Baj, ha fekete színész játszik régi brit arisztokratát? Trendek A Bridgerton család mögött
Itthon és a világban is vitákat váltott ki a karácsonyi időszak legnagyobb tévés sikere – egy romantikus, kosztümös sorozat. A Bridgerton család a 19. századi Nagy-Britanniát multikulturális társadalomnak ábrázolja, részben fekete bőrű arisztokráciával és királynéval – amit Nyáry Krisztián például kikért magának, és történelemhamisításnak nevezett. A Válasz Online munkatársa úgy találta: pont ebben az esetben ez nem akkora baj, mint elsőre látszik. Kétségtelen azonban, hogy a színtudatos casting a történelmi filmeknél és sorozatoknál egyre erősödő trend, amibe A Bridgerton család is beleillik, és a hitelességhez nem sok köze van.
Mecklenburg-Strelitz-i Charlotte Nagy-Britannia és Írország királynéja volt több mint 57 évig, 1761-től 1818-ig, a Brit Birodalom fénykorában. Ahogy a neve is mutatja, német születésű volt, és tizenhét évesen adták férjhez a nála néhány évvel idősebb III. György királyhoz; rokonsága jelentéktelen volt az európai uralkodóházak között, ezért nem kellett attól tartani, hogy a família politikai bonyodalmakat okoz.
A Bridgerton család című kosztümös sorozatban az elborult elméjű férjétől különváltan élő, unatkozó és magányos Charlotte királyné fontos szereplő, akit Golda Resheuvel alakít, egy eddig jórészt ismeretlen, színpadi szerepeket játszó brit színésznő, aki ötévesen költözött szüleivel Guyanából Nagy-Britanniába. Resheuvel édesanyja fehér, apja fekete guyanai, ő maga feketeként határozza meg magát, bár inkább barna bőrű, egzotikus vonású. Legkevésbé sem úgy néz ki tehát, mint egy északnémet hercegnő. A sorozat sok más szereplőjére is igaz ez: a történelmi környezet miatt eredendően fehérnek képzelhető karaktereket fekete vagy ázsiai származású színészek alakítják.
A Netflix saját gyártású sorozata világszerte a karácsonyi-újévi időszak legnagyobb tévés sikere volt. A streamingszolgáltatónál A Bridgerton család a magyarországi Top10-ben hetek óta az első helyen áll, és január elejéig 76 országban ért el hasonló pozíciót. Nem csoda hát, hogy itthon is vihart kavart. „A nemzetközi értékelések ájuldoznak a bátor szereplőválasztás láttán, szerintük ez maga a progresszió, sőt, igazságszolgáltatás. Szerintem meg nemcsak történelemhamisítás, hanem pont az ellenkező hatást éri el. Ha ugyanis a feketék már kétszáz éve európai uralkodók és szupergazdag arisztokraták lehettek, akkor mivégre is volt az egész faji egyenlőségi küzdelem?” – vetette fel Nyáry Krisztián még karácsonykor.
Multikulti jelennek multikulti múlt
A sorozat Julia Quinn amerikai írónő regényfolyamából készült, amelynek nyolc kötete jelent meg 2000 és 2006 között. A Bridgerton-könyvek tévés adaptációjának ötlete az egyik legismertebb amerikai tévés producer, Shonda Rhimes fejében született meg, aki az ABC-n tizenöt éve futó kórházsorozat, A Grace klinika alkotója. Az első évad nagyjából a The Duke and I című első kötet sztoriját dolgozza fel: egy elbűvölően bájos és okos, de tapasztalatlan fiatal lány, Daphne Bridgerton és egy vonzó, dúsgazdag, ám morcos ifjú herceg, Simon Basset szerelméről szól, amely kezdetben színjátéknak indul, de aztán – ki hinné – a tettetett érzelmek egyre valódibbá válnak. A fiatal pár boldogságának azonban útjában áll néhány akadály: egy jószándékú, de értetlen fivér, egy erőszakos (és csúnya!) másik kérő, egy Daphnéba belezúgott derék német princ és főként egy sötét, a herceg szívében lappangó titok.
A Bridgertont szokás úgy jellemezni, hogy „Jane Austen sokkal több szexszel”, és tényleg rengeteg szex van benne, az első explicit jelenet mindjárt a harmadik percnél elkezdődik. Jane Austen azonban túlzás. A Bridgerton valójában könnyed, szerelmes románc, hiányzik belőle a nagy írónő okossága és mélysége. A felszínen kétségtelenül vannak hasonlóságok, hiszen a fő probléma ezúttal is az, hogy fiatal lányok szeretnének jól házasodni és megtalálni az Igazit, a Társaság pedig kiveti magából azokat a lányokat, akik megsértik a kor szigorú erkölcsi és viselkedési normáit (a férfiakra más szabályok vonatkoznak), és hogy mindezek a dilemmák alapvetően derék családok életében jelentkeznek. 1813-ban járunk, a régensségnek nevezett időszakban, pontosan ugyanabban az évben, amikor Austen leghíresebb regénye, a Büszkeség és balítélet megjelent.
A Bridgerton család szereplői azonban egytől egyik egydimenziós, papírízű figurák, a képi világ gyönyörű, de nagyon mesterséges, a konfliktusok kimódoltak – valójában az egész egy nagy adag cukros limonádé. Frissítőnek hat, miközben nézzük, de végül némi émelygést okoz. A nézhetetlenségtől csak az menti meg, hogy Daphne (Phoebe Dynevor) és Simon (Regé-Jean Page) között olyan jól működik a kémia, és annyira szeretetreméltóak együtt, hogy nem lehet nem drukkolni nekik – aki nem változik a párosuktól a fotelben párás szemmel kötögető nagymamává, annak talán nincs is szíve.
A Bridgerton szókimondó viszonya a szexhez, különösen a női szexualitáshoz – a történet egyik legfontosabb szála, hogy a teljes tudatlanságban felnevelt Daphne felfedezi a saját testét és a vágyait – kétségtelenül modern és kortárs látszatot kölcsönöz ennek a régimódi lányregény-adaptációnak.
Modern és kortárs látszatot kölcsönöz a multikulti szereplőválogatás is: A Bridgerton család olyannak ábrázolja a régensség korának Nagy-Britanniáját, mintha mai brit társadalomhoz hasonló etnikai sokszínűség jellemezte volna. Nemcsak Charlotte királyné fekete, hanem a hercegek, viscountok és udvarhölgyek jelentős része is, sőt a falusiak között is felbukkannak fekete arcok 19. századi kosztümökben. A legfontosabb szereplők közül a karrierjét ezzel a sorozattal határozottan megcsináló és már következő lehetséges James Bondként emlegetett Regé-Jean Page zimbabwei-angol vegyes házasságból született. Az éles nyelvű, de arany szívű Lady Danburyt játszó Adjoa Andoh apja ghánai. A megesett vidéki unokahúgot alakító Ruby Barker szintén afrikai-európai vegyes származású glasgow-i.
Egy idő után a néző annyira megszokja a színészeket – és mind Andoh, mind Page remek a szerepében, Resheuvel nem annyira –, hogy ezt egyáltalán nem veszi észre, de azért ne tegyünk úgy, mintha magától értetődő lenne. A színészek maguk is tisztában vannak a helyzet különösségével, Golda Resheuvel például így nyilatkozott: „Egész életemben fekete szerepeket játszottam a bőröm színe miatt. Apámat jelenítettem meg ezzel. De megjeleníteni édesanyám oldalát, aki fehér, ez tényleg kivételes lehetőség. Olyan történelmi drámában játszhattam, amelyben soha nem láttam magam, mivel ezeket a szerepeket nem kaphatja meg fekete színész.”
Adjoa Andoh ugyancsak arról beszélt, hogy a szerep a bőrszíne miatt is kivételes alkalom volt számára: „Lady Danbury az a karakter, akire mindig is vártam. Vele mindazt megtehettem, amire a nemzedékemhez tartozó fekete színésznőként nem volt lehetőségem. A klasszikus irodalmon nőttem fel, történelmi drámákon, nagyon érdekel a brit monarchia története, valamint az erős fekete nőké, akik a különböző történelmi korokban lázadókká váltak. Lady Danbury mindezeket az elemeket szintetizálja számomra.”
Fekete hercegek nem voltak
Nem a rasszizmus vagy az előítéletesség akadályozta (elsősorban) a fekete színészeket az ehhez hasonló szerepek eljátszásában, hanem az, hogy a történelmi filmek alkotói a szereplőválogatásban rendszerint a hitelességre törekednek – legalábbis ha az európai múltról van szó, mert más esetekben ez messze nem ilyen egyértelmű.
A közelebbi múlt történelmi alakjairól szóló filmekhez megpróbálnak olyan színészt találni, aki valamelyest hasonlít a figurára, mondjuk Winston Churchill vagy Margaret Thatcher esetében, de máskor is hitelességi kérdés, hogy a vikingeket játszó színészek ne legyenek mediterránok, az ókori görögök ne szőkék és így tovább. A Bridgerton a házbelsők, a ruhák, a szófordulatok, a társadalmi normák tekintetében szintén hitelesen igyekszik megjeleníteni az 1813-as Nagy-Britanniát, de az 1813-as Nagy-Britannia egyáltalán nem volt multikulturális. Anglia egészen az 1960-as évek elejéig gyakorlatilag homogén fehér társadalom volt. A 18. században körülbelül 15-20 ezer fekete élt az országban, a döntő többségük Londonban, de a lakosságnak ott is elenyészően kis százalékát alkották. Ezek a feketék a legkevésbé sem ahhoz a társadalmi réteghez tartoztak, amelynek mindennapjairól A Bridgerton család szól: többnyire házi szolgák voltak, vagy a nagyváros alkalmi munkából, koldulásból tengődő prekariátusához tartoztak. A középosztályba nagyon kevesen jutottak be, szinte csak azok, akik fehér apák és fekete szolgálók kapcsolatából születtek, és apjuk elismerte őket, mint Dido Elizabeth Belle-t – de ez a korabeli brit társadalomban valóságos kuriózumnak számított. A Bridgerton család multikulturális világának nincs köze a történelmi valósághoz, az színtiszta fikció vagy álom.
Ugyanez a helyzet Charlotte királyné állítólagos afrikai gyökereivel. Az elméletet egy Mario de Valdes y Cocom nevű portugál történész kezdte el terjeszteni 1995-ben, és rá hivatkozva 2009-ben a The Guardian is feltette a kérdést, hogy Charlotte volt-e az első fekete brit királyné. Nem volt az. A portugál szerző arra alapozta teóriáját, hogy egy ismert korabeli festményen, Allan Ramsay több változatban is megfestett díszruhás udvari portréján Charlotte-ot (szerinte) „negroid” vonásokkal ábrázolták, és az orvosa, Christian Friedrich Stockmar báró egyszer úgy jellemezte, hogy „igazi mulatt arca van”. A történész talált Charlotte ősei között egy 15. századi portugál nemes hölgyet, az ő ősei között pedig egy 13. századi mór nőt. Eltekintve attól, hogy a középkori Ibériai-félszigeten a mór többnyire nem feketét, hanem muszlimot jelentett, ez az ingatag és távoli leszármazás semmiben nem befolyásolhatta Charlotte megjelenését, akinek az összes biztosan ismert őse sok-sok nemzedékre visszavezethetően európai arisztokrata volt.
A helyzet sokkal egyszerűbb: a királyné rém csúnya volt, amit a problémával küzdő udvari portréfestők megpróbáltak valamennyire elfedni, de azért látszik a képeken. A citált festményen pedig valójában egy nem igazán vonzó északnémet lányt látunk: „egy vöröshajú nőt szürkéskék szemmel, nagy orral, erős állal és széles ajkakkal”, ahogy a teóriát megcáfoló Lisa Hilton fogalmaz.
Charlotte királyné feketére festése jóval többet mond el saját korunkról, mint a múltról: egy multikulturális társadalom óhatatlanul keresi a saját gyökereit, és megpróbál olyan kapaszkodókat találni a történelemben, amelyekben felismerheti jelenkori önmagát.
A színvakság kora
1993-ban Kenneth Branagh filmre adaptálta a Sok hűhó semmiért című Shakespeare-vígjátékot, és Don Pedro herceg szerepét egy fekete színészre, Denzel Washingtonra osztotta (testvéréét pedig a fehér-hawaii Keanu Reeves-re). Ez akkor szokatlan volt, és nagy feltűnést keltett, de Branagh azzal magyarázta a döntést, hogy semmi más nem érdekelte, csak az, hogy a filmjében két ígéretes fiatal amerikai sztár együtt szerepeljen: „Keanu Reeves-t és Denzel Washingtont akartam, csak később jutott eszembe a szín dolog, és azt mondtam, »Oh, basszus, nem számít«. A bőrszín nem lényeges Shakespeare darabjainak többségénél” – magyarázta. Három évvel később, Branagh Hamlet adaptációjában a vásznon elsőként egy fekete színész bukkant fel egy mellékszerepben, a 2000-es Lóvátett lovagokban pedig két fekete-fehér szerelmespár is van.
Ez a színvak castingnak nevezett gyakorlat tipikus példája, ami a 2000-es évektől vált uralkodóvá a filmiparban, főként regény- és képregényadaptációk esetében (legkorábbi szórványos példákat az 1980-as évekből lehet találni, például amikor az 1989-es Batman filmben a fekete Billy Dee Williams játszotta Harvey Dent kerületi ügyészt). Egy Shakespeare- vagy Batman-figura és egy valaha élt történelmi személyiség valóságossága között azonban olyan nagy különbség van, hogy máig kevesebb példát lehet találni arra, hogy a színvak castingot történelmi drámák esetében is alkalmaznák. Az elmúlt évtizedben azonban elindult ez a trend is. A BBC 2008-as Merlin című sorozatában az Arthur-legendakör több kelta-középkori alakját fekete színészek játszották el, a BBC és a Netflix 2018-as Trója című sorozatában Akhilleusz és Zeusz is fekete volt, ugyanabban az évben a Két királynő című látványos történelmi drámában a hongkongi származású Gemma Chen alakította Erzsébet királynő egyik bizalmasát, Lord Randolph nagykövetet pedig egy fekete színész.
Felvethető, hogy nem történik más, mint ami a nem európai történelmi személyiségek megfilmesítése esetében évtizedekig gyakorlat volt: a Washington Post néhány éve 100 híres esetet gyűjtött össze a filmtörténetből, amikor fehér színészek játszottak nem fehér karaktereket, például John Wayne a mongol Dzsingisz kánt 1956-ban vagy éppen Laurence Olivier feketére festett arccal Othellót 1965-ben (ami már akkor is felháborodást okozott). Igaz, hogy az ilyen rendezői döntéseket az elmúlt években egyre inkább kritizálják, és híres történelmi alakok esetében hasonló már nem nagyon fordul elő, míg az ellentéte éppen terjedőben van.
Ezt már nem színvak, hanem színtudatos castingnak nevezik, és a lényege az, hogy a diverzitás előmozdítása érdekében az alkotók tudatos döntéssel szakítanak a hagyományos szereplőválasztás naturalista szempontrendszerével. A filmeknél a színtudatos casting kapott egy félhivatalos ösztönzőt az Oscart odaítélő Amerikai Filmakadémia szeptemberi döntésével, ami előírja, hogy 2024-től a legjobb film kategóriát csak olyan alkotás kaphatja meg, amely kettőt teljesít négy előírt diverzitás-követelményből. Az egyik követelmény a kisebbségi csoportok megjelenítésére vonatkozik a filmvásznon, a másik három pedig a nők és a kisebbségek foglalkoztatására a gyártás, a forgalmazás és a marketing területén. (Vagyis ettől még továbbra is nyerhet hagyományos castingú történelmi film Oscart, amennyiben az utóbbi három követelményből kettőnek megfelel, és a nagy filmipari cégek alapvetően most is teljesítik ezeket az elvárásokat.)
A Bridgerton család mindenesetre a színtudatos casting érdekes példája, mert nem pusztán az történt, hogy az alkotók egyszerűen a legtehetségesebb színészeket akarták szerződtetni a szerepekre a bőrszínüktől függetlenül. Az egyik epizódban elhangzik egy rövid magyarázat arra, hogy miért multikulturális a brit arisztokrácia: mivel György király fekete nőt vett el, a feketék is felemelkedhettek a nemesség soraiba, és a szerelemnek köszönhetően békés és harmonikus társadalom alakult ki.
„Nézd a királynőnket. Nézd a királyunkat. Nézd a házasságukat. Nézd, mit adott ez nekünk, hogy mivé válhattunk. Két külön társadalomban éltünk, amit elválasztott a bőrszín, mígnem a király bele nem szeretett egyikünkbe. A szerelem mindent legyőz” – mondja el a tételmesét Lady Danbury, aki ezek szerint nagyon is tisztában van azzal, hogy a karaktere a vásznon fekete (ellentétben Denzel Washington Don Pedro hercegével, aki nem szól ki a nézőhöz).
Ez már a színtudatos castingnál is több, egész alternatív történelem: egy elképzelt múlt, ami a mai brit és amerikai nézők egy részének szebb és vonzóbb a valóságosnál.
Ahogy Betsy Beers producer fogalmazott, „megpróbáltuk elképzelni a történelmet és a világot olyannak, amilyennek látni szeretnénk”.
De vajon miért nem egy klasszikus feldolgozás készült? Valószínű, hogy ez nem független attól, hogy a korszellem problematizálja a nyugati civilizáció múltját, elutasítja a Brit Birodalom iránti nosztalgiát (ami ettől még továbbra is létezik, és közönségsiker építhető rá), és Nagy-Britanniában meg Amerikában központi téma a közbeszédben a történelem és a rasszizmus.
Jane Austen-jellegű sorozat már csak azért sem készülhetett, mert Shonda Rhimes ragaszkodik hozzá, hogy minden produkciójában etnikailag változatos legyen a szereplőgárda, és ez az elvárás kezdettől meghatározta A Bridgerton család megfilmesítésének a lehetőségeit. Chris Van Dusen producer egy interjúban azt mondta, tartottak tőle, hogy a mai néző számára túl merev lenne a 19. század elejének valós világa, ezért inkább olyan produkciót képzeltek el, amely a jelenkori társadalmat tükrözi változatos színészi gárdájával és azzal, hogy a szexuális vágyat női szemszögből mutatja, miközben nem akartak lemondani a vonzó történelmi külsőségekről, a ruhákról és a legyezőkről, a bálokról és a fogadásokról. Vagyis inkább a külsőségek kellettek, és nem a kor tényleges valósága a maga egészében. A megoldást Van Dusen találta meg, amikor rátalált a portugál elméletére Charlotte királyné mulatt származásáról: úgy érezte, ez feljogosítja őket, hogy feltegyék a „mi lett volna, ha?” kérdését. (Harry herceg és Meghan Markle házassága miatt az elméletet 2017-ben megint előszedték a lapok.)
A regények szerzője, Julia Quinn nem írt színes bőrű karakterekről, de Rhimes-ék döntését helyesnek tartja, mert úgy gondolja, minden olvasónak szüksége van rá, hogy egy műben vele azonos etnikumú szereplőkkel találkozzon, akikkel azonosulhat. Azt az érzést, amit egy fekete nézőben ez kiválthat, a herceget játszó Regé-Jean Page is megfogalmazta: „A színtudatos casting teszi lehetővé, hogy feketeként létezzek a világban. Azt jelenti, hogy nem vagyok rabszolga. Nem azt jelenti, hogy a traumára kell fókuszálnunk. Csak annyit jelent, hogy a fekete boldogságra és emberségre fókuszálhatunk.”
Ez szubjektív szempontként teljesen érthető, de ettől még a színtudatos casting egy hitelességre törekvő történelmi film vagy sorozat esetében szétveri azt az illúziót, hogy a korabeli valóságot látjuk, legyen szó fekete angol udvaroncokról vagy európai Dzsingisz kánról, mint ahogy szétverné az is, ha tízből három szereplő sárga esőkabátban bukkanna fel. Vagy akár csak tetováltan.
Különös módon talán éppen ezért működik A Bridgerton család játékos és rózsaszín világában a multikulturalitás: mert hozzátesz a valószerűtlenség érzéséhez.
Merthogy nem valószínű, hogy ezt az alternatív történelmet bárki összekeveri a valóságossal. A néző a rizsporos parókát viselő fekete színészeket látva igazából mindvégig tudja, hogy amit lát, nem korhű történelmi dráma, hanem könnyed játék. Hiszen a bálokon is időnként Ariana Grande és Billie Eilish kortárs zenéjét halljuk: a Bridgerton a látszat ellenére nem a régensség korának Nagy-Britanniájában játszódik, hanem annak mai színpadi változatában, ahol minden a szív drámái körül forog, a György-kori London csak számítógépes szimuláció és szeretreméltó fiatalok kergetik a szerelmet színes lampionok alatt a valószerűtlenül csillagos estében. Ilyen nyomasztó időkben egyáltalán nem csoda, hogy ennek az eszképizmusnak van szezonja.
Nyitókép: A Bridgerton család Charlotte királynéja és udvarhölgyei (Fotó: Liam Daniel/Netflix)
