„Társadalmi bűnök nélkül kerültem magas pozícióba” – exkluzív interjú a ma 75 éves Várszegi Asztrikkal
„Ma, visszanézve is teljes nyugalommal mondhatom: semmi olyat nem tettem, ami ellentétes lett volna a katolikus tanítással” – mondja rendkívüli pályájára visszatekintve a Válasz Online-nak a most 75 éves Várszegi Asztrik. A nyugalmazott pannonhalmi főapátot pedig gyakran vádolták azzal még egyházon belül is, hogy liberális, olyan pletykák is terjedtek róla, hogy zsidó, meg hogy Várszegi Gábor Fotex-vezér testvére. A fiatalon püspökké szentelt bencés szerzetes szerint az egyházban két generáció kell, hogy kitisztuljon a kút, amelyet a kommunisták megmérgeztek, az állam által pénzelt egyházi intézményektől viszont nem lesz itt keresztény társadalom. Születésnapi életútinterjú az elmúlt harminc év közéletileg egyik legaktívabb egyházi méltóságával, akinek 27 éves vezetői időszaka alatt a pannonhalmi monostor példaértékűen született újjá.
– Igaz, hogy Várszegi Asztrik épp most 75 éves?
– Bár a kor nem érdem, csupán annyit jelent, hogy még nem haltam meg, de igen, igaz.
– Szerintünk nem. A számok stimmelnek, csak fordítva. Várszegi Asztrik 57.
– 57?
– Csak 18 évesen, a rendbe lépve lett Asztrik. 75 éve Várszegi Imre született meg.
– Ez is igaz!
– Szólítja még valaki Imrének?
– Egyre kevesebben. Főleg családtagok, régi iskolatársak és katonatársak. Meg az egyetemről is, egykori évfolyamtársaim.
– Katonatársak és egyetemi hallgatótársak is?
– Igen. Igaz, hogy amikor eljöttem szerzetesnek, a magyarok evangelizációjában fontos szerepet játszó bencés apát, Szent Asztrik nevét vettem föl, de amikor elvittek katonának, „visszacivilesedtem”. Bölcsészkari hallgatóként is Várszegi Imre voltam.
– Hogyan zajlik le egy fiatalemberben, amikor megváltoztatja az identitását, a nevét is. Milyen 18 évig Imreként tükörbe nézni, aztán Asztrikként?
– Érdekes, ezt még senki sem kérdezte eddig. Egyébként nem csak az Asztrikká válás érdekes. Már a kapott nevem, az Imre is az – a családomban legalábbis. Nekem ugyanis Ferencnek kellett volna lennem.
– Miért kellett volna?
– A „falka törvényei” miatt. Dédapám, nagyapám, apám is Ferenc volt. Mindkét oldalon, ráadásul. Aztán a történelem közbeszólt.
– Abba, hogy ön Imre lett? Beleszólt a történelem?
– Bizony. Apámék négyen voltak testvérek. Utána következő öccse 18 évesen, leventeként elesett itt Felsőgallánál, a szovjetek elleni bevetésnél. Kézigránát robbant fel a kezében. Ő volt Imre. Mivel nagyon szerették őt, nagybátyáméknál és nálunk is az Imre nevet kapta az elsőszülött.
– Tehát a szovjeteknek „köszönheti” a nevét.
– Pontosan. Ebből aztán származott némi hasznom gyerekként. A nagymamám, aki elveszítette a kisfiát, tripla szeretettel fordult hozzám – ebben az Imre név bizonyára szerepet játszott. Egyébként majdnem „migránsgyerekként” jöttem a világra. Egy hónapon múlt. Annyival előbb tértek haza a szüleim. Majdnem a bajor, pockingi lágerben születtem.
– Nem bánták meg, hogy hazajöttek?
– Kuláknak minősítették és kisemmizték nagyapámat, ’56-ban Sopronban a közeli határ miatt pedig elég nagy is lehetett a kísértés, de maradtak.
– Ha nagymamai oldalról ennyire jól járt az Imrével, nem volt nehéz Asztrikra cserélnie?
– Nem, mert nagy, belső átalakulás állomása volt. 18 éves koromra hihetetlen erős vágy és elkötelezettség volt bennem, hogy bencés szerzetes legyek.
– Abban a korban azért máson szoktak járni a fiúk gondolatai.
– Tudom, hogy nehéz is ezt megértenie annak, aki nem élte át.
– Hallott egy hangot, vagy mi történt?
– Az történt, igen. A kereszténységbe beleszülettem, a családom katolikus volt – édesapám mondjuk tartózkodóbb volt az egyházzal, élesen elválasztotta a Jóistent és intézményes képviselőit egymástól. 17 éves koromban történt aztán… Tudni kell ehhez, hogy érzékeny fiúgyerek voltam. Az iskolában voltak olyanok, akikről éreztem, hogy nincsenek jó hatással rám. Gyerekek is, de főleg néhány felnőtt. Féltem tőlük.
– Mit tettek?
– Nem a konkrétumok fontosak, inkább az, hogy úgy működtem az emberekkel, mint egy szeizmográf. Nyitottan álltam mindenkihez, de nagyon apró jelekből is megéreztem, ha nincsenek jó hatással rám. Akkor aztán elindult a félelem – ez 35-36 éves koromig elkísért egyébként. Ennek az érzékenység-éremnek a másik oldalán viszont a Jóisten volt. Ahhoz, hogy az ő jelenlétét megérezzem, hozzásegített ez az érzékeny lelki alkat. 17 évesen ellenállhatatlan belső hangot hallottam, bár ezt már sokszor meséltem.
1962. augusztus 20-án történt. Marton József fiatal bencés rendtársam első miséje volt Sopronban. Ahogy elhagytam az istentiszteletet, többé nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Krisztust kell követnem, bencés szerzetesként.
– Sosem ingott meg ebben azóta sem?
– Volt olyan gondolatom, hogy itt kellene hagyni mindent, világgá kellene menni. Hogyne. Kinek nincs ilyen? Az emberek a feleségük mellett is szoktak így érezni.
– Általában világgá is mennek.
– Sajnos. Én viszont meg voltam győződve mindig, hogy meghívást kaptam. Hogy nem én akartam ezt. Hanem Jézus Krisztus. Ez nagy erő. Kritikus pontjaim persze nekem is voltak. Az egyik első például rögtön 1968-ban, amikor elvittek katonának. A Magyar Néphadsereg bakájává kellett változnom három nap alatt – szerzetesnek készülő, érzékeny fiatalemberből. Már ott könnyen elúszhattam volna a környezetemmel. Gyorsan rá kellett jönnöm, hogy ha nem figyelek, ha hasonulok, egy hónap után ugyanúgy fogok beszélni, ahogy a katonatársaim.
– Tehát nem tette. Nem tartották gőgösnek?
– Azért nem, mert rájöttem a kiútra: nem magammal kell foglalkoznom, hanem velük. Attól fogva katonatársaim élete kötött le. A kitüntetés számomra nem is csillag volt a váll-lapomon, hanem az, amikor a százados elvtárs be akart vinni a gyengélkedőre írnoknak. Latinul is tudtam, írni is – a bajai prérin ez kivételes volt.
– Olyan nagy szó volt, hogy írnok lehetett?
– Az volt kitüntetés, hogy végül nem lehettem írnok! A századostól tudom a történetet, aki kedvelt és javasolt. Azt mondta neki az elhárító tiszt: „Ez a csuhás nem csinál lelkipásztori központot a gyengélkedőből!” Ezért nem lehettem írnok. Viszont máig ható következményei vannak ennek az időszaknak. Katonatársaim közül többeket eskettem, gyerekeiket kereszteltem, az ezredszakács pedig tavaly keresett meg, hogy főz nekem különbet, mint annak idején a honvédségnél. De egyházi szempontból is fontos volt számomra a katonaság.
– Mert?
– Sokszor sokan nem értették például, miért vagyok én olyan jóban a protestánsokkal. Egyrészt ugye azért, mert ők is a Jóisten teremtményei, akárcsak én, másrészt a néphadseregben egyformán nyomás alatt voltunk. Mi is, az evangélikusok is, a reformátusok és a baptisták, a görögkatolikusok is. Ez aztán olyan testvéri, szellemi, lelki barátságot eredményezett, hogy ezek a kapcsolatok később is mindnyájunk hasznára, épülésére váltak. A részegekkel is megtanultam bánni a honvédségnél.
– Annak is hasznát veheti egyházon belül…
– Minden közegben előfordul. Én mindenesetre megpróbáltam nem együtt inni és kiabálni a katonákkal, inkább meghallgattam őket – szerelmi ügyek, családi gondok… Egy idő után özönlöttek a történetek, amelyekhez lelki segítségnyújtásra volt szükség. A szeminárium messze nem tudott annyit tanítani nekem az emberről, mint a néphadsereg.
– A legtöbb katonatársnak nyilván unokái vannak már, nem is egy.
– Így van.
– Nem bánja, hogy önnek nincsenek?
– Fiatalon teljes tudatossággal döntöttem emellett az életút mellett, nem is kísérleteztem azzal, hogy változtassak rajta. Inkább megküzdöttem ennek az életmódnak a kísértéseivel.
– Tehát azért voltak.
– Persze. Modern szemléletű, koedukált gimnáziumba jártam, kifejezetten tetszettek a lányok. Még a tizedik érettségi találkozón is. Az ötvenediken meg már ők merték elmondani, hogy egyikük-másikuk szívesen elfogadott volna férjeként. Nem tiltakoztam. De valami mellett mindenkinek le kell tennie a garast. Annak is, aki nős. Aki többször vált partnert, még annak is – az sem kaphat meg mindenkit. A lehetőségek korlátozottak, az embernek ki kell választania, mi fontos igazán. Nekem az volt a legfontosabb, hogy bencés szerzetesként szolgáljam Jézus Krisztust. Ma is ez a legfontosabb. Egyébként pedig nagyon sok unokám van.
– Ez azért hírértékű egy katolikus püspök szájából!
– Nem úgy, természetesen. A rengeteg tanítványra céloztam, akik gyerekeim, unokáim lehetnének. Eskettem őket, kereszteltem a gyerekeiket… Még kezdő tanár voltam itt, amikor egy apuka toporogva keresett fel. „Meg akartam nézni magamnak a papot, aki engem egy hét alatt megfúrt apaságomban.” Ezt mondta. A gyereke leveleiből vonta le ezt a következtetést. Sokat írt rólam haza. Erre féltékenység fogta el az apukát. Haláláig jóban voltunk egyébként.
– Tehát nem vált olyanná, mint azok a tanárok, akiktől gyerekként félt?
– Sőt. Harmincéves érettségi találkozó volt, itt ültek a volt tanítványaim a főapáti szobában, a padlón. Megkérdeztem tőlük, mire emlékeznek mindabból, amit történelemből tanítottam nekik. „Semmire az ég világon. Csak arra, hogy jó volt.” Azért remélem, nem igaz. Az tény, hogy őszintén fordultam a gyerekek felé. Cserébe ők is felém. Rengeteget formáltak rajtam. Aki mer vállalkozni az őszinteség kalandjára, megismerheti önmagát. Ha rámutatott egy diák, hogy valamit nem jól írtam fel a táblára, ötöst adtam neki. Fontos, hogy merjünk szólni, ha hibát látunk. Volt olyan is, hogy egy tanuló, amikor látta, hogy feldúlt vagyok, megkérdezte, mi bajom. Útlevelet kértem éppen a belügytől. 1976-ot írtunk. Nem adtak. „Ó, atya, minek képzeli magát, hogy az atyának járna az útlevél?” Először köpni-nyelni nem tudtam, aztán rájöttem: ennek a kamasznak teljesen igaza van. Ki vagyok én? A történet hatására nem is könyörögtem aztán, amikor másodjára berendeltek.
– Be is akarták szervezni?
– Többször is, de szerencsére elmondhatom magamról: bár személyes bűnöktől senki sem mentes, én sem, társadalmi bűnök nélkül kerültem magas egyházi pozícióba.
– Rendkívül fiatalon, a negyvenes éveiben járva lett püspök és főapát. Azért ez elég gyanús…
– Nem tehettem róla, nem is kértem – egyházpolitikai megfontolások voltak a kinevezésem mögött. Tény, hogy gyakran kérdezgették, vajon mi van a háttérben, ki lehet mögöttem.
– Nem volt senki?
– Dehogynem. Maga az Úristen. Persze amikor ezt válaszoltam ilyen kérdésekre, nem hitték el. Pedig így volt. Idealista fiatalként, titkos háttér nélkül kerültem a püspöki és főapáti székbe. Gyerekkoromban nagypapám sokat tanított történelemre, a szerb frontot is az ő elbeszéléséből tudom, a tüdőlövését is, meg a „dicsőséges” 133 napot, a Horthy-hadsereget. Bakaként végigélte ezeket. Mégis, csak a negyvenes életéveimre lett egyértelmű, hogy a kommunizmus milyen módon nyomorította meg az életünket, a rend életét. Most, hogy kutatom ezt a korszakot, már elég pontosan látom, milyen mélyen ott voltak mindenben.
– Akkoriban nem volt ez egyértelmű?
– Amikor a gyereket apukája elviszi a tropicariumba, tudja a kicsi, hogy nagy állatok is úszkálnak majd ott, de egészen más, amikor az üvegen keresztül szemközt találja magát velük. Ilyen a kutatás is. Az ember belelát, nevesíteni is tudja a történeteket. A doktori disszertációmat Kelemen Krizosztom főapát életéből írtam, de Legányi Norbert főapát tevékenységét is kutatni kezdtem aztán – neki alig több mint tíz év után le kellett mondania, olyan politikai nyomás alá került. Már világosan látom: a belügy szervezésével belső karaktergyilkosságot hajtottak végre rajta. Az ő idejében érkeztem Pannonhalmára. Tisztázatlan korszak. Most igyekszem tisztázni.
– Az egyháziaknak is van felelősségük?
– Jézus szavai erre is nagyon találóak: a sötétség fiai okosabbak, mint a világosság fiai. A kereszténységet ezért is tudták időnként kilúgozni és tönkre tenni. A világosság fiai már azzal sokat átmenthettek volna, ha legalább egymással őszinték.
– Azaz: nem szerveződnek be.
– Vagy: időben dekonspirálódnak. Ez nem történt meg.
– Az egyházi vezetés nagyobb része be volt szervezve, élen a bíboros Paskai Lászlóval. Ők tehát a sötétség fiai voltak?
– Nem én vagyok az utolsó ítélet bírája, de emberi ésszel azt tudom mondani: sárból voltak, a sötétség jelen volt bennük.
– A mai egyházi vezetésben van még, aki sakkban tartható ilyen információkkal?
– Akik érintettek voltak, már meghaltak. Egy nagyon bölcs esztergomi paptestvéremmel viszont egyetértek. Ő úgy fogalmazott:
a kommunisták a kutat mérgezték meg és ameddig abból merítünk, nem lehetünk egészségesek.
– Mikor lesz tiszta az a víz?
– Két nemzedék után.
– Miért, ha egyszer kihaltak már a magasrangú beszervezettek?
– Mert akik ilyenben részt vettek, sosem tudnak szabadulni a gondolattól, bezárkóznak, irtóznak a megújulástól – ezt a mentalitást pedig átörökítik még egy nemzedékre. Ragaszkodnak a hamis biztonsághoz. Az én nagy tévedésem az volt, hogy azt hittem, a megújulási folyamat gyorsabb lesz. Persze érthető, ami történt, hiszen az első évtizedekben pártállami tekintéllyel fékezték a II. vatikáni zsinat eredményeit.
– Hogyan?
– Nem volt szabad a protestánsokkal az ökumenét gyakorolni például. Nem azért, mert Jézus Krisztus izgatta a kommunistákat. Vagy a teológia. Dehogy izgatta. Csak azért, nehogy összefogjunk. Az már erő lett volna. Attól tartottak.
– Attól ki tartott, hogy szembenéznek az ügynökmúlttal? Élére állt ennek a kilencvenes évek elején. Aztán valaki önre szólt, hogy nem kellene firtatni a kérdést?
– Sokkal rafináltabban ment ez. Akkoriban kezdett terjedni, hogy lám, Várszeginek hívják, na, akkor ez biztos a Fotex-vezér testvére, azért van ott, ahol.
– Az is terjedni kezdett, hogy zsidó.
– Liberális zsidó… Még olyan is volt, aki finoman érdeklődött, miről is magyarosítottam erre a Várszegire. Nos, én már így születtem. A nagyapám magyarosított Vobrákról – ő vegyes, tót–sváb bakonyi faluból származott.
– Családtörténetéből, kutatásaiból az következett volna, hogy ön is beálljon a párt mögé, amely magát antikommunistának vallja. Miért nem tette mégsem?
– Szemlélet kérdése. Volt egy elképzelésem, hogy az egyháznak nem szabad politikai oldalak, pártok mellett elköteleződnie, mindenkire nyitottnak kell lennie, aki nyitott rá. Amint – már a kilencvenes évek elején – bemerevedtek a frontvonalak és egyértelművé vált, hogy ez illúzió, a nagy nyitottságom miatt hirtelen a katolikusok kezdtek nem beszélni velem. Csak mert szóba álltam ezzel meg azzal. Holott mindenkinek mindenkivel szóba kellene állnia. A mi magyar egyházunk néha sértésnek veszi, pedig nem annak szánom, hanem tényközlésnek: rengeteg feudális tehertétel kötötte gúzsba a hazai katolicizmust. A világegyház közben hatalmas változáson ment át, amit mi késleltetve kaptunk csak meg – a kommunizmus ugyanis konzervált minket. „Vigyázott ránk.” A nyugati társadalom fejlődése, szekularizációja, liberalizációja viszont feltartóztathatatlan.
– Hogyan kezelte, hogy éppen az egyházában nem kedvelik sokan?
– Nem esett jól, mit tagadjam. El is mentem a pápai követhez és elmondtam, hogy ha velem gond van, visszafogom magam, elvonulok, nekem kényelmesebb is lenne. A nuncius azt mondta, tegyem tovább a dolgom, merthogy az is dolga az egyháznak, hogy értelmiségiekkel, vezetőkkel szót értsen, nem csak az, hogy az egyszerű emberekkel. Volt, hogy úgy éreztem: apait-anyait beleadtam ebbe a projektbe, magánéletem sincs, csak annyi, hogy öt-hat órát alszom, reggel megtisztálkodom és megborotválkozom. Cserébe annyi kritikát, gáncsoskodást kapok kívülről-belülről… Már éppen nagyon sajnálni kezdtem volna magam, amikor nagymamám szavai jutottak eszembe. „Inkább száz irigyesed legyen, mint egy szánakozód.” Mert kik is kritizálnak? Akik nem mernek, akik nem alkotnak. Nagy nyugalom szállt rám akkor. Ma, visszanézve is teljes nyugalommal mondhatom: semmi olyat nem tettem, ami ellentétes lett volna a katolikus tanítással. Semmit, ami az egyház ellen lett volna.
– Végre van egy kormány, amely éppen az egyházi intézmények támogatásával igyekszik visszafordítani a folyamatot! Örül?
– Jól fizetett intézményeken keresztül az embereket valóban könnyebben el lehet érni – a két háború között is nagy hatása volt az egyháznak a rengeteg iskolán keresztül. Valóban látok efféle törekvést, hogy ezt kellene visszahozni. Ez a vonat azonban szerintem a szocializmus évtizedei alatt elment.
Akarhat az állam akármit, kérdés, mire képes az egyház. A népegyház töredékeiből nem biztos, hogy a restaurált katolicizmus képes megszületni.
Csak hogy egyértelmű legyen: nem ellene vagyok a katolicizmus terjesztésének, csupán reálisan igyekszem vizsgálni a helyzetet. Attól márpedig, hogy valamire kitesszük, hogy a fenntartó az egyház, abból még nem lesz valóban, lelkiségében is egyházi iskola. Nem hiszek abban, hogy a történelmi tendenciák visszafordíthatók. Az átalakulásban hiszek. Az egyház Isten vándorló népe a történelem során.
– Eközben épp olyan folyamat zajlik, amelyben miniszterelnökkel szotyizik együtt az ön egyik püspöktársa, aki aztán stadiont is kap az államtól…
– Akkora az egyház, hogy ő is belefér, meg én is. Ilyen mindig volt. A Konstantin-féle fordulat óta legalábbis. Számomra viszont az egyház olyan, mint amikor a tejbe a gazdasszony beleteszi az élesztőgombát. Jézus pedig azt mondja: ti vagytok a Föld sója. Sóból sem kell tíz tonna, elég egy kevés, hogy ízletessé tegye a kenyeret. „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.” Ez az üzenet mindig időszerű marad. Legfeljebb kevesebben leszünk. A múlt tehertételeinek mindenesetre el kell tűnniük ahhoz, hogy az evangélium üzenete újra életre tudjon kelni.
– Azért Pannonhalma sem tud kibújni a magyar valóság alól. A helyzet például az, hogy önök Mészáros Lőrinc üzlettársai a borászatukban – az általa tulajdonolt MKB Bankon keresztül.
– Igaz, de a helyzetet nem mi idéztük elő, a társtulajdonosnál történt változás, ami minket közvetlenül nem érintett. A többségi tulajdon a miénk. A közös borászatunk két évtizede jól működik és ennek elősorban szakmai alapjai vannak.
– Három éve nem ön vezeti az apátságot, pedig püspökként csak most, 75 évesen kellene lemondania. Elárulja végre, miért nem bírta ki ezt a kis időt?
– Nincs semmilyen nagy titok. A bencés közösség a főapátot kilenc évre választja. Újraválasztható, de ha nem vált be, így elegánsan el lehet köszönni tőle. Én ugye 43 évesen lettem püspök, 46 éves koromban pedig már főapát voltam. Három lusztrumot, ciklust csináltam végig. Az 27 év. Három éve járt le a harmadik – annyi történt, hogy nem kezdtem meg egy negyediket is. A harmadikat már úgy vállaltam, hogy az utódomat tudatosan keresnünk kell.
– Pannonhalma felépítése afféle államban lévő államként, amelynek gazdasága, oktatása, munkavállalói, polgárai vannak – ez mégiscsak az ön nevéhez köthető. Szegény utódja hogy bír az árnyékával?
– Biztos van valamilyen árnyékom, de amikor új főapátot választottunk, lemondtam a javára az elöljárói jogokról. A püspökség viszont halálomig rajtam marad, mint cím, ami azt a furcsa helyzetet eredményezi, hogy püspökként nem tartozom engedelmességgel az utódomnak. Teljes szabadságot élvezek. Persze mindenben támogatom Cirill főapátot. Afféle idősebb testvérként vagyok jelen a monostorban. Az asztalnál felszolgálok. Ha kell, akkor prédikálok vagy esti imát tartok a gimnáziumban a gyerekeknek. Mellette kutatok. Az mondjuk igaz, hogy a kor nem kell, hogy passzivitást jelentsen. Engem minden érdekel, pihentebb is vagyok, mint néhány éve. Ma teológiai előadást hallgattam, este pedig online tárlatvezetés lesz a Nemzeti Múzeumból, a nyolcszáz éves közös horvát–magyar történelemről. Alig várom.
– Aktivitás ide vagy oda, a püspököknek 75 évesen le kell mondaniuk. Róma püspökének akkor miért nem kell?
– XVI. Benedek a lemondásával új utat nyitott ebbe az irányba a pápák számára is. Gondoljunk bele: Jézus Krisztust 33 éves korában keresztre feszítették. Úgy 300 évig még vagy lefejezték vagy oroszlánok elé vetették a pápákat. Gerontológiai problémáink eleinte egyáltalán nem voltak az egyházban. Ez újkori jelenség, amelyet még nem oldott meg az egyház. Mindenesetre nem kötelező, hogy a pápák öregek legyenek.
– Mit gondol, Ferenc pápa tényleg eljön idén a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra?
– Nem tudom. A vatikáni diplomácia kiszámíthatatlan. Magyar gondolkodásunkkal Magyarországon hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy az egyház nem magyar egyház, hanem világegyház. A Vatikánnak az ökumené szempontjából hangsúlyosabb, hogy jóban legyen a román ortodox egyházzal. Nem véletlen, hogy II. János Pál pápa nem ment el Erdélybe, amikor csak Bukarestbe látogatott. Ferenc pápa már igen, ott volt Csíksomlyón, ami nagy öröm volt mindannyiunk számára, de az is nagyon pengeélen táncoló szervezés volt.
– II. János Pál még ide, Pannonhalmára is eljött 1996-ban.
– Ami megint arra példa, amiről beszélek. Fájó vagy sem, a Szentatya nem a mi két szemünkért érkezett.
– Ezeréves volt akkor az apátság. Azért jött, nem?
– Nem azért. Az csak megfelelő indíték volt a számára. Azért jött, hogy itt találkozni tudjon az orosz pátriárkával. Több mint fél évszázados kihagyás után személyesen. Utóbbinak is megfelelt ugyanis a helyszín.
– Az oroszokat mivel győzte meg?
– Az egyszerű ténnyel: ezt a monostort akkor alapították, amikor még egy egyház volt Kelet és Nyugat. Az egyházszakadás előtt. Az ortodoxok ezért ugyanúgy magukénak érezhetik. Szent Benedek atyánknak is van helye az ikonosztázon, hiszen ő is az ókor szentje, még a szakadás előtti időké. Pannonhalma tehát ezért lett akkor kiemelt hely, ezért látogatott ide II. János Pál pápa.
– Szóval az idei pápalátogatásnak nem ad nagy esélyt?
– Nem állítom én, hogy nem jön, csak azt, hogy meg kell nézni a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusok gyakorlatát. A pápa nem szokott a kongresszusokra odautazni. Meghívták, várjuk, de akkor jön, ha így dönt és csak akkor, ha valami aktuális szempontja van mellette. Csak miattunk aligha fog, amivel nincs semmi baj. Akármilyen felháborító is ez: nem mi vagyunk a világ közepe. Az európaiság számomra azt is jelenti, hogy egyetemesen gondolkodom. Azért a hét törzs szövetsége óta mégiscsak bejártunk már egy jelentős utat!
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
