„Volt okom félni, de a lelkem ereje védelmezett” – karácsonyi látogatás Mustó Péter atyánál
Csak ők tudják igazán, mit jelent a megváltásban reménykedni – idézi fel a bogotái „megvetett utcakölykök” arcát 1979 karácsonyáról Mustó Péter jezsuita szerzetes. Köztük élt éveken át kolumbiai zarándoklatán, mely szociálturizmusnak indult, és küldetéssé lett. A lelkiségi íróként, csendmeditációs mesterként ismert 85 éves atyát Dobogókőn kerestük fel, hogy a járvány miatt megváltozott világról, egyházról, közéletről és régi karácsonyokról kérdezzük. Mustó Péter így tanít: „az állandó figyelmesség és alkalmazkodás” segít, hogy az élet örömteli, érdekes oldalán maradjunk, akkor is, ha a halál megkörnyékez. Beszél arról is: a visszaélések miatt helyrehozhatatlan kár keletkezett az egyházban, „keresztény politika” pedig nem létezik. A Válasz Online nagyinterjúja 2020 karácsonyán.
– Dobogókőn, a jezsuita lelkigyakorlatos házban beszélgetünk. Mi ez a hely önnek: menedék a zaj elől, elmélyüléshez? Vagy erdei karantén, járvány idején?
– Semmiképp sem az utóbbi. Itt lakom már vagy tíz éve.
– De, ahogy látjuk, itt nem lehet nehéz tartani a járványügyi elszigetelődést!
– Azért ne teljes remeteségnek képzeljék az itteni életet. Sokan jönnek hozzám, de időnként megyek én is. Nemrég három hónapot töltöttem Németországban. Sokat tapasztaltam arról, milyen változások történnek a világban.
– Majdnem egy éve tart a felfordulás a koronavírus miatt. Hogyan élte meg ezt az időszakot?
– Ne értse félre, de engem első perctől zavar, hogy szinte csak a vírusról lehet beszélni. A helyzet rendkívüli, de nem akarok mindent félretenni miatta.
– Nem is fél?
– Minden betegségtől félek. És persze meghalni sem szeretnék, ezért az óvatosságot sem ítélem el, sőt én is megteszem, amit lehet. De lássuk be: az élet maga veszélyes. Gyárthatunk gyógyszereket, fejleszthetjük magunkat, építhetünk magunknak menedéket, de végső soron az életünk fölött nem mi rendelkezünk. Erre emlékeztet a járvány is.
– Hogy érti, hogy „nem mi rendelkezünk”?
– A nyugati világ társadalmai úgy vannak berendezve, hogy szeretnének mindent kézben tartani, minden folyamatot elejétől a végéig ellenőrizni. Azt is, hogy mikor születünk és azt is, hogy mikor halunk meg.
Már-már vallásosan hiszünk a politikusokban, az orvosokban, a járványügyi szakemberekben, hogy kiszámítható világot teremtenek nekünk. Ezzel szemben a koronavírus azt a valóságot helyezte a középpontba, ami mindig is itt volt, csak nem akartuk észrevenni: hogy valójában sosem rendelkeztünk minden fölött.
Az élet bizonyos szektorai fölött persze igen, de nem lehet teljesen meghatározni, hogy mi befolyásolja a működésünket. Nincs mindenre gyógyír és biztosítás.
– Pedig ez talán a legerősebb emberi hajlam: mindent megoldani, mindent ellenőrizni. Most például itt a vakcina, amivel legyőzhetjük a világjárványt.
– A vakcinában sokan bíznak, pedig kutatók figyelmeztetnek, hogy a vírus megváltozhat, és akkor az oltóanyag-fejlesztés kezdődhet elölről. Ettől még nem mondom egy percre se, hogy ne kellene a vakcinán dolgozni, keresni újabb és újabb megoldásokat, de tudatosítani kell, hogy sosem fogunk minden fölött rendelkezni, minden fájdalom- és veszélyforrást kizárni. Ez persze félelemmel tölt el bennünket. Én azt tanítom: ezzel a bizonytalansággal és a biztos halál tudatával kell élnünk, és így is lehet szépen élni. Reménységgel és örömmel. Mert így is lehet örülni a szép időnek, az embertársaimnak, egy jó vacsorának – sorolhatnám. Amikor betegségek jöttek rám, amikor éreztem, hogy öregségem visszafordíthatatlan, amikor ráksejteket találtak bennem, mindig végig kellett játszanom magamban, hogy ne arra fókuszáljak, amitől félek, hanem a félelem ellenére, a gyógymódok keresése mellett, próbáljak megmaradni az életnek azon az oldalán, ami örömtelivé, érdekessé, meglepővé teszi.
– Mi segítette ebben?
– Az állandó figyelmesség és alkalmazkodás. Hogy ne a megszokott dolgokhoz ragaszkodjak, ne a múltba vágyódjak. A jövőt szeretném építeni, 85 évesen is. És a jövőt bizony a jelenben építjük, azzal, ahogy most élünk, és megpróbáljuk abból a lehető legtöbbet kihozni. Istennek nincs múltja vagy jövője – csak jelene van.
– Ön sokat ír és tanít a szemlélődő imáról és a meditációról. Itt Dobogókőn gyakorolja is?
– Mindennap egy órát meditálok. Amikor lelkigyakorlatot tartok, akkor többet is.
– Sokan talán értetlenül fogadják, hogy mit jelent, amikor egy katolikus szerzetes meditálni tanít, mert kereszténységen kívüli, távol-keleti gyakorlatnak tartják. Mit jelent a „hívő meditáció”?
– Mennyi idejük van?
– Sok.
– Nehezen tudok röviden beszélni arról, amit kisgyerekkorom óta gyakorlok: hogy figyelmes tudjak lenni. Mert a meditáció lényegét tekintve figyelemgyakorlat. Ez nem keleti, nem nyugati, hanem általános és emberi. Amikor könyvet olvasok, amikor valaki szól hozzám, akkor nemcsak a szavakat figyelem, hanem a szavak mögé is tudok látni, hallani.
– Már kisgyerekként ezt gyakorolta?
– Nem voltam még se pap, se szerzetes, amikor egyszer szerettem volna elmondani a Miatyánkot, de rájöttem, hogy egyáltalán nem könnyű. A gondolataim elszálltak, nehéz volt visszatérni a figyelembe. Lassanként rájöttem, hogy ez a meditáció: gyakorlat, ami visszavezet a figyelmemhez. Ezt nekem azok, akik megtanítottak sok minden jóra a kereszténységben, nem tudták olyan jól elmondani, mint Jálics Ferenc atya, jezsuita szerzetestársam, aki elmondta, hogy hogyan lesz a figyelemgyakorlatból ima. Tőle tanultam, milyen az igazi hosszan tartó, mozdulatlan, elmélyült ima.
– Mikor lesz a meditációból ima?
– Ha én azzal a szándékkal ülök ott, hogy a bennünk és bennem is működő gyógyító Lélek, a keresztények Istenének lelke megvalósítsa azt, amit én nem tudok csak és kizárólag a saját akaratommal megvalósítani. Amikor azzal a szándékkal ülök le, hogy Istennek szolgáltatom ki magam, akkor válik ez a – nevezzük így – meditáció imává. Elfogadom persze, hogy vannak, akik nem hívőként meditálnak. Kicsit olyan ez, mint a sport.
– A sport?
– Van, aki azért sportol, hogy egészséges legyen, más azért, hogy versenyt nyerjen, megint más azért, hogy aktívan pihenjen vagy kiszellőztesse a fejét. Sőt: a sportból is lehet imát csinálni, ha kiszolgáltatod magad az életnek. Keresztény meditáció igazából nincs. Vannak keresztények, akik imaszándékkal végzik a figyelemgyakorlatokat.
– Az ember úgy képzeli, hogy a bölcs szerzetes, aki sokat meditál, mindig összeszedett, sosem esik szét. Így van?
– A figyelemgyakorlat azt jelenti, hogy az emberi figyelem bizonyos mértékig irányítható. De ez nem azt jelenti, hogy én mindig összeszedett vagyok. Hanem azt, hogy tudok távolságot tartani a testi bajaimtól, és nem csak azt veszem észre, ami próbálja magára kényszeríteni a figyelmemet. Ez bizony nagyon más hozzáállás, mint amit gyerekkoromban, a vallásos nevelésben tanítottak.
– Mire tanították akkor?
– „Szedd össze magad!” „Csak akarni kell!” „Gyakorold az akaraterőt!” Ezek nálam nem működtek. Van, akinél igen – adja Isten, hogy jót tegyen neki.
– Miért nem elég az akaraterő?
– Mert nem számol azzal, hogy van fölöttes valóság, aminek ki vagyunk szolgáltatva. Tudunk persze alkalmazkodni, de el kell fogadnunk, hogy nem vagyunk a világmindenség urai. Alázatosnak kell lennünk – erre utaltam a beszélgetésünk elején, a vírussal kapcsolatban is. Fontos: az alázat nem megalkuvást jelent, és nem is azt, hogy nem kell küzdeni. De még a legerősebb céloknál is újra és újra rá kell kérdezni: miért is? Tegyük fel, elmegyek zarándokútra, mondjuk Santiago de Compostelába. Én Dél-Amerikába mentem. És újra és újra megkérdeztem: tényleg azt csinálom, ami éltet? És másokat is az élethez vezet?
– A 94 éves David Attenborough nemrég összegző kötetet és filmet adott ki Egy élet a Földön címmel. Azt gondolta végig, hogyan változott a természet az általa megismert és végigjárt helyeken. Az ön „témája” a szegénység: latin-amerikai elesetteket segített, nyomornegyedbe költözött, Münchenben templomlépcsőn koldult, ma is látogat cigánytelepeket. Lett olyan összegző képe a világ szegénységéről, mint Attenborough-nak a Földről és a természetről?
– Nem is biztos, hogy a szegénység a legjobb kifejezés arra, amiről beszélünk. Én szerzetesként szegénységi fogadalmat tettem, és pontosan tudom, hogy vannak nyomorultak, megalázottak, akik igazán szegények. Én azt képviselem, hogy ezek az emberek is megérdemlik a tiszteletet.
– Mármint a hétköznapi tiszteletet?
– Hogy világosabb legyen, tegyünk egy lépést hátrébb. A szegényekhez fordulás mindig is kihívás volt az emberiségnek; emlékezzünk, hogy a régi görög és római világban a nyomorékokon csak nevettek, nem tartották őket érdemesnek arra, hogy éljenek. Aztán fokozatosan kialakult az érzékenység, ami azt diktálja, hogy még egy nemcsak testileg, de mentálisan is sérült ember is élő ember, van méltósága. Gondoljon bele: ön is, én is kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor teljesen kiszolgáltatottak vagyunk. És bizony szeretnénk, hogy akkor is adják meg nekünk a méltóságot, ne forduljanak el tőlünk. Azt szeretném, ha ez a fajta tisztelet növekedne az emberiségben a szegények felé is.
– És ez elég? Nem segíteni kell?
– Amikor a szegényekkel való foglalkozásról beszélek vagy kimegyek a cigánytelepre, akkor újra és újra megtanulom, hogy mindenekelőtt az emberi méltóságot kell keresnem bennük, nem pedig azt, hogy kin és hogyan lehetne segíteni. Az is fontos, persze. De el kell ismerni: van, akin egyszerűen nem lehet segíteni. Más sem, önmaga sem képes rá. Az én dolgom, hogy ennek ellenére is tisztelettel tudjak ránézni, és ne forduljak el tőle. A lényeg tehát, hogy ne az elképzeléseim szerint akarjam alakítani a világot, hanem fogadjam el, hogy sok állapot megváltoztathatatlan. Az orvoslásban is van ilyen. Amikor édesanyám meghalt, a háziorvosa megköszönte nekünk, hogy nem csináltunk hisztériát, hogy mi mindent tegyen még meg az életéért. Nem tudott csodát tenni. Mi ezt elfogadtuk.
– Több ma már a tisztelet a világ szegényei felé, mint amikor ön elkezdte a működését?
– Az emberiségben van fejlődés. A nyugati világ életfelfogása nem tartja már megengedhetőnek a rabszolgaságot, és nem üldöz senkit babonából. Bízom benne, hogy egyre többen ismerik fel az emberi tisztelet fontosságát – a nyomorultak, elesettek felé is. Minden tettünk, az egész magatartásunk hatást vált ki másokból. Ezt sajnos néha az egyház is elfelejti. Például akkor, amikor a visszaélésekről van szó.
– Foglalkoztatják ezek az ügyek?
– Igen. A botrányok ugyanis hihetetlenül megszégyenítik és meggyengítik az egyházat mint intézményt. És amikor napvilágra kerül egy-egy ügy, akkor nem arra figyelünk, hogy mi is történt pontosan az áldozattal, hanem azzal foglalkozunk, hogy az elkövető papot hogyan lehetne félretenni vagy megbüntetni. Persze ez sem véletlen:
a pap Isten szolgája, ezért százszor olyan felelős azért, hogy a szavai és a tettei mit váltanak ki a másikból. És ezzel komolyan kell foglalkozni az egyházon belül.
XII. Piusz pápa még azt mondta: a papok még az angyaloknál is magasabban vannak, hiszen Jézust tartják a kezükben. Hála Istennek, ma már nem mondunk ilyeneket. A pap tiszteletre méltó személy, mert Isten szolgája, de ő is ember.
– Hogyan lehetne az egyházban történt visszaélésekkel keletkezett kárt helyrehozni?
– Nem lehet helyrehozni. Csalódások történnek, kiábrándulás, rádöbbenés arra, hogy az egyház képviselői nem olyan szentek, mint ahogy az angyalokat elképzeljük. Nem biztos, hogy az egyház intézménye újra meg tud erősödni. De szerencsére az egyház igazi feladata nem az, hogy erős intézmény legyen, hanem hogy az ember mindig jobban az Isten képmásává váljon.
– Ha jól kezelik a visszaéléseket, megtisztulás és megújulás is lehet az eredmény?
– Megtisztulásról nem beszélnék, mert emberként sosem vagyunk egészen tiszták. De a végeredmény nagyobb figyelmesség, tudatosság, nagyobb felelősségtudat lehet.
– Az előbb arról beszélt, hogy a pap, mivel Isten szolgája, százszor olyan felelős a szavaiért és a tetteiért. Ez elmondható a kereszténységet a zászlóra tűző politikusról is? Azért kérdezem, mert az utóbbi években a kereszténység, a „keresztény szabadság” fogalmai a harcos kormányzati kommunikáció frontvonalába kerültek. Meddig mehet el a politika ennek használatával?
– Nem szeretnék ebbe nagyon mélyen belemenni, és csakis a saját véleményemet mondom. Kolumbiában azt tapasztaltam, hogy azok az utcagyerekek, akik a leghangosabban kiabáltak, hogy „homokos!, homokos!”, nos ők voltak azok, akik a közösségben leginkább visszaéltek a többiekkel. Valami ilyesmit látok a politikában is. Ha nagyon-nagyon ágálunk valaki ellen, akkor lehet, hogy a gyengeségünket leplezzük. Ha nyilvánosan ócsárolom a másikat, az rólam is szól: projektálom a saját bajaimat. Ha kifelé azt kiabáljuk magunkról, hogy csak mi tudjuk az igazságot, a többiek hazaárulók, csak mi lehetünk igazi vallásosak, a többiek istentelenek, annak könnyen rossz vége lehet. A szólam egy ideig hat, vonzza az embereket. Aztán jönnek a bűnök, lebukások. Az egész Szájer József-történetben az is szomorú nagyon, hogy Nyugaton, ahol úgyis rossz szemmel néznek Magyarországra, most rengeteg a káröröm.
– És most mi kellene, hogy történjen? Az egyház pirítson a politikára, hogy ugyan, ne használja már szét a kereszténység szót? Vagy egyszer csak a „keresztény politika” döbben rá, hogy túl messzire ment?
– Úgy vélem, nincs olyan, hogy keresztény politika. Van a keresztényeket támogató vagy üldöző politika, vannak hívő és nem hívő politikusok, vannak az emberek javát okozó, vagy bajt hozó központi intézkedések, társadalmi csoportokat preferáló döntések. Az egyik forradalmat okoz, a másik megbékélést.
De hogy egy párt lehet-e keresztény? Ebben erősen kételkedem.
– Miért?
– Mert a politika nem ideálokat valósít meg. Minden pártnak, politikusnak kompromisszumokat kell kötni. A politikus célja nem a mennyország, hanem a lehető legjobb válaszok megtalálása komplex helyzetekben. Ettől még ő se nem keresztény, se nem keresztényellenes. Persze lehet, hogy személyesen ki nem állhatja az egyházat, vagy elmegy a templomba.
– A „keresztény politika” egyik fő eredményének tudják be sokan, hogy belekerült az Alaptörvénybe: „az anya nő, az apa férfi”.
– Nem nehéz erről beszélni, hiszen karácsony van, amikor családok jönnek össze, a kereszténység pedig éppen a szent családot állítja hívei elé példaként. És tény: a gyermek Jézus az anyjától és az apjától is tanult valamit. De hogy pontosan mit, arról lehet vitatkozni.
– Ezt hogy érti?
– Úgy, hogy „az anya nő, az apa férfi” kijelentés csakis biológiai szempontból, a nemiszervek szintjén közelít, miközben az apaság és anyaság nem csak abban áll, hogy ki melyik nemhez tartozik. A gyerek az apjától a határozottságot és a keménységet, az anyjától a gyengédséget és a kompromisszumképességet tanulja – gondoljuk. És így van minden esetben? Dehogy. Pont a napokban hallottam egy interjút, ahol azt mondták, „evidens”, hogy az apa férfi, az anya nő, pont ugyanúgy, ahogy „a Nap keleten kel és nyugaton nyugszik”. És evidens, persze, de mégsem igaz. Mert a Nap valójában nem kel és nem nyugszik, hanem a Föld forog. A világ tehát bonyolult, és „evidens” dolgok kőbe vésése nem biztos, hogy közelebb visz a valósághoz.
– Beszélgetésünk elején azt mondta, hogy dél-amerikai éveit egyfajta zarándoklatként fogja fel. Ez tényleg így van?
– Igen. Nemcsak „valahová” akartam menni, a cél nemcsak Dél-Amerika volt, hanem meg akartam ismerni, hogy a legkatolikusabb kontinensen milyen sikerre vezetnek a keresztény hitből fakadó erőfeszítések a hátrányban levő embereknél. Utamat neveztem ezért szociálturizmusnak is. Aztán persze rá kellett jönnöm, hogy nem elég, ha odamegyek, megnézem az ottani életet és feljegyzéseket készítek; gyökeret kellett eresztenem és szerepet kellett vállalnom a közösség növekedésében.
– A hetvenes években érkezett Kolumbiába. A ma sem kifejezetten biztonságos országban ez a kokainháborúk kezdete, az Escobar-éra hajnala. Nem félt?
– Nemcsak biológiai, de spirituális immunrendszer is létezik. Belső dolog ez, amit nem mi irányítunk, de véd bennünket. Mint az őrangyal: nem azt jelenti, hogy nem történhet semmi baj, de
ha elindulsz az úton, ami a tied, akkor a lelked ereje védelmez. Én ezt tapasztaltam. És igen: féltem sokszor. Volt is okom rá.
– Milyen volt a karácsony Bogotában? Mesélne erről?
– Igen, írtam is az ottani ünnepekről a „Remény és kétség között Bogotá utcáin” című könyvemben. Az első, ami feltűnt, hogy idehaza, Európában télen a nappalok rövidebbek lesznek, lehűl az idő, Bogotában viszont decemberben az éjjelek nem hosszabbak, hó nem esik, és még fenyőfa sincs azon a vidéken. Sokan ezért kartonra festenek havas fenyőt, azzal díszítenek. De nem is ez a legelterjedtebb, hanem a jászol: aki tud, jászlat készít fából, gipszből, kerámiából vagy szövetből. A templomokat is jászollal díszítik karácsonyfa helyett.
– Bogotá szegénynegyedében élt. Köztük is töltötte a karácsonyt?
– A megvetett utcakölykök élete kezdettől fontos volt számomra. 1977 és ’79 karácsonyát velük töltöttem. Sokan közülük bentlakásos intézetben éltek, köztük voltam nevelő. Ez a „belső” lét sem volt sokkal családiasabb, mint az utcán élni, de talán a szokásosnál többet kaptak enni. Leginkább karácsonykor hiányzott nekik a család. Az utcán élő gyerekek még rosszabbul élték meg ezt az időszakot. Nyugtalanok, szemtelenek, erőszakosak lettek. Karácsonykor lehetett igazán rabolni, olyanoktól, akiknek családjuk, szeretteik vannak. Az utcagyerekek soha olyan vadul nem viselkednek, soha annyira nem irigyek, mint ebben az időben. És soha olyan mohón nem kapnak kábítószer után, mint a család szent ünnepén. Sokan közülük altató tablettákat szedtek, hogy a szentestét elviseljék, és aludni tudjanak.
– Tudtak enyhíteni a szenvedéseiken?
– 1979. december 25-én, korán reggel egy nevelővel és egy 50 személyes busszal a nyomornegyedbe indultunk, hogy meghívjuk a gyerekeket az intézeti karácsonyi ünnepségre. Biztos voltam benne, hogy még alszanak, de jól emlékszem, hogy az elsőt egy szemeteskukában turkálva találtuk meg. Nyolcéves volt. Mások fedél, védelem nélkül feküdtek a járdán. Voltak gyerekek, akikre még benzingőzösen találtunk rá. Esténként ugyanis azt szívnak, hogy a szorongásuktól szabaduljanak. Három óra alatt 300 gyereket szedtünk össze. Az ünnepség nem volt különösebben érdekes. A gyerekek vadul játszottak és verekedtek a belső udvaron. A karácsonyi ajándéknak örültek a legjobban. A lezárás sajnos szörnyű lett: sokan hitték, hogy maradhatnak az intézetben, de vissza kellett menniük az utcára. És amikor újra kint voltak, győzött a természet törvénye: az idősebbek a szemem előtt tépték ki a kisebbek kezéből a karácsonyi ajándékokat.
– Minden gyerekkel ilyen élménye volt aznap?
– Akik sokszor ültek az intézet bejárata előtt, szinte mind az ismerőseim voltak. Odaültem közéjük a járdára, hallgattam őket. Nem bírtam elviselni a helyzetet, valamit tenni, adni akartam. Akkor még nem tudtam, hogy a legnagyobb karácsonyi ajándék, ha „csupán” emberszámba veszem őket, és szeretettel, figyelemmel velük vagyok. Ezért megint csak ajándékozásra gondoltam: meghívtam őket egy kávézóba, és ott beszélgettünk sokat. Énekeltek karácsonyi dalokat.
– Visszagondolva nagyon sajnálja őket?
– Nem ez a jó szó. Ne sajnáljuk őket! Ki kell bírni, hogy nem tehetsz értük talán semmit sem. Csak ülj le közéjük a járdára, és Isten képmását keresd a taszító külső mögött! Mert csak ők tudják igazán, mit jelent a megváltásban reménykedni.
– Hogyan tölti az idei karácsonyt?
– Talán az iménti történetből is láthatják, sokféle karácsony volt már az életemben. Az utóbbi években mindig itt, Dobogókőn voltam. A kápolnánkban szokott lenni éjféli mise. Én általában már nem misézek, hagyom a többieket. Prédikáltam már eleget. Idén a szokásosnál is csendesebben telik majd az ünnep. Nem is bánom. Sok időm lesz olvasni, meditálni.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
