Mennyit ér a mező, ahol a magyar királyokat választották?
Nemzeti emlékhellyé nyilvánítják a kőbányai Királydombot, amelyet a hagyomány a középkori magyar országgyűlések helyszíneként tart számon. A régi krónikákban emlegetett Rákosmező maradékát azonban továbbra is beépítés fenyegeti, pedig a nevezetes történelmi mező, ahol a középkorban a királyokat megválasztották, megérdemelné, hogy parcellázás helyett valódi védelmet kapjon. Ahogy a zöldterület is. Enélkül a nemzeti emlékhely státusz sem ér sokat.
A X. kerületi kertvárosi utca váratlanul ér véget, mintha késsel vágták volna el: az aszfalt megszakad, helyette kanyargós földút vezet tovább egy távoli erdő felé, az ösvényt az egyik oldalról bekerített telephelyek, a másikról nyílt mező szegélyezi. Jobbra alig észrevehető dombocska emelkedik, a tetején néhány elszórt fával, a villanypásztorral körülvett réten egy magányos ló legelészik. Mintha Budapest legszélén járnánk, de ez csak egy évszázaddal ezelőtt volt igaz: a felsőrákosi réteknek nevezett területet mára teljesen körülnőtte a város, de a megmaradt zöld sziget még mindig elég nagy ahhoz, hogy megidézze az egykori Pest vidéki tájat.
A domb, ahol a ló legelészik, nemsokára Magyarország huszadik nemzeti emlékhelye lesz, legalábbis ha az Országgyűlés elfogadja a kormány által benyújtott törvényjavaslatot (nyilván elfogadja). A nemzeti emlékhely a legmagasabb szintű jogi védelem, amely a magyarság történetében kiemelkedően fontos szerepet játszó helyeknek adható, mint Pannonhalma, Ópusztaszer, a Hősök tere vagy az esztergomi bazilika. A kőbányai Királydomb első ránézésre nagyon messze áll ezektől a nagyszerű történelmi látnivalóktól. A dombon gyomfák és ványadt cserjék nőnek, a fűben némi szemét és használt óvszerek tanúskodnak arról, hogy a környék fiatalsága a járvány ellenére is élvezi az életet. Igazából dombra se igazán hasonlít a halmocska, mert az egyik fele be van építve családi házakkal. Ha körbesétáljuk a háztömböt, a Nagyicce utca meredeksége mutatja, hogy a nyugati oldal valaha markánsabb kiemelkedésű lehetett, mint a Rákos-patak menti rétekbe szelíd lejtővel beleolvadó, szabadon hagyott keleti.
Nem véletlenül fogalmaz úgy a törvényjavaslat indoklása, hogy
„a magyar történelem sorsfordító tanácskozásainak színhelyét, a Királydombot a kollektív feledés és a beépítés veszélye fenyegeti.”
A friss beépítés egy hatalmas új villa képében jelentkezik, amely geometrikus szürke-piros tömegével, hatalmas üvegfelületeivel kiugrik a régebbi családi házak közül. A kerítés előtt még ott van az építkezési konténer és az elszállításra váró sitt. Habár vizuálisan elég bántó a látvány, az új ház nem lóg ki a régebbi kerítések egyenes sorából, mivel egy korábbi nyeles telek belsejében épült – de előrevetíti, milyen jövő várhat a környékre. A város közepén, az Örs vezér terétől alig tíz percre ma már óriási érték egy ekkora beépítetlen terület, hiszen az agglomerációban innen ötven kilométerre is vadul parcellázzák az egykori szántókat. Ehhez képest itt még állatokat tartanak, kertészkednek és egy viharvert bácsi lovaskocsin nedves őszi füvet takarít be a mezőről.
De miért fontos a Királydomb?
A domb nemzeti emlékhellyé nyilvánítását kezdeményező civil szervezet, a Magyar Patrióták Közössége egyik tagja, Kontos Gábor tavasszal egy cikkben összeszedte, mit lehet tudni a középkori rákosi országgyűlésekről, és magáról a Királydombról, amelyet az utókor az egykori Rákosmezővel azonosított.
A hagyomány és az elnevezés is régi, bár egyik sem középkori: mindkettő a 18. századra vezethető vissza. A rákosi országgyűlések helyszínéről a régi krónikák nem számoltak be részletesen.
„Ugyanebben az évben Pest mezején, amely a Rákos patakról kapta nevét, országgyűlést tartottak” – írja például Istvánffy Miklós, a reneszánsz korának legjelentősebb magyar történetírója arról az 1505-ös országgyűlésről, ahol a magyar függetlenségi hagyomány és szuverenitási gondolat egyik alapkövének számító rákosi végzést elfogadták. (A végzés kimondta, hogy a magyarok a Jagellók után soha többé nem választanak idegen származású királyt, ez a semmibe vett határozat később a Habsburg uralom ellen harcolók egyik hivatkozási alapja lett.) A Kun László uralkodása alatt megtartott első rákosi országgyűlések (1277, 1286) helyéről még csak a királyi oklevelek helymeghatározása (quam in Rakus habuimus) alapján tudunk. A középkorban az országgyűléseknek nem volt állandó helyszíne, de a 15. századra annyira rögzült a Rákosmező, hogy az elnevezés a következő század elejére köznévvé vált („rákost tenni” = országgyűlést tartani).
A rákosi mezőn zajlott le a középkori magyar történelem számos sorsfordító eseménye: Károly Róbert királlyá választása (1305), Hunyadi János kormányzóvá választása, a Mátyást királlyá választó országgyűlés (1458), Dózsa György kereszteseinek gyülekezése (1514) és a mohácsi csata előtti utolsó, drámai országgyűlés (1526).
Az egykori országgyűlések helyét a 18. századtól kezdve próbálták meghatározni a nemzeti múltat kutató irodalmárok és tudósok. A figyelmük kezdettől a Királydombnak nevezett kőbányai kiemelkedés környékére összpontosult. Talán rejtve továbbélő néphagyományra utalt az ismeretlen eredetű név, és a domb mellett szóltak a földrajzi adottságok is: a több ezer lónak dús legelőt kínáló, vízjárta lapály és a táborhelynek alkalmas szárazabb magaslat, nem messze attól a ponttól, ahol a Pestre bevezető keleti országút (a mai Kerepesi út) keresztezi a patakot.
A gyér tudást kiszínezte a fantázia, és úgy képzelték, hogy a dombtetőn valaha a királyok sátra állt, ezért már a reformkorban felmerült, hogy emlékoszlopot kellene állítani a tetejére. Többen felpanaszolták, hogy a rákosi mezőn semmi nem emlékeztetett a nemzet letűnt dicsőségére, de a sajtóban rendszeresen megjelenő sürgetések ellenére semmi nem történt.
„Íme Rákosnak szent mezején egy magányos embernek ökrei szántanak”
– írta mélabúsan Kölcsey 1826-ban. Azt valószínűleg nem gondolta volna, hogy majd’ kétszáz év alatt a helyzet csak annyit változik, hogy az ökröket egy külvárosi ló váltja fel.
A köztudatból mégsem tűnt el teljesen a domb jelentősége. 1935-ben, amikor létrehozták a XIV. kerületet, egy lelkes helytörténész a Zugló név helyett a Királyhegyváros elnevezést javasolta (noha a domb mindig is a X. kerülethez, Kőbányához tartozott).
Hogy lesz ebből nemzeti emlékhely?
Most bizonyára megtörténik a régi hiányosság pótlása, mert a nemzeti emlékhelyek esetében a törvény előírja, hogy ezeket egységes arculatú, magyar és angol nyelvű táblával kell megjelölni, és a helyszínt alkalmassá kell tenni megemlékezések tartására. A jogszabály azonban arról is rendelkezik, hogy a védelem kiterjed a helyszín „méltóságának megőrzésére”.
Csakhogy a méltóság megőrzésével itt gondok lesznek. A Királydomb méltósága már a 20. század során súlyosan csorbult, és ezt nem is lehet jóvátenni. De nem kéne tovább rontani a helyzeten.
A város növekedése az évszázadokig rétként használt területet a 20. század elején érte el, amikor a Váltó utcától nyugatra eső területet felparcellázták, és új utcák nyitását tervezgették a domb körül is. A parcellázás a két háború közötti időszakban kiterjedt a Királydomb nyugati felére, ahol létrejött a Nagyicce utca, és az 1944-es légi felvételen már frissen épült kertes házakat látunk a környéken. A korábban kimért telkek az 1970-es évek közepére nagyrészt beépültek, a dombot ezzel kíméletlenül félbevágták – de a folyamat ezen a ponton megakadt.
A szélső házsorral párhuzamos, 42717-es helyrajzi számú, hosszú parcella Rákos-patak felé eső végében létrejött még valamilyen kert vagy telepszerűség az 1980-as években, és a rendszerváltás után bonyolult tulajdoni helyzet alakult ki: az osztatlan közös tulajdonú telek körülbelül nyolcada 1990-ben a Pásztor, fele a Klöczl családé lett, a maradék pedig a kőbányai önkormányzaté maradt. A magántulajdonosokat végül 2016-ban kivásárolta az önkormányzat. Az egykori használatra már csak a két domblábi telekrész bolygatott állapota meg egy hiányos kerítés emlékeztet, mivel az építményeket azóta lebontották.
Ha megnézzük a X. kerület által 2014-ben elfogadott szabályozási tervet, a száz évvel ezelőtti vízió köszön vissza: a cél a félbeszakadó utcák meghosszabbítása és újak kimérése, valamint az egész terület beépítése családi házakkal egy háromszög alakú kisebb park kivételével. Az említett parcellát a terv nyolc kisebb telekre osztotta volna fel.
Ezt a tervet írná felül a nemzeti emlékhellyé nyilvánítás, de nem nagyon: az emlékhely ugyanis kizárólag a 0,88 hektár területű 42717-es telekből állna. Hogy ez a valóságban mit jelent, jobban megérthető a hozzávetőleges telekhatárt terület a légi fotójára berajzolva:
Ránézésre is nyilvánvaló, hogy e keskeny telek nemzeti emlékhellyé nyilvánításával nem biztosítható a Rákosmező megmaradt részének megóvása a beépítéstől, és nem garantálható az sem, hogy emlékhely méltó legyen a helyszín történelmi jelentőségéhez. A száz éve napirenden lévő parcellázási tervek ugyanis nem kerülnek le az asztalról.
A Magyar Patrióták Közössége sem teljesen elégedett az emlékhely lehatárolásával, de Hetzmann Róbert elnök azt mondja, reményeik szerint ez „csak az első lépés abban a folyamatban, hogy a rákosmezei országgyűlések színhelyét visszaemeljük a köztudatba”. A szomszédos ingatlanok bevonása olyan mértékben lelassította volna az egyeztetéseket, hogy esélye sem lett volna, hogy az Országgyűlés még az idén elfogadja a törvényt, de „a Királydomb emlékhellyé válásában elérkezünk ahhoz az mérföldkőhöz, ahonnan ez az ügy már visszafordíthatatlan.” A szervezet tovább fog lobbizni azért a kőbányai önkormányzatnál és a kormánynál, hogy az emlékhely területét kiterjesszék.
Maradjon mező
Ha szélesebb összefüggéseiben nézzük a környéket, azt látjuk, hogy a Felsőrákosnak nevezett terület különös zárvány Budapest közepén. Míg a Rákos-patak mentének alsó szakasza, vagyis a mai XIV. kerület (ami szintén a történelmi Rákosmező része lehetett), mára szinte teljesen beépült, és a XVII. kerületi részen is csak egy keskenyebb zöld sáv maradt szabadon, a Kőbányához tartozó Felsőrákoson meglepően nagy területen megmaradhatott a természeti táj.
A Városligetnél vagy akár a Margitszigetnél nagyságrendekkel nagyobb Felsőrákos Pest igazi zöld tüdeje, amely szinte véletlenül őrződött meg. Pestet már Széchenyi és Táncsics Mihály is szerette volna egy összefüggő zöld gyűrűvel körülvenni, de a városfejlődés rendre felfalta azokat a területeket, amelyek erre alkalmasak lettek volna. A Fővárosi Közmunkatanács 1897-ben Törökőr, a Ligettelki és a Fehérúti dűlő, valamint a felsőrákosi rétek szabályozásával akart legalább egy negyedkörnyi zöldgyűrűt létrehozni, de ebből sem lett semmi, pedig Budapest élhetősége szempontjából sokat számított volna. Végül napjainkra csak a területileg összezsugorodott, de még mindig egész jelentős Felsőrákos maradt meg, elhanyagolt környezeti állapotban, ezernyi problémával terhelve, de beépítetlenül.
2014-ben a fővárosi önkormányzat végre létrehozta a Felsőrákosi-rétek Természetvédelmi Terület nevű 162 hektáros védett területet, ami a Tarlós-korszak talán legjelentősebb zöld hagyatéka. Az itt található ex lege, vagyis a törvény erejénél fogva védett lápokkal együtt a védett terület nagysága 200 hektár – a budai hegyek után a második legnagyobb összefüggő zöldterület Budapesten.
Csakhogy a természetvédelmi terület, amelynek jövője úgy-ahogy biztosított, nem ér el a Királydombig. 2014-ben ugyanis jóval szűkebben vonták meg a határait, mint amire lehetőség lett volna, és a legjelentősebb kimaradt terület pont a Rákos-patak, a Dorogi utca és egy nagyobb magánerdő által határolt rész, ami történetesen azonos a Királydombbal és a környező mezőkkel. (2019-ben egy újabb apró, 1,6 hektáros területet védelem alá vontak Felsőrákosi-tó néven.)
Érthető, hogy a főváros településszerkezeti tervében és a szabályozási tervekben is évtizedek óta beépítésre szánt, lakóterületnek kijelölt zónát nem helyezték védelem alá, mivel a telkek kisebb része magántulajdonban van, és a tulajdonosok jogosan hivatkozhatnának értékcsökkenésre.
Valószínűleg nem sokan mondanák meg, hogy ez a békés táj Budapest közepén található:
Csakhogy ez a terület a történelmi Rákosmező utolsó egybefüggő, megmaradt darabja, ahol még magunk elé tudjuk képzelni, ahogy az ország nemesei összegyűlnek és megtárgyalják, hogyan lehetne védekezni a fenyegető oszmán támadások ellen. Hogy a Hunyadi Jánosra bízzák az ország kormányzását, vagy elhatározzák, hogy Magyarországnak függetlennek lennie az idegen uralkodóházaktól, és az országot nemzeti királynak kell vezetnie.
Ide tényleg nem kell családi házakat építeni.
A Királydomb csak abban a tájban értelmezhető, amelyből egykor kiemelkedett, nem körülépített parcellaként. Ha már a 20. század elején nem sikerült gátat szabni a telekspekulációs mohóságnak, akkor most kellene megvédeni a terület maradékát. A megoldás kézenfekvő: a Felsőrákosi-rétek Természetvédelmi Terület és a lakóházak közötti egész szabad területet kell nemzeti emlékhellyé nyilvánítani, és mezőként megőrizni, természetesen a megemlékezések tartására alkalmas helyszínnel és az emlékhely történelmi jelentőségét elmagyarázó táblával ellátva. Ennek az a járulékos ökológiai haszna is meglenne, hogy Felsőrákoson az eddig tervezettnél egészségesebb nagyságú összefüggő zöldterület maradhatna meg. Való igaz, hogy ez már – a mostani intézkedéssel ellentétben – pénzbe is kerülne, mivel megnyugtatóan csak a magánkézben lévő földek kisajátítása oldaná meg a helyzetet. De ha tényleg fontos még a hely, ahol körülbelül harmincöt középkori országgyűlést tartottak, akkor megúszós megoldás helyett tényleges intézkedésre van szükség.
Nyitókép: a nemzeti emlékhelynek szánt terület a kőbányai kertváros szélén. Fotó: Válasz Online/Zsuppán András
