A „magyarságkutatás” vége: hivatalosan is mítoszgyár lett a Kásler Miklós-féle intézet
Történelemszemléletben 100, eszközrekonstrukcióban minimum 10, technikai kivitelezésben 15 éves visszalépést jelent a Magyarságkutató Intézet (MKI) pozsonyi csata-filmje. A szkíta–hun–avar–magyar folytonosságot tényként kezelő, a honfoglalást „visszatérésnek” nevező, csúnya bakik sokaságát elkövető animációs alkotás határpont a két éve létező MKI működésében. A Kásler Miklós miniszter vonzáskörzetében működő műhely ezzel a filmmel lényegében kivonult a bármennyire is tudományos céllal működő állami intézetek sorából, és helyet foglalt a történelmi fantasy világában. Elemzés.
A 895-ben kezdődött magyar honfoglalás zárópontjának tekinthető 907-es pozsonyi csata korai történelmünk kulcsmozzanata. Történészi közmegegyezés van arról, hogy ez a katonai győzelem tette nyilvánvalóvá a korabeli Nyugat-Európának Árpádék tartós kárpát-medencei jelenlétét. Nem véletlen, hogy még a 950-es években sem indítottak felénk fegyveres akciót, amikor pedig már dokumentálhatóan fölényben voltak.
A fenti állításból kiindulva készített nagy médiafelhajtással beharangozott animációs filmet a Magyarságkutató Intézet és a Hyperion Interaktív Oktatásfejlesztő. A december 21-én este a köztévén bemutatott 50 perces alkotás azonban mai fogalmaink szerint nem nevezhető történelmi ismereterjesztésnek, messze túllép az ismert (és tényleg dicső) múlton, 100-150 éves mítoszokat és tévedéseket vés kőbe, a hiteles tárgyi kultúra láttatására pedig lényegében alkalmatlan.
Hogy mi az alapvető probléma a filmmel, először hardcore történelmi vitákhoz egyáltalán nem kötődő példával érdemes láttatni. A film a honfoglalás kori és honfoglalás utáni életmód és gazdaság tárgyalásánál bemutat állatokat és kerteket, például így:
Az egyik kimerevített képen a háttérben norvég vörös lapály marhához hasonló szarvasmarha legelészik. Ezt a fajtát az 1930-as évek óta tartják számon. Az előtérben pedig a jellegzetes házi- vagy hússertés, mely a 19. század óta ismert. A jobboldali kimerevített képen pedig – a rossz minőségű animáció miatt kissé nehezen kivehető, bekarikáztuk – sárgarépát szúrhattak ki a szemfüles nézők. A zöldségnövényt e nemesített formában a 17. század óta termesztik. A példák nem kiragadottak, a hússertés és a marha többször is feltűnik a filmben.
Még ha az „apróságoktól” el is tekintünk, a probléma az, hogy a Magyarságkutató Intézet gondozásában készült film ugyanilyen nagyvonalúan kezeli szinte az összes keze ügyébe kerülő problémát: hatalmas bakikat vehetünk észre a viselet- és fegyverábrázolásoknál, valamint – feltehetően – szándékos összemosásokat az egyes kultúrák ismertetőjegyei között. Nézzünk néhány, a sertéseknél nagyobb téttel bíró példát!
A vérszerződést megidéző jelenetnél a nagyszentmiklósi kincs bikafejes ivócsanakja tűnik fel az animációban. Az ötlet nem új: a magyar történelmi festészet nagy alakja, a 19. században élt Székely Bertalan is úgy ábrázolta a vérszerződést, mint ahol az ivócsanak foghatta fel a vezérek vérét. Ám azóta a leletet kutató Bóna István és Bálint Csanád régészprofesszorok bizonyították, hogy a kincs a 7-8. században készült, tulajdonosai pedig az avarok voltak. Vagyis a bikafejes edény sem magyar eredetű. (Arra most nem térünk ki, hogy a vérszerződéses jelenetben a táltos sokkal-sokkal korábbi, szkíta jellegű fejéket visel, a vezérek pedig olyan késsel vágják meg a kezüket, amilyen abban a korszakban egészen biztosan nem lehetett náluk.)
A fenti kombóképen balra a filmben 10-20 alkalommal közelről is mutatott, Árpád seregéhez sorolt harcos látható. Ilyen felszerelésnek azonban nyoma sincs a honfoglaló leletanyagban, és korabeli ábrázolásokról sem lehet ismerős. Mégis, hogyan kerülhetett az animációba? Főbb ismertetőjegyei alapján a rajzot a szászánida kataphraktoszról mintázták (rekonstrukciós rajz a kombóképen jobbra). Vagyis az ókori kelet-iráni törzsek nehézlovasságáról. Ez igencsak távol áll a 10. századi magyar hadi viselettől. Ahogy Boldog Zoltán régész megjegyzi a Honfoglalók fegyverben című kötetben: hitelesen feltárt, teljes bizonysággal a korai magyarsághoz köthető sírból páncélmaradvány eddig nem került elő. A honfoglalás kori hadi viselet különböző ábrázolások alapján bélelt textil- vagy bőrvértből, (bőr) sisakból, fegyverövön viselt íjból, tegezből, szablyából és könnyű kopjából állhatott. (Ezt a bekezdést a cikk korábbi változatában lejjebb, rövidebb formában, kép nélkül közöltük, olvasói javaslatra emeltük feljebb és bővítettük – a szerk.)
A film több pontján, így a fenti képkockán (balra) is feltűnik egy jellegzetesen díszes ló, fején szarvszerű ékítménnyel. Ez nem más, mint a kazahsztáni Berel közelében feltárt, valóban kuriózumnak mondható szkíta lovas temető nyomán ismertté vált felszerelés (rekonstrukciós rajz fent jobbra). A probléma csak annyi, hogy a szkíta kultúra 2500 éves, és semmilyen nyom, régészeti lelet, ábrázolás vagy más bizonyíték sincs arra, hogy ez a fajta lovas felszerelés felbukkant volna a 10. századi honfoglaló magyaroknál. Még néprajzi jellegű párhuzam sincs, ami ezt megkockáztatná.
Akkor miért tették a filmbe a készítők? A választ az alábbi jelenet adja meg (kivágtuk a tárgyalt szakaszt az 50 perces műsorfolyamból). Itt az látható, hogy a 907-es pozsonyi csata már éppen veszni látszik, amikor a magyar csapatok fordítani tudnak. Az elhangzó narráció a következő: „Ekkor Árpád szarmata eredetű elitcsapatát vezetve rontott rá a lándzsarengetegre. Selyempáncélos, nemezvértes élcsapat. Attila Turul-nemzetségének színe-java.”
Tudományos alapról közelítve e fenti rövid részletben gyakorlatilag semmi sem stimmel. Szinte a legkisebb tétel, hogy arról, hogy Árpád vezér részt vett-e a csatában, semmiféle korabeli forrással sem rendelkezünk. Ahogy Veszprémy László történész tisztázó cikkében megírta: azt sem tudhatjuk biztosan, Árpád élt-e még a 907-es csata idején. Erről egyedül az 1200 körül alkotó névtelen történetíró, Anonymus írt: ő Árpád halálát 907-re teszi, ám ezt inkább azért írhatta, hogy egy győztes csatával búcsúzzon el a magyarok vezérétől. De ezen a ponton legalább annyit mondhatnak a filmkészítők, hogy – a történelemszemléletben 100-150 évet visszalépve – Anonymust készpénznek véve datálták 907-re Árpád halálát. Arra viszont már későbbi középkori vagy egyáltalán, semmilyen forrásunk sincs, hogy Árpádnak lett volna szkíta lódíszes „szarmata” „elitcsapata”. Ilyesmiről egyszerűen sehol, senki sem ír. Kik is a szarmaták? Az ókori kelet-európai sztyeppeövezet egyik iráni nyelven beszélő népe; egyes csoportjaik a Krisztus előtti harmadik századot követően megtelepedtek a Kárpát-medencében, majd nomadizáló kultúrájukat feladták, és fokozatosan beolvadtak. Érdekesség, hogy a kora újkori lengyel nemesi hagyományban szerepel a „szarmatizmus”, mely szerint a lengyel előkelők ettől a népcsoporttól származnak. De a magyar hagyományban ilyenről szó sincs.
A „szarmata” „elitcsapat” filmbeli megjelenítésére tehát nincs jobb kifejezés, mint a történelemhamisítás. A narráció következő mondata újabb aknákat rejt: úgy jellemzi a szarmata eredetű elitcsapatot, mint „Attila Turul-nemzetségének színe-java”. A turulról az egyetlen forrásunk Kézai Simon 1285 körül keletkezett krónikája. Ez annyit mond – Sudár Balázs történész-turkológus tömör összefoglalásában –, hogy a magyarok „címere” a kereszténység felvétele előtt a turul. Sajnos a szó magyar nyelvi környezetben a későbbiekben – egészen a reformkorig – nem tűnik fel. Krónikásunknál a turul tulajdonnévi mivoltában kifejezetten az Árpádokra vonatkoztatott nemzetségnév. „Attila Turul-nemzetségéről” beszélni tehát – főleg a nem létező elitcsapat összefüggésében – újfent teljesen történelmietlen.
Annak fényében viszont nem váratlan, hogy a Magyarságkutató Intézet alkotása a honfoglalást sem egyszerű honfoglalásnak, hanem honfoglaló „visszatérésnek” nevezi (például itt), és hangsúlyozza a szkíta–hun–avar–magyar folytonosságot. Más szavakkal: az MKI filmje szerint a Krisztus előtti 7. században a Kárpát-medencében megtelepedő szkíták, a Krisztus utáni 4. században megjelenő hunok, majd később az avarok és a magyarok között nincs is lényegi különbség, ez ugyanaz a történelmi entitás, mely vissza-visszatér a Kárpát-medencébe.
Ezen a ponton az MKI az „iszfaháni kódex” és más legendás hamisítványok szintjére süllyed. Sem forrás, sem régészeti lelet, sem archeogenetikai vizsgálat nem igazolta soha, hogy a korabeli írásos források szerint iráni nyelven beszélő, egy idő után nyom nélkül eltűnő szkíták, a máig ismeretlen nyelvű, és szintén hírmondó nélkül maradó hunok és a 10. században a Kárpát-medencébe érkező magyarok között folytonosság lenne.
Ennek igazolására több száz évnyi régészeti fekete lyukat kellene betömni, feloldhatatlannak tűnő – például nyelvi – ellentmondásokat egy csapásra feloldani. Az, hogy az összes említett nép keletről érkezett és íjfeszítő harci kultúrát képviselt, az úgynevezett folytonossághoz nagyon kevés. Éppen nyár végén mutattuk be a Válasz Online-on a leletpontosan dolgozó történelmi rekonstruktőrök munkáját, akik módszeresen újjáépítették az említett kultúrák íjait, és munkájuk egyik tanulsága éppen az, hogy a messziről nézve hasonló eszközök között rengeteg a különbség, hogy egy szkíta, egy avar és egy magyar íj hozzáértő szemnek valójában összetéveszthetetlen. És nem csak az időbeli távolság miatt.
A történelem mellett a másik terület éppen a kézműves hagyományőrzés, mely az MKI filmjében súlyos csapást szenved. Az utóbbi 10-15 évben a leletekből kiinduló, tudományos igénnyel dolgozó tárgy- és fegyverépítés, valamint az azokat használó „gyakorló régészet” hatalmas fejlődésen ment keresztül, és rengeteg eredményt tett le az asztalra, melyek azonban nem köszönnek vissza az MKI produkciójából. Nem stimmel a filmben látható ruhák, kiegészítők sok eleme (újkorinak tűnő mellények, túlméretezett süvegcsúcsok, 14-15. századi kések, nem korhű lószerszámok stb.), az animáció pedig nem alkalmas arra, hogy finom gyakorlati részleteket helyesen mutasson be (pl. vesszőtartás).
Pedig érzékelhető, hogy egyes elemeknél a filmkészítők törekedtek a pontosságra: a magyar tegez megjelenítése, a nyílvesszők tárolása nyugalmi állapotban vagy – nagyjából – a jurtabelsők elrendezése megfelel a legfrissebb kutatásoknak. Ezekből is látható, hogy a korai magyar leletkincs igencsak gazdag. Igaz, hogy a legtöbb tárgy és fegyver elveszett, nagyon sok mindent nem tudunk, de valójában nem lenne szükség szkíta és szászánida idézetekre ahhoz, hogy szép és izgalmas képi világot kapjunk.
Természetesen nem állítható, hogy egy ilyen filmnek ne lenne létjogosultsága. Tőlünk nyugatabbra és keletebbre is készülnek jó és kevésbé jó történelmi fantasy-k, melyek nem közvetítik magukról, hogy az „igaz”, „elfelejtett” valóságot mutatják meg a nézőnek. De a nevében a kutatást és az oktatásfejlesztést viselő projektgazdák (Magyarságkutató Intézet, Hyperion Interaktív Oktatásfejlesztő Kft.) esetében más a helyzet. Az MKI a Pozsonyi csata című filmmel lényegében kiírta magát a valamennyire is komolyan vehető kutatóhelyek sorából. (A stáblista szerint a film szakértője volt az MKI Régészeti Kutatóközpont vezetője, Makoldi Miklós, ő azonban nem a pozsonyi csata korával, hanem avar lovastemetkezésekkel foglalkozik, doktori fokozata nincs. Mellette Mátéffy Attila néprajzkutatót tüntetik fel.) És az intézet ezt teljes kormányzati támogatottsággal tette. A film legvégén „külön köszönetet” mondanak Magyarország Kormányának.
A valóban korszakhatárnak nevezhető, nagy magyar győzelemmel záruló pozsonyi csata megérdemelne egy méltó, hiteles, giccs- és mítoszmentes ismeretterjesztő filmes feldolgozást. Ez egyelőre várat magára.
