„A Kárpát-medence azé, aki elolvassa” – Trianon: száz év, száz könyv
Az elmúlt négy év jelentős részében kizárólag szlovák, szerb, horvát, román és szlovén próza- és drámaírók műveit olvastam. Véletlenül éppen idén, a trianoni békeszerződés századik évfordulójának évében értem el a századik elolvasott könyvhöz – írja vendégszerzőnk. A Nemzeti Közszolgálati Egyetemen oktató Hettyey András megdöbbenve tapasztalta, hogy az írások elvétve foglalkoznak csak magyarokkal, ahogy azt is, mennyi minden köti össze a környező népeket velünk. És hogy mennyire nem vagyunk ennek tudatában. Személyes hangú, kivételesen fontos esszé következik.
„A nagyapa az egyszerű, a mindig félretaszított és megalázott ember, az öreg katona életét, a hatalom sáncain kívül levő nemzet tagjának életét élte…Bizony, megalázó életet éltek régen a szlovákok. A tót nem ember, mondták a régi Magyarországon. Régen a szlovákoknak semmihez se volt joguk. Az öreg gyakran emlegette ezt neki, és mutogatta a kivert fogai helyét, őrmestere jól sikerült munkájának eredményét.” (Ladislav Ballek: A segéd)
Volt munkahelyemen, a Magyar Külügyi Intézetben említette egyszer Kiss J. László professzor, hogy hajlamosak vagyunk azt gondolni a Kárpát-medence többi népéről, hogy őket úgyis ismerjük, hiszen közel vannak hozzánk, földrajzi és történelmi értelemben egyaránt. Márpedig ez közkeletű tévedés, hiszen kulturális értelemben sokkal többet tudunk például Amerikáról, mint közvetlen szomszédjainkról. Nekem is rá kellett döbbennem, hogy addig a pontig alig olvastam szlovák, szerb vagy román írókat, márpedig aki egy adott ország szépirodalmát nem kezdte el felfedezni, az aligha állíthatja magáról, hogy akár alapszinten is ismeri az adott országot.
Ha valaki tényleg érdeklődik Magyarország iránt, kihagyható-e számára Krúdy és Kosztolányi, Jókai és Mikszáth világa?
Ezen a felismerésen felbuzdulva az elmúlt négy év jelentős részében kizárólag szlovák, szerb, horvát, román és szlovén próza- és drámaírók műveit olvastam. Véletlenül éppen idén, a trianoni békeszerződés századik évfordulójának az évében értem el a századik elolvasott könyvhöz. Naiv módon az foglalkoztatott az elején, hogyan jelennek meg a magyarokkal együtt töltött évszázadok a művekben, különösen pedig az, hogy az 1918-20-as változásokról milyen lenyomatot őrzött meg a szépirodalom. Rá kellett döbbennem azonban, hogy – néhány kivételtő eltekintve – az általam olvasott alkotások alig-alig foglalkoznak a magyarokkal.
A kevés kivétel egyike az idézett Ladislav Ballek két regénye (Akácok, A segéd). Ballek nagy érzékenységgel és szeretettel festi meg egyéni sorsokon keresztül a határ menti fiktív Palánk városka (valójában Ipolyság) 1900 és 1950 közötti sorsfordulóit – benne pedig a magyarok és szlovákok együttélését. Noha az első bécsi döntés nyilván különbözően éri a két népet, a világháború végére már magyar és szlovák egyaránt a békére vágyódik, és együtt retteg a nyilasoktól: „Persze a Hánzsernél nagyobb bűnösök inkább kereket oldottak. Velük együtt a nyilaskeresztesek legtöbbje is – a legvadabbak pedig úgy eltűntek, mintha elnyelte volna őket a föld. Hűlt helye maradt a tizenegynek is, ahogy a háború alatt a nép emlegette ezt a bandát. Tizenegy elvetemült alakról van szó, akik már igazán senki iránt nem ismertek irgalmat. Egész éjszakákon át fosztogattak… A háború végén talán egyetlen ember sem akadt a városban, aki ne imádkozott volna a régi csehszlovákiai idők visszatértéért. Csakugyan igazat beszélek, amikor azt mondom, hogy az emberek úgy örültek itt a köztársaságba való visszatérésnek, mint a kínoktól való szabadulásnak.” (Ladislav Ballek: Akácok)
Ha magyarokról és a magyar múltról – néhány kivételtől eltekintve – keveset is vallanak az általam olvasott könyvek, attól még bőségesen gazdagodik az, aki szomszédjaink irodalmának az olvasására adja a fejét. Ugyanis a legfőbb tanulság számomra az volt, hogy
sokkal kevesebb választ el minket szomszédjainktól, mint amennyi összeköt.
Hiszen kísérteties a hasonlóság a magyar és a szomszédos népek irodalma között: ugyanazok a témák és ugyanazok a sorsfordulók a román, szerb vagy szlovák, mint a magyar irodalomban – hogy is lehetne másképp, ha a Kárpát-medence népei közösen osztoztak az elmúlt évszázadok jó és rossz fordulatain? A témaválasztások és -feldolgozások éppen ezért Móriczot, Krúdyt, Kosztolányit és a magyar irodalom többi nagyját idézik, persze sajátos egyéni ízekkel és hangsúlyokkal: a meg nem oldott agrárkérdés és a vele járó nyomorúságok (Rebreanu: Lázadás, Stancu: Mezítláb, Cankar: Jernej szolgalegény igazsága); a polgárosodás és visszásságai (I. L. Caragiale: Az elveszett levél, Petrescu: Az ígéretek városa, Jesensky: Demokraták); az urbanizáció (Barbu: A gödör, Zamfirescu: Városszéli szerelem); a lumpolás mint életforma (M. Caragiale: Aranyifjak alkonya); a kommunista rendszerek lélekölő uralma (Simecka: Dzsinn, Bednár: Üveghegy, Pop: Szocialista szappanopera); a nemzetiségek együttélése (Markov: Bánáti vicinális, Teodorescu: Medgidia, a hajdani város); férfi és nő kapcsolata (Lungu: Hogyan felejtsünk el egy nőt?, Mihaescu: Alba hercegnő); és legfőképpen: a két világháború, annak minden borzalmával és sorscsapásával az egyszerű ember számára (Rebreanu: Akasztottak erdeje, Sikula: Muskátli, Cosic: Messze még a hajnal, Tisma: Blahm regénye, Zupan: Menüett gitárra, Marinkovic: A küklopsz).
Tovább gazdagodik a kép, ha a többségi nemzetek szerzői mellett határon túli magyar írókat is olvasunk, Grendel Lajostól Duba Gyulán át a világirodalom – szerintem – legolvasmányosabb írójáig, Gion Nándorig, akik sajátos kisebbségi nézőpontjukkal teszik még sokszínűbbé a Kárpát-medence irodalmát. Gion Ez a nap a miénk című regénye már a címében is kifejezi a bácskai magyarok 1941-es örömét, de a könyvből az 1944-45-ös vérengzések sem maradnak ki. És ha már kisebbségek: szép párhuzam vonható a határon túli magyarok és a határon túli szlovének között. Utóbbiak Mussolini Olaszországában elszenvedett mostoha sorsáról France Bevk ad érzékletes leírást (A föld sója).
Az a napjainkban is sokat hangoztatott gondolat, hogy Kárpát-medence igazából határok nélküli egység, számomra a szépirodalom nyelvén keresztül bizonyosodott be. Ahol a közös sorsunk, a múltunk és az érzéseink ennyire összekötnek, ott a határok könnyen átjárhatók kell, hogy legyenek. Ez fordítva is igaz: ennyi közös örökséggel a hátizsákunkban tényleg
csak az ülhet fel a sovinizmusnak és szőröstalpúzásnak, csak az nézheti le szomszédjainkat, akit egyáltalán nem érdekelnek azok a nemzetek, akikkel évszázadok óta megosztjuk a Kárpát-medencét.
És ahogy a Kárpát-medence népeit összekötik a szépirodalmi szálak, úgy kötik a térséget egyszersmind Európa egészéhez, hiszen a felsorolt sorskérdések, a világháborúktól a polgárosodásig, ugyanígy megjelennek a 19. és 20. századi német, francia vagy orosz szépirodalomban is. Magyar–szerb vagy magyar–szlovák viszonylatban a kérdés mindig az, hogy a kapcsolódási pontokat látjuk és láttatjuk, vagy a különbségeket dédelgetjük.
A Kárpát-medence azé, aki elolvassa.
FRISSÍTÉS: olvasói kérésre a szerző elküldte a teljes olvasmánylistát, amely itt érhető el.
Nyitókép: szlovák parasztok népviseletben (1906). Fotó: Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum/Erdélyi Mór cége
