„Győzelmeinket bezzeg elhallgatják” – tényleg filmes diadalokból épül a nemzeti öntudat?
„A hősök nem a tankönyvek lapjairól ugrálnak át a mozivászonra” – vonja meg az ismeretterjesztő filmnek álcázott „junkfood”, azaz A pozsonyi csata mérlegét B. Szabó János hadtörténész. Szerinte ugyanakkor a készülő Hunyadi-film tematikája telitalálat lehet, amennyiben nem ismét beszélő ércszobrok patetikus deklamációit láthatjuk majd. A szakember az amerikai történelmi filmek példáján mutatja be, hogy a kényszeres diadalkeresés nem elég a hatásos mozihoz: egy magabiztos nemzet veszteségei megfilmesítéséből is képes tanulni. Jó példáért nem kell a tengerentúlra menni. A 80 huszárban Sára Sándorék kudarcossá változtatták a Lenkey-huszárok történetileg amúgy sikeres hazaszökését – ettől még az alkotás a rendszerváltás előtti időszak utolsó nagy, máig széles körben megbecsült filmje lett.
A tavaly december végén bemutatott A pozsonyi csata című animációs film szokatlanul nagy hullámokat keltett az online térben. A kritizálók és védelmezők diskurzusában számomra feltűnően gyakran bukkant elő néhány végtelenül leegyszerűsített állítás: „amelyik népnek nincs múltja, annak jövője sincs”, „a történelmet a győztesek írják”, „a győzelmeinket bezzeg elhallgatják”, „de legalább most elkezdődött valami”. Sőt, sokan eljutottak ahhoz a „felismeréshez” is, hogy egy nép nyilván a történelmi filmekből tudja a legjobban megismerni a múltját.
Egy-egy katonai diadal felidézése, sőt csak ezeknek a felidézése lehet a kitűzött cél – mint például a most célba vett brezalauspurci győzelem. (Tán érdemes emlékeztetni rá: koránt sincs meggyőződve róla minden kutató, hogy a történeti forrásokban ezen a néven szereplő egykori hely Pozsonnyal lett volna azonos, aminek az „ünneplés” szempontjából nem kis jelentősége lehet.) Sikeres magyar tudósok, művészek, feltalálók élete viszont fel sem vetődik lehetőségként. Az interneten felbukkanó bejegyzésekből úgy tűnik, hogy sokak számára mindez már nem pusztán holmi dramaturgiai kívánalomnak, hanem egyenesen nemzeti érdeknek tűnik.
A magyar állam történelme olyan, amilyen egy ilyen nagymúltú ország históriája lenni szokott, tele van sikerekkel és kudarcokkal is, s ezek nem is feltétlenül egyenlően oszlanak el egy képzeltbeli idővonalon. (Még Bán Mór sem írhat úgy regényciklust Hunyadi János életéről, hogy abban ne szerepelne a nagy hadvezér várnai és rigómezei veresége.) Azt pedig, hogy ki mikor mit metsz ki a közös múltból és visz filmvászonra, kicsit több szempont is befolyásolja, befolyásolta, mint azt manapság a magyar nemzeti lélek újdonsült „mérnökei” állítják. Nehéz lenne például amellett érvelni, hogy a Rákosi-éra élen járt volna az egészséges nemzetépítésben, jóllehet filmjei, a Rákóczi hadnagya (1953) és a Feltámadott a tenger (1953) felmutatták Maximilan Adam von Starhemberg, az újonnan kinevezett magyarországi császári főparancsnok 1708. évi elfogását vagy Bem 1849-es piski győzelmét is. 1956 után, a Kádár-korszakban pedig együtt örülhetett az ország Eger 1552. évi sikeres védelemének az Egri csillagokban (1968), a Kőszívű ember fiaiban (1966) pedigaz 1849-es isaszegi győzelemnek és Buda visszafoglalásának – a rezsim tehát jó úton járt volna? Változtatott-e mindez bármit azon, hogy (elvileg) minden néző tudta, maga a Rákóczi-szabadságharc és az 1848-49-es szabadságharc is kudarccal végződött katonailag, és az oszmánok is jó sokat időztek még az ország belsejében Eger sikertelen ostroma után?
Vagy talán követendő példává válik Ceaușescu Romániája?
Az a Románia, ahol elkészülhettek – igaz, a dákoromán kontinuitást hirdető és a „három román ország” egyesítéséről szóló – román–francia „történelmi szuperprodukciók”, mint a Dákok (1967), a Diadaloszlop (1968), a Vitéz Mihály (1970), majd 1980-ban ismét a dák témát feldolgozó Burebista? Úgy tűnik, hogy manapság már vannak a honfitársaink között, akik számára a válasz igen…
A rendszerváltás előtti időszak utolsó nagyszabású, általánosan nagyra tartott magyar történelmi filmje,
a 80 huszár (1978) viszont ma már valószínűleg el sem készülhetne,
hiszen ha a forgatókönyv kiszivárog – ahogy az nálunk az elmúlt évtizedekben már csak lenni szokott –, és kiderül, hogy Sára Sándorék kudarcossá változtatták benne a Lenkey-huszárok történetileg amúgy sikeres hazaszökését, a feldühödött „hazafias érzelmű” kommentelők alighanem jó előre a fejüket követelnék. Már ha egyáltalán eljut odáig a történet, hogy készüljön forgatókönyv ebből a történetből, hiszen az elmúlt évek filmkészítési rendszere eleve nem preferálta az efféle „kudarcos” befejezést – mint azt néhány éve egy, a mohácsi csatáról szóló film ötlete kapcsán folytatott beszélgetésen megtudhattam a Vajna-féle Filmalap forgatókönyvíróitól.
A brezalauspurci csatáról készült film azonban jó alkalmat kínál, hogy kicsit kitekintsünk a szokásos kereteken túlra. Ha már „a West Pointon is tanítják” ezt a magyar győzelmet, de legalább része a fakultatív hadtörténeti példatárnak (ami valószínűleg egy magyarnak, Wass Albert fiának, Huba Wass de Czege dandártábornoknak, az amerikai szárazföldi hadviselés egyik megújító teoretikusának köszönhető),
érdemes tán eltűnődni azon, hogy a sokak által oly’ nagyon csodált, irigyelt és utált Egyesült Államok hogy is van az ő saját történelmével.
Vajon tényleg a „hollywoodi dramaturgia” – állítólagos – kérlelhetetlen szabályai uralták-e az ottani filmkészítést (is) e téren? Vagy az alig 250 éves állam katonai sikerekben bővelkedő történetének pusztán győzedelmes pillanatait szeretik arrafelé celluloid szalagon megörökíteni, hogy ezzel is erősítsék az amúgy sem gyenge nemzeti öntudatot?
Az elmúlt évszázad döntő jelentőségű eseményéről, az Egyesült Államokat világhatalommá tevő második világháborúról napjainkig számos film készült – s e pár év történései során igazán lehet dúskálni akár több kontinensen is az amerikai sikerekben. Legutóbb mégis az 1941. évi Pearl Harbor-i katasztrófát nézhették végig a kíváncsi mozinézők, de szenteltek már korábban filmet a balsikerű hollandiai Market Garden hadműveletnek (A híd túl messze van, 1977) és az anziói hídfőből való sikertelen kitörési kísérletnek is (Darby rangerei, 1958). Ha pedig a filmen „győznek”, akkor az ellenfél általában nem csak a létszámfölényében bízhat, mivel erős, kompetens, tehát félelmetes, viszont nem feltétlenül gonosz, még ritkábban ostoba, sőt, néha már-már tiszteletreméltó (például A sivatagi róka, 1952, A leghosszabb nap, 1962, A halál ötven órája, 1965). Mert a török Szulejmán sorozat készítőivel ellentétben az óceán túlpartján azt is tudják, hogy az elért sikerek értékét ezek a tulajdonságok mind növelhetik a néző szemében.
Ha azonban az amerikai filmtörténetben a 20. század elejétől az 1970-es évekig vizsgáljuk a kérdést – amikor a vietnami háború hatására radikális fordulat kezdődött a történelmi önreprezentációban –, még meglepőbb az eredmény. Az összehasonlítás végett érdemes megjegyezni, hogy a sikeres függetlenségi háború összes eseményéről és szereplőjéről mindösszesen 33 elkészült filmet, rajzfilmet, televíziós produkciót számoltak össze a Wikipédia szerkesztői. Az 1815-ös New Orleans-i győzelemhez pedig (amelynek emléknapja szövetségi ünnep volt 1828-tól 1861-ig) csupán két feldolgozást tudtak hozzárendelni. A polgárháború ugyan így vagy úgy jelentős teret kapott, de jelen esetben ez most kevéssé fontos, mivel a „nemzet” szempontjából aligha lehet e téma kapcsán egyértelműen „győztest” hirdetni. Viszont három olyan történelmi témát is találni, amelyet a némafilm korszaktól kezdve szinte évtizedenként feldolgoztak, így ezek jelentős szerepet játszottak az amerikai populáris kultúra történelemképének alakításában.
Az első ilyen mű a korai amerikai irodalom kiemelkedő alkotója, James Fenimore Cooper magyarul Nagy Indiánkönyv néven ismert indiántörténeteinek második darabja, Az utolsó mohikán (1826). A történet még az Egyesült Államok kikiáltása előtti időszakban, a hétéves háború amerikai hadszínterén játszódik, ahol már ekkor feltűnt a majdani függetlenségi háború számos, később ismertté vált alakja, például George Washington. Az író a romantikus, kalandos szerelmi szálakat a britek – és a helyi amerikai gyarmatosok – egyik legnagyobb katonai kudarca, a William Henry erőd 1757. évi elvesztése körüli eseményekbe ágyazta bele. A regényt első ízben 1909-ben vitte filmre a legendás rendező, David Wark Griffith, s ezt a nagysikerű 1992-es feldolgozásig 1911-ben, 1920-ban, 1932-ben, 1936-ban, 1947-ben, 1950-ben, 1965-ben, 1968-ban, 1977-ben újabbak követték. (Ezek mellett a regényciklusból még számos televíziós feldolgozás is született.)
Pedig ez igazán a veszteségek könyve. Montcalm márki bravúros hadművelete nyomán az erőd francia kézre kerül, majd az erősséget feladó brit és amerikai helyőrséget is lemészárolják a franciák feldühödött indián szövetségesei. Még Munro ezredes, az erőd brit parancsnoka is odavész az összecsapásban. Az ostromot követő menekülés során vívott harcokban pedig elpusztul a regény főszereplői közül az ezredes egyik leánya és Cooper-sorozat indián főszereplőjének fia, Unkasz, az utolsó mohikán is. Ezt a kudarc- és tragédia-sorozatot pedig csupán a regény sötétlelkű indián antagonistája, Magua halála ellenpontozza a könyv végén. Ami igencsak jó példa arra, hogy még korunkban is milyen szerencsés módon korlátozza a primitív sablonok felé hajló forgatókönyvírók kezét a 19. századi regények összetettsége.
A történelmi időrendben a következő jelentős csomópont a texasi függetlenségi háború egyik eseménye, Alamo erődjének védelme 1836-ban. Bár forma szerint a Texasba költöző angolszász telepesek ekkor még az önálló államiságukért küzdöttek a területet birtokló Mexikó diktátora, Santa Ana tábornok serege ellen a nyugati pioneer típusát megtestesítő David Crockett is csatlakozott a texasi telepesek harcához. A másik korabeli amerikai népi hőssel, James Bowie-val és a legenda szerint kevesebb, mint kétszáz társával együtt bevette magát az Alamo misszióból kialakított hevenyészett erődbe. Kéthetes heves küzdelem után Santa Ana több mint tízszeres túlerőben lévő mexikói katonái mindannyiukkal végeztek.
Ugyan nem állíthatjuk, hogy a Texas önállóságát kivívó vezér, Sam Houston, és a háborút váratlan gyorsasággal a felkelők javára eldöntő San Jacinto-i csata ne került volna filmvászonra, mégis, mint a texasi forradalom utóéletét kutató Don Graham megállapította: az amerikaiaknak ez az esemény máig egyet jelent Alamo ostromával. A mozi ez esetben is sokat tett azért, hogy így legyen, hiszen 1911-es A halhatatlan Alamo és az 1915-ös Alamo mártírjai című alkotás után 1926-ban, 1937-ben, 1953-ban, 1955-ben (két alkotás révén is), majd 1960-ban, 1974-ben, 1979-ben, végül pedig 2004-ben került filmvászonra a híres ostrom. (A legutóbbi, 107 millió dolláros költségvetésből készített, a korábbiakhoz képest nagyobb történeti pontosságra és realizmusra törekvő alkotást bevétel szempontjából a legnagyobb hollywoodi bukások egyike volt.)
A harmadik téma a Karl May-rajongók, a Gojko Mitić-fanok és a vörös westernek szemszögéből nézve talán még az eddigieknél is meglepőbb: Custer tábornok és az amerikai lovasság nevezetes – és majdhogynem egyetlen komolyabb – vadnyugati veresége, a Little Bighorn-i csata 1876-ban. Mióta az óceán túlpartján megrendült az oly sokat emlegetett, önbizalommal teli fehér angolszász protestáns identitás, nehezen tudnánk a tábornokot egyszerűen a Nyugat civilizatorikus küldetésének mártírjaként bemutatni – ahogy azt 1912-től kezdve róla és a haláláról készült filmek jó része tette. Ám mire 1967-ben elkészült a tábornokot az indiánok barátjaként ábrázoló Custer, a Nyugat hőse című film, s 1970-ben megláthatták a nézők a Kis nagy embert is a mozikban, addigra már készült néhány Custer-film. (1914-ben, 1916-ban, 1921-ben, 1924-ben, 1926-ban, 1932-ben, 1933-ban, 1936-ban, 1940-ben, 1941-ben, 1951-ben, 1952-ben, 1954-ben, 1958-ban, 1965-ben, 1966-ban, 1967-ben, 1968-ban is, néhány évben akár több. A televíziós produkciókról most nem is beszélve). A széria folytatódott még a kilencvenes években is – igaz sokkal inkább indián szemszögből ábrázolva a történéseket.
Ez a három példa sokak számára elgondolkodtató lehetne. Mindhármat alaposan előkészítették történeti festmények, regények, versek és ponyvák. A filmkészítőknek így nem a semmiből kellett saját történeteket kreálniuk, hanem a 19. századi tömegkultúra bőségesen bugyogó forrásából meríthették ötleteiket. Később pedig már maguk a filmes feldolgozások hatottak egymásra. Ami logikus is, hiszen nem feledhetjük, hogy
Amerikában a mozi elsősorban mindig is üzlet volt, a történelmi film pedig nem direkt módon az állam szócsöve, mint például a német Harmadik Birodalomban vagy a Szovjetunióban és csatlósállamaiban.
A semmiből ugyanis nemigen lehet ilyen szüzséket teremteni. A hősök nem a tankönyvek lapjairól ugrálnak át a mozivászonra, mint ahogy azt sokan hiszik ma Magyarországon, akik szerint az a tény, hogy a magyar történelem gazdag „hősökben” és „diadalokban”, önmagában elégséges akár több jó történelmi filmhez is. Nem véletlenül készültek például Lengyelországban is Sienkiewicz klasszikus regényeiből a sikeres filmes történelmi tablók, s lett inkább kudarc az 1683. évi bécsi és az 1920-as varsói csatáról forgatott film. Holott a 19. századi író regényei messze nem az ilyen egyértelmű lengyel győzelmekről szólnak.
De vajon mi lehet az oka annak, hogy az Egyesült Államok legsikeresebb korszakában a legendássá vált háborús vereségek ilyen kitüntető szerephez juthattak a tömegkultúrában? A valószínű válasz az, hogy egy erős, önbizalomtól duzzadó nemzet tagjai időről időre szembe tudtak nézni a régmúlt veszteségeivel is, hisz mind átérezték, esetleg még tudták is, hogy ezek az események egy hosszú sikertörténet röpke pillanatai voltak csupán. Elég volt felidézni azokat az eseményeket, amikor a nemzetet olyan „atrocitások” érték, amelyek után az erkölcsi fölény birtokában vághattak vissza. Mert arrafelé a nemzeti öntudat formálói is tisztában voltak vele, hogy ezeknek a történeteknek – katonai kudarcok ide vagy oda –, bizony sokféle mentális hozadéka lehet. Hogy a Remember Alamo! (Emlékezz Alamóra!) csatakiáltás szükség esetén hatalmas mozgósító erővel bírt. Hogy Cooper regényében a gőgös angol hadvezérek érzéketlensége megágyaz az alapító atyák igazságának, a franciák és indián szövetségeseik szószegése pedig a katonai kudarc ellenére is a veszteseknek juttatja az erkölcsi fölényt. Ahogy a thermophüléi szorost védelmező 300 spártai önfeláldozása sem az ott és akkor elszenvedett katonai kudarc miatt fontos a hellén gyökerű civilizációk majd’ két és félezer éves mentalitástörténetében. Hanem azért, mert „hasznos” példa a sikerek idején is, mivel a közösség boldogulásához, a közös célok eléréséhez, a függetlenség megtartásához időről időre szükség van egyéni erőfeszítésekre és áldozatokra. S talán a legfontosabb mindezek közül – akár sikerről, akár kudarcról szól – maga a közös történet. Amely mindig nagyon sokat számít egy közösség formálódásánál, fennmaradásánál.
Mert közös történetek nélkül nincsenek valódi közösségek sem. (Aki pedig nem ilyeneket keres, valójában nem a közösségét erősíti.)
Amennyiben ez a fajta belső tartás hiányzik egy közösségből – mert a történelem elvette tőle, s nincs már hitele annak a közegnek, amiért áldozatokat kellene hozni, ráadásul a jelenben is hiányoznak a valódi átélhető sikerek –, ezt nem pótolhatja sem a múltbéli diadalokat bemutató történelmi film, sem a múlt dicsőségét idéző frázis. A világ számos pontján próbáltak már sok mindent pótolni történelmi filmekkel. Így válhatott a megrendelők távlati szándékai szempontjából igazán fontosnak tartott szellemi táplálék pótlékává az ismereterjesztő filmnek álcázott „junkfood”, A pozsonyi csata. A valódi cél nyilván egy élőszereplős történelmi mozi, amit a legújabb hírek szerint Bán János hányatott sorsú Hunyadi-filmtervében találtak meg.
Aki azonban emeli a tétet, az emeli a várakozásokat is. Most már csak néhány évet kell izgulni, hogy végre igazi mozit látunk-e, vagy ismét beszélő ércszobrok patetikus deklamációi kerülnek a vászonra. A korlátozott lehetőségek ismeretében a Hunyadi-témaválasztás kétségkívül telitalálat. Nem sok olyan eseményt tudnánk a történelmünkből felmutatni, ami egyrészt az igényes hazai közönség sokféle ízlését kielégíthetné, másrészt felcsillanthatná a reményt, hogy a film iránt valamiféle érdeklődés külföldön is támadhat. (Igaz, ez a külföld aligha épp az oszmán újjászületés lázában élő baráti Törökország lesz.)
Azt azonban nem árt előre jelezni, hogy a történelmi filmek első számú célközönsége mindenkor a hazai néző.
Még a 20. századi filmforgalmazásban vezető szerepet játszó Egyesült Államok esetében is ez a helyzet, a fentebb emlegetett amerikai mozik jó részét valószínűleg nem is játszották külföldi filmszínházak. S egyetlen alkotás – legyen az a világ legigényesebb és leglátványosabb történelmi filmje is –, nem fogja áttörni az országunk, népünk múltját övező természetes érdektelenség falát a világban. Elvégre a videómegosztó csatornák kínálatán kívül mi hol láthattuk a közelmúlt nagyköltségvetésű orosz, lengyel, svéd vagy thaiföldi történelmi filmjeit?
Egy-egy jól sikerült televíziós sorozatnak sokkal kisebb a kockázata, viszont a külföldi nézők elérése terén biztosan jobbak az esélyei, főleg ha a történet nem csak a konkrét nemzeti múltra koncentrál. A Vikingek című sorozat például képes volt rá, hogy a skandinávok őseinek igencsak durva tengeri hadjáratai során a béna angolszászok helyett a „kalandozó” vikingeknek szurkoljunk. Ez persze kicsit könnyebb úgy, hogy nem a mi kolostorainkat dúlták fel egykor. De valójában még ez sem lehet „akadály”, hiszen a török Szulejmán sorozat is elérte, hogy az egykor meghódított népek tévénézői közül sokan a Balkánon és Magyarországon is a jó svádájú oszmán szultánnak drukkoljanak a kiélt és ostoba II. Lajos király helyett. Példa lehet majd erre az új szlovák Szlávok című sorozat is: igaz ebből sajnos az fog kitűnni, hogy Attila birodalma egykori népeinek utódai nem mindig fogadták kitörő örömmel a hunok keletről érkező újabb „örököseit”, akik pedig nyilvánvalóan azzal a céllal érkeztek hozzájuk, hogy mindenki megelégedésére uralkodjanak felettük. De azért nagyon ne bánkódjunk ezen. A film mégiscsak káprázat és ígéret, nem pedig a valóság maga.
Nyitókép: a gettysburgi csata történelmi újrajátszása 2013. június 29-én. Fotó: AFP/Getty Images/John Moore
