Ne higgye el, hogy földindulás történt Amerikában – ezért félrevezető a választás eredménye
Trump valóságos forradalmat csinált négy éve, most viszont megbukott? Joe Biden jobb jelölt volt, mint Hillary Clinton, ezért nyertek a demokraták? Amerika normalitásra vágyott négy zaklatott év után? Messzemenő következtetéseket vonunk le olyan eredményekből, amelyek valójában semmi ilyesmit nem mutatnak. Rendre néhány államban néhány tízezer voks dönt, miközben az ország nem sokat változott négy év alatt, csak most éppen mást mutat egy bonyolult választási rendszer csalóka optikája.
Egy elnökválasztás eredménye látszólag magától értetődő. Négy éve nyert Donald Trump, vesztett Hillary Clinton. Most megbukott Trump, nyert Joe Biden. Elemzők, kommentátorok, szakértők hada szállítja ilyenkor a jól csengő magyarázatokat: „Amerika nem állt készen egy női elnökre.” „Trump megszólította azokat, akiket mindenki magára hagyott.” „Az emberek normalitásra vágytak, elegük volt a cirkuszból.” „Egy régi vágású, népiesen fogalmazó demokrata jelölt jobban működött, mint az eliteket képviselő Clinton.” „Trump sokáig sikeres volt, de idén félrekezelte a járványt és a faji konfliktusokat.” „A trumpizmus csak egy átmeneti kisiklás.” „A trumpizmus örökre átalakította a republikánus pártot, és tovább él.”
Hosszan sorolhatnánk, mennyi találó, okos megállapítás született a 2016-os és a mostani elnökválasztás eredményéről. Mindegyikben van sok igazság, még az egymásnak ellentmondókban is. Valamit azonban érdemes szem előtt tartani:
az elnökválasztás eredményét egy bonyolult választási rendszer csalóka optikáján keresztül szemléljük, amely felnagyítja az egészen apró és lokális különbségeket, és sokszor eltakarja magát a lényeget. Különösen igaz ez akkor, ha a választást csak néhány tízezer szavazat dönti el egy több mint 320 milliós országban.
A mostani választás annyira szoros volt, hogy a hírügynökségek és a sajtó napokig nem mert győztest hirdetni. Végül két nap feszült várakozás és a részeredmények nagyítóval való nézegetése után mondta ki minden jelentősebb orgánum, hogy Joe Biden nyert, miután Pennsylvaniában, ahol 6,7 millióan szavaztak, 45 ezer vokssal többet kapott. Addigra már a magyar újságolvasók is tisztában voltak vele, hogy az arizonai Maricopa megyében a levélben szavazók trumpistábbak az országos átlagnál, Atlanta kertvárosaiban viszont sokkal többen voksoltak Bidenre, mint négy éve Clintonra. És a választás tényleg az ilyen nüanszokon dőlt el. De ugye nem gondoljuk egészen komolyan, hogy egy olyan hatalmas, etnikailag, kulturálisan és politikailag tagolt országban, mint az Egyesült Államok, érvényes megállapításokat lehet tenni a közhangulatról néhány csatatérállam pár tízezres különbségei alapján?
A választási rendszerek általában nem teljesen lineáris működésűek, mindig van bennük némi torzítás, ez igaz Magyarországra is, ahol legutóbb is úgy szerzett kétharmadot a Fidesz, hogy listásan az ország kevesebb, mint fele szavazott rá. Az amerikai szisztéma különösen hajlamos rá, hogy megtévesztő eredményeket produkáljon. Négy éve Trump nem csinált populista politikai forradalmat (bármit is próbáltak elhitetni a magyar kormánymédia Make America Great Again-sapkás megmondóemberei), és most nem bukott meg. Hillary Clinton nem volt elutasított, ellenszenves jelölt, és Amerika nem szeretett bele a joviális Joe Bidenbe. Valójában nem történt túl nagy változás 2016 és 2020 között, Amerika mindkét alkalommal nagyjából hasonló mintázat szerint szavazott – csak apró előnyök kicsit más eloszlása produkált egyszer elnökséget, máskor bukást.
A mostani választáson rengeteg helyen született nagyon szoros eredmény. A két jelölt között a különbség Georgiában 0,2 százalék volt (újraszámolás lesz), Wisconsinban 0,7 százalék, Észak-Karolinában 1,4 százalék, Arizonában 0,5 százalék, Nevadában 2,7 százalék. Négy évvel ezelőtt Florida döntötte el a választást 1,2 százalékos különbséggel, Michiganben akkor 0,23 százalék, Minnesotában 1,5 százalék, Nevadában 2,4 százalék, New Hampshire-ben 0,37 százalék, Pennsylvaniában 0,72 százalék volt a különbség. Senki nem tudja a jelenség okát, vannak csatatérállamok, amelyek évtizedekig hoznak hasonló eredményeket, mások viszont csak egy-egy választáson. A csatatérállamok nem örökéletűek, máshol vannak ma, mint mondjuk az 1970-es években, de közben születnek új csatatérállamok, ahogyan változik a lakosság etnikai és társadalmi összetétele, politikai preferenciái. A közvéleménykutatók idén és 2016-ban is leszerepeltek, mert mindkét esetben jelentősen alulmérték Trump támogatottságát – de ha sokkal jobbak, ezeket a hibahatáron belüli eredményeket akkor se tudták volna megjósolni.
Márpedig ezeken múlik az elnökség, ugyanis két kisebb állam, Maine és Nebraska kivételével a győztes mindent visz elv alapján osztják szét az elektori helyeket, és Trump 2016-ban ugyanúgy megkapta mind a 29 floridai elektori helyet mintha 20 százalékot vert volna Clintonra, most meg Biden kapta Pennsylvania mind a 20 elektori helyét az említett minimális győzelemmel. Az elektori rendszer ezerféleképpen torzít, de az arányosság hiánya talán a legjelentősebb tényező, és nemcsak a minimális különbségek felnagyítása miatt. Szavazótömegek voksa sikkad el: gondolták volna, hogy a liberális Kaliforniában most is 4,8 millióan szavaztak Trumpra? Hogy a republikánus Texasban 5,2 millió Biden-szavazó él? A biztos kék (demokrata) és vörös (republikánus) államokban a kisebbséget alkotók voksai teljesen értéktelenek, sehol nem jelennek meg a végeredményben. Igazán frusztráló élmény lehet oregoni republikánusnak lenni, mert 1980 óta nem volt olyan választás, ahol számított volna a véleményük. Vagy éppen alabamai demokratának: a voksuk utoljára 1976-ban számított bele a nyertes jelölt (Jimmy Carter) győzelmébe.
A kék és vörös államok létezése szintén érzékcsalódás. Amerika valódi politikai földrajzát egy részletesebb térkép mutatja meg hitelesen:
Ez a térkép szinte egyáltalán nem különbözik a 2016-os választás hasonló felbontású térképétől, sőt érdemben nem különbözik a 2000-es választási térképtől sem, de vörösebbnek mutatja az Egyesült Államokat, mint amilyen, mert azt nem mutatja meg, hogy egy-egy megyében mennyien élnek. Valójában Amerika nem kék és vörös államokra oszlik, hanem vidékies és nagyvárosias területekre: az utóbbiak szinte mindenhol a demokratákra voksolnak, az előbbiek pedig a republikánusokra. Az alapszabály alól csak néhány regionális kivétel van (pl. New England vagy a hispán Délnyugat). Az Atlantához hasonló metropoliszok növekedése, az urbanizáció törvényszerűen hozza magával, hogy egy állam idővel kékbe fordul, ezért válhattak idén csatatérré az olyan valaha megbízhatóan republikánus déli államok is, mint Georgia vagy Észak-Karolina.
A jelöltek nem tehetik meg, hogy ne az elektori rendszer sajátos logikája szerint készítsenek kampánystratégiát, mi azonban kiléphetünk az elektori tükörútvesztőből. Vegyük a legegyszerűbb adatot, hogy országosan hányan szavaztak a két jelöltre. Végső soron ez mutatja meg, hogy mit gondol Amerika Trumpról, Bidenről, vagy éppen Hillary Clintonról. Néhány nagyon egyszerű megállapítást tehetünk:
- Trump 8,2 millióval több szavazatot kapott, mint négy éve. Soha még hivatalban lévő elnökre nem szavaztak ennyien, 71 millióan. Ezt nem lehet bukásnak nevezni. Négy éve ráadásul Trumpnak csak ígéretei voltak, most viszont az elnöki teljesítménye alapján kapott ettől a rengeteg embertől bizalmat.
- Joe Biden is rekordot döntött: 75 millió voksot kapott, többet, mint amennyit valaha leadtak elnökjelöltre. Mindkét kimagasló eredmény azonban főként a kivételesen magas részvételnek köszönhető, a magas részvétel pedig az indulatos, túlfűtött légkörnek; nem valószínű, hogy Biden jobb jelölt volt Barack Obamánál, aki 2008-ban 69,5 millió szavazatot kapott.
- Bident egyértelműen többen akarták elnöknek, mint Trumpot, 3 százalékkal többen támogatták, ami nem hatalmas, de azért szignifikáns különbség.
- Clinton is több voksot kapott Trumpnál négy éve, mégpedig 2,1 százalékkal. Nem bukott meg jelöltként, csak az elektori rendszer torzítása miatt nem lett elnök.
Látjuk, hogy a két választás eredménye valójában nagyon hasonló, mindkét esetben kis többséggel a demokrata jelölt nyert volna egy egyszerű listás rendszerben. Ennyiben Trump négy évvel ezelőtti győzelme nem politikai forradalom volt, hanem anomália: egy demokratáknak kedvező demográfiai helyzetben nyert pár – főként közép-nyugati – csatatérállam egészen minimális többségű megszerzésével. Hogy mennyire anomália volt, azt a jelenség ritkasága is mutatja: előtte 2000-ben fordult elő, hogy nem a legtöbb szavazatot kapott jelölt lett az elnök (akkor Al Gore és George W. Bush küzdött egymással, és az a választás is pár száz szavazaton dőlt el Floridában), azelőtt pedig csak 1888-ban. Ezért nem indult komolyabb népmozgalom az elektori rendszer eltörlésére, bár az ötlet időről időre felmerül, mivel általában a népakaratnak megfelelő eredmény születik.
Az elektori rendszerben valamelyest felülreprezentáltak a gyérebben lakott republikánus államok, de ezt az anomáliát szinte lehetetlen volt újra előállítani, és Trump egyébként sikeres kampánya és nagy erőfeszítései ellenére nem is sikerült még egyszer, elég volt a kudarchoz annyi, hogy néhány államban nem jöttek ki a néhány százalékos többségek, és máris érvényesült a demokraták többlettámogatottsága, még az elektori szisztémában is.
És ha ezzel a szemmel ránézünk a közelmúlt választásaira, republikánus szemmel nagyon aggasztó dolgot látunk:
2000 óta hat elnökválasztást tartottak, és ebből mindössze egyet nyertek meg a republikánusok úgy, hogy a szavazók tényleges többsége a jelöltjük mögött állt (a 2004-eset).
Amerika valójában a demokratáké, csak ezt mindeddig eltakarta, hogy az elektori rendszer még előállított republikánus elnököket. Ezzel a ténnyel Trump mostani veresége után talán kénytelen lesz a párt szembenézni, mert most már olyan területeken van visszaszorulóban, amit eddig biztos hátországának tekinthetett: a déli Bibliaövezetben és az elspanyolosodó Délnyugaton.
Ahhoz, hogy a republikánus párt ne szoruljon be egy egyre szűkülő mezőbe, olyan alapvető fordulatot kellene végrehajtania, mint amilyen Nixon déli stratégiája volt az 1970-es években. A politikai identitás ilyen mértékű újraszabása nagyon nehéz feladat, de az is látszik, hogy a trumpizmus nem jelent megoldást az alapvető dilemmára: az Egyesült Államok demográfiailag és kulturálisan gyökeresen átalakult a 21. századra, és a mostani helyzet tartósan a demokratáknak kedvez. Amennyiben a republikánusok kitartanak a trumpizmus mellett, mindig 2016-ot kellene megismételniük, de egyre reménytelenebb körülmények között.
Nyitókép: Joe Biden győzelmét ünneplik Los Angelesben 2020. november 7-én. Fotó: AFP/Apu Gomes
