Ő nem Greta Thunberg: David Attenborough utolsó könyve és filmje is reményt ad
Olyanok vagyunk, mint az éjszakai műszak tagjai a csernobili erőműben, miközben a bolygó egészén zajlik a láncreakcióhoz hasonló, kontrollvesztett folyamat. Az élővilág nagyszerűségét akarta megörökíteni, de katasztrofális mértékű pusztulásának lett szemtanúja hosszú élete során a világ leghíresebb természetfilmese, aki most búcsút vesz közönségétől. Üzenete mégsem keserűen pesszimista: létezhet olyan egyensúlyi állapot, amiben az ember együtt él a fennmaradását biztosító természettel. Anélkül, hogy a végletekig kizsigerelné és tönkretenné. David Attenborough azt azonban nem ígéri, hogy könnyű lesz odajutni.
Ilyenek szeretnénk lenni 94 évesen. Olyanok, akiket szenvedélyesen foglalkoztat például a fenntartható tengerihal-tenyésztés problémája. Akik azon gondolkodnak, hogy az igazán innovatív halfarmok nemcsak mentesek az antibiotikumoktól és kevésbé zsúfoltak, de előnyeik közé tartozik, hogy többszintesek, ugyanis „a hatalmas haltartók alá függesztett ketrecekben tenyésztett, a folyamatosan hulló szerves anyagokat fogyasztó tengerisünök és tengeriuborkák keleten igen kedvelt csemegének számítanak. A telepek körül kötelekre telepített ehető kagylók tenyésznek, és hosszan lóg le róluk az ehető tengeri növények sokasága.”
Szinte halljuk olvasás közben a hangot, amelyet azóta hallunk a tévéből, amióta a világon vagyunk: David Attenborough hangját. Ez a hang olyan örök, mint az évszakok körforgása, mindig volt, és természetesnek tartjuk, hogy mindig lesz. Bár előfordul, hogy évtizedekig nem figyelünk rá, más dolgokkal foglalkozunk, nem nézünk Attenborough-filmet – de David Attenborough ettől még van, megbízhatóan és nagyszerűen, örökkévalóan. A britek azt szokták mondani rá, hogy „nemzeti kincs”. De még itt, Kelet-Európában is az ő természetfilmjein keresztül ismertük meg az élővilág csodáit, és biztos vagyok benne, hogy a jobb fej biológiatanárok Paraguayban a vakáció kezdete előtti utolsó órákon Attenborough-filmeket vetítenek a diákjaiknak.
A „nemzeti kincs” jelzőt rajta kívül a királynőre szokták még alkalmazni, aki szintén 94 éves, és nyilvános szereplésük is majdnem egy időben kezdődött: alig két évvel az első tévében is látható westminsteri koronázás után, 1954-ben utazott el a fiatal David Attenborough Sierra Leonéba a Zoo Quest nevű állatkerti állatokat bemutató műsor producereként. Úgy volt, hogy a képernyőn Jack Lester, a londoni állatkert hüllőházának kurátora szerepel majd, de nem sokkal azután, hogy a stáb visszatért Afrikából, Lester megbetegedett, és az első epizód felvétele után kórházba került. Valakinek be kellett ugrania a helyére. Ez a valaki Attenborough lett, aki 1954. december 21-én először bukkant fel a tévéképernyőkön. A többi – ahogy mondani szokás – történelem.
De bármennyire is furcsa elképzelni egy Attenborough nélküli világot, ez sajnos néhány éven belül elkerülhetetlenül bekövetkezik.
Eljött a búcsúzás pillanata, utolsó filmmel és utolsó könyvvel. Mindkettő ugyanazt a címet kapta: Egy élet a bolygónkon.
A másfél órás film a Netflixen látható október eleje óta, a könyv pedig magyar fordításban most jelent meg a Park Kiadónál, kevesebb mint két hónappal a nemzetközi megjelenés után. Két médium, de alapvetően ugyanaz a tartalom, bár a könyvben Attenborough részletesebben és mélyebben fejti ki a mondanivalóját. Az Egy élet a bolygónkon egyszerre önéletrajz, tanúságtétel és egy élet tanulságát összegző üzenet a nagyszerű idős embertől, aki szellemi képességei tökéletes birtokában van, és maga választotta meg a módját, hogy méltósággal elbúcsúzzon a nézőitől egy hosszú és kivételesen szerencsés pályafutás legvégén. David Attenborough ebben is hasonlít a királynőre: 66 év alatt soha nem követett el nyilvánosan hibát vagy ballépést. Tud mondani bárki egy Attenborough-botrányt? Na, ugye.
A tanúságtétel arról a korszakváltásról szól, amit a 20. század második fele jelentett. 2020-ból visszanézve 1954, amikor Attenborough az első filmjét leforgatta, teljesen más világ volt. Még létezett a Brit Birodalom, amelynek Sierra Leone a gyarmata volt, egy dzsungellel borított, messzi terület kevesebb mint kétmillió lakossal, és szinte érintetlen természeti környezettel. A légi közlekedés nem volt elég fejlett ahhoz, hogy éjszakai járatok repüljenek Nyugat-Afrikába, ezért a BBC stábja az odaúton Casablancában töltötte az éjszakát, ami akkoriban félig európaiak lakta nagyvilági kikötőváros volt Francia-Marokkóban. Az expedíció célja az volt, hogy ritka állatokat gyűjtsenek a vadonból a londoni állatkert számára, mindenekelőtt a semmilyen állatkertben nem látható fehérnyakú gólyalábvarjúból szerettek volna begyűjteni egy példányt. (Ma már az állatkertészet etikája ezt nem engedné meg.) Jack Lester trópusi betegségét nem tudta gyógyítani az orvostudomány, abba két évvel később, 47 évesen belehalt.
Ha elképzeljük ezt a világot, amelyben televíziózni kezdett, rájövünk, hogy David Attenborough tényleg a velünk élő történelem. Rengeteg utazása során olyannak látta a Földet és az élővilágot, amilyennek mi már nem nagyon láthatjuk: szemtanúja volt a hatalmas változásnak, amelynek során az évezredek óta lényegében változatlan természeti környezet radikálisan átalakult, fragmentálódott és az ember igényeit kiszolgálva tönkrement. A folyamat Attenborough kamerája előtt játszódott le, de valójában már bőven zajlott, amikor az első filmjeit elkészítette.
„Ha visszagondolok korai filmjeimre, rájövök: habár úgy éreztem, hogy egy vad, romlatlan és őseredeti világban járok, az már akkor sem volt más, mint illúzió. Az erdők, sík vidékek és tengerek kiüresedése már megkezdődött” – állapítja meg.
Ő maga a jelenségre 1978-ban lett figyelmes, amikor talán leghíresebb sorozatát forgatta Élet a Földön címmel. Egyre nehezebb volt bizonyos emblematikus fajokat a vadonban megtalálni. A főemlősöket bemutató epizódhoz Ruandába kellett elmennie, ahol egy vulkán megközelíthetetlen hegyoldalán élt az utolsó kis csapat hegyi gorilla a híres amerikai biológus, Dian Fossey védnöksége alatt. Már csak 300 példány maradt, és azokat is fegyveres vadőrök vigyázták. (Az utazás tévétörténelmet írt, mert Attenborough véletlenül közvetlen közelről találkozott egy nősténygorillával. Ahelyett, hogy az előre eltervezett szöveget mondta volna el a szembefordítható hüvelykujj evolúciós jelentőségéről, arról kezdett beszélni, hogy nincs még egy állat a világon, amely ennyire hasonló lenne az emberhez, és igazán csak abban különbözik, hogy nem erőszakos és agresszív.) A kékbálnát, a Föld legnagyobb élőlényét egyáltalán nem sikerült bemutatni: az intenzív bálnavadászat miatt annyira megfogyatkozott a számuk, hogy reménytelen vállalkozásnak tűnt keresgélni őket az óceánban.
Habár azóta a célzott védelemnek köszönhetően a kékbálnák helyzete jelentősen, a gorilláké valamelyest javult, a nagy folyamat ezzel éppen ellentétes: az eltelt évtizedekben az élővilág és a biodiverzitás rohamos csökkenése következett be. Katasztrofális, felfoghatatlan nagyságrendű változás, amelyet Attenborough három számmal érzékeltet. Körülbelül évtizedenként közli az adatokat. A két szélső érték, a pályafutása kezdetén és végén lévő, így fest:
1954
A Föld népessége: 2,7 milliárd
A légkör széndioxid-tartalma: 310 milliomodrész
Érintetlen területek aránya: 64%
2020
A Föld népessége: 7,8 milliárd
A légkör széndioxid-tartalma: 415 milliomodrész
Érintetlen területek aránya: 35%
A földi élővilág történetében öt tömeges kihalási esemény történt, vagyis olyan katasztrofális összeomlás, amikor a fajok jelentős része viszonylag rövid idő alatt kipusztult. A holocén korszakából az antropocénbe történő átlépés, vagyis az a korszakváltás, aminek jelenleg is a tanúi és alakítói vagyunk, a hatodik, és a dinoszauruszokat elpusztító meteortól eltekintve mind közül a leggyorsabb.
Attenborough, aki egész életében a természet szépségeit mutatta meg nekünk, élete végére az ökológiai összeomlás Greta Thunberghez hasonló prófétája lett, aki a falra írt végzetre figyelmezteti az tragédia felé vágtató emberiséget?
Igen és nem.
Igen, mert az ismert tényekből levonja az egyetlen következtetést, amit le lehet vonni, ha nem hazudunk magunknak. Fenntarthatatlan, ami történik, és mivel fenntarthatatlan, a következő két-három generáció életében civilizációs összeomláshoz vezet. A Csernobil melletti Pripjaty városából indul el, arról a helyről, amelynél nincs erősebb szimbóluma a tragédiába torkolló modernitásnak, mert megmutatja, mivel jár, ha az emberiség olyan erőket szabadít el, amelyeket képtelen uralni.
Attenborough idézi Johan Rockström és Will Steffen elméletét a bolygó tűrőképességéről: ők az élővilág rendszerébe behuzalozott kritikus küszöböket azonosítottak. A kilenc planetáris határérték közül négyet már átléptünk: a klímaváltozás, a talajjavító szerek használata, az élőhelypusztulás és a biodiverzitás csökkenése egyaránt túl van a kritikus mértéken. Olyanok vagyunk, mint az éjszakai műszak tagjai a csernobili erőműben, miközben a bolygó egészén zajlik a láncreakcióhoz hasonló, kontrollvesztett folyamat.
És mégis: David Attenborough 94 évesen is az az ember, akit reménnyel töltenek el a korszerű tengerihal-tenyésztési eljárások. A fenntartható akvakultúra azért lényeges, mert a tengerek túlhalászatának egyik megoldása lehet, ugyanis az asztalra kerülő tengeri halak fele már ma is tenyésztésből származik. Ha megtanuljuk a környezetet kevésbé károsító módon tenyészteni a halakat, akkor biztosítható a növekvő emberiség halellátása anélkül, hogy tönkretennénk az óceánok élővilágát. És persze az sem utolsó szempont, hogy nem kell lemondani a halhúsról, ami egészséges és finom.
A 21. századi ökológiai mozgalmaknak két alapvető hibája van: a Greta Thunberg által megtestesített, apokaliptikus és hisztérikus alapállás és egy monomániás, minden más tényezőt kizáró fókuszálás a klímaváltozás problémájára. Természetesen az éghajlatváltozás elleni harc és a megújuló energiákra való átállás az egyik legsürgetőbb feladat, ha el akarjuk kerülni a katasztrófát, de Attenborough rávilágít, hogy ez nem lehet az egyetlen cél. A fenntarthatóság sokkal összetettebb kérdés, és legalább ennyire fontos részét képezi a föld túlhasználatának korlátozása, vagy éppen a mezőgazdaság új alapokra helyezése.
A nagy kérdés: hogyan engedhetnénk át az óceánok és a földfelszín jelentős részét a természetnek, hogy csak akkora részt foglaljunk el, amire ténylegesen szükségünk van a civilizációnk fenntartásához? Ahelyett, hogy mindent felélnénk magunk körül, ahogy most tesszük.
A koncepciót a halászati tilalmi övezetek példájával lehet legjobban érzékeltetni: paradox módon középtávon a halászok számára semmi nem kedvezőbb annál, mintha a tenger egy kiterjedt részén megtiltják a halászatot. A mexikói Cabo Pulmo térségében az 1990-es évekre a modern túlhalászat katasztrofális mértékben csökkentette a kifogható halak számát. Az ökológusok javaslatára egy 700 hektáros partközeli területet védett zónává nyilvánítottak, ami kezdetben tovább nehezítette a halászközösségek életét, sőt olyan krízisbe kerültek, hogy állami élelmiszersegélyre szorultak. Idővel azonban a védett területen regenerálódott az élővilág, és a halállomány annyira megnövekedett, hogy már a zóna körüli vizekben is nőni kezdett a legálisan kifogható halak száma. Mára a Cabo Pulmo-i halászok több halat fognak, mint bármikor, de nem tudják többé kipusztítani a megélhetési forrásukat, mert az a tilalmi övezet biztos menedékéből folyamatosan regenerálódik – sőt a búvárkodás révén még a turizmusból is bevételhez jutnak.
Ez a folyamatos növekedés pusztító hajszolása helyett a természettel összhangban lévő, egyensúlyi állapotra törekvő emberi létezés ideálja.
Attenborough nem vált a lemondás, az önsanyargatás, a zöldpuritanizmus prófétájává, pontosan tudja, hogy az ökológiai gondolat csak akkor lehet vonzó az emberek számára, ha a mostaninál jobb, tisztább és gazdagabb jövőt ígér, nem kényelmetlenebbet és sivárabbat. Végső soron fiatalkora optimizmusát megőrizve bízik abban, hogy a technológiai haladás és az ökológiai gondolkodás együttesen képes lehet egy olyan jobb világ megteremtésére, amelyben nem kell feladni az eddig elért vívmányokat, de a láncreakciót meg lehet állítani.
Ez a látomás a búcsúüzenet a hosszú pálya végén: Attenborough szavaival élve a világ visszavadítása. Egy olyan vad élettel teli bolygó, amely azonban az emberiség által korszerű eszközökkel gondozott és egyensúlyban tartott. Amely képes eltartani a hatalmas népességet: ez várhatóan a 22. század elején, 11 milliárdos számmal fogja elérni a természetes maximumát, ahonnan az emberiség lélekszáma nem növekszik tovább, vagy akár csökkenésnek is indul, ahogy a demográfiai átmenet ötödik szakaszába átlépve ma már a fejlett világ több országában történik (és ami persze újabb problémákat vet fel).
Attenborough azt szeretné, ha a könyvét letéve úgy éreznénk: mindez nem lehetetlen. Hatalmas kihívás, de olyan, amelynek megoldására az emberiség képes, mert birtokában van a szükséges tudásnak, szervezési képességeknek és jövőbelátásnak. Legfeljebb az elszántságnak nem kellő mértékben. És bár az idő szorít, még nem léptük át a pontot, ahonnan nincs visszaút.
Nyitókép: David Attenborough az elhagyatott pripjatyi hajóállomáson. Forrás: Netflix
