„Az evilági hatalom óhatatlanul korrumpálja az egyházat” – Gájer László a liberalizmus és a katolicizmus kibékítéséről

Laky Zoltán

| 2021.02.04. | Interjú

Nem lehet csak az abortuszkérdés, de nem lehet csak a menekültkérdés alapján sem meghatározni, hogy melyik párt képviseli az igazságot – mondja Gájer László katolikus pap. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem 2-es számú Keresztény Bölcseleti Tanszékének vezetője elsőként írt magyar nyelvű monográfiát Lord Acton 19. századi angol történészről, aki kísérletet tett a politikai liberalizmus és a római katolikus tanítás összeegyeztetésére. A karácsonyra megjelent kötet kapcsán arról is kérdeztük Gájer Lászlót, hogy miért megosztó a liberalizmusnak már a kutatása is még mindig katolikus körökben, és hogy miért a „sötét középkornak” köszönheti Európa, hogy elkerülte a keleti típusú despotikus rendszerek kialakulását. Interjú.

– Tavaly ősszel azt nyilatkozta, hogy még saját közösségében is megosztó a kutatási témája. Mi lehet olyan megosztó egy nem túlzottan ismert, 19. századi angol filozófusban?

– Régi és részben jogos beidegződés a katolikusok között, hogy a liberalizmus valami negatív, a liberális szó pedig rosszul cseng a mi köreinkben. Ez a folyamat a francia forradalom óta tart, persze rájátszott az is, hogy a 19. század folyamán megjelentek olyan pápai enciklikák, amelyek kifejezetten el is ítélték a liberalizmust. Azóta eltelt pár év, de a fogalom rehabilitációja máig nem történt meg.

– Meg kellett volna?

– Annyiban igen, hogy az egyház a 20. században magáévá tette azokat az értékeket, amelyeket a 19. században a katolikus liberálisok még nem tudtak megvédeni, például a vallásszabadságot és más szabadságjogokat. Az eszme rehabilitációja megtörtént, így indokolt lett volna a fogalmat is rehabilitálni, ehelyett ma a katolikusok körében legtöbbször még mindig csak valamiféle bűnös, romlott dolgot jelent a liberalizmus.

– Önt katolikus papként mi vonzotta Actonhoz?

– Bennem mindig is békében volt ez a két fogalom: a katolicizmus és a liberalizmus, sőt a magam részéről egyfajta rajongással gondoltam a klasszikus liberalizmusra. Nem is Acton, hanem Alexis de Tocqueville gondolatai ragadtak meg, és amikor 2015-ben beiratkoztam a Pázmány Politikaelméleti Doktori Iskolájába, belőle akartam írni a doktorimat. A témavezetőm, Hörcher Ferenc javaslatára váltottam Actonra, mivel franciául nem beszélek, angolul viszont igen, így őt tudtam eredetiben olvasni.

– A kötet alcíme A politikai liberalizmus és a római katolikus tanítás összeegyeztetésére tett kísérlet a 19. században. Sikeres volt ez a kísérlet?

– A liberalizmus és a katolicizmus közös nevezőre hozása megtörtént még a század első felében – olyan francia katolikus gondolkodók részéről, mint de Lamennais, Montalembert és Lacordaire. Ezt a törekvést látva azonban a Szentszék is elkezdett foglalkozni a témával, és megindult egy folyamat, aminek a végén elutasították ezt a közös nevezőt. Lamennais ennek hatására végül elhagyta a papságot és az egyházat is. Én úgy gondolom, hogy ez tragédia, mert

ha a liberalizmus és a katolicizmus a 19. században nem hidegülnek el egymástól, hanem karöltve járnak, az valami jót hozott volna az emberiség számára, és máshogy alakult volna az elmúlt kétszáz év történelme.

Ahogy Ludassy Mária fogalmaz, ez lett volna az igazi Szent Szövetség.

– Ki volt Lord Acton, és nem miért volt számára olyan fontos ez a szövetség?

– Egy angol arisztokrata család sarja volt, amely szoros német és olasz családi kapcsolatokkal bírt, és a 18. században visszatért a katolikus hitre. Nápolyban született és Münchenben, az ismert katolikus pap és történész, Johann Ignaz von Döllinger vezetése alatt tanult történelmet és teológiát. Nevelőapja, Lord Granville pedig ismert Whig (vagyis liberális) politikus volt. Katolikus hitét és liberális meggyőződését is a családjától örökölte. Ez a két eszme fiatalon megérintette, és élete végéig példamutató következetességgel tartott ki mindkettő mellett. A nagy felismerése pedig az volt, hogy a középkor nem „sötét középkor” volt, amilyennek akkoriban tartották, hanem bizonyos értelemben a politikai szabadság bölcsője.

– „A szabadság középkori, az abszolutizmus modern” – írja. Mit jelent ez?

– Acton liberalizmusa nem individualista, hanem közösségelvű eszme. Nemcsak az egyén, hanem a helyi közösségek, a tudós társaságok, a társadalmi rétegek, a nemzeti, nyelvi kisebbségek szabadságáról beszél, és ezt látta kibontakozni abban az érett középkorban, amikor a király és a császár nem volt abszolút uralkodó, hanem – mai szóval élve – fékek és ellensúlyok működtek. A nemesség – attól kezdve, hogy az 1215-ös Magna Cartában az angol király garantálta a szabadságjogait –, a szabad városok, az egyetemek, a céhek és az egyház ellensúlyt jelentettek az abszolút hatalommal szemben. Actonnak az volt a meggyőződése, hogy ha a koncentrálódik a politikai hatalom, sérülnek a kisebb közösségek jogai.

A hatalom egy kézben való összpontosulását tartotta a legnagyobb veszélynek, nemcsak a társadalom, hanem a hatalom birtokosa számára is. Erről tanúskodik leghíresebb mondata is: „A hatalom megront, az abszolút hatalom abszolút módon ront meg.”

– Hogyan jelenthetett ellensúlyt a középkorban az az egyház, amely a társadalom szervezője volt egész Európában?

– Azáltal, hogy nem egy uralkodó alatt állt, nem nemzeti egyházakban létezett, hanem nemzetek fölötti szervezet volt. Ennek jelképes mozzanata a pápaság és a császárság küzdelme. Európában a két hatalom, a túlvilági és az evilági nem azonos, mint mondjuk a bizánci császár, a perzsa nagykirály vagy az orosz cár esetében. Az evilági hatalom a császáré és a királyé, a túlvilági a pápáé, és egyik sem tud domináns lenni. Acton szerint ez volt az, ami megóvta a nyugati társadalmakat a bizánci és moszkovita despotizmus kialakulásától.

– Vagyis amit a legtöbben a felvilágosodás vívmányának tartanak, annak gyökerei a középkorra nyúlnak vissza. Ez lenne az, amit mai szóval fékek és ellensúlyok rendszerének vagy jogállamnak neveznénk?

– Ezeket a kifejezéseket ő nem használta, ezért anakronizmus lenne ráhúzni, de azt hiszem, ez a berendezkedés találkozott volna Acton tetszésével. Ő így definiálja a szabadságot:

„Szabadságon azt értem, hogy minden embert védeni kell a tekintéllyel, a többséggel, a szokással és a véleménnyel szemben. Hogy meg tudja tenni azt, amit saját kötelességének hisz.”

Ez a meghatározás nekem azért érdekes, mert bár Acton általában a közösségek szabadságáról beszél, itt az individuális szabadság fontosságát is hangsúlyozza. És ebben benne van az is, hogy az egyén szabadságát mindenfajta túlhatalommal szemben védeni kell, a többségétől is. Tocqueville és Acton is felismerte, hogy az abszolutizmus zsarnokságánál még rosszabb lesz a tömegek zsarnoksága, és ez a gondolat túlmutatott saját századukon. Acton életművében újra és újra megfogalmazódik a gondolat, hogy a hatalom ne legyen korlátlan – még akkor sem, ha demokratikus felhatalmazásból ered. Az is igaz, a hatalomtól való félelme már-már rögeszmés, és ez tévedésekhez is vezetett. Én ezeket is igyekszem bemutatni, és nem idolként tekintek rá.

– Az amerikai rabszolgaság intézményét például elfogadta, és a Konföderációt támogatta a polgárháborúban.

–  Acton a tagállamok jogait mint a központi kormány túlhatalmának ellensúlyát tekintette, ezért a déli államok követeléseiben nem a demokrácia pusztulását, hanem annak helyreállítását látta. Úgy vélte, a rabszolgaság kevésbé ellentétes a politikai erkölcs alapelveivel, mint a centralizált államról alkotott északi eszmék, mert az északi elmélet önkényes hatalmat tulajdonít a kormánynak, mint a népakarat képviselőjének. A rabszolgaság ilyen értékelése kétségkívül nagy tévedés volt a részéről.

– Az utóbbi években a magyar politikába bekerült új fogalom a keresztény szabadság. Értelmezhető ez a fogalom Actonnál?

–  Acton politikai gondolkodó. Ne várjuk tőle, hogy értelmezze a szabadság, a szabad akarat, a predesztináció teológiai fogalmát. Politikai szabadságjogokról beszél, nem akar túlvilági kérdésekre reflektálni, hanem körülményeket akar teremteni az egyéni lelkiismeret számára, hogy reflektálni tudjon a lényeges kérdésekre.

Ez a keresztény szabadság Actonnál. Az egyénnek van egy szabadságköre, ahol senkinek semmi keresnivalója nincs, az az ő szentélye, ő határoz meg ott értékeket. És ennek keresztény forrása a lelkiismeret. Ez olyan szabadság, amit óvni kell és nem veheti el senki. Nincs beleszólása a politikai hatalomnak.

– A mai liberalizmus összeegyeztethető a mai katolicizmussal?

– A liberalizmus szó jelentése mára annyira kitágult, hogy erre a kérdésre lehetetlen válaszolni. Ha úgy értelmezzük a mai liberalizmust, mint a második világháború utáni békepárti konszenzust, aminek legfontosabb kifejeződése az 1948-as Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, akkor ez minden további nélkül összeegyeztethető, hiszen ez konkrét szabadságjogokat fogalmaz meg. Jog az élethez, biztonsághoz, művelődéshez, a kultúrához, a magántulajdonhoz, a gondolat, a lelkiismeret, a vallás, a vélemény szabadsága. Ez a lista bővíthető, de nem korlátlanul, és csak megfontoltan. Ezt nem én mondom, hanem Ferenc pápa. A nemrég megjelent, Fratelli tutti kezdetű enciklikájában – vagy az Álmodjunk együtt! című, karácsonyra megjelent interjúkötetében – egy nagyon határozott liberalizmus-kritikát fogalmaz meg. Egyrészt figyelmeztet, hogy a mai liberalizmus túlzott individualizmusával szemben a kereszténység nem adhatja fel a közösségelvű gondolkodást. Másrészt arra figyelmeztet, hogy a szabadság körét korlátlanul tágítani veszélyes. De a pápa a liberalizmus érdemeit is elismeri. A körlevél Szabadság, egyenlőség, testvériség című fejezete a francia forradalom elcsépelt jelszavait értékként kínálja a katolikusoknak.

– Hogy mire nem szabad kitágítani a szabadság köreit katolikus szemmel, az elég egyértelmű: abortusz, nemváltás, melegházasság.

–  Van, aki azt mondja, hogy az anya azon joga, hogy rendelkezzen a saját és a magzat teste fölött is, szabadságjog. Azt hiszem, hogy mi ezt nem mondhatjuk kritikátlanul, hiszen ez a szabadság egy másik személy kárára valósul meg. Izgalmas és szerintem per pillanat megválaszolhatatlan kérdés, hogy a személynek szabadságában áll-e a nemi identitása vagy szexuális orientációja felett dönteni. Ez napjaink egyik legelevenebb etikai kérdése, és ma talán szakismeretünk sincs elegendő, hogy végérvényes morális és teológiai következtetéseket vonjunk le. A tudomány mai állása szerint nem tudjuk egyértelműen megmondani, mennyiben határozza meg a genetika, a biológia a nemi identitást vagy a szexuális orientációt. Vannak, akik ennek az irányában korlátlanul kibővítenék a szabadságjogokat, mi, katolikusok ebben egyelőre nem megyünk tovább.

– Egyelőre?

– Vannak dolgok, amelyek a kinyilatkoztatásból fakadnak, és ha továbbmennénk, akkor úgymond az alapító szándékaival szemben járnánk el. De vannak kérdések, amelyekben talán kellő szakismeretek birtokában továbbmehetünk.

Ám nem kell sietnünk. Ferenc pápa írja az Evangelii gaudium című első apostoli buzdításában, hogy az idő fontosabb, mint a tér. Nem feltétlenül kell most megválaszolnunk minden kérdést, főleg nem kényes, forrongó, aktuálpolitikai témákban. Engedjük meg magunknak, hogy most nem válaszolunk, nem birtokoljuk úgymond a teret, hanem időt hagyunk magunknak, hogy beérjen a döntésünk. Az egészséges liberalizmusban is nyitva maradnak kérdések.

– Amerikában katolikus az új elnök, Joe Biden és a Képviselőház elnöke, Nancy Pelosi. Ők nem várnak, hanem a Demokrata Párt politikusaiként egyértelmű állást foglalnak, hogy márpedig ezeket a jogokat itt és most ki kell terjeszteni. Vannak, akik emiatt csak névleg tartják őket katolikusnak, sőt Bidentől a szentáldozást is megtagadnák.

– Úgy gondolom, egy katolikus politikus számára legitim álláspont, hogy elválasztja és megkülönbözteti a saját lelkiismeretét a közösségi lelkiismerettől, és bizonyos mértékig mást képvisel a politikában, mint ami a saját meggyőződése. Amíg például egy katolikus orvosnak nem teszik kötelezővé az abortusz végrehajtását vagy katolikus papoknak a melegházasság megtartását, vagyis amíg nem sérül az egyén lelkiismereti szabadsága, addig nem törhetünk pálcát azok fölött a katolikus politikusok fölött, akik nem mindenben követik az egyházat a törvényhozás színterén. Ha viszont ez a kényszerítés megtörténik, akkor ott épp a most bemutatott liberalizmus, a központi hatalom korlátozása szükséges.

– Szükség van-e politikai katolicizmusra?

– Én a magam részéről csak azt tudom, hogy nekem erre nincs szükségem. Nem vitatom, hogy létezhet katolikus politizálás, sőt még azt sem, hogy ez szükséges, de én sokkal inkább a privát szféra dinamikus terébe helyezném a hitet. Nem azt mondom, hogy száműzném a privát szférába, mivel annak határai képlékenyek, folyton változnak. De nézzük meg, hogy

amikor a katolicizmus időről-időre szövetkezik a politikával, a hatalommal, az állam vezetésével, annak érdekében, hogy az általa megszervezze a társadalmat, akkor a politika felhasználja az egyházat saját céljai érdekében is. Ez pedig kisebb vagy nagyobb mértékben mindig ártott az egyház identitásának.

Amikor politikai célokra használták fel az evangéliumot, az a legjobb szándék mellett is mindig a politikai célok érdekében történt, nem az eredeti cél, a lelkünk üdvössége érdekében. Az egyház Európában 1500 éven át szervezte a társadalmat, és sok szempontból korrumpálódott. Gazdag volt, közel került a hatalomhoz, elhanyagolta a szegényeket, háborúkat indított. Ezek vulgáris következtetések, de azt hiszem, nagy vonalakban igazam van. Evilági céloknak megfelelni óhatatlanul korrumpálja a túlvilági célt. Ha valaki nem szereti az egyházat, általában ezért nem szereti.

– Nem csak az Ön véleménye, Actoné is: „A vallás befolyása sokkal nagyobb ott, ahol a keresztények áldozatokat hoznak a hitért, és nem rangos emberek támogatását élvezik, az egyház erősebb ott, ahol a szegények között végez missziós munkát, mint ott, ahol a hivatalos egyház javadalmait élvezi.”

– Az I. vatikáni zsinat után, 1871-ben egy előadásában arról beszél, hogy a 20. század egyháza ilyen lesz. A 19. század egyháza még politikai erő volt. A 20. század egyháza a politikai befolyását elvesztő, és a jellegét tekintve a Nagy Konstantin előtti kereszténységhez vagy a 19. századi amerikai katolikus közösséghez közel álló egyház. Utóbbiról írja Tocqueville, hogy ott nem felülről jövő hatalommal, hanem alulról jövő tekintéllyel győzték meg az embereket, a szavuk hitelességének erejével. A 21. század egyházának ilyennek kell lennie.

– A mai magyar egyház ilyen? Vagy esetleg túl közel van a hatalomhoz, nem tud nemet mondani arra, hogy túl szoros szövetséget kössön a politikával?

– Ez szövevényes kérdés. A Magyar Katolikus Egyház Szent István óta egy olyan struktúrában létezik, amit az uralkodó, a főúr, később a kegyúr hozott létre, aki építette a templomainkat. Ezt az infrastruktúrát ezért sokszor nem is a közösség igényei, hanem például városrendezési szempontok szerint hozták létre, lásd a budapesti templomokat. Ma ezért a magyar egyház nem adekvát a saját infrastruktúrájához. Az néhány helyen szorít, néhány helyen bő. Ahogy nem maga hozta létre, nem is tudja maga életben tartani. Viszont már nincs főúr és nincs kegyúr. A javadalmainkat elvették, komoly, rendszeres önálló bevételi forrásunk az infrastruktúránk fönntartására gyakorlatilag nincs. A perselyadományokból ezeket az épületeket fenntartani lehetetlen. Innentől kezdve a magyar egyház rászorul az állam együttműködésére. Ha azt akarjuk, hogy legyenek templomok, akkor rászorulunk arra, hogy ezeket részben az állam tartsa fenn. Ez alól kibújni Magyarországon nem lehet. Meg lehetne tenni, hogy elhagyjuk ezeket az épületeket, és lesz belőlük diszkó vagy bevásárlóközpont. De az egy súlyos vétek volna.

A magyar püspökök komoly döntése, hogy szakrális épületet nem hagynak a sorsára. Innentől kezdve rászorulunk az együttműködésre az állammal, innentől kezdve érvényesül, hogy valamilyen formában korrumpálódunk. De ez egy örökölt szituáció, és nem egy szabad evangéliumi szituáció. Lehet kárhoztatni, ez van. Ebből kell főznünk.

– Mit gondol arról, hogy a katolikus politikát ma a közbeszédben a legtöbben elsősorban azzal kapcsolatban értelmezik, hogy mit mond a szabadságjogok kiterjesztéséről abortusz- és genderügyben, és nem mondjuk arról, hogy mit mond a szegényekről és a háborúkról?

– A nyugati civilizáció társadalma a francia forradalom óta polarizált. A forradalom hívei állnak a restauráció híveivel szemben, a liberálisok a konzervatívokkal szemben, progresszívek a fontolva haladókkal szemben. Egy ilyen jellegű polarizáció az egyházban is megvan. A pápai tévedhetetlenség hívei és annak tagadói az I. vatikáni zsinaton, a liturgiareform hívei és annak ellenfelei a II. vatikáni zsinat után… Ez a politikai eredetű törésvonal van jelen ma az egyházban és a hívek között is. Megmutatkozik abban, hogy ki hogyan ítél meg értékeket.

Van, aki azt mondja, nekem mindegy, hogy bánik ez a kormányzat a szegényekkel, a hajléktalanokkal vagy a menekültekkel, mert abortuszellenes, és ezért katolikus. A másik meg azt mondja, hogy lehetne egy olyan kormányzat katolikus, amelyik nem segíti a szegényeket, kitiltja a közterületekről a hajléktalanokat, a menekültekben pedig démonikus ellenséget kiált. És egyik megközelítés sem helyes. Az igazság középen van.

Bizonyos erkölcsi kérdések néha érvényesülnek, néha érvényesíteni kell őket, de nem ilyen polarizált módon. Majdnem ott tartunk ma, hogy senkire nem tudunk tekintélyként nézni, mert mindenkit besorolunk egy oldalra, ami miatt vagy elutasítjuk, vagy maradéktalanul elfogadjuk. Ez a jelenség csak erősödött az elmúlt években világszerte. 2008-2009 környékén megrendült a második világháború utáni békepárti konszenzuson és a szupranacionális intézményekbe vetett bizalmon alapú status quo. És egyre erősödik a megosztottság az egyházon belül is. Nem lehet csak az abortuszkérdés, de nem lehet csak a menekültkérdés alapján sem meghatározni, hogy melyik politikus, vagy párt az, amelyik az igazságot képviseli. Talán nincs is ilyen.

Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Ez az interjú olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!