Sztálin elvtárs a pokolból visszainteget – ez az oka a karabahi háborúnak
Egyre súlyosabbá válik az Örményország és Azerbajdzsán között vívott háború: Ilham Aliyev azeri elnök vasárnap bejelentette, hogy hadserege elfoglalta a stratégiai fontosságú Susi városát. Noha ezt örmény részről cáfolták, helyi beszámolók szerint elkezdték a Susitól 15 kilométerre eső Sztyepanakert, Karabah fővárosának evakuálását. A nemzetközi médiában megjelenő haditudósításoktól eggyel hátrébb lépve Nagy Kornél armenológus lapunknak küldött írásában az azeri–örmény ellentét okait és történelmi kontextusát tárja fel. A térségben évszázadok alatt kialakult finom egyensúlyokat Sztálin borította fel, amikor Azerbajdzsánhoz csatolta az örmények lakta Karabahot. Az eredmény: gyűlölet, sértettség és véres háborúk.
Lassan száz esztendő telt el azóta, hogy a Koba mozgalmi névre hallgató Joszep Dzsughasvili, alias Sztálin egy nevezetes tollvonással a bolsevikok által kialakított szovjet Azerbajdzsán területéhez csatolta a már akkor is többségében örmények lakta Arcahot, mai ismert nevén Hegyi-Karabahot. A kommunista diktátor önkényesen ide-oda húzott határokat a Kaukázuson túli régióban, ügyet sem vetve a valós vallási és etnikai viszonyokra. Így került többek között Nahicseván tartomány is Azerbajdzsánhoz, amelyet Lemberg városa (ma Lviv Ukrajnában) és Erdély mellett a Rómához hű örmény katolikus egyház bölcsőjeként tartanak számon.
Sztálin államérdekből, illetve hatalmi okokból megosztottságot, előítéletet és gyűlöletet akart szítani a térségben élő népek között.
A generalisszimusz elérte célját: a harag és a sérelem magvait sikerült elhinteni az azeri és az örmény nép között. Ehhez hozzájárult az a közismert tény, hogy Sztálin a zsidóság mellett nyíltan és betegesen gyűlölte az örményeket is. Szülővárosában, a grúziai (georgiai) Goriban, majd pedig Tbilisziben szeminarista korában jelentős és roppant gazdag örmény és zsidó közösség létezett, amelyeknek tagjaival még forrófejű ifjúként Sztálin gyakran keveredett összetűzésbe. Ez meghatározó élménynek bizonyult számára: teljhatalma idején beteges paranoiájában számtalan örmény és zsidó származású értelmiségivel és pártfunkcionáriussal számolt le.
Írásunkban azt igyekszünk bemutatni, milyen világ volt a mai Karabah és Azerbajdzsán területén Sztálin hírhedt döntése előtt, mit sikerült tönkretennie a Kaukázuson túli régióban – megágyazva ezzel a mostani háborúnak is.
Először is fontos tisztázni egy tévhitet, mely szerint a mai Karabah területén az örmények csupán bevándorlók voltak, akiket a perzsa sahok és az orosz cárok telepítettek le a 18-19. század folyamán. (Ennek a nézetnek hazánkban is vannak követői, akik az úgynevezett alternatív történelemtudomány művelői közül kerülnek ki.)
Ezzel szemben számtalan középkori grúz, bizánci vagy latin nyelvű forrás bizonyítja az örmények nagy tömbben való jelenlétét a mai Karabah, azaz Arcah területén. Sőt: e tartomány neve az 5. századi örmény történeti forrásokban is folyamatosan tetten érhető. Ugyanakkor hozzátartozik az igazsághoz az is, hogy a korai középkorban a mai Arcah nagyobbik része a történelmi Örményországnak egy vegyes, kaukázusi albán és örmény lakosságú keleti tartományát képezte. A mai Karabah – vagy Arcah – kisebbik része a már nem létező Aghvank nevű keresztény, Kaukázuson túli állam nyugati tartománya volt. Ezt az országot a görög és latin nyelvű források egyébiránt Albánia néven ismerték, ami természetesen nem azonos a balkáni Albániával. Ennek az országnak helyén nagyobbrészt a mai Azerbajdzsán található. A kaukázusi albánok egy, a késő-középkorban már kihalt, az ó-grúzzal többé-kevésbé rokonságban álló nyelvet beszéltek. Az országba a kereszténység a 4. század első évtizedeiben jutott el Örményország és Szentföld felől, és lett államvallássá. A kaukázusi albánok erőteljes örmény kulturális hatásnak voltak kitéve. Az albán arisztokrácia tagjai az örmény főnemesi családok sarjaival kötöttek házasságot, másfelől az örmény apostoli, valamint a kaukázusi albán egyház ugyanazon hitelveket vallotta, és igen határozottan szemben álltak Bizánc és Róma egyházpolitikájával.
Meglepő módon a kaukázusi Albánia nem az iszlám terjeszkedése miatt tűnt el: az országot végül 910 és 915 között a Kaszpi-tenger felől érkező varég (azaz viking) hadjáratok pusztították el.
Ennek folyományaként megszűnt az ország és az államszervezet. A kaukázusi albánok nagy része felvette az iszlámot, majd perzsa alattvaló lett, és két emberöltő alatt átvette uraik nyelvét. Az országi nyugati határvidékének kaukázusi albán lakossága ugyan megőrizte keresztény hitét, azonban a 10. században kelet felé terjeszkedő középkori grúz és örmény államok alattvalóivá vált; egy évszázad alatt beolvadtak a grúzokba és az örményekbe. Tulajdonképpen az arcahi (karabahi) örmények etnogenezise ide vezethető vissza.
Karabah (Arcah), ez a piciny keleti tartomány az örmény történelem számára olyan jelentőséggel bírt, mint a magyarságnak az Erdélyi Fejedelemség.
Sőt: bizonyos értelemben még ennél is többet jelentett, hiszen a 10-19. században a diaszpóra mellett e tartomány vált az örmény nemzeti megmaradás és kultúra mentsvárává.
Ugyanis a történelmi Örményország területe a 11. század közepétől a hódítások, a háborúságok és az üldöztetések miatt sivár pusztasággá vált, s ez az örménység bibliai méretű exodusát idézte elő. A megmaradt keresztény hitű anyaországi örmény őslakosság pedig kisebbségbe került a fokozatosan betelepedő muszlim hitű török lakossággal szemben. Ezzel ellentétben Arcah – részben elszigeteltségének köszönhetően – megőrizte örmény jellegét. A helyi főnemesi családok a késő-középkortól kezdve behódoltak a muszlim perzsa és török uraiknak, de az adók befizetése fejében szabadon intézhették belső ügyeiket, és egyúttal szabadon gyakorolhatták keresztény hitüket. Ez pedig kedvező körülményeket biztosított az örmény nyelv, valamint kultúra felvirágzásához és megmaradásához.
A 16-18. században – az Azerbajdzsánhoz 1921-ben ugyancsak egy sztálini tollvonással csatolt – Nahicseván tartományban Róma missziós központot hozott létre, melynek élén a pápa által kinevezett püspök, majd érsek állt. Ennek köszönhetően az ottani örmény lakosság jelentős része katolizált, és az ott tevékenykedő szentszéki misszionáriusok a szomszédos örmény tartományok lakosságát is próbálták Róma hitére áttéríteni. A katolikus hittérítők Arcah, azaz Karabah esetében is megpróbálkoztak, de kísérleteik a helyi örmény klérus határozott fellépése miatt kudarcot vallottak. Azonban a szerzetesek tetemes számú latin és olasz nyelvű jelentést küldtek Rómába, amelyben részletesen feltárták a tartomány vallási viszonyait. Ezek a dokumentumok egyöntetűen leszögezték, hogy a területet régtől fogva kizárólag keresztény örmények lakták, akiket csökönyösségük miatt képtelenség volt a katolicizmusnak megnyerni. E források egyértelműen cáfolják azt az állítást, mely szerint az örményeket csupán a 18-19. században telepítették be a perzsák és az oroszok a mai Karabah (Arcah) területére.
Ezenkívül a tartomány azért is fontos az örményeknek, mert a történeti források szerint apostoluk, Világosító Szent Gergely – miután lemondott az egyházfőségről – itt vonult szerzetességbe (327-330), és alapította meg a máig is létező Amarasz monostorkomplexumot. Utóbbi már a kora középkortól kezdve az örménység egyik legfontosabb zarándokhelye, illetve egyházi és kulturális központja.
Amarasz jelentősége az örmények számára Csíksomlyóhoz mérhető, de talán még annál is fontosabb.
Az azeri nép ősei közép-ázsiai szállásterületeikről a Kaukázuson túlra két hullámban érkeztek. Az első a muszlim hitű szeldzsuk-törökség volt, akik a 11. század második felében, Anatóliában alapítottak birodalmat. Őket követték a 13. században a Dzsingisz kán mongoljai elől menekülő oguz-török törzsek. A 19. század elejére a mai Azerbajdzsán etnikai képe igen vegyes volt. Túlnyomó többségében török ajkú népek lakták, de a perzsák mellett cserkeszek, kurdok, tatárok, zsidók, grúzok és természetesen örmények is nagy számban képviseltették magukat. Etnikai feszültségek alig léteztek, a közösségek békében éltek egymással. Sőt: az azeriek török nyelve erős kulturális közvetítő eszközzé vált az ott élő népek körében.
A mai Karabahban, illetve a Kaukázuson túl a nagyhatalmi politika viszonylag későn jelent meg, habár a terület iránt már Nagy Péter uralkodása idején, a 17-18. század fordulóján érdeklődött Oroszország. Ugyanakkor a cári birodalom csupán a 19. század első harmadában tudta véglegesen megvetni a lábát a területen. Előbb Grúziát (Georgiát) annektálta, majd Perzsiától elhódította a többségében azeriek által lakott Bakui Kánságot, végül Kelet-Örményországot (ez a mai Örményország területével volt szinte teljesen azonos.) Az oroszok az idő tájt az örmény területekhez számították Arcah és Nahicseván tartományokat is. Utóbbi tartományban a 19. századra az örmények – elsősorban a tömeges elvándorlások miatt – kisebbségbe kerültek.
A történelmi előzményeket megismerve még nyilvánvalóbbá válik, hogy Sztálin már említett „nevezetes tollvonása” mindmáig érezteti negatív hatásait. Az évszázadok folyamán kialakult kulturális, vallási, területi egyensúlyokat figyelmen kívül hagyva a diktátor puskaporos hordóvá változtatta a Kaukázuson túli régiót. Jelen pillanatban senki sem tudja, miképpen végződik ez a konfliktus. Ugyanakkor fontos azt is jelezni, hogy a karabahi háborúság miatt nemcsak számtalan azeri és örmény emberi élet, hanem a tartomány ókeresztény korszakból fennmaradt épített öröksége is végveszélybe került.
Nyitókép: örmény katona a hegyi-karabahi frontvonalon 2020. október 25-én. Fotó: AFP/Aris Messinis
