Titkosították a kórházi halálozási adatokat – mutatjuk, mi van a brutális számok hátterében
Magyarországon azért is olyan magasak a halálozási adatok, mert nagyon kevés a nővér, ami – különösen az intenzív terápiás osztályokon – akár háromszorosára is növelheti a veszteséget. A múlt héten egymás után dőlt meg a koronavírussal kapcsolatos napi halálozási rekord, az egészségügyi kormányzat pedig megtiltotta egy orvosi webes szeminárium résztvevői számára, hogy a kórházak intenzív osztályainak halálozási mutatóiról és a nővérek számáról egymást képzési céllal tájékoztassák. Miért titkolóznak? Lehet valóságalapja egy orvosi blognak név nélkül interjút adó professzor ijesztő számainak? A briteknél a második hullámban lakosságarányosan miért kevesebb a haláleset, mint nálunk? Mivel magyarországi orvosok névvel, arccal nem nyilatkozhatnak, Leiner Tamás főorvossal (North West Anglia NHS Foundation Trust) és Szakmány Tamás professzorral (Cardiff University), a webinárium előadóival beszélgettünk életmentő adatokról, az orvosoknál is fontosabb nővérekről és arról, mit tanulhatunk a brit egészségügy talpra állásából, miután az első hullám eleje úgy söpört végig rajta, mint egy cunami.
– Mielőtt belevágnánk a témába, kínálkozik a kérdés: miért vannak önök Angliában? A bajban nem itthon lenne a helyük?
Leiner Tamás: Jelenleg Magyarországon vagyok, két éve ugyanis családi okokból hazaköltöztünk, és azóta két hetet kint dolgozom, három hétig pedig itthon vagyok. Szeptember óta azonban mindkét országban olyan karanténszabályokat hoztak, amik meggátolják ezt az életformát.
– Kérték a segítségét magyarországi kollégái?
Leiner: Nem, mert itthon nem intenzívterápiás szakorvosokból, hanem nővérekből van hiány.
Szakmány Tamás: Engem néhány kolléga kérdezett az orvosi szakmai kérdésekről, de senki sem akart arról beszélni, mit csinálnak a nővérek.
– Miért baj ez?
Szakmány: Mert jelenleg az ápolók létszáma határozza meg, milyen színvonalú ellátást tudunk nyújtani. Most látszik igazán, mennyire fontos a nővérek munkája.
Leiner: Számunkra is ez a leglényegesebb tapasztalat.
– Mielőtt kiveséznénk ennek okait, helyezzenek egy kicsit képbe bennünket. Hogyan képzeljük el azokat az intézményeket, ahol gyógyítanak?
Leiner: Huntingtonban dolgozom, ez két nagyobb város, Cambridge és Peterborough között fekszik. John Major konzervatív miniszterelnök álma volt ez a 120-140 ezer ember ellátásáért felelő kórház. Háromszázharminc ágyunk van, de ez nem vethető össze a hazai hasonló méretű kórházakkal, mert nagyon sok az egynapos sebészeti ellátás, összesen 12 műtőben dolgozunk. Még a viszonylag nagy műtéteknél is, amelyeknél otthon öt-hat napot bent tölt a beteg, itt reggel bejön és délután hazamehet. Az intenzív osztályunk tízágyas, ez nagyjából egy átlagos magyarországi osztálynak felel meg.
– Nyilván anyagi okai voltak, hogy elment Magyarországról.
Leiner: Nem. Az aneszteziológusok nem keresnek Magyarországon jelentősen rosszabbul, mint ahogy én keresek kint. Viszont el kell ismerni, jóval többet dolgoznak.
Szakmány: Én tanulni akartam. 2004 májusában beléptünk az Európai Unióba és augusztusban én már Liverpoolban voltam. Ahogy nagyon sokan, eredetileg én is csak egy-két évre szerettem volna maradni, mert láttam az Angliából visszatérő orvosokon, milyen friss szemlélettel, nagy szakmai tudással rendelkeznek.
– Azért 16 év alatt már eleget tanulhatott. Miért nem tért haza?
Szakmány: Magyarországon fizetés nélküli szabadságon voltam, és néhány évvel az érkezésem után leépítés volt az otthoni egyetemen. Kaptam egy jelzést, ha nem térek haza, akkor megszűnik az állásom. Éppen az angliai szakképzésem közepén jártam, maradtam, és már nem is kerestem a hazautat.
– Miért szüntették meg az állását, amikor ez egy hiányszakma, és senkit sem találtak a helyére?
Leiner: Ez egy állandó játék volt, folyamatosan szüntettek meg állásokat, mert újabb és újabb megszorítások voltak az egészségügyben.
Szakmány: Amikor elmentem az egyetemi klinikáról, tudtam jól, hogy ez bekövetkezhet. Az üresen levő állásokat megszüntették, majd emberhiányra hivatkozva újakat kreáltak. Miután 2008-ban kaptam egy állandó konzultánsi állást Walesben, évekig két intenzív osztályt is vezettem, végül öt éven keresztül az összes walesi intenzív terápiás részleget összefogó szakmai vezető voltam egészen a járvány első hullámának végéig. Azóta kicsit könnyebb az életem, többet kutatok, közben pedig professzori címet szereztem, de van elég dolgunk így is: kórházunk a harmadik legnagyobb Walesben, 24 intenzív ágyunk van.
Leiner: Az én kimenetem inkább személyes okokkal függ össze. Az orvosi egyetem mellett a Corvinust is elvégeztem, ezért megbíztak a Pécsi Tudományegyetemen az aneszteziológiai intézet gazdasági vezetésével. 2008 után elkezdődtek a kórházi megszorítások, a helyzet 2011-12-ben volt a legnehezebb. Megszabták például, milyen gyógyszereket használhatunk, és olyan kompromisszumokra kényszerítették a klinikát, amelyeknek nehéz volt megfelelni.
– Miért baj az, hogy előírták, milyen gyógyszert kell adni? Mindenütt a világon, Angliában is korlátozzák az orvosokat.
Leiner: Hasonló korlátokkal nem találkoztam.
Előírták, milyen gyógyszert használhatunk a fájdalomcsillapító terápia során, pedig tudtuk, hogy az előírtnál van jobb készítmény is.
Az altatásnál ugyanilyen visszalépés történt, csak indokolt esetben adhattuk azokat a szereket, amelyektől stabilabb lesz a beteg állapota a műtét alatt.
–A beteg fájdalmán, műtét utáni hányingerén spórolnak?
Leiner: Ha azt kérdezi, illúzió-e azt gondolni, hogy kevesebb pénzből, kevéssé korszerű gyógyszerekkel, altatószerekkel ugyanolyan minőségű ellátást lehet nyújtani, akkor az a válaszom: igen, ez illúzió. Én voltam a gazdasági vezető, az egyik oldalon a kollégák mondták, hogy ez így nem mehet tovább, másik oldalon pedig azt kérdezték: miért vagyunk még mindig veszteségesek, miért vannak kifizetetlen számláink.
– Felőrlődött a konfliktusok miatt.
Leiner: Igen, és volt bennem kalandvágy is…
– Azóta javult itthon a helyzet?
Leiner: Anyagi értelemben igen, minőségileg azonban nem lehet tudni, mert Magyarországon ezt nem méri senki. Az államnak fogalma sincs arról, mit kap a pénzéért.
– Az az érzésem, hogy ez a mostani epizód sem csalogatja önöket haza. Segíteni szerettek volna az itthoni kollégáknak, átadni a kinti tapasztalatokat: kitalálták, hogy a Transzlációs Medicina Alapítvány tanácskozásán mutassák be a résztvevők a saját kórházuk adatait. Aztán ezt felülről letiltották.
Szakmány: Szomorúan hallottam, mi történt. Az Egyesült Királyságban sokkal nyíltabb a kommunikáció. Az első hullám idején például a kórházam a BBC-vel több dokumentumfilmet is forgatott az intenzív osztály működéséről.
– Beléphettek az operatőrök az intenzív osztályra?
Szakmány: Nem, mi vettük fel azt a 160 órányi anyagot, amelyből a BBC összevágta a filmeket.
– Nem zavarta ez a munkájukat?
Szakmány: Nem zavarta, sőt csaknem terápiás jelentősége volt számunkra, mert megmutathattuk, mit csinálunk, mit gondolunk a járványról.
Leiner: A filmek mindannyiunk munkájára hatással voltak, mert ezekből ismerte meg az Egyesült Királyság az intenzívesek járvány alatti munkáját.
– Az Egyesült Királyságban óriási területi különbségek vannak a fertőzöttek számában. Mi a helyzet jelenleg az önök kórházaiban?
Leiner: Nálunk viszonylag csend van, talán egy koronavírusos beteg fekszik az intenzív osztályunkon, a programozott műtétek is zajlanak, nem álltunk le.
Szakmány: Wales talán az egyetlen hely, ahol még mindig nem csökkennek az esetszámok, nagy nyomás alatt állunk, 22-23 intenzív ágyon tudunk dolgozni, és a felén koronavírusos betegeket látunk el. Nálunk állnak a nem életmentő műtétek, mert a nővéreknek a járvány miatt megbetegedőkkel kell foglalkozniuk. Persze ez a terhelés semmi ahhoz képest, amit márciusban, áprilisban megéltünk.
Leiner: Magyarországon szeptemberig nem is volt járvány. Az első hullámot kormányzati intézkedésekkel elfojtották, nagyon helyesen. Az orvosok nagyobb része őszig nem is találkozott fertőzöttel. Pontosan ezért gondolkodtunk azon, hogy át kellene adni a tapasztalatainkat. Ha az angol rendszer így megroppant a vírus hatására, mi történik majd a magyarral? Ha nem készülünk fel, itt kő kövön nem marad. A koronavírus nem csak azért nehéz, mert rengeteg a beteg. Nincsenek még valóban hatásos eszközeink a kezelésére.
– Itthon az orvosok nem beszélhetnek, megjelent viszont Novák Hunor orvos oldalán egy névtelenséget kérő professzorral készült interjú. „Van, ahol egy covidosos beteget sem tudtak levenni a lélegezetőgépről, a halálozás eddig százszázalékos. Sajnos a legjobb adat, amiről én tudok, hogy 78 százalékos a mortalitás, azaz a covid miatt invazíven lélegeztetett betegeknek csak 22 százaléka éli túl. Az adatokat egyetemi és megyei nagy kórházakból kaptam. Fontos azonban megjegyezni, hogy ezek nem reprezentatívak, ebből nem általánosíthatunk az egész országra.” Lehet ennek valóságalapja?
Szakmány: Én ugyan már régen nem dolgozom a magyar egészségügyben, de a kapcsolataim megmaradtak. Ismerem a körülményeket, amelyek között a hazai kollégák dolgoznak. Sajnos elképzelhetőnek tartom, hogy ezek a számok igazak. Kérdés, miért ilyen rosszak az eredmények. Kínában, Lombardiában, amikor beütött a krach, hasonló számokat láttunk. Mégpedig azért, mert nem volt elég ápoló. A múlt héten a lombardiai Maurizio Cecconit választották meg az európai intenzív terápiás társaság elnökének, ő mesélte, hogy az első hónapban nekik is 60-70 százalékos halálozási adatuk volt. Miért? Mert túl sok betegük volt. Sajnálom az otthoni betegeket és kollégákat, rettenetes lehet ezt megélni.
– Az Egyesült Királyságban mekkora ez az érték?
Leiner: Rögtön megmondom, hiszen ezt minden héten megküldik nekünk. Az első hullámban az Egyesült Királyságban az invazív gépi lé-legeztettk körében a halálozás 47,6 százalék volt, szeptember elsejétől mostanáig 65 százalék.
Szakmány: Hatalmas különbség ahhoz képest, amit említett.
– A kollégáik hibáztak?
Szakmány: Az orvosok keveset tudnak hozzátenni a koronavírusos betegek gyógyulásához. A vírussal szemben elsősorban időt nyerünk a szervezet számára. Ha a szervezet jó állapotban van, akkor a gondos ápolás segítheti át a betegeket a nehéz időszakon.
Leiner: Jelenleg zajlik az intenzív terápiás szakmai szövetség európai kongresszusa, és rengeteg előadás szól arról, hogy egyik ország egészségügye sem tudott jól megbirkózni a járvánnyal. Nincsenek sikertörténetek, mindenki megszenvedi.
A munkánkat leginkább a tűzoltókéhoz hasonlítanám. Fontos, hogy mindig készenlétben álljanak, de néha napokig nincs tűzeset, máskor viszont akkora a terhelés, ami már a mentális és a fizikai korlátokat is súrolja.
A nyomás a munkánk része, szeretjük az adrenalint, de ez folyamatos, a kollégáim úgy érezhetik, hogy már hónapok óta tart, egyre nő és soha nem ér véget. Ezzel nagyon nehéz megküzdeni. Még akkor is, ha minden rendelkezésre áll, mert ez egy drága üzem. Ha egy intenzív osztályon semmi rendkívüli nem történik, az Egyesült Királyságban akkor is egy, másfél millió forintot költenek naponta minden egyes betegre. Innen indul a számláló.
Szakmány: Fontos, hogy nem az ágyszám a meghatározó, hanem a szakszemélyzet. Walesben a járvány előtt rendelkezésre állt megfelelő számú ápoló, ami azt jelenti, hogy minden egyes betegre egy szakképzett intenzív terápiás nővér jut.
Leiner: Folyamatosan, 0-24 órában. Ezt most is tudjátok tartani?
Szakmány: Éppen most állunk azon a ponton, hogy a nővérek nagy számú megbetegedése miatt ez kérdésessé vált. Nagy baj, mert azonnal romlani fognak a minőségi mutatóink.
– És itthon?
Leiner: Békeidőben sem tudtuk ezt biztosítani, próbáltunk arra törekedni, hogy legalább két betegre jusson egy nővér. Ám nemcsak nővérből van kevés otthon, hanem az őket segítőkből is. Nálunk külön ember rendeli meg a gyógyszereket, tölti fel a raktárakat, forgatja a betegeket, viszi be a már jobban levők ételét, de még arra is ügyelnek, hogy amikor pihenőideje van az ápolóknak, valaki mindig a helyükre álljon.
– Tehát van az egy beteg–egy szaknővér felosztás, és akikről most beszélnek, azokat ezen felül kell érteni?
Szakmány: Igen. Ha belenéz a BBC filmjébe, látja, hogy csak néhány beteg fekszik az intenzív osztályon, de körülöttük rengetegen forgolódnak.
Leiner: Magyarországon nincs ilyen tartalék. Még ide sem ért a járvány, már tudni lehetett, hogy emiatt nehezen fogunk vele megküzdeni. A továbbképzésünktől persze nem lesz több nővér, mégis segíthetünk a kollégáknak az új eredmények átadásában, mert ha valaki 60 órán keresztül áll egy héten a betegágy mellett, nincs ideje szakirodalmat olvasni.
– A második hullámban sokkal több a fertőzött, mégis úgy beszélnek róla, mintha ez lenne az enyhébb.
Leiner: Igen, 62 ezer ember halt meg eddig az Egyesült Királyságban és ebből 46 ezer az első hullámban. Kezdetben Angliában is alig voltak tesztek, és hat-hét napig kellett várni az eredményre. Hiányzott a védőruha, valóban háborús helyzet alakult ki, derült égből villámcsapásként ért mindenkit, ami történt. Szerencsére az otthoni kollégáknak több hónap felkészülési idejük volt. Mire a járvány Magyarországra ért, már meghozhattak számos intézkedést.
– Mégis 150-200 közötti ember halt meg naponta az elmúlt időszakban. Elképesztő adatok.
Leiner: Előre látható volt, hogy a második hullámban ilyen számok lesznek. Ez egy internacionalista és demokrata vírus, nem tesz különbséget a walesi herceg, a miniszterelnök és egy buszsofőr között, és a határokat sem tiszteli.
– A magyar számok még ennek ismeretében is drámaiak.
Szakmány: Igen, de ugyanezt a türelmetlenséget tapasztaljuk az itteni lakosság részéről is, amit a kérdéséből kiérzek: mintha azt várnák, tegyünk csodát, szüntessük meg a járványt, vagy legalábbis a betegséget, gyógyítsunk meg mindenkit. A járványt csak járványkezelési módszerekkel lehet csökkenteni, ha az emberek tömegesen megfertőződnek, akkor mi, orvosok kényszerpályára kerülünk.
Leiner: A vírus az elején úgy jött, mint egy cunami, semmit sem tudtunk róla. Annyi volt a beteg, hogy két közeli angliai kórházban konkrétan elfogyott az oxigén. Ne úgy képzelje, hogy kifogyott a csőből, de a műszakiak jelezték: több koronavírusos már nem kaphat belőle, mert nem bírja el a hálózat. Előfordult, hogy egy beteget mentőhelikopterrel kellett máshova szállítani, mert így maradhatott biztonságos az ellátás.
Szakmány: Az Egyesült Királyságban az első hullámban valóban magasabb volt az összhalálozási arány, mint a másodikban, de egymás módszereiből tanultuk meg, hogyan lehet csökkenteni.
Leiner: Az első hullám rossz a mutatóit az első négy hétben hozta össze az ország, utána éppen a nyílt adatkezelésnek köszönhetően tudtuk rendezni a sorokat. A saját számainkból tanultunk.
– Azokból, amik itthon nincsenek, vagy ha megpróbálják összegyűjteni, akkor titokban kell tartani őket.
Szakmány: Sajnálom, hogy így alakult. Az Egyesült Királyságban az adatok elemzésének segítségével sikerült elérni, hogy a halálozás az első hullámhoz képest országosan csaknem megfeleződött. Van azonban egy érdekes jelenség, és ezt nem szabad elfelejteni: a lélegeztetett betegek körében viszont megnőtt a veszteség.
– Imént mondták, hogy 48 százalékról 65-re. Durva. Mi az oka?
Szakmány: A kórházunkban az első hullámban sok fiatal került lélegeztetőgépre, azóta megtanultuk, hogyan lehet a betegek többségét e nélkül is meggyógyítani. Így most már inkább idősebb, sok alapbetegséggel küzdő betegek kerülnek hozzánk, akiknél ezek a módszerek nem működnek, ezért nagyobb a veszteség is. Egészen más ezért az intenzív osztályon és a kórházak többi részén dolgozók hangulata. Az intenzív osztályon nagyon nehéz ezt lelkileg és ilyen hosszú ideig megélni. Ha viszont kilépünk a nem annyira súlyos esetek közé, akkor azt látjuk, sokkal jobb a helyzet: a dexametazon nevű szteroid hat az oxigénterápiára szorulóknál, a betegek jelentős része gyorsabban gyógyul és hazatérnek az otthonaikba. Sokat tanultunk az elmúlt hónapokban.
– Egy intenzív osztály kemény világ, ott mindig sokan meghalnak. Mi teszi rendkívülivé a mostani helyzetet?
Leiner: Egy intenzív osztály akkor működik jól, ha 20-30 százalékos a halálozás, vagyis nagy arányban sikerül megmenteni a betegek életét. A járvány elején ez felment 50,1 százalékig, és mindenki úgy érezte, itt a világ vége. A halál a család számára tragédia, de számunkra is kudarc. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a koronavírus csak a betegek kis részénél okoz súlyos tüneteket és halálesetet is. Nagyon sok idős, alapbetegségekben szenvedő beteg meggyógyul, enyhe tünetekkel vagy azok nélkül átveszéli a fertőzést. Kilencven, százéves emberek is. Mi az egész interjú során csak a legnehezebb esetekről beszélünk. Ám ha ebben az idős életkorban, súlyos alapbetegségek mellett olyan súlyos állapotba kerülnek, hogy intenzív osztályos kezelést igényelnek, akkor szinte biztosan nem tudjuk megmenteni őket.
– Az elején nem tudták, melyik koronavírusos gyógyítható, és melyik nem, ezért mindenkin próbálkoztak, a második hullámra viszont kialakult egyfajta rutin? Az intenzív osztályra nem a legsúlyosabb esetek kerülnek, hanem azok a súlyosak, akiknél esély van a megmentésükre?
Leiner: Igen, nagyjából pontos a diagnózisa.
Szakmány: Sem az első hullámban, sem a második hullámban nem mondtunk nemet olyan betegre, akire a világjárvány előtt nem mondtunk volna nemet. Ha egyértelmű, hogy a kezelésünk nem befolyásolja a fertőzés kimenetelét, akkor nem vesszük fel az osztályra. Magyarországon viszont ezt nem lehet megtenni.
– Miért?
Leiner: Az életvégi döntéseknek az Egyesült Királyságban pontos és jól dokumentált szabályozása van, és az egészet társadalmi egyetértés övezi. Más a kulturális háttér, az olaszok és a lengyelek ebből a szempontból jobban hasonlítanak a magyarokhoz.
– Vagyis semmi értelme nem volt letiltani az adatokat és a nyilatkozatokat, mert a brit és a magyar számok nem vethetőek össze. Hiszen nálunk a reménytelennek ítélt eseteket is felveszik az intenzív osztályokra, és ha elveszítik őket, akkor ez rontja a statisztikát. Azaz egy 70 százalék körüli titkos számból nem következne semmi.
Leiner: Semmi.
– Akkor mégis mi értelme a titkolózásnak?
Szakmány: Ha igazak a névtelen professzor által említett értékek, akkor azok azért nagyon rossz számok. De így sem feltétlenül az angliai, walesi adatokkal kell egybevetni őket, hanem a többi magyar kórházéval. Jó, ha tudják, milyen az osztályuk, kórházuk teljesítménye, az ellátás minősége és feltételei, az ágyak, a nővérek, a lélegeztetőgépek száma a többi magyar intézményhez viszonyítva.
Enélkül az otthoni kollégák olyanok, mint egy pilóta, akinek jelzőfények nélkül kell megtalálnia a leszállópályát. Lehet, hogy szerencséje lesz, de azért az intenzívterápiában a szerencsefaktort érdemes minimalizálni.
Leiner: Az adatok arra jók, hogy egybevessük őket és lássuk, a nálunk sikeresnek hitt módszer tényleg működik-e, vagy mások más módon jobb eredményt érnek el.
– A magyarországi halálozás ezek szerint abból adódik, hogy az úgynevezett invazív gépi lélegeztetést erőltetik, és nem az ennek szelídebb, légzést támogató változatát? Azaz olyan betegeket is lélegeztetőgépre tesznek, akiknél eleve esélytelen a felépülés?
Szakmány: Nem tudjuk, ezért kellene ismerni az adatokat, hogy a szakma nyíltan megbeszélhesse, melyik betegcsoportnál melyik stratégia eredményesebb.
Leiner: Ha folyamatos kudarcélmény ér valakit, akár újságíró, akár tanár, akár nővér vagy orvos az illető, egy idő után képtelen lesz cselekedni. Az orvos nem csodatevő, megpróbál segíteni, de egy intenzív osztályon annyit tudunk tenni, hogy megpróbáljuk a legjobb tudásunk szerint átsegíteni a beteget a fertőzésen. Tudomásul kell vennünk: azok gyógyulnak meg, akikben van elég tartalék, amit a gyógyuláshoz mozgósíthatnak.
– Tartalékot nem tudnak nekik adni?
Szakmány: Sajnos nem, de érezzük, hogy ezt várnák tőlünk.
– Az a tény, hogy Magyarországon kevés nővér jut egy betegre, már önmagában meghatározza a gyógyulást kimenetelét. Csak a koronavírus miatt lett ennyire fontos egy nővér, vagy mindig is az volt?
Szakmány: Hadd világítsam meg egy példával. A felfekvéses sebek kimetszése a pályám elején rutinbeavatkozás volt a magyar intenzív osztályokon. Tizenhat éve vagyok az Egyesült Királyságban és egy kezemen meg tudom számolni, hány ilyen beavatkozást láttam azóta. Mindez rengeteg szenvedést okoz még a gyógyult betegeknek is, és arra vezethető vissza, hogy Angliában, Walesben elég nővér van arra, hogy a betegeket forgassa, és így elkerülje a felfekvések kialakulását. Otthon pedig sok helyen nincs.
– Jó, forgatja, eteti, kenegeti, de azért mégiscsak az orvos szava a döntő, nem?
Szakmány: Ha a nővéri munkát rendesen elvégzik, egy intenzív orvos 7-8 százalékot tud hozzátenni a beteg túléléséhez.
– Ha egy ápolóra átlagosan két és fél vagy annál több beteg jut, az három és félszeresére növeli a halálozási rizikót. Ha nálunk nővérhiány van, akkor a halálozási számainkat az durván ronthatja. Naná, hogy titkosítják őket.
Leiner: Nem kellene.
Ha folyamatos, nyílt kommunikációval elmagyaráznák az embereknek, mi és miért történt, nem lenne több találgatás, nőne a bizalom az egészségügy iránt.
A kórházban, ahol dolgozom, mindennap minden dolgozó kap egy emailt, amelyben még azt is közlik, hány beteg kapta el magában a kórházban a fertőzést. Az adatok titkolása azért is különös, mert minden egészségügynek gondot okozott a járvány, az Egyesült Államoktól Franciaországig.
– Miért ilyen sebezhetőek a világ legjobb rendszerei?
Leiner: Tévedés azt gondolni, hogy a vírus miatt omlott össze az egészségügy. A vírus csak felnagyította a már meglevő gondokat. Magyarországon sem most kezdődött a nővérek pályaelhagyása vagy az egészségügyi ellátás minőségéről szóló adatok hiánya. Anglia ezt a rendszert 25 éve építi.
Szakmány: Mindennap megnézem a magyarországi koronavírus-adatokat, de az átláthatóság hiánya miatt még az sem derül ki, a halálozások hány százaléka történt kórházon kívül vagy az intenzív osztályokon. Az Egyesült Királyságban tudjuk, hogy az első hullámban a halálozások hét százaléka történt intenzív osztályokon.
– Az mégis hogyan lehet? Hiszen minden az intenzívekről szólt.
Szakmány: Igen, ez egy érzelmileg túlfűtött terület, amit a média jól meg tudott ragadni. Mi ismerjük a számokat, de vajon az otthoni kollégák tudják, hogy szeptemberben, októberben, novemberben hogyan alakult ez az adat? Nem, pedig ebből tudnának tanulni.
– Mi történik, ha egyszer ennek vége lesz? Minden ugyanúgy megy tovább, vagy a vírus hatására átalakul az egészségügy?
Leiner: A koronavírus nemcsak kihívás, hanem lehetőség is arra, hogy kezdjünk el építkezni. A járvány megmutatta az egészségügy erősségeit és gyengeségeit, de ehhez két dolog kell: adat és őszinteség.
– Tavasszal az emberek tapssal köszöntötték az orvosokat, ez valahogy elfelejtettük. Hiányzik ez önöknek?
Szakmány: Az emberek túlreagálták a dolgot, de kétségkívül jól esett. Sokat számított, hogy ismeretlenek küldtek mikrohullámú sütőben megmelegíthető ebédet, vagy az iskolások képeslapokat készítettek nekünk, ez nagyon erős támasz volt lelkileg. Azóta azonban
nemhogy taps nincs, de a társadalom szemében mintha ellenségek lennénk, mert úgy érzik, nem találtunk megoldást a járványra, miattunk kell maszkot hordani, távolságot tartani, kezet mosni, és miattunk zártak be a pubok.
– Tapsoljunk újra?
Szakmány: Többet jelentene, ha betartanák az előírásokat, és az emberek megértenék, hogy könnyebb a gyógyulási az esélyt biztosítani, ha kevés a beteg. Vigyázzanak magukra, a kollégáink számára is ez a legnagyobb segítség.
Nyitókép: védőfelszerelést viselő orvosok a koronavírussal fertőzött betegek fogadására kialakított intenzív osztályon a Szent László Kórházban 2020. december 8-án. Fotó: MTI/Balogh Zoltán
