Csúsztatásokból szőtt hálót a Netflix a brit monarchia köré
Az idei év egyik kirobbanó sorozatsikere volt A korona negyedik évada. Egyben morális fordulópont is a sorozat, sőt a sorozatok történetében. Fikció és valóság határai annyira elmosódnak az alkotásban, hogy nézők milliói számára az lesz a hiteles változata Károly és Diana történetének, vagy Thatcher és a királynő viszonyának, amit a képernyőn lát. Csakhogy a Netflix és a sorozat elkötelezett köztársaságpárti alkotója, Peter Morgan cinkelt lapokkal játszik. Hamisít, bőven a szükséges dramatizáláson túl, olyan szinten, hogy az máris politikai kérdéssé vált. Abszurdnak hat, de úgy fest: a királyi család számára a következő egzisztenciális kihívást a Netflix jelentheti.
Ha meg akarjuk érteni, hogyan viszi jégre nézőit A korona (The Crown) negyedik évada, egy apró és tulajdonképpen lényegtelen részlettel mutathatjuk meg legjobban. A Terra Nullius címet viselő hatodik epizód középpontjában Károly herceg és Diana 1983-as ausztráliai körutazása áll. Ez volt a walesi hercegi pár első közös külföldi útja, amire tízhónapos kisfiukat, Vilmost is magukkal vitték. Diana nemzetközi bemutatkozása óriási siker volt, a fiatal hercegné szépsége és közvetlensége elbűvölte az ausztrálokat – a Diana-mánia tulajdonképpen ezzel az utazással kezdődött.
A sorozat szerint az utazás megmentette az ausztrál monarchiát, a munkáspárti miniszterelnök, Bob Hawke ugyanis elkötelezett köztársaságpárti volt, aki készen állt az alkotmány megváltoztatására, és az „irreleváns” monarchia megszüntetésére. Diana azonban keresztülhúzta a számításait, és az út sikere miatt a kérdés lekerült az asztalról.
Kétségtelen, hogy az 1980-as években a monarchia jövője megkérdőjeleződött Ausztráliában, és a királyi család korábban erős pozíciója megingott – ez azonban az évtized vége felé történt, és az Ausztrál Munkáspárt csak 1991 júniusában kötelezte el magát hivatalosan a köztársaság bevezetése mellett. Hawke utódja, Paul Keating volt az első miniszterelnök, akinek szerepelt a kormányprogramjában a köztársaság bevezetése 1993-tól kezdve, vagyis tíz évvel Károly és Diana utazása után. A valóság tehát az, hogy az ausztrál monarchia 1983-ban még egyáltalán nem volt végveszélyben, így Diana népszerűsége sem menthette meg. A Netflix egy jóval későbbi problémát vetít vissza a múltba.
Ráadásul hogyan.
Az epizódban Hawke a látogatás előtt interjút ad az ABC tévécsatorna Four Corners című műsorának, és kifejezetten erős szavakkal agitál a köztársaság bevezetése mellett: a királynőt pomnak nevezi (ez egy angolokra használt sértő jelző), és azt mondja, hogy „egy szépséges fajmarha csorda élére sem állítunk oda egy malacot, még ha jól is áll neki a kiskosztüm és a gyöngysor.”
Az ember már az epizódot nézve is érzi, hogy ez nem történhetett meg. Elképzelhetetlen, hogy egy ausztrál miniszterelnök ilyen hangon beszéljen a királynőről, még ha köztársaságpárti is. A közvélemény ezt talán 2020-ban sem tűrné el, de 1983-ban biztosan lemondást kikényszerítő botrányt okozott volna. Nos, Bob Hawke nem is tett semmi ilyesmit. Valóban úgy gondolta, hogy az ausztrál köztársaság idővel elkerülhetetlen, de nagyra tartotta a királynőt, és büszkén nevezte magát Erzsébet „kedvenc miniszterelnökének”.
A Four Corners című műsor ma is létezik, és készítői szükségesnek tartották tisztázni a valóságot. Egy Twitter-bejegyzésben úgy fogalmaztak: nagy rajongói a sorozatnak, de ők tényekkel dolgoznak, ezért előszedték az 1983-as interjút. Mint kiderült,
a Netflix egész egyszerűen meghamisította a szöveget, a miniszterelnök azt mondta, a köztársaságnál sokkal fontosabb kérdés a szegénység, és a hátrányos helyzetűeken mit sem segítene az államformaváltás.
Érdemes szó szerint egymás mellé tenni két részletet. A sorozatban ez hangzik el:
„Nem hinném, hogy túl sokáig beszélhetünk királyokról és monarchiáról Ausztráliában – szerintem ezen már túl vagyunk. Ennél már érettebbek vagyunk.”
A valóságban Hawke így kezdte a mondandóját:
„Nem hinném, hogy Ausztráliában mindig beszélhetünk majd királyokról… megfelelőbb lenne számunkra a köztársaság. De nem tartom ezt igazán lényeges kérdésnek.” És ezután folytatja azzal, hogy a szegénység a valódi probléma, amivel foglalkozni kell. Pom és kiskosztümös malac pedig végképp nincs, Hawke bizonyára akkor sem mond ilyet, ha fegyvert tartanak a fejéhez. A 2019 májusában elhunyt miniszterelnök sokszor nyersen fogalmazó egykori szakszervezeti vezető volt, de nem bunkó.
A malacgate tökéletesen mutatja, mi baj a Netflix zászlóshajójává vált tévésorozattal. A korona 2016-os indulásakor a világ legdrágább televíziós produkciója volt. Ma már csak a második, mert az epizódonként 13 millió dolláros költséget felülmúlta a Trónok harca utolsó évada a maga 15 millió dollárjával, de tény, hogy ilyen lenyűgöző produkciós értékű tévésorozatot máshol nem nagyon láthatunk. A legapróbb részletekig hitelesen rekonstruált ruhák, a pazar helyszínek, a korhű autók, repülőgépek, városképek és használati tárgyak gazdagsága A koronát igazi időutazássá teszi, és mivel a sorozat több mint ötven évet fogott át időben (1936-tól 1990-ig), a készítőinek nemcsak egy korszakot kellett alaposan tanulmányozni és megjeleníteni, hanem szinte az egész 20. századot a maga összes technológiai és életmódbeli változásával. Többek között
ettől olyan élvezet belemerülni A korona nézésébe: mintha magát az egykorvolt valóságot a látnánk a maga egész gazdagságában.
Csakhogy ez a maximalizmus a tartalomra már nem terjed ki, sőt – ahogy a Hawke-interjú is mutatja – a sorozat alkotói időnként a szokásos dramatizáláson túlmenve hamisítanak, ráadásul olyan rafináltan tisztességtelen módszerekkel, hogy egy idő után felvetődik a kérdés, mi lehet a motivációjuk. Ebből a szempontból a mostani negyedik évad fordulópontot jelent. Az előző évadok esetében a történelmi valósághoz való ragaszkodás erősebb volt, és az időbeli távolság miatt a kérdés kevésbé volt érzékeny, mint a jelen felé közeledve.
„Aggaszt, hogy az emberek a sorozatot megnézve elfelejtik, hogy fikciót látnak. Feltételezik, hogy mindez valós, különösen a külföldiek, például amerikaiaktól gyakran hallom, hogy A korona igazi történelemlecke volt számukra. Nos, nem volt az” – mondta Charles Spencer, Diana hercegné testvére, aki nem engedte meg a Netflixnek, hogy családi otthonukban, Althorpban forgasson (pedig nyilván szép összeget ajánlottak, ami segítené a ház fenntartását).
Magától értetődő, hogy a királyi ház semmilyen valódi helyszínen nem engedélyezte a forgatást, és közleményben jelezte, hogy a sorozat nem tekinthető hiteles ábrázolásnak. Az viszont már szokatlan és a milliók által nézett sorozat hatását mutatja, hogy a brit kulturális miniszter, Oliver Dowden a Netflixnek írt levélben kérte a szolgáltatót, hívják fel a nézők figyelmét, hogy fikciós alkotást látnak. „Attól tartok, hogy azok a nézők, akik személyesen nem élték át ezeket az eseményeket, összekeverik a fikciót a valósággal. A korona egy gyönyörűen előállított fikciós mű, de az elején világossá kellene tenni, hogy nem több” – jelentette ki.
A Netflix teljesíthette volna a kérést, hiszen Peter Morgan, a sorozat írója maga is minden egyes alkalommal elmondja, amikor a pontosságot kérik számon, hogy fikciós műről van szó, amely valóban megtörtént eseményeket dolgoz fel, de az ilyenkor szokásos alkotói szabadsággal. A Netflix a Diana hercegné bulimiáját ábrázoló epizódok előtt elhelyezett figyelmeztetést, hogy a képsorok felkavarók lehetnek, és aki hasonló problémákkal küzd, keressen segítséget. A miniszter kérését azonban a Netflix elutasította, mondván, a nézők úgyis értik, hogy mit látnak.
Miért pont most vetődött fel ez a kérdés?
A korona kezdettől fogva nagyon ingoványos terepen mozgott, egyszerűen azért, mert főszereplői ma is élnek. Az első évad időszaka, az 1950-es évek a mai nézőknek minden tekintetben történelem, alig van, aki felnőttként élte volna át ezt az időszakot, és még köztünk lenne – a királynő és a férje azonban pont közéjük tartozik. A sok évtizedes távolság azonban a problémát jelentősen enyhítette, és pár évvel ezelőtt még a királyi család tagjai közül is többen azt nyilatkozták, hogy szívesen nézik a sorozatot, például Anna vagy Eugénia hercegnő. Azt nem lehet tudni, hogy a királynő belenézett-e, mindenesetre a harmadik és a negyedik évadban őt alakító Olivia Colman joggal aggódott emiatt: „Nagy nyomás van rajtad, amikor élő személyt kell eljátszanod, és tartasz tőle, hogy talán ő is nézi, és nem tetszik neki. Nekem is eszembe jutott, hogy mi van, ha a királynő megnézi a sorozatot, és azt gondolja, hogy az értelmezésem teljesen rossz. Esetleg átkapcsol egy másik csatornára” – nyilatkozta.
A Fülöp herceget játszó színészeknek nem kell ettől tartaniuk, a fiatal Fülöpöt játszó Matt Smith szerint egy ismerőse egy ebéden az uralkodó férje mellett ült, és rákérdezett, hogy nézi-e a sorozatot, amire Fülöp állítólag ennyit mondott: „Ne legyen nevetséges.”
Nagy szerencse, hogy az idei évad egyik központi figurája, Margaret Thatcher nem láthatja azt a rettenetes, karikatúraszerű alakítást, amit az X-aktákból ismert Gillian Anderson (egyébként a sorozatíró Peter Morgan barátnője) nyújt, és ami egész epizódokat szinte nézhetetlenné tesz. A valódi probléma azonban Károly, Diana és Camilla, hiszen az 1980-as éveket feldolgozó negyedik évad fő témája a walesi hercegi pár katasztrofális házassága, és ez sokkal kényesebb kérdés, mint hogy megalázták-e Thatchert a királyi család skóciai otthonában, Balmoralban, ahogy a második epizód állítja (a válasz: nem, Thatcher tényleg pocsékul érezte magát Balmoralban, de a királynő igyekezett tökéletes házigazda lenni), vagy hogy Margit hercegnő megkereste-e elmegyógyintézetbe zárt unokanővéreit és szemrehányást tett-e miattuk édesanyjának, ahogy a hetedik epizódban láthatjuk (a válasz: nem történt ilyen).
Nemcsak arról van szó, hogy a botrány három szereplője közül ketten életben vannak, és hogy Vilmosnak és Henriknek végtelenül kellemetlen lehet újra átélni, ahogy a fél világ megint a szüleik házasságán és pszichés problémáin csámcsog. Vilmos környezetéből többen is azt állították a sajtónak, hogy a herceg nagyon nem örül a helyzetnek, és úgy érzi, „mindkét szülőjét kihasználják, és hamis, leegyszerűsítő módon ábrázolják őket, hogy ezzel pénzt keressenek.” Camilla unokaöccse pedig azt mondta a Vanity Fair magazinnak, hogy a cornwalli hercegné élvezte ugyan az első két évadot (amiben nem szerepelt), de egyáltalán nem várja a következőket.
Az egyéni érzékenységeken (meg az egész helyzet alapvető ízléstelenségén) túl arról is szó van, hogy
Károly néhány éven belül várhatóan államfő lesz, Camilla pedig királyné, és ha a milliók által nézett sorozat erős érzelmeket gerjeszt ellenük, az veszélyezteti az államforma stabilitását. Ez az oka annak, hogy még a kormány is aggodalmát fejezi ki egy tévésorozat miatt.
„Ez Károly lejáratása és valamelyest Diana lejáratása is. Az emberben felmerül a kérdés: muszáj volt ezt?” – mondta Dickie Arbiter, a királyi ház egykori sajtótitkára a BBC-nek. Arbiter szerint nem igaz, hogy Dianát Károly magántitkára megfenyegette a New York-i útja előtt azzal, hogy pszichésen instabilnak fogják beállítani a nyilvánosság előtt. „Ez sosem történt meg. Tudom, mert ott voltam” – szögezte le Arbiter. A titkár szerint a sorozat szándékosan állítja be Károlyt és Camillát szörnyetegnek, Károlyt pedig erőszakosnak, ami távol áll a valóságtól. A Károlyt játszó Josh O’Connor alakítása Thatcherhöz hasonlóan a karikatúrához közelít. „Állandóan görnyedten látjuk, de nézzenek rá, 72 éves, és szál egyenesen tartja magát” – jegyezte meg.
Tartalmi szempontból a legsúlyosabb csúsztatásnak az látszik, hogy a sorozat szerint Károly házassága első percétől fenntartotta korábbi viszonyát Camillával, vagyis esélyt sem adott annak, hogy kapcsolata Dianával működjön, csupán a családja nyomására vette feleségül az ártatlan, naív, fülig szerelmes fiatal lányt. A családi nyomást A korona többek közt azzal ábrázolja, hogy Károly pótapja, az IRA által felrobbantott Dickie Mountbatten levelet ír közvetlenül a merénylet előtt, amelyben Károlyt a trónörökösi kötelességére emlékezteti. Peter Morgan elismerte, hogy ilyen levél létezéséről senki nem tud, de véleménye szerint a levél tartalma nem áll távol attól, amit Mountbatten írhatott volna.
Ami Károly és Camilla viszonyát illeti, természetesen senki nem lehet biztos abban, hogy mi történt a hálószobákban, de Hugo Vickers történész, a királyi család elismert kutatója szerint Károly megszakította a szerelmi viszonyt Camillával, amikor elvette Dianát, és csak 1986-ban, a házasságuk megromlása után kezdte újra (amikor egyébként Diana is szeretőket tartott). Vickers szerint biztosra vehető, hogy a bizarr vacsora, ahol Camilla a fiatal Dianával érzékelteti, hogy mennyivel jobban ismeri nála Károlyt, és sokatmondóan megjegyzi, hogy „szeret osztozkodni”, ebben a formában biztos nem történhetett meg. (Maga a vacsora valószínűleg igen, de ez nem annyira meglepő, ha tudjuk, azokban az években ugyanahhoz a társasághoz tartoztak, és vendégeskedtek is egymásnál. Diana egy darabig nem jött rá, hogy a régi viszony még nem hűlt ki teljesen.)
Vickers szerint az sem igaz, hogy Károly már 1989-ben válni akart Camilla kedvéért. A történész szerint valójában a walesi herceg vállalta volna, hogy a nyilvánosság előtt fenntartja a megromlott házasságot, ha közben mindketten élhetik az életüket – a válás csak három évvel később, 1992-ben vált elkerülhetetlenné, amikor a Camillagate botrány (Károly és Camilla privát telefonbeszélgetéseinek nyilvánosságra hozása) kirobbant.
Mindezek a csúsztatások valóban mind azonos irányba mutatnak: a sorozat egyértelműen Károlyt és Camillát hibáztatja a monarchiát az 1990-es években megrengető válságért, Dianát pedig áldozatként mutatja be, bár a hercegnét is felszínesnek és éretlennek ábrázolja. És ezzel még csak 1990-ben járunk, az igazán durva időszak, amiben a legnagyobb dramatizációs lehetőségek rejlenek, az 1990-es évek és Diana tragikus halála. Erről fog szólni az ötödik évad, ami közvetlenül Károly trónra lépése előtt fogja rombolni a monarchia, illetve konkrétan a következő uralkodó renoméját a negyedszázaddal ezelőtti magánéleti válság felmelegítésével.
Van ennek köze ahhoz, hogy Peter Morgan sorozatíró elkötelezett köztársaságpárti?
2017-ben a sorozat sikerét látva Morgan azt mondta, változtatott korábbi álláspontján: „Nos, úgy vágtam bele, hogy teljesen monarchiaellenes voltam, de azóta megfordultam. Most már királypárti vagyok.” Kérdés, hogy ez mennyire lehet őszinte, amikor ugyanebben az interjúban a királynőt középkorú vidéki asszonynak nevezi limitált intelligenciával, a monarchiát pedig mutációra képes vírusnak, ami mindent túlél. Vickers már az első két évadot látva azon a véleményen volt, hogy A korona rejtett köztársaságpárti üzenetet hordoz, és Morgan korábbi nyilatkozatai szerinte arról árulkodnak, hogy nem szereti a családot és az intézményt.
Ahogy a sorozat közeledik a jelen felé, úgy látszik egyre valószínűbbnek, hogy a királyi család számára a következő egzisztenciális kihívást a Netflix jelentheti.
Nyitókép: Left Bank Pictures
