„Összerakni” Mátyás királyt – Kásler álma és a valós esélyek
„Össze lehet rakni Mátyás királyt” – ezzel a bejelentéssel lepte meg január 20-án Kásler Miklós őstörténetügyi miniszter a nyilvánosságot. A tárcavezetőnek bámulatos érzéke van hozzá, hogy az általa felkarolt kutatások eredményeit olyan módon interpretálja, hogy azok sült bolondságnak tűnjenek, de a székesfehérvári királysírokban eltemetett uralkodók azonosítása valóban nagy dolog lenne. Legalább százhetven éves álmot váltana valóra. Az archeogenetika fejlődése pedig valóban új utakat nyitott meg. Csakhogy a csontokkal olyan méltatlanul bántak, hogy a probléma nem biztos, hogy megoldható. Azt például egyáltalán nem tudjuk, Mátyás király „megvan”-e.
„A király testét palástban, karddal, kormánypálcával, koronával, országalmával, aranysarkantyúval, takaratlan arccal a székesegyház előcsarnokában magas bíbor ravatalra helyezték. […] Mivel az első boltozat alatt jóval korábban megkezdett mauzóleum a váratlan halálra nem készült el, a testet a bazilika közepén ideiglenes sírban helyezték el.”
Így számol be a szemtanú Antonio Bonfini Mátyás király székesfehérvári temetéséről, és nagyjából ez az utolsó biztos információ a holttestről, amit Kásler Miklós emberierőforrás-miniszter össze szeretne rakatni darabjaiból.
Bizony: összerakatni. A miniszter január 20-án Facebook-videóban számolt be arról, hogy a horvátországi Lepoglavába utazott, ahol a Magyarságkutató Intézet szakembereivel felnyitották Corvin János herceg sírját a pálos kolostor templomában.
„Ha meg tudjuk határozni a jellegzetes, csak férfiak között öröklődő génszakaszt, a haplocsoportot, meg tudjuk az eredmény birtokában határozni a székesfehérvári ossáriumban lévő csontok közül Mátyás királyt, össze lehet rakni a csontvázat, és el lehet temetni Mátyást ott, ahol nyugodni akart. És egy nemzeti kegyhely egyik dísze lehet” – foglalta össze a kutatások célját.
A videó azt a címet kapta, hogy „Fény derülhet a Hunyadi-család származására”, és a miniszter a Magyar Nemzetnek adott interjúban elárulta, hogy tényleg arra gondol, amit a cím alapján sejthettünk: hogy a kutatások megcáfolhatják a történészek által elfogadottnak tekintett és korabeli oklevelek által is alátámasztott tényt. Azt ugyanis, hogy a Hunyadi család havasalföldi származású volt:
„Hogyha egy nyugat-európai karakterű haplocsoportot kapunk, akkor igen valószínű, hogy a középkori krónikapletyák igazak voltak, és akkor meg kell vizsgálnunk Luxemburgi Zsigmond felmenőinek a DNS-ét, hisz Zsigmond csontváza is megsemmisült Nagyvárad török dúlásakor, Szent Lászlóéval együtt. De az apjának, testvérének, a Luxemburgi-dinasztia számos férfitagjának megvan a szarkofágja, belőlük lehet venni mintát, és ha azzal megegyezik, akkor egyértelmű, hogy Hunyadi János Luxemburgi Zsigmond természetes fia volt. Ne feledjük el, hogy Luxemburgi Zsigmond pedig leányágon Árpád-házi származású! Ezek egyelőre csak feltételezések, de
lehet, hogy olyan összefüggésekre bukkanunk, ami más megvilágításba helyezi a magyar történelmet, még esetleg megváltoztatja a jelenlegi álláspontokat is.”
A miniszter ezzel lökte át a lepoglavai kutatásokat abba a kategóriába, amit meglehetősen nehéz komolyan venni. A Hunyadi ősök etnikai hovatartozásáról régóta vitatkoznak a történészek, mert a havasalföldi kisnemesi származás jelenthet románt és kunt is, de az etnikumot egy kevert népességű közép-európai térségben biztos, hogy nem az archeogenetika fogja elárulni. Azt a történetet, hogy Hunyadi János Zsigmond király törvénytelen fia lett volna, a 16. századi krónikásnál, Heltai Gáspárnál olvashatjuk, de a történettudomány egyértelműen a folklór részének, mesének tartja. Kásler reményei, hogy a mesét tudományosan igazolni lehet, irreálisnak és vágyak által irányítottnak tűnnek – bár az élet nyilván bármikor hozhat egészen váratlan fordulatokat.
Ettől még a kutatási projekt egyáltalán nem bolondság. Valami hasonló történt, mint 2018-ban, amikor Kásler bejelentette: III. Béla és egy másik Árpád-házi férficsontváz tudományos vizsgálata bebizonyította, hogy „az Árpád-ház tagjai egészen biztosan eurázsiai, nem pedig finnugor eredetűek”. Azt, hogy ennek az állításnak miért nem volt semmi értelme, annak idején részletesen bemutattuk, de arra is felhívtuk a figyelmet, hogy ettől még maga a kutatás valós tudományos eredményt hozott, habár a félrevezető megfogalmazás miatt erre nehezebb volt odafigyelni.
Az Árpád-házi királycsontok 2013-ban elindított archeogeneteikai kutatása 2020 júniusára tényleg komoly felfedezést produkált, amelyet már a rangos Nature magazinban is közölni lehetett. Sikerült ugyanis azonosítani azt a genetikai jellegzetességet, amely az Árpád-dinasztiában férfiágon öröklődött, vagyis – némiképp megtévesztő megfogalmazással – meglett az „Árpád-házi gén”. Az így meghatározott genetikai markert nemzetközi adatbázisokkal összevetve az is kiderült, hogy a család legközelebbi mai férfiági rokonait az oroszországi Baskíriában kell keresni, vagyis azon a vidéken, ahol Julianus barát egykor magyarokat talált, és amit az elfogadott őstörténeti elmélet is a magyarság egyik őshazájának tart. Az archeogenetikai kutatás ezt megerősítette, ami nem csekély eredmény.
S mit lépett erre Kásler? Megint a kutatás legkevésbé értelmezhető, leginkább félrevezető eredményét emelte ki bejelentésében: azt hogy az Árpád-házi haplotípus visszavezethető Közép-Ázsiába, a mai Afganisztán területére. Bizonytalan és nem túl sokat mondó adat, a miniszter azonban rögtön úgy interpretálta, hogy „a dinasztia az ókori Baktria, a mai Afganisztán északi területén alakult ki 4500 évvel ezelőtt” – miközben teljesen kizárt, hogy az Árpádok 4500 éven keresztül határozott családi identitással rendelkező uralkodóház lett volna csupán azért, mert több ezer felmenőjük közül az egyik erről a területről származott.
A fenti példák egyrészt azt mutatják, hogy Kásler miniszter nem a legjobb tolmácsa az archeogenetikai felfedezéseknek, másrészt arra is rávilágítanak, hogy nagy tévedés lenne automatikusan lesöpörni a Magyarságkutató összes eredményét az asztalról csupán azért, mert a miniszter megfogalmazásai gyanúsan emlékeztetnek a délibábos történelmi mítoszképzésekre. (A komolyan vehetőséget persze tovább rontja, hogy az intézet a minősíthetetlen színvonalú pozsonyi csatás kisfilmmel lényegében átballagott a történelmi fantasy világába.)
Ugyanez a helyzet Mátyás csontjaival is.
Amelyekről nem tudjuk, hol vannak.
A kutatás alapötlete teljesen racionális. Mátyás király természetes fia, Corvin János herceg 1504-ben hunyt el a horvátországi Krapinában. A lepoglavai kolostorban temették el, ahol akkoriban magyar pálosok éltek. Egy évvel később kisfia, Kristóf is meghalt, akit ugyanott temettek el. Vele halt ki férfiágon a Hunyadi dinasztia.
A lepoglavai sírok kiemelkedő értékét az adja, hogy azonosításuk vitán felül áll. Míg Magyarország területén a török hódoltság alatt minden középkori királysírt elpusztítottak vagy feldúltak, és a gyulafehérvári székesegyház Hunyadi-sírjaiban sem maradtak meg a holttestek, a lepoglavai kolostort soha nem rombolták le. A Corvin-csontokat ugyan többször exhumálták, de egyértelműen hitelesek. Ahogy III. Béla és rokona csontjaiból meghatározható volt egy jellegzetes, férfiágon öröklődő genetikai marker, ugyanúgy van esély egy hasonló Hunyadi-marker meghatározására is – és ennek segítségével Mátyás király csontjai is azonosíthatóvá válnak.
Már ha megvannak. A kutatási tervnek ugyanis ez a leggyengébb pontja.
A magyar királysíroknak méltatlan, tragikus sors jutott. Kásler miniszternek abban még igaza van, amikor azt mondja, hogy a székesfehérvári királyi maradványok azonosítása után olyan nemzeti kegyhelyet lehetne létrehozni, mint a madridi El Escorial, a bécsi császári kripta, a waweli székesegyházhoz vagy a londoni Westminster. Olyan régi álom ez, amit a fehérvári csontok legismertebb kutatója, Török Aurél antropológus már 1893-ban megfogalmazott, és a Magyar Tudományos Akadémiának tett indítványában ( „Az Árpádok testereklyéi ügyében”) pontosan ugyanezeket a külföldi példákat sorolta fel. Török Aurél joggal mutatott rá, hogy a székesfehérvári királyi bazilika hasonló kegyeleti hely volt valaha, bár ő a budavári Mátyás-templomot javasolta új nemzeti panteonnak, mivel a fehérvári bazilikából csak csekély romok maradtak.
A középkori magyar királysírok közül eredeti helyén csak I. András sírja maradt meg a tihanyi bencés apátság altemplomában, de az sem bolygatatlanul. Mindössze egy olyan királysír létezik, amelyben ténylegesen és biztosan ott van egy középkori magyar király és felesége holtteste: az a díszes síremlék a Mátyás-templomban, amelyet éppen Török Aurél kitartó lobbizásának köszönhetően hoztak létre, és szenteltek fel 1898. október 21-én.
A szarkofágokban a hagyomány szerint III. Béla és Châtillon Anna nyugszik, innen vették 2013-ban az archeogenetikai vizsgálatot megalapozó csontmintákat. Még ez az azonosítás sem egészen biztos, mert valójában csak annyit tudunk, hogy 1848 decemberében a székesfehérvári bazilika területén vízvezeték építése során előkerült két érintetlen királyi temetkezés. Néhány évvel korábban (1839-ben) egy másik véletlenül megtalált királyi sírboltot még habozás nélkül elpusztítottak, de 1848-ban már egészen más volt a közhangulat. Az ország hazafias lázban égett, a nemzeti múlt emlékeit már sokkal jobban megbecsülték. A sírokat ezért Érdy János, a Nemzeti Múzeum régiségtárának őre feltárta, és a maradványokat a mellettük talált ékszerekkel, koronákkal együtt a múzeumba szállította (később innen kerültek sok hányattatás után, ötven évvel később a Mátyás-templomban kialakított szarkofágokba.)
A két csontvázat még ekkor, 1848-ban azonosította III. Bélával és Anna királynéval Pauer János papneveldei tanár olyan logikus következtetések alapján, amelyek az akkori tudás szerint helytállóak voltak, és valószínűleg ma is azok. Az azonosítást nagyon sokáig senki nem vonta kétségbe, bár az utóbbi időben jól hangzó érvek hangzottak el amellett, hogy téves, és a csontok valójában Kálmán királyhoz és szicíliai feleségéhez tartoznak. Még ez sem egészen biztos tehát, bár az Árpád-marker érvényességét nem befolyásolja, mivel Kálmán is a dinasztia tagja volt.
A korábban említett másik Árpád-házi férficsontvázat, amely a Mátyás-templom kriptájában található, a feltárása után nem tudták azonosítani, később pedig úgy gondolták, hogy III. Béla egyik fiáé lehet, mivel a király jobbján temették el. Az Országos Onkológiai Intézetben 2018-ban elvégzett vizsgálatok szerint azonban a csontváz Béla király egyik férfiági felmenőjéé volt, ezért kizárásos alapon az 1131 és 1141 között uralkodó Vak Bélával azonosították. Amennyiben ez helytálló, akkor két Árpád-házi uralkodó csontjairól mondhatjuk, hogy biztosan megvannak.
A Kásler által említett székesfehérvári osszáriumban lévő csontokkal azonban sokkal több probléma akad. A bazilika területén két nagy ásatási hullámban kerültek elő csontmaradványok. 1862-ben, 1874-ben és 1882-ben Henszlmann Imre folytatott már szakszerűnek nevezhető feltárásokat a bazilikában. Nagy számú sírra és 33 személy csontmaradványaira bukkant, bár a temetkezések nagy többsége erősen bolygatott volt. A jelek alapján mindenesetre biztos, hogy királyi sírok is voltak köztük. Henszlmann minden sír helyét lerajzolta, és a jelentősebb sírokat fantáziadús módon egy-egy királyéval azonosította. Ezeket az azonosításokat a későbbi tudományos álláspont nem fogadta el.
Sajnos Henszlmann egyáltalán nem járt el ilyen gondosan a maradványokkal. Hat ládát feljegyzésekkel együtt átadott a székesfehérvári városi tanácsnak, ezek közül ötöt Török Aurél később megtalált, de a feljegyzéseket már nem – a bennük lévő maradványok 1900-ban a Mátyás-templom kriptájába kerültek (két férficsontváz és 785 csonttöredék). Az összes többi csont sorsa ismeretlen maradt 1936-ig, amikor a következő nagy ásatás során kiderült, hogy egyszerűen visszadobálták őket a bazilika egyik sírgödrébe. Az akkori feltárások során sok új sír is előkerült, összesen 120 darab és természetesen rengeteg csont, mindenféle állapotban. Ezekről Bartucz Lajos antropológus készített részletes feljegyzéseket abban a reményben, hogy egyszer majd azonosítani lehet őket.
De miért volt ilyen rengeteg holttest a bazilikában?
Fehérváron tizenöt magyar királyt temettek el, elsőként Szent Istvánt 1038-ban, akinek kriptája az 1083-as szentté avatás után a bazilika fókuszpontjába került. Eredetileg nem volt ez dinasztikus temetkezőhely, a következő Árpádok mind a maguk által alapított templomokba temetkeztek, de Kálmán királyt 1116-ban a fehérvári bazilikában földelték el, és utána még hat uralkodót 1205-ig. A királyi temetkezések az Anjouk idején folytatódtak: Nagy Lajos a bazilikában külön családi sírkápolnát építtetett, majd példáját Mátyás király is követte. Itt temették el a két Jagelló királyt (vagy legalábbis azt a holttestet, amit a mohácsi katasztrófa után II. Lajosként azonosítottak) és utolsóként Szapolyai János 1540-ben.
A királyok mellé temették családtagjaikat, feleségüket és gyermekeiket (például Szent Imre herceget), de ebből még mindig nem jönne ki a rengeteg megtalált halott. Sajnos más nagy középkori templomokhoz hasonlóan a fehérvári bazilikában is engedélyezték főrangúak eltemetését, főleg, ha adományt tettek a templomot kezelő káptalannak. A templom körül pedig temető volt.
Az egyik probléma tehát az, hogy a fehérvári bazilikában megtalált csontok nagy többsége nem királycsont.
Ha a bazilikát most tárnák fel a régészek, akkor a sírok jellege alapján bizonyára sok királyi temetkezést azonosítani tudnának, de az 1862-es és az 1936-os módszerek nagyon távol álltak a mai tudományos nívótól.
Még nagyobb baj, hogy a csontok teljesen összekeveredtek. Láttuk, hogy már Henszlmann sem vigyázott a maradványokra, de a legrosszabb döntést 1938-ban hozták, mégpedig politikai-reprezentációs okokból. Akkor a Szent István Év alkalmából rendezték a romok környezetét, kőtárat építettek, és kialakítottak egy közös kriptát is, ahova ládákba csomagolva levitték az összes megtalált maradványt. Összesen 83 faládát helyeztek el egy földalatti betonkriptában, újságpapírral letakarva.
A ládák tartalmáról készült ugyan jegyzék, de azért a körülményekből érthető, hogy a csontok eddigre eléggé összekeveredtek. Az újabb exhumálás gondolata az 1970-es évek végén merült fel, és főként Bartucz tanítványa, Kiszely István szorgalmazta. Kiszely és ugyancsak antropológus felesége, Hankó Ildikó a királysírok közelmúltbeli történetének kulcsszereplői. Kiszely rendkívül ellentmondásos figura. A rendszerváltásig elismert tudományos kutató volt a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetében, és antropológusként olyan fontos munkákat irányított, mint a budavári nádori kripta holttesteinek azonosítása. 1989-ben azonban összeállt a holdkóros Petőfi-kutatóval, Morvai Ferenccel, és ő lett az, aki a költő csontvázaként azonosította a barguzini sírban talált (női) holttestet. Kiszely a Petőfi-ügy miatt teljesen kiszorult a fősodorbeli tudományosságból, és feleségével együtt a nemzeti radikális oldal ünnepelt „alternatív tudományos” szakértője lett (Kiszelyről aztán az is kiderült 2008-ban, hogy tevékeny és gonosz III/III-as ügynök volt 1960-tól egészen a rendszerváltásig).
Mindenesetre a fehérvári kripta felnyitását Kiszely lobbizta ki Pozsgay Imre művelődésügyi miniszternél 1982-ben. Két évvel később az addigra már részben talajvízben ázó ládákat felszínre hozták. A Kiszely-házaspár azonban 1985-ben kilépett maradványokat vizsgáló királysír-bizottságból, mivel nem értettek egyet azzal, ahogy a csontokat kezelték: attól tartottak, hogy a maradványok különböző helyekre szállítása miatt végképp elvesznek azok a halvány nyomok, amelyek az azonosítást a fennmaradt források és feljegyzések alapján lehetővé tennék. Hankó Ildikó a témáról szóló könyvében ezt egyértelműen rosszindulatú mesterkedésnek tulajdonította, amit a tudjukkik követtek el. Bármit gondoljunk is Kiszelyék egyéb tevékenységéről, a kritikában igazuk lehetett, mert amikor 2000-ben a csontokat visszatemették (állítólag vízhatlan fémládákban) a kriptába, továbbra sem volt azonosított király sem közöttük. Egy sem.
A fenti történet egyértelművé teszi: hagyományos módszerekkel ma már semmit sem lehet kezdeni a fehérvári csontkamrában lévő maradványokkal. A csontoknak ugyanolyan sors jutott, mint magának a bazilikának: a magyar Westminster bokáig érő maradványokat jelent, a királypanteon pedig egy csontkamrát 175 fémdobozzal, bennük reménytelenül összekeveredett állapotban körülbelül három-négyszáz személy csontjaival, akiknek csak töredéke volt ténylegesen király (vagy legalább a királyi család tagja).
Segíthet ezen az archeogenetika?
Valamelyest talán igen – de sajnos nem olyan sokat, mintha annak idején minden sírt szakszerűen feltártak és dokumentáltak volna, a maradványokat pedig külön-külön megőrzik. Ha tudnánk, hogy melyik csontváz honnan került elő, és milyen melléklete volt (vagy ha legalább egyben lennének), akkor az archeogenetikai vizsgálatok valóban rengeteget segíthetnének az azonosításukban. Így azonban szerényebb reményeket érdemes fűzni a kutatásokhoz.
Elvileg persze lehetséges, hogy a csontkamra felbontása után az Árpádok férfitagjait az azonosított marker segítségével külön lehet választani a többiektől. Talán a korábbi feljegyzések révén a személyekre vonatkozó következtetéseket is le lehet vonni, bár ebben nagyon sok a bizonytalanság. Láttuk, hogy még a Mátyás-templomban lévő királyi pár esetében is fennmaradt a kétely, pedig ezeknek a többihez képest ideális sors jutott: ismert az előkerülési helyük, épek voltak és megvannak a mellékleteik. Ez sokkal több, mint ami egy 90 éve hányódó combcsontról elmondható.
Ami viszont Mátyás királyt illeti: még az sem biztos, hogy a csontjai megvannak az osszáriumban. A hagyományos értelmezés szerint a király külön sírkápolnát épített magának a bazilika mögött (bár Bonfini fentebb ismertetett szövege nem egészen ezt állítja). A királyt a krónikában említett ideiglenes sírból néhány hónappal később valóban áttemették egy díszes, végleges síremlékbe, hiszen amikor Miksa német-római császár 1490 novemberében elfoglalta a várost, már felkereste ezt a márványból faragott emlékművet. A Mátyás által épített új, késő gótikus szentélyből és a hozzá kapcsolódó sírkápolnából mindössze néhány kősor maradt, a romterület leglepusztultabb részeinek egyike ez. A beszámolókból ráadásul olyan kép rajzolódik ki, hogy a kápolna területén nem sok sír került elő, a terület régészeti szempontból nem volt túl gazdag.
Buzás Gergely és Kovács Olivér Mátyás király három sírjáról szóló tanulmányában azonban amellett érvel, hogy ez a sírkápolna soha nem készült el, és Mátyás ideiglenes sírja, valamint végleges reneszánsz márványtumbája egyaránt a főhajóban volt (ahogyan ez egyébként Bonfini szövegéből is következik). Ez már valamivel reményt keltőbb, csakhogy a sír itt is nagyon erősen ki volt téve a későbbi rombolásoknak. Az Árpádok régi sírjai a megemelt padlószínt alatt rejtve maradtak, viszont a felszínen is látható későbbi királysírokat a törökök szétdúlták. A királysírokat először 1544-ben fosztották ki, ékszereket, drágaköveket, gyűrűket keresve, majd 1568. november 29-én szultáni parancs rendelte el, hogy minden még meglévő királysírt bontsanak el a dzsámivá alakított bazilikából, mivel „meglehetősen visszatetszést keltenek” és „azok anyagára úgyis szükség van”.
Mátyás király síremléke, a díszes reneszánsz márványtumba tehát 1568-ban megsemmisült, de azt nem tudjuk, mit csináltak a törökök az alatta lévő sírkamrában lévő csontokkal. A lepoglavai Corvin-csontokból vett minta elvileg segíthet abban, hogy a fehérvári osszárium csontjai között rátaláljanak Mátyáséira, ehhez azonban értelemszerűen teljesülnie kellene egy alapfeltételnek: annak, hogy ott legyenek Mátyás csontjai.
Ám hogy ott vannak-e tényleg, arról senkinek fogalma sincs.
Nyitókép: Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere beszédet mond a Magyar Sport Napja alkalmából odaítélt miniszteri elismerések és díjak átadási ünnepségén az Emberi Erőforrások Minisztériumában 2020. szeptember 8-án. Fotó: MTI/Kovács Tamás
