Keleti nyitás Merkel-módra: történelmi kínai alkuval búcsúzik a kancellár
A tavaly év végének eseményei között szinte elsikkadt az EU és Kína közötti kereskedelmi egyezmény, pedig lehet, hogy ennek lesz a legnagyobb hatása az európai történelemre. Az Angela Merkel kancellár által végighajtott megállapodás a Válasz Online-nak nyilatkozó német szakértő szerint az „eurázsiai kereskedelmi kontinens” születése lehet. Amerika éberen figyeli az egykor harcos atlantista Merkel kínai és orosz építkezését – merthogy közben a végéhez közeledik a német ipart az orosz energiával még jobban összekötő Északi Áramlat 2 építkezése is. Tektonikus geopolitikai változásokkal köszönt be 2021. Világmagyarázat.
Visszavonulása előtt a rutinos csatár még rúgott egy mesterhármast – így fordíthatnánk focinyelvre Angela Merkel december végi menetelését. A német kancellár utolsó aktív politikai évébe lépett, idén ősszel már nem indul újra. Véget ér tehát 2005-ben kezdődött kormányfői időszaka, de előtte még egész Európa jövőjét meghatározó döntésekben vállalt kulcsszerepet. Idehaza is sokat beszéltünk az EU 2021-2027 közötti költségvetéséről és a koronavírus miatt szükséges újjáépítési alapról a jogállamisági mechanizmus miatt belengetett magyar és lengyel vétó miatt – Angela Merkel nélkül aligha született volna kompromisszum.
Az EU és Nagy-Britannia tavaly év végén szinte az utolsó percben megállapodott a brit kilépést követő új kereskedelmi szabályokról. A kulisszák mögött az egyik főszereplő, mondanunk sem kell, a német kancellár volt. Végül december 30-án, amikor a koronavírustól szenvedő világ reménykedve figyelte az első oltások beadását, az óévtől, az Európai Unió soros féléves német elnökségétől és utolsó teljes kancellári évétől Merkel nagyszabású geopolitikai alkuval búcsúzott. Az EU vezetői – Ursula von der Leyen bizottsági elnök és az Európai Tanácsot vezető Charles Michel – társaságában Hszi Csin-ping kínai elnökkel átfogó kereskedelmi megállapodásra bólintott rá. (A betűszavak kedvelőinek: CAI, azaz Comprehensive Agreement on Investment.)
Noha utóbbiról esett legkevesebb szó az európai nyilvánosságban, könnyen lehet, hogy az EU jövőjére ennek lesz a legnagyobb hatása. (Még akkor is, ha az Európai Parlament, illetve a tagállami országgyűlések jóváhagyása miatt az egyezmény legkorábban 2022-ben léphet életbe.)
A most lezárult CAI-tárgyalássorozat több mint hét évig csordogált és sokáig legfeljebb azokat hozta lázba, akiknek már az oviban is paragrafus volt a jelük.
A felek most mindenesetre kölcsönösen megkönnyítik egymás cégeinek piacra jutását. Ezt elsősorban az európaiak szorgalmazták: Kína máig arra kényszeríti a hozzá befektető nyugati cégeket, hogy helyi partnerekkel társuljanak, különben nem kapnak engedélyt. (A pekingi engedményekért cserébe Brüsszel is megköti a saját kezét, például az uniós stratégiai ágazatokban való kínai befolyásszerzést a jövőben nehezebb lesz meggátolni.) A CAI alapján kidolgozzák majd a Kínába fektető cégeket védő mechanizmusokat. Régi panasz ugyanis, hogy a hatóságokkal vagy üzleti partnerekkel való bármilyen konfliktus esetén a helyi bíróságok szisztematikusan a külföldiek kárára döntenek. Végül a kínai fél megígérte, erőfeszítéseket tesz a környezetvédelmi és munkavédelmi körülmények javítására – utóbbi szemérmes körülírása a széleskörűen alkalmazott kényszermunkának.
Noha európai nagyvállalatok régóta lobbiztak egy megállapodásért, az egyezményt a kontextus teszi igazán jelentőssé. Elsősorban az időzítés: az egymást tiszta szívből gyűlölő amerikai demokrata és republikánus elit szinte már csak Kína visszaszorításában ért egyet. Donald Trump éppúgy ezen dolgozott, mint Joe Biden hamarosan hivatalba lépő kormánya. Utóbbi előbb informálisan, majd nyíltan is jelezte, hogy szerinte nem túl jó ötlet most lezárni a Kínával folytatott egyeztetéseket.
Jake Sullivan, Biden leendő nemzetbiztonsági főtanácsadója még decemberben jelezte, „örülne”, ha az európaiak és az amerikaiak megoszthatnák egymással „Kínával kapcsolatos közös aggodalmaikat”.
Az alig burkolt figyelmeztetés nem érdekelte az EU-t, illetve a gépezetet mozgató német kancellárt. Merkel minden politikai súlyát latba vetve, s az EU intézményein belüli német hálózatot használva vitte végig akaratát – nem törődve egyes tagállami kormányok, így például a lengyelek vagy a hollandok fenntartásaival.
Az egyezmény súlyát tovább növeli, hogy ráerősít a régóta zajló gazdasági folyamatokra: Németországnak már így is fontosabb kereskedelmi partnere Kína, mint az Egyesült Államok. Az európai nagyhatalom 2019-ben Kínával több mint 206 milliárd (!) euró értékben kereskedett, míg az USA csak a második helyre fért oda 190 milliárd euróval.
Végül az időzítés, a német akaratérvényesítés és az üzleti szempontok mellett a kínai kereskedelmi egyezmény geopolitikai okok miatt is fontos. Amennyiben a kínai piac és gyártási kapacitás közelebb kerül a német technológia, tőke és ipar uralta EU-hoz, s erre az együttműködésre még inkább rácsatlakozik az orosz energia (márpedig mint látni fogjuk, az Amerika által szintén élesen bírált Északi Áramlat 2 gázvezeték révén éppen ez történik), akkor tektonikus mozgások indulnak el. A Csendes-óceántól az Atlanti-óceánig tartó új „selyemút” alakul, amely alapjaiban befolyásolja a világ hatalmi egyensúlyát.
Így már érthető, miért váltott ki az első látásra kevéssé izgalmas egyezmény ilyen nagy indulatokat. Voltak, akik az EU felnőttségének bizonyítékaként tekintettek az amerikai nyomás ellenére megkötött megállapodásban, mások viszont behódolásnak értékelték, hogy az EU parírozott a kínai kormánynak. „Peking célja nem az Európával való gazdasági integráció elmélyítése, hanem a transzatlanti kapcsolat megmérgezése volt, még mielőtt az esélyt kaphatott volna a felépülésre Donald Trump távozását követően” – foglalta össze az amerikai álláspontot a neokonzervatív washingtoni agytröszt, az American Entreprise Institute munkatársa.
A helyzet annál is érdekesebb, hogy Angela Merkel megkérdőjelezhetetlen atlantistaként érkezett a politikába: 2009-ben az amerikai Kongresszus előtt valóságos himnuszt zengett az amerikai–német kapcsolatokról.
Ehhez képest 2017-ben már arról beszélt, hogy Európa nem számíthat többé Amerikára. Véleménye messze nem csak a Trump-évek érzelmi és politikai hullámvasútjáról szólt. Merkel álláspontját nehéz is megalapozatlanként elutasítani, látva, hogy a múlt héten a washingtoni Capitoliumon rövid időre a szőrmékbe és viking sisakba öltözött QAnon Sámán meg hordái uralkodtak. Ráadásul az amerikai politika és társadalom jó eséllyel Donald Trump távozása után is kiszámíthatatlan marad, megbénítja a törzsi gyűlölet. (Amit szélsőségesek mellett jobboldaliak és konzervatívok közösségimédia-platformokról való tömeges kitiltása csak tovább mélyít.)
Az egyezmény mellett érvelők azt mondják, tarthatatlan állapot, hogy például a Volkswagen csak kínai állami gyártókkal társulva léphetett be a piacra, úgy, hogy az így létrehozott holdingban a német cégnek csak kisebbségi részesedése lehetett. Mások szerint Európa egyszerűen nem maradhat ki a kínai technológiai robbanásból. Csak egy példa: a kínai állam már többszázmillió polgára orvosi adatait és DNS-szekvenciáját digitalizálta, a Huawei telekommunikációs óriás pedig tíz éven belül félmilliárd külföldiével tervezi ugyanezt. Ez a gigantikus adatbázis forradalmasítja majd a gyógyszeripart, a vakcinák fejlesztését és kutatását – még világjárványtól mentes időben is olyan lehetőség ez, amiben minden komoly cég részt akar venni. Hiszen míg a 20. század üzemanyaga az olaj volt, a 21. századé az adat lesz.
A CAI-tárgyalások lezárást sürgető Angela Merkel álláspontját többen azzal védték, hogy az európai „stratégiai autonómia” (kevésbé fennkölten: cselekvés az amerikai nagytestvér jóváhagyása nélkül) önmagában érték.
Winkler Gyula RMDSZ-es európai parlamenti képviselő is azt érzékelte, Németország teljes súlyával szorgalmazta a megállapodást. „Angela Merkel kancellár idén ősszel befejezi pályafutását, s már politikai örökségére gondol, aminek része lesz a Kínával kötött befektetési egyezmény” – mondja a Válasz Online-nak a politikus, aki az Európai Parlament kereskedelmi bizottságának alelnökeként és a kínai kapcsolatért felelős bizottság tagjaként a téma egyik szakértője. Szerinte a több tagállam által emlegetett döntő német szerep pozitív, hiszen Berlin nemcsak saját, hanem az egész EU gazdasági érdekében lépett fel.
„Ha köhög a német autógyártás, a román már tüdőgyulladással fekszik. Magyarország, Szlovákia és Csehország szintén nagyban függ a német ipartól” – magyarázza a politikus.
Azaz szerinte így térségünk államai is profitálnak abból, ha például a német autógyártó vállalatok szabályozottabb, biztonságosabb körülmények között tevékenykedhetnek Kínában. Rég nem igaz már ugyanis, hogy a külföldi cégek az olcsó gyártás miatt akarnak üzletelni a Távol-Keleten. Az elmúlt években elképesztő tempóban szélesedő kínai középosztály óriási piacot jelent, az ország pedig bármilyen iparágban képes csúcsminőséget előállítani.
A képviselő visszautasítja az általunk felvetett kritikákat, amelyek szerint meg kellett volna várni az új amerikai adminisztrációt a befektetési tárgyalások lezárásával. „Hamis dilemmának tartom, hogy az EU-nak Kína és az Egyesült Államok között kell választania – nekünk a saját érdekeinket kell képviselni. Ráadásul Amerikának van hasonló megállapodása Kínával, eszük ágában nem volt megkérdezni minket. Igazuk volt, mert ez az ő dolguk. Mivel a tagállamoktól kapott mandátumok alapján tárgyaló Európai Bizottság szakemberei azt mondták, érdemi előrelépés már nem várható a további egyeztetésektől, logikus volt a folyamat lezárása” – hangsúlyozza. Amikor Winklert arról faggatjuk, mi, európaiak homokba dugjuk-e a fejünket, ha még egyszerűbben juthatunk hozzá a munkatáborokban varrott tornacipőkhöz és a durván környezetszennyező gyárakban előállított okostelefonokhoz, azt mondja: „Az Európai Parlament ugyan nem változtathatja meg az egyezmény szövegét, de kötelezettségvállalásokat kikényszeríthet. Amikor Vietnammal kötöttünk hasonló egyezményt, tagja voltam a tárgyalódelegációnak: világossá tettük, hogy az Európai Parlament csak akkor szavazza meg a tervezetet, ha Vietnam vállalja a kényszermunka betiltását és így is lett. Úgy vélem, az EP most is így fog eljárni.”
Winkler ugyanakkor nem titkolja, az európai sajtóban megjelent fenntartások egy részét ő is osztja. A fenntartható fejlődés és különösen a munkajog olyan terület, ahol Kínának „egyértelmű menetrendet és világos elkötelezettséget kell vállalnia”.
Talán kisebb hullámokat vert volna a kínai befektetési megállapodás az Atlanti-óceán két partján, ha Amerika nem gyanúsítaná Németországot egy másik ellenségével való összejátszással. Márpedig washingtoni értelmezésben az Északi Áramlat 2 vezeték éppen ilyen projekt.
A 9,5 milliárd eurós beruházás keretében két új, összesen több mint ötven milliárd köbméter kapacitású vezetékkel bővítik a Balti-tenger fenekén húzódó Északi Áramlat vezetéket. Elkészülte után Oroszország kikerülhetné a vele perben-haragban-háborúban álló Ukrajna tranzitját, s az európai fogyasztóknak szánt gázszállítmányok 80 százalékát egyetlen útvonalon juttatná el a vásárlókhoz. Ráadásul növelné befolyását a német piacon is, ahol az orosz gáz részesedése 40 százalékról 60 százalékra nőne.
Noha az Északi Áramlat 2-ben más államok cégei is szerepet vállalnak, a fügefalevél senkit nem téveszt meg: alapvetően német–orosz üzletről van. Amerika meg is próbálta minden eszközzel leválasztani szövetségesét Moszkváról. Az ügy nem csak Washington szemét szúrta: 2016 márciusában az orosz energiafüggőségtől- és befolyástól tartó balti államok, a visegrádi négyek (köztük Magyarország) és Románia miniszterelnökei nyílt levélben tiltakoztak a projekt ellen. Az ő oldalukon persze nem fityeg ott a Colt, mint az amerikai kovbojnak, aki – látva, hogy Berlin süketnek tetteti magát – nem is habozott azt használni. Miután 2019 decemberben az Egyesült Államok szankciókat hirdetett a vezeték építésében részt vevő nyugati vállalatok ellen, az építkezést felfüggesztették.
Oroszország azonban bejelentette, hogy a hiányzó kis szakaszt egyedül is megépíti, ezért három republikánus szenátor tavaly szeptemberben levelet írt a Balti-tengeri Sassnitz kikötőjét üzemeltető cégnek. Nemes egyszerűséggel megfenyegették: ha továbbra is kiköthetnek ott az Északi Áramlat 2 utolsó kilométernyi vezetékeit fektető orosz hajók, akkor a cég vezetését szankciókkal sújtják. A jelzés nem is lehetett volna világosabb, hiszen Sassnitz Angela Merkel választókörzetében található.
A zsarolást az általában jólfésült német politikától szokatlanul éles indulatok fogadták. Az ellenzéki Zöldek egyik politikusa „gazdasági hadüzenetnek” nevezte a szenátorok levelét, egy vezető szociáldemokrata képviselő pedig „amerikai neoimperializmust” kiáltott.
Lesz tehát mit megbeszélni Amerika SC-nek és Európa FC-nek, miután a rutinos középcsatár, Angela Merkel végleg visszavonul. Kérdés persze, hogy a felek egy ligában fociznak-e még.
| „Megszületik az eurázsiai kereskedelmi kontinens” A befektetési egyezmény az európai stratégiai autonómia győzelme vagy ék az Egyesült Államok és az EU között? – kérdezzük Didi Kirsten Tatlow-tól, a berlini a Német Külpolitikai Társaság (Deutsche Gesellschaft für Auswärtige Politik – DGAP) Ázsia-programjának főmunkatársától. – Őszintén szólva a koncepció nem túl meggyőző, mert az EU jellegénél fogva nem tud szuverén lenni. E fogalom egy több államból álló, többnyelvű- és kultúrájú kereskedelmi blokk esetében inkább a fantázia világába tartozik. Szerintem a második értelmezés a helyes, amennyiben a CAI különböző vágányra állítja az EU meg az Egyesült Államok Kínával kapcsolatos politikáját. – A járvány kezdete óta azt halljuk, Európának csökkentenie kell Kínától való függőségét és vissza kell telepíteni a stratégiai iparágakat – ne fordulhasson elő olyan abszurd helyzet, hogy még a fájdalomcsillapítókat is Távol-Keletről vásároljuk. Mire hát ez a nagy sietség a befektetési egyezmény aláírásával? – A CAI egy múltból itt maradt műtárgy; 2013-ban kezdték a felek a tárgyalásokat, amikor Kína még nagyon más hely volt. Az elmúlt hét évben viszont Kína nagyon megkeményedett. Hiába kötött korábban például szabadkereskedelmi egyezményt Ausztráliával, Peking szankciókkal sújtotta az országot, amiért az független vizsgálatot kért a koronavírus-járvány elindulásával kapcsolatban, illetve, mert 5G-hálózatának kiépítését nem akarja a Huaweire bízni. Az EU–Kína egyezmény miatt az a benyomás alakult ki, hogy az EU nem tanulta meg 2020 leckéjét, azaz a kritikus beszállítói láncait továbbra sem akarja biztosítani külső szereplőkkel szemben. – Az Európai Unió illetékesei azt hangsúlyozzák, hogy sikerült rákényszeríteni Kínát a külföldi cégekkel kapcsolatos bánásmód javítására, és látótávolságon belül van a kényszermunka megszüntetése is. Ezek azért komoly eredmények, nem? – Nem bízhatunk Peking ígéreteiben, különösen, ha azok Kína nemzeti érdekeivel mennek szembe. Kína két évtized alatt sem teljesítette a Világkereskedelmi Szervezethez, a WTO-hoz való csatlakozásakor tett vállalásait, miért tenne most másként? Az egyik legbefolyásosabb kínai kormányzati tanácsadó, agytrösztvezető, Wang Huiyao ki is mondta, az EU-nak „realisztikusnak” kell lenni a kényszermunkával kapcsolatban. Ez azt jelenti, hogy Kína nem teljesítheti vállalásait. Pekingnek az ujgurok lakta Hszincsiang tartományban tömegesen alkalmazott kényszermunka nemzetbiztonsági kérdés, azaz láthatjuk, hogy keverednek szétválaszthatatlanul biztonsági és gazdasági kérdések. – Angela Merkel német kancellár minden politikai súlyát latba vetette a megállapodás érdekében. Ez pusztán a német autóipar lobbierejét jelzi vagy más megfontolások is állnak a Kínával fenntartott „különleges kapcsolat” mögött? – Merkel úgy gondolja, hogy a gazdaság mindenekfölött áll, s ebben a felfogásban őt befolyásos érdekcsoportok támogatják. Legfontosabb célkitűzése, hogy öröksége egy virágzó Németország legyen, s ezért bármilyen árat hajlandó megfizetni. Ezenfelül Németországban hiányzik a stratégiai gondolkodás. Ennek történelmi okai vannak, ugyanakkor a túlzásba vitt önérdeket is jelzi, mert a stratégiai kérdések sokszor megzavarhatják az üzletelést. Akárcsak a morális kérdések, amelyekkel való szembenézést Németország elkerüli és inkább a technikai részletekre összpontosít.  – Kell egyáltalán értékeket figyelembe venni egy kereskedelmi tárgyalás során? – Igen, mert a gazdaság elválaszthatatlan a jóléttől, utóbbinak pedig szerves része a korrupció elleni küzdelem, a jogállam, az emberi méltóság védelme, az egyenlő esélyek biztosítása. Kína különben azt tervezi, hogy átveszi Németország helyét a csúcsiparágakban, ahogy azt Peking „Made in China 2025” terve le is szögezi. Ezért furcsa, hogy Németország, ez a jellemzően veszélykerülő állam ilyen kockázatokat vállal az egyezménnyel. Különösen akkor, amikor lehetnének alternatív megoldások: például erősebb kereskedelmi kapcsolatok kiépítése demokráciákkal, komolyabb kereskedelem Kínán kívüli ázsiai országokkal és így tovább. A Németország által is szorgalmazott EU–Kína-egyezményt idővel a történészek talán egy „eurázsiai kereskedelmi kontinens” kezdetének tartják majd, amelyen az angol nyelvű világ kívül marad. Utóbbi gazdasági-kereskedelmi galaxis az Egyesült Államokból, Kanadából, az Egyesült Királyságból, talán Írországból, Indiából, Ausztráliából, Új-Zélandból és másokból állhat. Ami leginkább aggodalomra ad okot: Németország és az EU, benne Franciaország anélkül hozta tetőt alá ezt a kínai megállapodást, hogy megvitatták volna az ügyet a nemzeti parlamentekben – ezt azért különösen nehéz megérteni, mert az alku minden európait érint. A hivatalba lépő Biden-adminisztráció csalódott a megállapodás és az abban játszott német szerep miatt. Az Egyesült Államok különben már régóta legjobb esetben is csak félig megbízható szövetségesként tekint Németországra. – Berlin miért gyakorolt nyomást a kínai egyezményt ellenző országokra, például Lengyelországra, Hollandiára és Spanyolországra? – Kína azt várta a német kormánytól, hogy 2020 végéig „szállítsa” az EU-t, és így is történt: Merkel elszánta magát, hogy tető alá hozza a megállapodást. Az Európában is komoly beszállítói lánccal rendelkező német autóipar profitjának csökkenésétől fél. A német jóléti állam fenntartása nagyon sokba kerül és a kulcsiparágak jövedelmének csökkenése fájna otthon, márpedig ezt az árat a politikusok nem akarják megfizetni. Ezért engedtek az autóipar vagy a telekommunikációs cégek nyomásának, akik szintén be akarnak jutni a hatalmas piacra és azt gondolják, menni fog, ha a kínai játékszabályok szerint játszanak. Fotó: Didi Kirsten Tatlow. Forrás: Merics.org |
Nyitókép: Angela Merkel Pekingben 2015. október 29-én. Fotó: Hszinhua/Xie Huanchi
