Tényleg a betlehemi csillag látható a magyar égen? Utánajártunk a szokatlan jelenségnek
Ha valamilyen csoda folytán késő délutánra kitisztul az ég, szabad szemmel is látható, ritka csillagászati eseménynek leszünk tanúi nem sokkal naplemente után, a nyugati égbolton. A Jupiter és a Szaturnusz olyan közel kerül egymáshoz bolygónkról nézve, hogy egyetlen nagyon fényes csillagnak fognak látszódni a Nyilas és a Bak csillagképben. Az elmúlt napokban sokan úgy harangozták be az eseményt, mint a napkeleti bölcseket vezető betlehemi csillag visszatérését. Tényleg ez a helyzet? Utánajártunk annak is, mi lehetett a betlehemi csillag. Mert egyáltalán nem biztos, hogy üstökös volt. Ahogy az sem, hogy létezett.
Mi is fog történni pontosan ma este? Ha úgy képzeljük el Naprendszerünket, mint egy csillag körül rendezett bicikliversenyt, akkor az, hogy három versenyző, a Föld, a Jupiter és a Szaturnusz egy időre pont egy vonalba kerül. Mivel a Jupiternek 12, a Szaturnusznak 30, a Földnek pedig ugyebár 1 év megtenni egy kört a saját pályáján, ez viszonylag ritkán esik meg. Ennyire pontosan, mint most, például több mint 800 évente. Az együttállás az elmúlt napokban egyre szorosabbá vált, ma este pedig alig 6 ívperc lesz a két bolygó között megfigyelhető távolság, vagyis ötödakkora, mint a Hold átmérője. Egészen pontosan 17:00 és 17:15 körül, 10 fokkal a horizont felett kell majd keresnünk a konjunkciót, délnyugat felé, ott, ahol a Nap lement.
Mi köze ennek a „napkeleti csillaghoz”, ami Máté evangéliuma szerint a jászolhoz vezette a bölcseket?
Johannes Kepler, a modern csillagászat egyik atyja 1604-ben kiszámolta, hogy Kr. e. 7-ben is hasonló együttállás történt, márpedig erre az évre datálható a Jézus születése is.
Teres Ágoston jezsuita csillagász (1930-2007), a Vatikáni Obszervatórium munkatársa 1994-es könyvében továbbfejlesztette Kepler elgondolását. Amellett érvelt, hogy Kr. e. 7-ben, november 12-13-án volt megfigyelhető a Jupiter és a Szaturnusz hasonló együttállása, csak épp a keleti égbolton és a Halak csillagképben. Teres elmélete szerint a mágusok – egy perzsa papi kaszt tagjai – képesek voltak ezt előre kiszámolni, és mivel a Jupitert a dicsőséges királyok, a Szaturnuszt pedig Izrael csillagának tartották, a Halakat pedig Júdea jegyének, útra keltek Babilonból Betlehembe, megkeresni a Messiást.
Más elméletek is vannak azonban, tudjuk meg Somosvári Béla csillagásztól, a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium csillagászati szakkörének vezetőjétől (bár számára Teres teóriája a legmeggyőzőbb). A betlehemi csillag gyakori ábrázolásából is sejthető, hogy sokan üstököst láttak benne, hiszen ezek a Nap körül keringő parányi égitestek akár 100 millió kilométer hosszú csóvát húznak maguk után. Mivel azonban az ókori asztrológia az üstökösöket általában valami rossz – háború vagy járvány – előjelének tartotta, valószínűtlen, hogy a Megváltó érkezésének jó hírét kapcsolták volna hozzá. Ráadásul a kínai csillagászok abban az időben csak Kr. e. 12-re jegyezték fel a ma Halley-üstökösként ismert kométa feltűnését, de akkor nem tartottak cenzust a Római Birodalomban.
Kepler maga azt hitte, hogy a Jupiter és a Szaturnusz együtállása „nóvát”, fényes felvillanást okoz. Tévedése arra vezethető vissza, hogy 1604-ben maga is látott egy szupernóvát, és ezt összekapcsolta a konjunkcióval, mivel még nem tudhatta, hogy mi okozza valójában.
Szupernóva akkor látható, amikor egy nagy tömegű csillag az élete végére ér, és anyaga nagy robbanással kilökődik a világűrbe. Ha ez a mi galaxisunkban történik, akkor szabad szemmel is jól látható, gyakran nappal is: hirtelen egy fényes új csillag jelenik meg az égbolton, aztán hónapokon keresztül fokozatosan halványul el. A legutóbbi ilyen eset a Tejútrendszerben a Kepler által észlelt 1604-es szupernóva volt. Az elmélet hibája, hogy a kínai csillagászok pontos feljegyzéseket készítettek ezekről a „vendégcsillagokról”, de Krisztus születése körül nem rögzítettek ilyet. A szupernóvák után ráadásul rádiójelek is visszamaradnak, és kétezer évvel ezelőttről nem észlelünk ilyeneket. Ez az elmélet tehát kizárható.
Érdekes elmélet Michael Molnar amerikai csillagász elképzelése. Ő 1999-es könyvében úgy véli, semmilyen szokatlan fényes dolog nem volt látható az égbolton Krisztus születésének idején, mivel a betlehemi csillag nem asztronómiai, hanem asztrológiai jelenség volt.
A mágusok szerinte matematikailag képzett csillagjósok voltak, akik azért indultak útnak, mert számításaik jelentős égi eseményt jeleztek előre. Molnar úgy véli, ez konkrétan a Jupiter heliákus kelése volt (a Nappal együtt történő, rövid ideig látható felbukkanása hajnalban a keleti égbolton) Kr. e. 6 április 17-én, ami egybeesett a Jupiter Hold általi, szabad szemmel alig látható kitakarásával is.
Molnar nem egy mai ember számára érdekes dolgot vetít vissza a múltba, hanem abból indul ki, hogy a korban hogyan gondolkodtak. A Heti Válasznak 2017-ben adott interjújában ezt a megközelítést szorgalmazta Paul Gabor SJ, a Vatikáni Obszervatórium igazgatóhelyettese is: „Gyakran teszik fel ezt a kérdést az obszervatórium munkatársainak (hogy mi lehetett a betlehemi csillag), de nem mi vagyunk a legavatottabbak a válaszadásra. Csillagászok, asztrofizikusok, elméleti fizikusok vannak a sorainkban, a kérdés pedig tudománytörténészeknek, bibliakutatóknak való. Azt kellene tudnunk, hogy a kétezer éve élt emberek milyen csillagászati jelenségeknek tulajdoníthattak különös jelentőséget, például a Messiás eljövetelének jelét.”
Főnöke, a Vatikáni Obszervatóriumot vezető Guy Consolmagno SJ pedig a napokban arra mutatott rá, hogy az égbolt figyelése közben se feledkezzünk meg Máté evangéliumának lényegi részéről.
„Fontos észben tartani, hogy a betlehemi csillag csak egy apró részlet a Máté-evangélium gyerekkor-narratívájában. A történet lényege nem a csillag, hanem a gyermek.”
Nyitókép: Kepler szupernóvájának maradványai. Forrás: X-ray: NASA/CXC/NCSU/M. Burkey et al. Optical: DSS
