Ki volt a valódi Nemecsek? Feltárul a monarchiás Magyarország titkos története
Facebook-sorozatnak indult, könyv lett belőle: Sal Endre Mi, magyarok a századelőn. 51 szenvedélyes történet címmel hamarosan megjelenő kötete az interneten nagy népszerűségnek örvendő sorozat darabjait gyűjtötte egybe. A Monarchia egyetlen feketebőrű katonája, kikapós pesti dámák, öngyilkos szerelmesek, a Szoboszlai Dominik elődjeként a magyar válogatott első gólját szerző ügyvéd története nem csak szórakoztat, elgondolkodtat vagy megrendít. A rövid sztorikból múltunk még mindig velünk élő kliséktől mentes értelmezése is felrémlik.
„A naiv idegenek és az irigy osztrákok azt mondják, hogy Budapest a kontinens leglumpabb városa, züllöttség dolgában túltesz Párizson és Bukaresten; holott itt mindenki csak keresni akart, amikor lumpolt, éjszakai nők körül forgolódott, reggelig tanakodott, számjegyekkel írta tele a márványasztalt, bablevest früstökölt, és a gőzfürdőt látogatta. Ez volt a város élete, és az okos emberek alkalmazkodnak a szokásokhoz” – olvassuk Krúdy Gyulánál az Őszi utazások a vörös postakocsin című regényben. Noha az író saját életét és szeretett Budapestjét is előszeretettel legendásította, Sal Endre Mi, magyarok a századelőn. 51 szenvedélyes történet című könyvét elolvasva úgy véljük, Krúdy pontosan ragadta meg a korszellemet. A dualista Budapest olyan lendülettel mulatott, hazudott, evett-ivott, élvezkedett, csalt, párbajozott és élt, mint egy a felnőttkorba éppen csak belépett heves fiatalember. Tulajdonképpen az is volt: nem sokkal a kiegyezés után, 1870-ben még csak 300 ezer ember lakta a javarészt még mindig német várost, amelyet évszázados patrícius hagyományok igazgattak. Harminc évvel később, 1900-ban már több mint 800 ezer ember köszöntötte az új évszázadot, s nemcsak a lakosságszám, hanem a város képe, nyelve, szokás- és idegrendszere is megváltozott.
A Facebookon nagy népszerűségnek örvendő, 150 ezer ember által követett Újságmúzeum szerkesztője előző kötetében a huszadik században külföldön hírnévre jutott magyarok életútját idézte meg. Új, a boltokba november 24-én kerülő kötetében itthon marad. A Libri kiadó gondozásában megjelent könyv a századelős Magyarország, s azon belül is leginkább Budapest múltját idézi meg.
Olyan história ez, amelyet Sal Endre nem korabeli vezércikkekből, parlamenti összefoglalókból meg államférfiúi interjúkból, hanem jószemű skriblerek kávéházakban odakent tárcáiból, rendőrségi tudósításokból, apróhirdetésekből, álmos éjszakai szerkesztők cselédlányok tragédiáit summázó híreiből írt meg.
Ettől az első világháború előtti (kis kitekintéssel két világháború közötti) időszak nem lesz kevésbé érdekes, sőt: a fekete-fehér képek megelevenednek. Látni véljük, ahogy a borozásba belehevült úriemberek cilinderje a sarokba repül, s már a pesti úrhölgyek sem olyan szűziesen tartják maguk fölé csipkeesernyőiket, ahogy azt a monarchiás fényképalbumokból megszokhattuk. Saját bevallása szerint Sal Endrét is a korszak összetettsége, vérbősége ragadta meg: „51 színes történetben szeretném bemutatni azt a korszakot, amelyt, bevallom, én ma már színesben látok” – fogalmaz az előszóban.
Szokás saját korunk kulturális züllésének példájaként emlegetni a Facebook-ismeretterjesztést, mondván: hová lesz a világ, ha az emberek könyvek helyett az internetről ismerik meg saját múltjukat és kultúrájukat? Pedig ezt a műfajt is lehet jól csinálni, lásd a legismertebb példát, Nyáry Krisztiánét. Ez a könyv azonban azt is tanúsítja, hogy nem is olyan könnyű ám ez a műfaj. A történetek eredetileg az Újságmúzeum Facebook-oldalán jelentek meg, azokat a szerző fényképekkel, egy-két keretes anyaggal dúsította fel. Rutinos újságíróként Sal Endre általában jó szemmel veszi észre az érdekes figurákat, a komikus, vagy éppen megrendítő életeket. Például a mexikói trónörököshöz hozzáment Mikos Gizella, az olasz spiritiszta által halálba bódított pesti polgárember, a Monarchia egyetlen első világháborús feketebőrű katonájaként számon tartott Ali Mahmud, az Erzsébet királynő udvarhölgyeként Budapest-szerte tisztelt gróf Révay Simonné vagy a magyar labdarúgó-válogatott első gólját szerző Borbás Gáspár ügyvéd története kerek egész. (Utóbbi egyébként Borbás Barna kollégánk dédapja.)
Máskor viszont az a benyomásunk, hogy egy-egy tragikus haláleset nem elegendő alapanyag egy érdekes íráshoz. Hiába megrendítő a 250 korona reményében a mai Szabadság-hídról a Dunába ugró, szörnyethalt kamaszfiú története, kevés róla az információ, a hiányokat pedig érdektelen vattaszöveggel kellett kitömködni. („1912. augusztusának végén, egy szerdai napon este hazament, vajas kenyeret vacsorázott, megölelte lefekvéshez készülő kishúgát, majd édesanyjához fordult.” „Aztán az élet ment tovább. Nyár után jött az ősz, s az emberek elfelejtették, ki is volt Kovalik Dénes”). Zilahy Irént a két háború közötti időszak fontos színésznőjeként tartják számon a lexikonok, de Budapest 1944-es bombázásakor bekövetkezett halálában sajnos semmi rendkívüli nincs: tízezreknek ért akkor így véget az élete.
Az pedig Sal szinte minden történetére jellemző, hogy túlteng bennük a zsurnalizmus („robbant a bomba”, „kattant a kezén a bilincs”) és a kellemkedés.
Szerzőnk rengetet korabeli újságot olvasott, s mintha a hírlapi modorosságok ragadtak volna rá: „Hamar a bűn útjára lépett”, „az ital rabja lett”, „azt ígérte, jó útra tér, s nem lesz folytatása a gyarlóságoknak”, „a pesti bűnös éjszakai élet hamar magába szippantotta a lányt”, „szalmazsákon aludt el örökre”, „az életében nem kapta meg a neki járó tiszteletet, a halála után jó szokás szerint igen.” Az egyik első kolozsvári magyar némafilm, az 1913-ban forgatott Sárga csikó forgatásán megfulladt Imre Erzsi történetének végén még feladatot is kapunk: „Ha valaki a Házsongárdi temetőben jár, tegyen a fiatal színésznő sírjára egy virágcsokrot helyettünk is.”
A stílusbeli ingadozás ellenére a „Mi, magyarok a századelőn. 51 szenvedélyes történet” érdekes könyv. Nemcsak azért, mert a történetek többsége szórakoztató vagy elgondolkodtató, hanem mert – talán akaratlanul is – a magyar történelem másfajta értelmezésére biztat. A sorsokat megismerve könnyebben szabadulunk az Osztrák-Magyar Monarchiával, a polgárosodással, a magyar nemességgel kapcsolatos nézeteinket még mindig meghatározó marxista sémáktól. A „dekadens társadalom visszásságait bíráló művész”; „maradi arisztokrata”; „anyagias, a művészethez nem értő kispolgár” – sokszor még mindig ezekből a gondolati sablonokból akarjuk kiönteni a korszakot. Pedig a valóság sokkal érdekesebb.
Sal Endre könyvének egyik legvonzóbb figurája Weidinger bácsi, az Operaház korabeli klakk-főnöke. Egyszerre volt szolid polgár (divatüzlet-tulajdonos) és a dalszínház bértapsolóinak szervezője. Üzletében már az 1870-es években egymásnak adták a kilincset a legnevesebb színésznők, évtizedeken keresztül nem kezdhettek nélküle előadást. 1910-ben bekövetkezett halálakor a komoly politikai napilap, a Pesti Napló részletes nekrológot közölt róla. „Ő lett Pesten a színházi tapsnak, a hangulatnak az ura. Mások írhatták a darabokat, a zenét, játszhatták a szerepeket, dirigálhatták a zenekart, de mit ért ez ama szublimis, megfoghatatlan valami nélkül, ami a színházakban mégis a legfőbb pénzcsináló, a hangulat nélkül, amelynek Weidinger volt az ura. Weidinger ura, parancsolója volt a nézőtéri hangulatnak és nem mint azok, akik őt csak távolról ösmerték, hitték vállalkozója. Úgyszólván ingyen dolgozott, néhány színészért és színésznőért pedig egészen bizonyos, hogy ingyen. (…) Bizonyos, hogy számára a színház inkább rajongási, mintsem üzleti objektum volt. Ha kellett, tudott áldozni is érte. A szinház varázsa a vevői helyett őt fogta meg és ő áldozott egy egész és egy érdekes élettel a színháznak.” A nekrológ egy olyan polgárról szól, aki nemcsak pénzzel támogatta a számára kedves művészeket, de ha kellett, a minden tekintetben felette álló hatalmassággal is szembeszállt. Gróf Keglevich István, 1886 és 1894, illetve 1898 és 1902 között az Operaház és Nemzeti Színház intendánsa ugyanis második mandátuma elején megvonta Weidinger bácsitól a szabadjegyet. A ruhaboltos nem hagyta magát.
Esténként drága földszinti helyre váltott jegyet és polgári öntudattal üzente meg a császári és királyi kamarás Keglevichnek: „Én tovább leszek itt tapsfőnök, mint Ön intendáns.” Igaza lett.
A kötetben szintén szereplő Keglevich István pályájának kezdete (dzsidástiszt) és vége (1905-ben egy párbajban leszúrják) mintha a gőgös Tasziló tankönyvi illusztrációja lenne – még az idegesítő monoklit is látni véljük. A műveltebbek talán azt is tudják, hogy Jászai Mari Keglevich durva vezetési stílusa miatt hagyta ott a Nemzeti Színházat. A tüzetesebb vizsgálat azonban itt is árnyalja a klisét. Több volt ő verekedő történelmi rekvizítumnál. A Bars vármegyéből származó arisztokrata szülőföldjén hitelszövetkezeteket szervezett, saját vagyonából földművesiskolát, kórházat és óvodát hozott létre. Komoly borászati publikációs munkásságot fejtett ki, 1881 és 1884 között rendszeres közölt cikkeket a Borászati Lapokban, és az általa jól ismert Franciaországban is igyekezett népszerűsíteni a magyar borokat. Nemcsak a két legfontosabb magyar színház intendánsa volt, de az ő elnökletével alakult meg a Vígszínházat működtető részvénytársaság is. Hiába volt gróf és főnemes, a művészvilággal szorosan érintkező polgárság életét élte: Lánczy Ilka színésznővel kötött második házasságából született Lánczy Margit színésznő, akit Feiks Jenő grafikusművész vett feleségül.
Utóbbiról szól a könyv egyik legérdekesebb története: gyerekkori barátja, Molnár Ferenc ugyanis róla mintázta A Pál utcai fiúk tragikus hősét, Nemecsek Ernőt. A Molnárral egyidős Feiks Jenő – akárcsak a regény többi modellje – az író osztálytársa volt a Lónyay Utcai Református Gimnáziumban, már gyerekként együtt játszottak színházasat, sőt gittegyletet is alapítottak. Néhány alkalommal megjelent gimnáziumi diáklapjukat Molnár írta és Feiks illusztrálta, s a kapcsolatot még szorosabbá tette, hogy egymás közelében laktak a József körúton, fiatal művészként pedig együtt nyomorogtak Párizsban. Feiks végül jónevű grafikus lett, Münchenben is tanult, Budapesten megalapított festészeti szabadiskolájában többek között Rippl-Rónai József és Kernstok Károly is tanított. „A világhírű író testi fölényemet negligálva félrelökött és elfoglalta a világot jelentő deszkákat, melyek nem is az övé, hanem az enyémek voltak” – idézi Sal Endre Feiks önironikus mondatát. Az 1939-ben elhunyt Feikset azonban még halálában is félre akarták taszítani a hazai világot jelentő deszkákról. Az Esti Hírlap 1963-ban arról számolt be, Józsika-Jezsek Ferenc papucskészítő beperelte Hollós-Korvin Lajos írót, amiért utóbbi azt állította: nem a derék iparosról mintázta Molnár Nemecseket.
Nemcsak a dicsőség, hanem az anyagi érdek is motiválhatta Józsika-Jezseket, hiszen olvasói találkozókat tartott, sőt előfordult, hogy Nemecsekként dedikálta Molnár regényét. Hitelességét erősítette, hogy a Pál utcában lakott.
Az újság megszólaltatta Molnár egyik legközelebbi barátját, Fodor Oszkár nyugdíjas hírlapírót, aki emlékei és kutatásai elmondta: valóban Feiks volt a minta, s a nevezetes grund a valóságban a mai József körút 80. szám alatt volt. Molnár azért tette a Pál utcába a fő helyszínt, mert a 6. szám alatt 1901-ben lakást bérelt, ahol együtt lakott Heltai Jenővel és időnként Bródy Sándorral. Részben itt írta a regényt 1906 végén, 1907 elején.
Persze lehet, hogy a valóság másként festett, de Budapest legendájának immár ez a történet is része – akárcsak Sal Endre könyvének többi históriája.
Nyitókép: Budapest, Nádor utca 5. III. emelet. (1907) Fotó: Fortepan/Schmidt Albin
