünkben továbbra sem esnek egybe. Ugyanakkor érdemes megfigyelni, hogy bizonyos esetekben mégis megjelenik a különbségtétel, azaz hallgatólagosan elismerik: az állampolgárság nem jelent automatikusan nemzetiséget is. Mindez persze elég komikus: Bölöni László sikeres fociedző, vagy a Saul-fiával Oscar-díjat nyert Molnár Levente színész románként jelenik meg a sajtóban, de ha egy erdélyi magyar valami rosszat tesz, akkor ő máris „magyar etnikumú román állampolgár.”
| Hermann Gusztáv Mihály történész a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Székelyudvarhelyi Tagozatának adjunktusa, korábban a helyi Haáz Rezső Múzeum munkatársa, illetve a városi könyvtár igazgatója volt. Fő kutatási területe a székelység 18–19. századi története, doktori disszertációját a székely rendi öntudat kérdéséből írta, de kutatta a térségbe települt a románok történetét is. Tudományos és közművelődési tevékenységét 2014-ben Hargita Megye Művelődéséért-díjjal ismerték el. |
– Könyvbemutatóján felszólalt Lucian Mindruta újságíró is, aki igen pozitívan beszél a Székelyföldről, korábban a székely zászlót is megvédte. Ő a fehér holló vagy az első fecske?
– Mindruta ismert médiaszereplő Romániában, nekem is rokonszenves volt a hatalomnak odamondó stílusa. Szenvedélyes biciklisként sokat túrázik kerékpárral, így jutott el Székelyföldre, s azóta rendszeresen igen pozitívan beszél a székelyekről. Mivel a román sajtóban olykor úgy emlegetik Székelyföldet, hogy ott nem szolgálják ki azt, aki románul kér kenyeret a boltban, a könyvbemutatón Mindruta azzal indított: velem is előfordult, hogy Székelyföldön Coca-Colát kértem és nekem sem adtak kenyeret. Ő magyarul annyit tud, „Szia!”, de elmondása szerint bármilyen üzletbe lépett be eddig Székelyföldön és így köszönt, mindenki értékelte a gesztust.
– A romániai kép mellé tegyük oda a magyarországit is: idehaza sokan szupermagyarokként gondolnak a székelyekre, mások pedig skanzennek vélik Székelyföldet.
– A kilencvenes évekből egy harmadik sémát is megemlítek: botcsinálta idegenvezetőként volt alkalmam anyaországi csoportokat vezetni, s egy részük igen elcsodálkozott az itteni magyarnyelv-tudáson. Még olyan is akadt, aki megjegyezte, milyen rendesek a helyiek, hogy megtanultak a kedvükért magyarul. Az a generáció volt, amely nem tudta, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek. Mára ez megszűnőben van, most inkább a másik véglettel találkozom.
Olyanokkal, akik nagyon örülnek, hogy ezer éve védjük a gyepűket, de nem értik, a magyar határtól Székelyföldig miért beszélnek olyan kevesen magyarul.
Úgy gondolják, hogy biztosan tudnak az emberek, csak nem akarnak megszólalni. Számukra nemcsak a mai Erdély valósága érthetetlen, de a múlt is. Pedig tudjuk, már a fejedelemkori Erdély is igen sokszínű volt etnikai szempontból. Már akkor döntő szakaszba értek azok folyamatok, amelyek nyomán Erdély román többségű területté vált. Igen izgalmas, máig tisztázatlan kérdés, hogy vajon a Székelyföldön miért asszimilálódtak a korai újkortól egyre nagyobb számban betelepülő románok.
– Önnek mi a megfejtése?
– Magam is csak a sejtelmemnek adhatok hangot. Valószínű, hogy a székelyek kiváltságos társadalmi státusza asszimilálta a Székelyföldre betelepedő román, esetenként szász, de akár magyar jobbágyokat. A mára megszűnt, nemzetközi porondon is sikeres székelyudvarhelyi kézilabdacsapatban játszott egy román jóbarátom, aki székely lányt vett el.
Néhány pohár bor után egyszer megjegyeztem neki, hogy a régi jogi felfogás szerint ő egyben székelynek is számít, mivel a felesége székely.
Ő ezen nagyon elcsodálkozott, pedig a házassággal – adott feltételek mellett – megszerezhető szabad székely jogállásnak bizonyosan szerepe volt abban, hogy az ide telepedett más nemzetiségűek igyekeztek bekerülni a székely családokba. Nem véletlen, hogy a fejedelemség korában az országgyűlés már korlátozni próbálta a jobbágyok házasság révén történő székellyé válását, de a kiskapuk akkor is megvoltak. Az is igaz viszont, hogy Székelyföldre kevesebb román települt, mint például a Mezőségre, ahol a magyar földbirtokosok évszázadokon át szívesen fogadták a kezes, megbízható román munkaerőt a fejedelemségekből. Őket a nemzetiség még egyáltalán nem zavarta, sőt, a mezőségi magyar nemesi családok tagjai közül sokan románul is megtanultak. A székelység önálló jogállása, az abból fakadó öntudat viszont nagy vonzerőt jelentett és a helyi identitás máig táplálkozik belőle.
Nyitókép: Székelyudvarhely 1908-ban (Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége)
