„Az utópista baloldaliság archetipikus példája” – baloldali nem az alapjövedelemre
Utópiák kergetése helyett a baloldal jobban járna, ha a meglévő jóléti szolgáltatások védelmének és fejlesztésének szentelné a figyelmét – írják vendégszerzőink. Schultz Nóra, a London School of Economics Politikaelmélet mesterképzés hallgatója és Végh Márton, a CEU Politikatudomány mesterképzés hallgatója az alapjövedelemről szóló, lapunk hasábjain kibontakozott vitához szól hozzá, vállaltan baloldali szemszögből.
Az alapjövedelem-vitában eddig megjelent baloldali vélemények visszafogott, inkább minimum, mint feltétel nélküli alapjövedelem-javaslatok mellett álltak ki, érveiket azonban nagyívű baloldali víziókat sejtetve mutatták be. Így Karácsony Gergely és Szabó Tímea egy kizsákmányolás nélküli, „élhető Magyarország” lehetőségét, Pogátsa Zoltán pedig a védelmező, „törődő” emberkép intézményesítését látja az alapjövedelem fő erényének.
Az alapjövedelem vagy a legszegényebbeket megcélzó minimáljövedelem valóban képes lehet egyes szociálpolitikai problémák kezelésére, a nyomorban élők helyzetének javítására. Azonban ha a baloldal rendszerkritikus, tehát a munka és a termelés életünket alapvetően befolyásoló struktúráinak megváltoztatására törekszik, akkor nem érdemes a piac működését és a fennálló tulajdonviszonyokat kevéssé befolyásoló alapjövedelemre politikai Szent Grálként tekintenie.
Hozzászólásunkban nem kívánjuk megkérdőjelezni a lakosságnak juttatott közvetlen pénztranszferek eseti indokoltságát, illetve a második Orbán-kormány által 3 hónapra csökkentett álláskeresési járadék újbóli meghosszabbítását. Ezek az intézkedések különösen megfontolandók a koronavírus-járvány és a kibontakozó gazdasági válság kontextusában. Szeretnénk azonban hangsúlyozni, hogy az alapjövedelem baloldali percepciója mind politikai-stratégiai, mind gazdasági szempontok alapján szerteágazóbb, mint azt a vitázó felek ezidáig bemutatták.
Amennyiben elfogadjuk, hogy Magyarország anyagi erőforrásai végesek, érdemes átgondolnunk, hogy az aktuális fogyasztást támogató keresleti oldalú szociálpolitikára, vagy a szegénység és egyenlőtlenségek újratermelődésének tartós felszámolására helyezzük a hangsúlyt.
Véleményünk szerint a radikálisnak tűnő alapjövedelem helyett valódi és hosszú távon is fenntartható változást a piaci erőviszonyok szabályozása, a hatékonyabb dolgozói érdekvédelem és az állami szolgáltatások magas színvonalú biztosítása garantálná.
Ennek további előnye az, hogy amíg számos javaslat az alapjövedelmet a politikailag befolyásos felső középosztály adójából finanszírozná, garantálva a politikai ellenállást, addig az univerzális állami szolgáltatásokból minden társadalmi csoport képes profitálni. Bár szükség van a többkulcsos jövedelemadó-rendszer újbóli bevezetésére, a jóléti intézkedések hosszú távú fenntarthatóságát csak a széles társadalmi támogatottság tudja garantálni.
A Pogátsa Zoltán által felidézett Modern Monetáris Elmélet (MME) átfogó kritikája sajnos meghaladja a jelenlegi írás kereteit, de érdemes leszögezni, hogy az még annak legelszántabb hívei szerint sem lenne alkalmazható a magyar viszonyokra. Az MME pártolói, például Stephanie Kelton alapvetően az Egyesült Államokra dolgozták ki a költségvetés monetáris eszközökkel történő finanszírozásának elméletét. A dollár globális pénzpiaci hegemóniájának kontextusában. Ennek előfeltétele ugyanis, hogy az adott ország legyen monetárisan szuverén és ne legyen eladósodva külföldi valutában. Ezeket a feltételeket a kicsi és nyitott, korlátozott belföldi vásárlóerővel rendelkező magyar gazdaság, amely a legszükségesebb javakat is külföldi valutáért kénytelen importálni, képtelen teljesíteni. A monetáris deficit-finanszírozás MME-közgazdászok szerint ráadásul csak addig alkalmazható jelentősebb infláció nélkül, amíg a gazdaság el nem éri produktív kapacitásainak határait. Mindez a krónikusan alacsony termelékenységtől és a COVID-19 válság berobbanása előtt akut munkaerőhiánytól szenvedő magyar gazdaság esetében meglehetősen szűk mozgásteret adna egy MME-alapú gazdságpolitikának.
Ha azonban mégsincs igazunk, a neoliberális pénzügyi világrend vastörvényeivel szemben akkor is hatástalan lenne a monetáris finanszírozásba vetett hit. A magyar baloldalnak számot kell vetnie a nemzetközi gazdasági-politikai rendszer korlátaival: egy, a közeljövőben hatalomra kerülő baloldali magyar kormány képtelen lenne bevezetni a monetáris finanszírozású alapjövedelmet anélkül, hogy el ne veszítse az ötletért bizonyára jóval kevésbé lelkesedő nemzetközi hitelminősítők és a befektetők bizalmát. Ennek megfelelően stratégiai hiba volna a választóknak monetáris finanszírozással megvalósítható közpolitikai intézkedéseket (például egyszerűen bevezethető széleskörű alapjövedelmet) ígérni.
Az alapjövedelem támogatói, köztük Pogátsa, gyakran hangoztatják, hogy a közeljövőben bekövetkező tömeges automatizáció elkerülhetetlenné teszi annak bevezetését. Bár bizonyos szektorokban az elkövetkező évek-évtizedek során nagy valószínűséggel várható az automatizáció térnyerése, ahogy a 2020-ra beharangozott milliónyi önvezető autó esete mutatja, a robot-apokalipszis még nincs a láthatáron. Az automatizáció várható hatásainak kérdésében a közgazdász-szakma is megosztott, a túlzó narratívát ráadásul tudatosan terjesztik a kockázatitőke-befektetőket kereső Szilícium-völgyi techcégek és az Elon Muskhoz hasonló önjelölt jövendőmondók.
A munkanélküliség kérdése pedig elvezet minket az alapjövedelem alapvető paradoxonához. Bár az intézkedés hosszú távú célja a munkakényszer megszüntetése és a dolgozók tárgyalási pozíciójának megerősítése, önellentmondás lenne azt várni, hogy annak összege meglévő dolgozói érdekvédelem nélkül többet érjen holmi alamizsnánál. Ahogy Aaron Benanav, a munkanélküliség történetét kutató amerikai történész fogalmazott, „[az alapjövedelem követelésével] valójában a kocsit fognánk be a ló elé: egy olyan nagy összegű alapjövedelem eléréséhez, amely képes a társadalmi viszonyok átalakítására, először a munkásság helyzetét kell megerősíteni.”
Mégis vannak az alapjövedelemnek neves marxista támogatói, Erik Olin Wright szociológus például egy mindenki számára elérhető „permanens sztrájkalapként” gondolt rá, amely megkönnyíti a kizsákmányoló munkahelyek elhagyását. Hiba volna azonban pusztán a könnyített kilépéstől a tőke-munka erőviszony rendszerszintű átalakulását várni. A felmondás a bérkiesésen túl is személyes terheket helyez számos dolgozóra, a munkafeltételek és a munkáltató-dolgozók közti hierarchia széleskörű és radikális átalakulása nélkül pedig kérdéses marad, hogy valójában mennyiben bővülne a dolgozók szabadsága. Különösen igaz ez egy olyan vízió esetében, mint a Pogátsa által javasolt „létpénz”, ahol a megvalósíthatóság érdekében olyan alacsony lenne a munkanélküli minimáljövedelem összege, hogy a létminimumon túli kiadásokat már nem fedezné és így a munkakényszer is fennmaradna.
A nyugati jóléti államok története megmutatja, hogy az olyan vívmányok, mint a progresszív adókból és munkáltatói hozzájárulásokból fenntartott univerzális egészség- és társadalombiztosítás, a szociális bérlakás-rendszer vagy a munkavállalói jogok és a béralku intézményei nem az elitek tiszta jóindulatából, hanem szakszervezetek és a belőlük kinövő szociáldemokrata pártok évtizedes küzdelmének eredményeképpen lettek bevezetve. Az automatizáció és a tömeges munkanélküliség víziója azonban figyelmen kívül hagyja, hogy a nyugati munkásosztály által eddig kiharcolt szociális engedményeket kizárólag a munkaerő megvonásának valós fenyegetése, a sztrájk és a munkásság szervezett politikai részvétele érte el.
Bár az alapjövedelem mögött nemes gondolat áll, de mivel nem a meglévő társadalmi viszonyokból és politikai valóságból indul ki, az ötlet valójában az utópista baloldaliság archetipikus példája.
A valódi, azaz univerzális és a megélhetést fedező alapjövedelem mögötti elérhetetlen politikai konszenzus megteremtése helyett a baloldal jobban járna, ha a meglévő jóléti szolgáltatások védelmének és fejlesztésének szentelné a figyelmét. Illetve annak, hogy megnyerje a dolgozók bizalmát, s támogassa önszerveződésüket.
Nyitókép: pamutgyár Csebokszáriban, az egykori Csuvas Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságban (ma: Csuvas Köztársaság) 1966. május 25-én. Fotó: Sputnik
