Blöff lehetett az egész – Orbán Viktor vétófenyegetésének háttere
Ha jogilag nem is, politikai szempontból uniós kilépési nyilatkozattal egyenértékűnek tekintette volna 25 tagállam az uniós költségvetés és helyreállítási alappal kapcsolatban belengetett magyar–lengyel vétót. Visszatekintve egyértelműnek tűnik, amit forrásaink is valószínűsítenek: a fenyegetés a politikai játszma része volt. Blöff, nem pedig komolyan mérlegelt lehetőség. De mi van, ha egyszer a döntéshozók elhiszik saját kommunikációjukat a minket leigázni akaró külső hatalomról? Háttérelemzésünkben bónusz kulisszatitok a múlt heti uniós jogállamisági drámáról: Jarosław Kaczyński Orbán Viktortól kért támogatást koalíciós partnere meggyőzéséhez.
Fordulatos hollywoodi thriller sem tartogat olyan izgalmakat, amilyeneket a békeidőkben keveseket érdeklő uniós költségvetési tárgyalássorozat okozott múlt héten. A hét elején még úgy tűnt, hogy Lengyelország és Magyarország lényegében EU-tagságát teszi kockára az Európai Unió 2021-27 közötti költségvetése és a koronavírus miatt szükségessé vált helyreállítási alap belengetett megvétózásával. Az 1800 milliárd euróra rúgó két programot Varsó és Budapest azért blokkolta volna, mert a két kormánynak nem tetszett a jogállamisági mechanizmusról szóló rendelet, amely értelmezésük szerint utat nyitna a politikai és ideológiai alapú megbüntetésük előtt.
Amennyiben nem születik meg az európai állam- és kormányfők múlt csütörtök-pénteki tanácskozásán elfogadott kompromisszum, nem léphetett volna életbe az új költségvetés, helyette az előző hétéves költségvetést hosszabbítgatták volna, és a több uniós tagállam által életmentőként várt helyreállítási alap csatornáiból sem kezdhettek volna csordogálni az európatakocskák. Ha a válságkezeléshez elengedhetetlen pénzek folyósítását Lengyelország és Magyarország megakadályozza, a 25-ök előtt csak hosszú és bonyolult jogi egérút marad, de az államok közötti kompromisszumokra, egymást ellensúlyozó intézményekre és szívességek bonyolult rendszerére épülő Európai Unióban egy ilyen lépés helyrehozhatatlan törést okozna 25 tagállam és a lengyel–magyar páros között. A tét tehát múlt héten óriási volt, talán ekkorát még nem láttunk EU-tagságunk óta.
Persze január elsején is felkelt volna a nap, nem zárták volna le az osztrák-magyar határt a hazai fuvarozók előtt és a magyar Erasmus-ösztöndíjasokat sem utasították volna ki a többi tagállamból, de biztosan kigolyóztuk volna magunkat a komolyan vehetőek klubjából, és a forrásoknak jó eséllyel búcsút inthettünk volna. Az ismétlődött volna meg nagyban, ami a Fidesz és az Európai Néppárt között kicsiben már megtörtént. Ugyan a jobbközép európai pártcsaládból – hosszas belső konfliktusok után – a magyar kormánypártot tavaly tavasszal nem zárták ki, csak felfüggesztették, képviselői továbbra is a Néppárt európai parlamenti frakciójában ülnek, mégis mindenki tudja: a közös út véget ért.
Mára köztudott az is, hogy végül az állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanács múlt heti ülésén minden szereplő elfogadta az EU soros elnökségét adó Németország kompromisszumos javaslatát. Ugyan nem módosítják a már korábban elfogadott, az uniós források felhasználását a jogállami normák betartásához kötő rendeletet, de alkalmazását időben eltolják és szűkítik. Egy, a mechanizmushoz csatolt jogi nyilatkozat nyomán csak akkor lehet elindítani az eljárást, ha a demokratikus elvek megsértése nem általában áll fenn, hanem kifejezetten az uniós források jogszerű felhasználása forog veszélyben. Emellett a tagállamok az Európai Unió Bíróságához fordulhatnak a mechanizmus vizsgálatát kérve. Ezt Magyarország és Lengyelország minden bizonnyal meg fogja tenni, s az akár másfél-két évig húzódó bírósági eljárás lezárultáig a jogállamisági rendeletet nem alkalmazzák.
De most akkor mennyit is engedett a 25 tagállam a lengyeleknek és a magyar miniszterelnöknek? Első látásra nincs túl nagy változás a korábbiakhoz képest. A német elnökség által beterjesztett javaslatot a társjogalkotó Európai Parlament alaposan szigorította, s ezt fogadta el a tagállami kormányok képviselőiből álló Európai Unió Tanácsa. (Itt csak minősített többségre van szükség, ezért a lengyel és magyar ellenvoks ellenére átment a javaslat.) Ezen a szövegen márpedig valóban semmiféle módosítást nem eredményez az állam- és kormányfők múlt csütörtöki kompromisszuma. A bírósághoz fordulás lehetősége sem újdonság, ezt eddig is megtehette bármelyik tagállam bármelyik jogszabály esetén. Az igazi nagy kérdés a jogállamiság-rendelet mellé kísérőlevélként adott nyilatkozat jogi kötőereje. Arról ugyanis megoszlanak a vélemények.
Egyesek szerint az csak politikai deklaráció, mások szerint igenis figyelembe kell venni azt az ügyben végső szót kimondó uniós bíróságnak. Innentől kezdve a luxemburgi testület áll az érdeklődés középpontjában, hiszen kizárólag rajta múlik ez is, mint ahogy az is, hogy rendes vagy gyorsított eljárásban tárgyalja-e a kérdést. (Utóbbit kérheti például az Európai Parlament.) Az viszont vitán felül komoly engedmény Lengyelországnak és Magyarországnak, hogy a mechanizmust addig nem léptetik életbe, amíg a bíróság nem dönt az ügyben. (Az államok pereskedése általában nem bír halasztó hatállyal, hiszen így könnyen megbénulna az uniós jogalkotás.)
Mindez együtt valóban azt jelenti, hogy a 2022-es magyarországi és a 2023-ra tervezett lengyelországi parlamenti választás előtt ez a szankciós eszköz aligha lesz a gyakorlatban alkalmazható.
A politikai kommunikáció persze ezúttal sem pepecselt mérsékelt engedmények magyarázásával: a magyar kormány például rögvest újabb fényes diadalt ünnepelt, mondván, sikerült meggátolni, hogy a Soros György befolyása alatt álló brüsszeli bürokrácia migránsokat telepítsen hozzánk. (Apró bökkenő: jogállamisági rendeletet nem brüsszeli bürokraták, hanem 25 tagállam – nemzetállam – vezetői fogadták el, a szöveg pedig a valóságban sem migránsokról, sem identitáspolitikai kérdésekről nem ejtett szót.)
Orbán Viktor jól felfogott politikai érdekéből növesztette mitológiai mumussá „Brüsszelt”: minél nagyobb az ellenfél, annál jobban összekovácsolja a szavazótábort az ellene újra és újra kivívott, minden korábbinál fényesebb győzelem.
Az ellenzéki pártok ugyanakkor Orbán Viktor kudarcát harsonázták, mondván, a többi tagország nyomására mégiscsak kénytelen volt elfogadni az általa kezdettől ellenzett jogállamiság-rendeletet, változtatás nélküli szöveggel ráadásul.
És valóban: Orbán Viktor még december 4-én is a jogállamiság rendelet elfelejtéséről beszélt a Kossuth rádiónak adott interjújában: „Minden nehézség nélkül el tudjuk fogadni gyorsan a költségvetést és a gazdasági helyreállítási alapot, és a politikai vitákat eredményező rendeletet, amit jogállamisági rendeletnek hívnak, azt pedig tegyük félre, és vitassuk meg később.”
De hogyhogy győzelemként ünnepli a magyar kormányzat azt, amiről néhány napja még hallani sem akart?
Az ellentmondást egy nagy uniós tagállam uniós költségvetési szakértője segít feloldani lapunknak, aki Brüsszelben követte a tárgyalásokat. „Orbán sokkal okosabban játszott, mint a lengyelek. Pontosan tudta, hogy mit akar: a jogállamisági mechanizmus ne zavarjon bele a 2022-es választásokba. Ezért nagyon magasról indított: a már elfogadott rendelet elutasítását követelte, tudván, hogy ebbe senki nem fog belemenni. Viszont amikor ezt a kérését elengedte, úgy tűnt, hogy puhítja az álláspontját, amiért cserébe kérhetett valamit. Így született meg végül az a nagyon európai kompromisszum, amellyel az EU kinyilvánította ragaszkodását értékeihez, de a költségvetést is sikerült elfogadni” – magyarázza emberünk, aki nyilatkozási jog hiányában névtelenséget kért a Válasz Online-tól.
A magyar ellenzéki holdudvar egy része az eredmény láttán azon fanyalog, hogy megint nem náspángolták el a magyar kormányfőt úgy, ahogy ők szerették volna. Csakhogy ez nem feladata sem az uniós intézményeknek, sem a többi tagállamnak. Ebben csak a magyar választók illetékesek.
Az óriásplakátok által évek óta sulykolt üzenetekkel szemben ugyanis az Európai Unió nem külső elnyomó hatalom és nem is felmentősereg: hanem mi magunk vagyunk. Asztal, amelynél a mindenkori magyar miniszterelnök is ott ül. Nem lehet ezt eléggé hangsúlyozni egy olyan évszázad után, amelynek során magyar politikusok leginkább akkor kerültek nagyhatalmak asztalaihoz, amikor parancsot kaptak vagy ítéletet mondtak fölöttük. Az EU-ban ráadásul finom egyensúly van a szerződések őreként és jogszabályok kezdeményezőjeként tevékenykedő Európai Bizottság, az e kezdeményezéseket megvitató, az európai polgárok által választott „alsóház” (Európai Parlament) és a nemzeti kormányok ágazati minisztereiből meg szakértőiből álló „felsőház” (Európai Unió Tanácsa), valamint a tagállamok állam- és kormányfőit tömörítő Európai Tanács között. Szinte kibogozhatatlan számú gazdasági, ágazati, ideológiai, nemzeti érdek keveredik, ezek között csak örökös kompromisszumokkal lehet valamilyen egyensúlyt tartani.
Természetesen az Európai Unió ebben a tökéletlen világban létezik, ezért a nagyfiúknak nagyobb a mozgásterük. Ha a francia–német tandem, vagy a nettó befizetők (például Hollandia, a skandináv államok, Ausztria) át akarnak vinni valamit, az jó eséllyel előbb-utóbb megvalósul – erre jó példa az Európai Unió Tanácsában elfogadott jogállamisági rendelet is.
Az Angela Merkel német kancellár és Mark Rutte holland miniszterelnök mellett az Európai Tanácsban legrégebb óta helyet foglaló, az uniós rendszert jól ismerő Orbán Viktor kritikájában éppen ezért vannak jogos elemek is. Amit ő hangosan kimond, azt gyakran mások csak gondolják:
hogy ugyanis a nagy és régi tagállamok hajlamosak a kisebb és újabb tagállamok szempontjait figyelmen kívül hagyni, visszaélnek erőfölényükkel céljaik elérése érdekében.
Ez még olyan apróságokban is megnyilvánul, hogy az előző Európai Bizottság megalakulásakor Angela Merkel telefonon ajánlott német kabinetfőnököket a kisebb tagállamokból származó biztosok figyelmébe, akik persze sietve igyekeztek teljesíteni az udvarias jelzésnek álcázott utasítást.
A magyar bírálat hitelességét azonban némileg kikezdi, hogy a miniszterelnök uniós szinten annak töredéke ellen harcol, amilyen erőpolitikát naponta használ a magyar belpolitikában: az érintettekkel való konzultáció nélküli törvényhozástól az állami intézmények politikai riválisokkal szembeni könyörtelen alkalmazásáig lehetne sorolni a példákat. Ráadásul noha kommunikációs kormánycsapataink évek óta harcban állnak Brüsszellel, a jogállam fogalmával korábban semmilyen problémánk nem volt hivatalos szinten. Minden további nélkül ratifikáltuk és elfogadtuk például a csatlakozáskor az EU alapszerződését, amely szerint „az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul”. Aztán: a fogalom szerepel az Alaptörvényben is („Magyarország független, demokratikus jogállam”). Sőt: a Fidesz nem olyan régen pártként is hitet tett mellette, méghozzá az Európai Néppárt 2018. novemberi kongresszusán megszavazta a jogállamiság – meg a liberális demokrácia – mellett elköteleződő nyilatkozatot.
Az Európai Unió Tanácsában nemcsak a visegrádi négyes másik (cseh és szlovák) párosa szavazta meg a jogállamisági rendeletet, hanem Észtországtól Bulgáriáig az összes olyan állam, amely hozzánk hasonlóan hivatkozhatna az idegen megszállások miatt a külső beavatkozásokkal kapcsolatos érzékenységére. Még a varsói álláspont sem volt betonkemény, azt sokkal inkább a belső koalíciós viszálykodás határozta meg. Ezt az értékelést támasztja alá Budapest uniós politikáját jól ismerő fideszes forrásunk, aki szerint múlt kedden Orbán Viktor nemcsak azért repült Varsóba, hogy rábólintson az Angela Merkel által javasolt kompromisszumra. Mateusz Morawiecki kormányfő és a kabinetet valójában irányító Jarosław Kaczyński miniszterelnök-helyettes Orbán segítségét kérte az uniós költségvetési vétóhoz belpolitikai okok miatt végsőkig ragaszkodó Zbigniew Ziobro igazságügy-miniszter meggyőzésében.
Már idézett nyugati forrásunk szerint egy másik nagyon fontos területen Varsó egyértelmű vereséget szenvedett, s magyar segítséget sem kapott: „Amint a múlt heti Európai Tanács-ülésen a magyar miniszterelnök a jogállamisággal elérte, amit akart, esze ágában nem volt a klímaügyben a lengyelek mellé állni.” (2030-ra az 1990-es szinthez képest legalább 55 százalékos csökkentést kell elérni az üvegházhatású gázok kibocsátásában. Ezt a lengyelek szénbányászatuk és szénerőműveik miatt mindenképpen meg akarták torpedózni. Mivel azonban már nem volt szövetségesük, s egyszerre akartak pénzügyi kompenzációt, illetve szabályozási könnyítéseket, kérésüket lesöpörték az asztalról.)
Az unió mindenesetre megkönnyebbült: lesz költségvetés és helyreállítási alap. A magyar és a lengyel kormány a jogállamisági mechanizmus szűkítésének, az Európai Parlament és a nettó befizetők a rendelet létének örülnek.
Az alkut letárgyaló Angela Merkel német kancellár megőrizte az EU egységét, s kipipálhatta gazdasági érdekeinek védelmét is. A visegrádi négyek ugyanis mára fontosabb kereskedelmi partnerei Berlinnek, mint Kína vagy az Egyesült Államok. Tavaly Lengyelország és Magyarország együtt a hivatalos statisztikák szerint nagyobb kereskedelmi forgalmat bonyolított Németországgal, mint Franciaország. A magyar kormányzat pedig hosszú évek óta kiemelt figyelmet fordít arra, hogy a hazánkba települt német vállalatok kedvében járjon – akár uniós fórumokon is képviselve például a nagy autógyártók érdekeit.
Az uniós tagságot soha ilyen nagy arányban nem támogató (85 százalék egy friss Medián-felmérés szerint) magyar polgárok is örülhetnek: megoldódott tizenhat éves EU-tagságunk legélesebb konfliktusa. Az eseményekre visszatekintve most már egyértelműnek tűnik, hogy a vétóval való fenyegetés a politikai játszma része volt. Részben hatásos blöff, nem pedig komolyan mérlegelt lehetőség.
A magyar önsorsrontás hagyományait figyelembe véve mégis ijesztő arra gondolni: mi van, ha egyszer a döntéshozók elhiszik saját kommunikációjukat a minket leigázni akaró külső hatalomról? Mi történik, ha az EU működésével kapcsolatos megalapozott kritikák helyét végképp átveszik az apokaliptikus küzdelemről szóló képek, s önként ugrunk ki egy hajóról – amely még csak nem is süllyed?
Nyitókép: Orbán Viktor elhagyja az Európai Tanács brüsszeli épületét 2020. december 11-én. Fotó: AFP/Pool/Francisco Seco
