Ha a gyógyító gyász elmarad – magyar filmtörténelmet ír Mundruczó új alkotása
A Pieces of a Woman az első angol nyelven, A-ligás színészekkel megvalósult magyar írói-rendezői teljesítmény, amely a Netflix felső kategóriás filmjei között debütált, méghozzá Martin Scorsese executive producersége mellett. Mundruczó Kornél és Wéber Kata filmje azonban nem csak ezért érdekes: a tragikusan végződő otthonszülést és a félresiklott traumafeldolgozást bemutató történet égető társadalmi kérdéseket vet fel. Hogyan formál minket a modern, atomizált társadalom? Képes-e még a 21. század embere a gyógyító gyászra?
„Van a léleknek olyan történése, az emberi történetnek olyan eseménye, amire nincsen szó, és talán sose lesz. Ferenc pápától hallgattam egy elmélkedést. Azt mondta, megdöbbent azon, hogy van szavunk például arra, amikor a férj elveszti a feleségét, vagy a feleségnek meghal a férje, mert akkor erre azt mondjuk: özvegy lett. Amikor a gyereknek meghal az apukája és az anyukája, főleg, hogyha a gyerek még kicsi, akkor erre is megvan a szavunk. Azt mondjuk: árva lett. De amikor az édesapának vagy az édesanyának meghal a gyereke, akkor azt nem nevezzük sehogyan sem. Erre egyszerűen nincsen szó. Nincs szó nemcsak a magyarban, hanem nagyon sok nyelvben erre nem találtunk szót.”
A fenti sorok Pál Ferenc katolikus pap egyik tavaly őszi prédikációjából származnak. Mundruczó Kornél és Wéber Kata két hete bemutatott filmje lényegében erről szól: a tragédiáról, amire a legtöbb nyelvben nem létezik szó. A harmincas éveiben járó bostoni pár, a hídépítéseken dolgozó, melós karakterű Sean (Shia LaBeouf) és a tehetős zsidó családból jövő, értelmiségi Martha (Vanessa Kirby) első gyereküket várják. Az otthonszülés közben komplikáció lép fel: a pici szívhangja eltűnik, a bába sürgeti a születést. A világra jövő gyermek először nem sír fel. Egy-két percre úgy tűnik, magához tért, minden rendben, de aztán a légzése megáll, a kiérkező mentők sem tudják visszahozni. A fiatal anya életet adott, de a halállal kell szembenéznie.
Martha és Sean személyes és közös élete is mélypontra kerül. Kapcsolatuk zátonyra fut, baráti, családi és munkahelyi közösségükben sem találják a helyüket. A csecsemőhalál okára ugyan nem kapnak egyértelmű orvosi magyarázatot, a lány családja mégis bosszúpert tervez a bába ellen. A helyzet hónapok múltán sem javul; az egyetlen „megoldásnak” az tűnik, ha a nő és a férfi útjai végérvényesen szétválnak.
A Pieces of a Woman igencsak éles dráma társadalmi üzenettel, magyar szerzői produkcióként pedig hazai filmtörténeti jelentőséggel. Ez ugyanis az első angol nyelven, A-ligás színészekkel megvalósult magyar írói-rendezői teljesítmény (és a stáblistán még sok magyar név szerepel), amely a Netflix felső kategóriás filmjei között debütál.
Executive producere pedig nem más, mint a Taxisofőrt, a Nagymenőket és A Wall Street farkasát is jegyző, Oscar- és Arany Pálma-díjas Martin Scorsese. Ennek szakmai jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni;
Mundruczó Kornél a Recordernek elmondta, hogy Scorsese ráadásul már a kész film mellé állt – vagyis a történetbe, a castingba, a rendezésbe való beleszólás lehetősége nélkül –, és ilyesmi eddig csak egyszer fordult elő. Scorsese motivációja világos: a szerzői filmek küldetéses rajongója, szerinte a Marvel-szuperhősmozik nem nevezhetők filmnek, maximum vidámparki attrakciónak. Zavarják a futószalagon gyártott, fogyasztásra kész, piackutatásoknak és közönségteszteknek megfelelni akaró történetek. A Pieces of a Woman melletti voksa újabb lépés, hogy – Mundruczó szavaival – „ezeknek a teljesen szerzői filmeknek legyen területe azon a piacon, ahol az erejük nagyon kicsi”. (A Pieces of a Woman tervét egyébként Női részek címmel néhány évvel ezelőtt beadták a még Vajna-féle Magyar Filmalaphoz [ma: Nemzeti Filmintézet], de az ötlet nem nyert támogatást.)
Magyar szemmel tehát Mundruczó Kornél és Wéber Kata filmje már csupán léte miatt is figyelmet érdemel. A Pieces of a Woman ezzel együtt nemcsak ritka produkcióként és „egynek jó lesz” személyes drámaként nézhető – hanem társadalmi üzenetet hordozó történetként is.
×××
A Vanessa Kirby által megformált anya és Shia LaBeouf apakaraktere képtelen túllépni gyerekük elvesztésén. A film a traumafeldolgozásáról szól – pontosabban arról, mi történik, ha a traumafeldolgozás elmarad. A nő és a férfi külön-külön elsüllyed a kétségbeesésben, kívülről pedig semmilyen érdemi segítséget sem kap. Rövid úton kiderül, hogy közvetlen környezetük nem is nagyon alkalmas arra, hogy felhozza őket a mélypontról.
A filmbeli Martha és Sean tipikus 21. századi, nagyvárosi emberek. A nő maximálisan önálló, makacs, rebellis, aki úgy áll a szülés közbeni fájdalmakhoz, mint egy erősebb házibuli utáni hányingerhez. (A vajúdásjelenetet egyébként nem kis bravúrral egyetlen 24 perces snittben mutatják be, a néző a trükkvágásokat nem észleli.) Martha individuum, kollégáit nem tartja sokra, a szülés előtti munkahelyi búcsúztatásáról megkönnyebbülve menekül. Élettársa, Sean impulzív ösztönlénytípus, az ő és Martha közötti társadalmi különbség miatt némi kisebbségi komplexussal. Anyósát utálja (az érzés kölcsönös), az első sokk után korábbi szenvedélyeihez, alkoholhoz és cigarettához nyúl. A piázást persze rejtegeti, zugivó lesz.
Martha és Sean történetük kezdetén a modern, atomizált társadalom racionális, önmegvalósító tagjai. Amúgy a néha bájosnak ható aszimmetriát leszámítva teljesen átlagos pár. Martha a végkifejletig valódi változáson megy keresztül, a néző pedig érzelmileg is képes őt követni, míg a férfitól hazugságai miatt eltávolodik.
A fő tanulság, hogy ilyen létállapotban az embernek nincs eszköze a gyászhoz. Talajtalanul, elszigetelve, kapaszkodók nélkül pedig a veszteség feldolgozhatatlan.
A Pieces of a Woman csak látszólag szól az otthonszülés körüli dilemmákról, bár a pletyka szerint idehaza a filmterv éppen azért nem kapott támogatást, mert a Geréb Ágnes-ügy miatt a sztorit túlságosan megosztónak találták. Társadalmi üzenetet sem a szülésben kell tehát keresni, hanem abban, hogy a válságba jutott élet „önmegvalósítva” nem hozható helyre.
Többé-kevésbé kiszámítható, konvencionális 21. századi létében az ember konvencionális válaszokra törekszik. De mi történik, ha hirtelen megrázkódtatás éri, a válaszok pedig csődöt mondanak? A filmbeli pár közös élete nem kis részben azon őrlődik fel, hogy az őket ért tragédiára a lehető legkonvencionálisabb választ adják: veszteség érte őket, hát jóvátételt követelnek. Felelőst (a bába) és kártérítést (minél több pénz) a tragédia után. De a gyerekét elvesztő nő elképesztő szenvedések után rá kell, hogy döbbenjen: van olyan helyzet, amikor az ember egyszerűen nem kompenzálható. Mert nincs mivel. És valójában felelős sincs, sőt – utalva a fentebbi idézetre – igazából kifejezés sincs arra a létállapotra, amibe került.
A nézőnek megdöbbentő tapasztalat, hogy a történetbeli pár (és környezetük) mennyire félrekezeli a helyzetet. Sem gyakorlati, sem lelki-hitbeli segítséget nem kérnek, nem kapnak. Nem esnek át az élethez visszavezető gyászon. Mert a gyásznak furcsa módon éppen azért van valamilyen szertartása, rítusa, hogy az életet segítse. A modern ember mikrovilágában a halál eltávolított (például kórházi szobák mélyére rejtett), metafizikától megfosztott valami. A filmbeli szülőágyon viszont közel, túl közel jön. Éppen ezért nem kerülhető meg a gyógyító gyászfolyamat, valamilyen elképzelés test és lélek viszonyáról és valamiféle rítus, ami elemel a hétköznapitól, a profántól. A film szereplőinek sem pszichológiai, sem hitbeli „megoldása” sincs erre a típusú gyászra – közösen. Martha azonban a film végére eljut a rítusig, a szimbolikus és konkrét elengedésig.
×××
Mindez természetesen egy lehetséges megközelítés, és nagyon sok mindenről nem szól. Mundruczó Kornél és Wéber Kata filmjéről ugyanakkor egyéves kislány édesapjaként, viszonylag közeli „születésélménnyel” nem tudok közömbösen gondolkodni. A tágabb környezetünkben ráadásul megjelent ez a fajta tragédia, a bizonyság pedig az, hogy van külső segítség, kifejezetten sok lehetőség a traumafeldolgozásra, leginkább csoportban, közösségben. Egyedül, illetve kizárólag egymásra utalva biztosan nem megy.
Azért nem, mert olyan teherről beszélünk, amilyennél talán nincs nehezebb a világon. Az írónő világosan fogalmaz: „egy nő a meg nem született gyermekének is anyja marad”.
Nyitókép: Netflix
