Átállt a „sötét oldalra”? – így lett ellenségből Orbán Viktor barátja Emmanuel Macron
A brexit és Angela Merkel visszavonulása nyomán keletkező űrt töltené be az EU-ban a francia elnök, s ebben számíthat a magyar miniszterelnökre – ezzel a meglepő tézissel állt elő nemrég a Spectator nevű brit konzervatív lapban egy brüsszeli agytröszt svéd vezetője. A Válasz Online megkereste Fredrik Erixont, aki el is mondta, miben hasonlít szerinte Emmanuel Macron és Orbán Viktor, s miért tartja veszélyesnek az általuk képviselt etatizmust. Hogyan talált egymásra a másikat globalistázó, illetve nacionalistázó két politikus? Miért hívta fel Joe Biden a francia elnököt az EU-t de facto irányító Angela Merkel előtt? Lehet-e a brüsszeli német hálózattal szemben eredményt elérni? Elemzés.
Az amerikai elnöki beiktatás nagy színházában minden gesztusnak jelentősége van: Joe Biden január huszadikán egy vastag családi Bibliára tette le az elnöki esküt. Mégpedig egy olyan 19. században kiadott Szentírásra, amelyet szövegét négyszáz évvel ezelőtt az észak-franciaországi Douai-ben fordítottak latinról angolra. (Akkoriban ugyanis a reformáció miatt sok katolikus elmenekült a szigetországból.)
Nem is mulasztotta el felemlegetni a francia sajtó ezt a jelképet, amikor hírt adott az új amerikai elnök és Emmanuel Macron francia államfő múlt vasárnapi telefonbeszélgetéséről. Meglepetésre ugyanis Biden először Párizst, nem pedig Berlint tárcsázta az uniós fővárosok közül.
Pedig az EU de facto irányítója Angela Merkel, aki 15 év kancellárság után idén ősszel távozik a politikából.
Erős diplomáciai jelzést adott tehát az új amerikai adminisztráció. Ennek oka lehet az amerikaiak által megfúrni igyekezett kínai kereskedelmi alku és az épülő orosz–német gázvezeték, az Északi Áramlat 2 miatt washingtoni elégedetlenség. No meg a politika kíméletlensége – már nem annyira érdekes, aki a hatalomból kifelé tart.
A francia–amerikai bájcsevely (amely természetesen „konstruktív légkörben” zajlott) rámutat az unió erőviszonyainak rejtett átalakulására. Miután lezárult a rétestésztaként nyúló brexit, és a britek végleg kívül kerültek az EU-n, Angela Merkel pedig a tavaly év végi uniós megállapodási mesterhármasa után a szeptemberi német választásokon már nem indul, űr keletkezett. Márpedig ettől nemcsak a természet, a politika is irtózik. A becsvágyó és túlmozgásos francia elnök kitöltené ezt a teret, és szeretné Franciaország képére formálni az EU-t. Váratlan szövetségese Orbán Viktor – e meglepő állítással rukkolt ki a Spectator című brit konzervatív lapban Fredrik Erixon svéd közgazdász január közepén Macron és Orbán, Európa új hatalmi párosa című cikkében.
Erixon a brüsszeli székhelyű agytröszt, a Centre for International Political Economy igazgatója. Elemzéseivel rendszeresen jelentkezik a nemzetközi sajtóban, 2010-ben a Financial Times Brüsszel 30 legbefolyásosabb embere egyikének nevezte. Írásában világossá teszi, hogy sem a francia elnököt, sem a magyar miniszterelnököt nem kedveli.
Szabadpiacpárti és a „világra nyitott” Európa híve, ezért bírálja a két vezető gazdasági etatizmusát és – főleg Orbán esetében – szabadságjogokat nyirbáló politikáját.
Elemzése éppen ezért érdekes, mert a kritika ellenére higgadtan elemzi a párhuzamokat és az uniós politika változásait. Szerinte Macron és Orbán is szereti a hatalom központosítását, minél kevesebb ellensúlyt akar maga körül látni. A magyar kormányfő kapcsán megemlíti az igazságszolgáltatás elleni támadásokat, míg a francia elnöknek a (parlamentet kikerülő) elnöki rendeletekkel való kormányzást rója fel. Erixon szerint mindkét politikus alapvetően pesszimista: úgy gondolják, Európának kevés barátja van a világban. Kritikusak Amerikával, nagyobb állami beavatkozást és protekcionizmust szeretnének a gazdaságban, és szoros kapcsolatokra törekednek Oroszországgal. A magyar miniszterelnök a kereszténység védelmében élesen bírálja az iszlám hátterű bevándorlást, a francia elnök pedig nagyobb állami ellenőrzést akar a franciaországi iszlám felett, és szekuláris alapon ellenzi, hogy a muszlim nők fátylat hordhassanak.
„Orbán és Macron szeretnek egymás ellenfeleiként pózolni, de Brüsszelben gyakran azonos oldalon állnak” – írta a svéd közgazdász.
Példaként említette, hogy a két kormány aktívan lobbizik Brüsszelben gazdasági szereplőknek nyújtandó állami támogatásokkal kapcsolatos szabályok enyhítéséért. Ezen törekvéseknek a hagyományosan piacpárti Nagy-Britannia és kisebb északi (svéd, dán) tagállamok meg Hollandia voltak a legkomolyabb ellenfelei. A brexit után azonban ezek a hangok kisebbségbe kerültek, Németország pedig nem döntötte el, mit akar. „A kulturálisan nyitott és szabadkereskedelemben hívő régi liberális Európa-víziónak már nincs túl sok követője” – szólt az írás konklúziója.
A Válasz Online megkeresésére Fredrik Erixon azt mondja, cikkével az európai politika alakulására akarta felhívni a figyelmet. „Németország el van foglalva azzal, hogy újrafogalmazza magát 15 év merkelizmus után és inkább befelé figyel. Nem tudom, észrevette-e, de a CDU minapi elnökválasztó kongresszusán alig volt szó az Európai Unióról” – magyarázza lapunknak. Szerinte Macron igyekszik előnyt kovácsolni az időleges német hiányból és bár 2017-ben megválasztása után másként indult, ma már inkább a Charles de Gaulle óta hagyományos francia politikát képviseli.
„Az Unióban a kormányközi együttműködésen, a gazdaságban pedig az állami szerepvállaláson van a hangsúly” – foglalja össze ezt a krédót. „Ma Párizsnak több a hasonlósága Budapesttel, mint Berlinnel: mindkét kormány több pénzt akar az EU-tól, ugyanakkor kevesebb uniós korlátot szeretne ezek elköltése felett. Márpedig ez veszedelmes precedenst jelent: a francia vállalatok érdekében odahaza Párizs csökkenteni akarja a versenyt, de nyomást gyakorol, ha egy kisebb tagállam korlátozná a francia cégek piacszerzését. Ez a logika az egységes uniós piacot fenyegeti” – véli Erixon.
Úgy látja, francia nyomásra, többek között magyar támogatással az Oroszország ellen a Krím 2014-es elfoglalása után bevezetett uniós szankciós politika is gyengülhet. Angela Merkel ugyanis eddig kiegyensúlyozó szerepet töltött be az oroszügyben keményvonalas államok (baltiak, Lengyelország, Dánia, Svédország, Hollandia) és a megengedőbbek (Franciaország, Görögország, Olaszország, Magyarország) között. „Az orosz kapcsolat újraépítését hangsúlyozó Macronnak nincs elképzelése arról, hogyan lehetne csökkenteni Moszkva agresszív befolyásolási politikáját Európában” – szögezi le.
A francia és a magyar politikus közeledése annál is érdekesebb, mert kapcsolatuk kezdetén nem kímélték egymást. Nem sokkal 2017 áprilisi megválasztása után Macron rárontott a magyar és lengyel kormányra, mondván: nem lehet pusztán élvezni az EU előnyeit, és az alapelveket sárbatiporni. „Ez nem szupermarket” – háborgott akkor Macron. Orbán Viktor annyit reagált, hogy Macron „új fiú az Európai Tanácsban”, és még nem ismerte ki magát, mit illik és mit nem.
Időnként a kakaskodás megismétlődött, majd már-már gyanúsan kiszámítható lett. Még a Heti Válaszban jeleztük 2018 nyarán, hogy a 2019-es európai parlamenti kampányát a „nacionalisták” ellen felépítő Macron és a „globalistákkal” szembeszálló Orbán a színfalak mögött jó személyes viszonyt ápol egymással, sőt rendszeresen egyeztetnek.
Ezt lényegében a magyar kormányfő is elismerte, amikor 2019 elején ugyan a „bevándorláspárti erők” vezetőjének nevezte francia kollégáját, de azt mondta, azért jóban vannak.
Az ideológiai fénykardozás mellett a francia és a magyar érdekek között már akkor is több egybeesés volt.
A hétéves uniós költségvetés tárgyalásai során mindkét állam a közös agrárpolitikára szánt költségvetés megnyirbálása ellen, a közös uniós védelmi kiadások növelése mellett kardoskodott. Utóbbi régi francia projekt a britek távozásával még inkább felerősödött, hiszen így a francia lett az EU legerősebb hadserege, s a több költés az előfeltétele a Macron által mániákusan emlegetett európai stratégiai szuverenitásnak. (Ezt a francia kifinomultságot elvetők szerint helyesebb lenne az Amerikáról való leválás projektjének nevezni.)
Váratlan szövetségese ebben Orbán Viktor, aki szuverenista létére támogatja a nemzetállamot meghaladni kívánó föderalisták legrégebbi álmát, a közös európai hadsereget.
Abban is nagy szerepe volt 2019 nyarán a két politikusnak, hogy nem Manfred Weber lett az Európai Bizottság elnöke. Macron ezt hatalmi okokból ellenezte, mert a legtöbb szavazatot kapó Európai Néppárt listavezetőjének automatikus kinevezése elvette volna a döntés jogát az európai állam- és kormányfőktől. Orbán Viktor pedig a Fidesz európai néppárti felfüggesztése miatt is törlesztett Webernek.
A viszony olyannyira szívélyes lett, hogy a magyar miniszterelnök virtuális térdszalagrendet adományozott Macronnak 2019 októberi tárgyalásuk előtt. Megajándékozta a tőle származó lehető legnagyobb dicsérettel: olyan vezetőnek nevezte, aki visszahozta a „víziókról szóló viták intellektuális erejét az európai politikába”.
Az Emmanuel Macron 2017-es megválasztása után rendezett nagygyűlésen hívei a francia mellett uniós zászlókat lobogtattak, és a szervezők lejátszották az Európai Unió himnuszát, az Örömódát. A nemzetközi sajtó a szabadpiac híveként ünnepelte a korábbi befektetési bankárt, aki Donald Trump nacionalizmusával szemben a nemzetközi intézmények és a multilaterális diplomácia bajnokaként tündökölt. Három évvel később, idén márciusban a koronavírus-járvány berobbanásakor tudatosan rájátszva a brexit-jelszóra Macron már arról beszélt, hogy Franciaországnak és Európának „vissza kell szereznie az ellenőrzést” beszerzési láncai és egyes iparágai felett. Egy minapi nagyinterjújában pedig az „állam” és a „nemzet” mellett legtöbbször, majd’ háromtucatszor a „szuverenitás” szót használta.
A „csodagyerek” átállt a „sötét oldalra”? A helyzet ennél összetettebb. Egyrészt mint minden politikus, Macron igyekszik megfelelni szavazói vélt és valós elvárásainak, ezért sokféle hangszeren játszik. Hogy mást ne mondjunk, például a Franciaországban máig kényes ügynek számító algériai függetlenségi háború ügyében hol azt mondja, hogy a „gyarmatosítás emberiesség elleni bűntett volt”, hol azt, hogy Párizs nem fog bocsánatot kérni az északi-afrikai országban elkövetett cselekedetek miatt. Szavazótábora az elmúlt négy évben igencsak kicserélődött: az egykor őt hatalomra segítő jobbközép-balközép koalíció felbomlott, s ma már sokkal több jobboldali támogatja őt. Legutóbbi kormányátalakítása is tükrözte ezt a folyamatot, új minisztereinek egy része korábban a most ellenzéki jobboldali Republikánusok politikusa volt. És persze Macron politikáját, nézeteit alakították elnökségének eseményei is, az iszlamista terrortól a sárgamellényesek népi lázadásán át a koronavírus-járványig.
Ráadásul Franciaországban a nagyhatalmi retorika és a szuverenista szimbolika nemcsak a jobboldal kiváltsága.
Az V. köztársaságot megalapító Charles de Gaulle éppúgy élt ezekkel az eszközökkel, mint a szocialista François Mitterrand. Erre a folytonosságra tudatosan játszott rá Macron, amikor a Louvre udvarán tartotta választási győzelmi ünnepét, a versailles-i palotában fogadta Vlagyimir Putyin orosz elnököt, s az Európai Unió jövőjével kapcsolatos javaslatcsomagját a francia szellem egyik fellegvárában, a Sorbonne egyetemen mondta el.
Mostani pozíciófoglalási kísérletei részben éppen arra vezethetőek vissza, hogy Angela Merkel csak lagymatagon reagált felvetéseire, mert nem akarta az amúgy is törékeny európai status quót bolygatni a nagyívű francia víziókkal. Például a már emlegetett „stratégiai önállósággal”, amely a legélesebb kritikát éppen a német szomszédtól kapta. Annegret Kramp-Karrenbauer német védelmi miniszter nyersen megmondta: az európaiak képtelenek lesznek Amerika biztonsági garanciáit nélkülözni. „Az európai stratégiai autonómiával kapcsolatos illúziókat be kell fejezni” – írta nemrég a politikus. Macron ingerülten válaszolt, mert – alighanem joggal – úgy vélte: Kramp-Karrenbauer hangosan mondja, amit Merkel magában gondol.
Mint láttuk, a francia elnök tehát igyekszik kihasználni a politikai pillanatot: a britek távozása, valamint a német választások közötti időszakot saját befolyásának erősítésére. Bizonyos területeken számíthat is a magyar szövetségre, más esetekben azonban éles az ellentét a francia és a magyar vezetés között. Párizs például támogatta az uniós pénzek jogállamisági feltételekhez kötését. Az is nyilvánvaló, hogy Budapest számára elsőrendűen fontos a Berlinnel fenntartott gazdasági és politikai kapcsolat, Macron két szép szeméért ezt esze ágában nem lesz kockáztatni Orbán Viktornak.
A legfontosabb szempont, ami miatt erősen kérdéses a francia akaratérvényesítés, Berlin uniós súlyával függ össze. Amint megírtuk: Németország nem csupán gazdasági értelemben az EU vezető ereje, de hosszú évek munkájával elhelyezte embereit az uniós apparátus kulcspozícióiban. Egyetlen példa: Angela Merkel német kancellár politikai súlya mellett a megfelelő uniós hivatalnoki gárda is kellett a kínai befektetési egyezmény tavaly év végi lezárásához. Az Európai Bizottság az ügy szempontjából létfontosságú kereskedelmi főigazgatóságát egy német hivatalnok, Sabine Weyand vezeti, ő a francia Michel Barnier mellett a brexit-tárgyalások irányítója volt. A német gépezet erejét bizonyítja, hogy Weyand férje is kulcspozícióban lévő uniós hivatalnok. Peter Wagner az Ukrajna támogatásáért felelős bizottsági testület vezetője.
Amíg ilyen gondosan szövögetett háló szövi át az uniós intézményeket, szinte mindegy is, ki az úr Berlinben: a német érdekekkel szembeni érvényesülésnek kevés az esélye. Ez Brüsszel egyik vastörvénye – a Vaskancellár tehát nyugodtan visszavonulhat.
Nyitókép: Emmanuel Macron francia államfő és Orbán Viktor miniszterelnök az Elysée-palotánál, Párizsban 2019. október 11-én. Fotó: Anadolu Agency/Julien Mattia
