Elment egy jó lélek – Búcsú Börcsök Enikőtől
„A jóság keresése a dráma fő célja, s erről a jóságról beszélt majdnem elcsukló hangon kedves vendégünk” – Papp István történész egy húsz évvel ezelőtti beszélgetéssel idézi fel a hozzá hasonlóan mezőtúri származású Börcsök Enikő személyiségét. A Vígszínház ma utolsó útjára kísért színésznőjének példája az elesett magyar kisváros lakóinak a csodát jelentette, hiszen Börcsök Enikő Mezőtúrról jutott el az ország egyik vezető teátrumába. Halálával egy kivételes művészi pálya ért véget fájdalmasan korán.
Ennek a történetnek semmilyen üzenete nincs. Nem kívánok semmit sem sugallni, becsomagolni, közvetíteni, csupán felidézni egy majd húsz évvel ezelőtti estét, s köré szőni néhány csillogó emléket az idő darabkáiból. A minap köszöntünk el Farkas Árpádtól, akit többek között egy szép Sütő András idézettel búcsúztattak földijei. Én is egy földimtől veszek búcsút, ugyancsak egy különös mondatba kapaszkodva, mely a Csillag a máglyán szerzőjének tollán fakadt. A tömör tanulság így szól: „Ember emberrel büntetlenül nem találkozhat.” Talán kissé szigorú, talán némiképp archaikus, esetleg túlságosan erős, de mindenképpen szokatlan képzettársítás. A manapság kevesebbet játszott drámaíró gondolatával szeretnék egy fájdalmasan korán égi útra vált színésznőtől elköszönni.
Tulajdonképpen nem is mondok igazat, hiszen közvetlen közelről sosem találkoztam Börcsök Enikővel, mégis lokálpatriotizmuson okán ismerősömnek tartottam őt. Nem úgy, ahogyan a közösségi oldalakon definiáljuk az ismerőst, inkább a példa ereje által. Ugyanabban a tiszántúli kisvárosban, Mezőtúron születtünk, bár ő alig tíz évvel korábban, s nem túlságosan hosszú ideig éltünk ugyanott.
Mégis a várostalan Magyarországon, a Budapesten kívüli helyeken születettek örökre egymás majdnem személyes ismerősei.
Bizonyságként ajánlom Térey János félbe tört emlékiratát, a Boldogh-ház, Kétmalom utcát, amelynek omladozó falú, pocsolyás kisvárosi utcái sokkal, de sokkal közelebb esnek személyes történeteimhez, mint a magyar főváros rengetegéhez.
Ahogyan mondani szokás, Mezőtúron számon tartották Börcsök Enikőt, akkor is, amikor már nem élt ott, de tudtuk, hogy tőlünk indult. Édesapja katonatisztként került a városba, az akkor még kiterjedt közösséget fenntartó laktanyába, amely nem csupán a helyi focicsapatot támogatta, s biztosított nyugodt évet a katonaidejüket töltő első osztályú focistáknak, hanem külön lakótelepet is életre hívott. A nem túl fantáziadús névvel tiszti lakótelepnek hívott, eléggé sivár városrészen nőtt fel Börcsök Enikő és a város legszegényebb, leggyámoltalanabb iskolájába járt, az Újvárosiba. Ide a katonaivadékokon túl tanyasi gyerekek, cigány csemeték, s egykori kubikos családok leszármazottai kerültek – hátrányos helyzetek a köbön, tehetjük hozzá. Innét került Szentesre, a Horváth Mihály Gimnázium nevezetes drámatagozatára, amit a környékbeli előítélet kegyetlen gúnnyal csupán bohócképzőnek csúfolt. Hát, Petőfi óta nem lett sokkal jobb a színészet megítélése a nagy magyar parlagon.
A nehéz kezdet után a fiatal lány útja nem tört meg, s néhány kaposvári évet követően az egyik legpatinásabb magyar teátrum, a Vígszínház társulatát erősítette, több mint negyed századon át. Középiskolás koromban láttam először filmen, Szabó István Édes Emma, drága Böbe című mozijában alakította a látszólag vagány, öntudatos fiatal tanárnőt, aki mégis a mélybe veti magát a pedagógusszálló ablakából, megtörve a kilátástalan élet súlya alatt.
Korai figyelmeztetés lehetett volna a rendszerváltás utáni magyar nép lelkiállapotáról, de akkoriban kevésbé figyeltünk ilyesmire.
Amikor egyetemistaként Pestre kerültem, többször is láttam őt a Szent István körúti színpadon, így a Lóvátett lovagokban vagy éppen Tracy Letts Augusztus Oklahomában című drámájában. S innét jött az ötlet, hogy hívjuk meg őt Mezőtúrra, haza, egy beszélgetésre. A szervezést megkönnyítette, hogy egy szorgos kis helyi egyesületben tevékenykedtem akkoriban, a valaha nemes céllal életre hívott és lényegesen szebb napokat látott Magyarok Világszövetsége mezőtúri szervezetében.
2001-ben jött el hozzánk, a helyi művelődési ház ún. Jurta-termében láttuk vendégül. Az édesanyja kísérte el, ám a beszélgetés döcögősen indult. Az egyik református lelkész – különben formátumos, intelligens ember, remek prédikátor – kérdezgette-faggatta a messziről jött színésznőt. Mégis lassacskán belelendültek a beszélgetésbe. Számunkra akkor Börcsök Enikő valószínűtlen csodának tűnt. Hiszen e kisvárosból jutott el, nem könnyen, az ország egyik vezető színházába. A közönség sorában ott ült közös általános iskolai rajztanárunk, a mezőtúri fazekasság jeles ismerője, Mikesné Éva néni, akiről Börcsök Enikő is szeretettel szólt. Hozzátette, hogy várta a meghívást, remélte, hogy emlékezünk rá és szívesen mesélt. Nagyon szépen szólt a kultúra fontosságáról, a szép színpadi beszédről, szinte reformkori hangulat terjengett a levegőben. Egy kedves háziorvos felállt és megdicsérte elkötelezettségét. Majd szóba került aktuális szerepe, Brecht Szecsuáni jólélek című darabjának kettős karaktere. A jóság keresése a dráma fő célja, s erről a jóságról beszélt majdnem elcsukló hangon kedves vendégünk. Higgyék el, milyen fontos ez, fejtegette hosszasan. Én is szeretném megtalálni, ezért vállalom a nehéz kezeléseket, s nagyon vágyom a saját gyermekre, folytatta. S őszintén biztatott minket, jöjjünk el, nézzük meg őt a darabban. Vettem a bátorságot, s megkérdeztem tőle, hogy volt-e számára példakép a pályán. Törőcsik Mari, az ő lefegyverző tekintete, ahogy bejött a színpadra, s nézett. Nem tett mást, csak nézett. Én is ennyit szeretnék elérni, tette hozzá.
A magyar színház történetében gyakran megesett, hogy egy-egy színészt erősen kötötték ahhoz a karakterhez, amelyet származása, családtörténete alapján hozzá társítottak. Akadtak paraszt-, munkás-, arisztokratikus vagy éppen kispolgári jellemek. Volt, aki magára húzta ezt a skatulyát, s benne is ragadt. Ám, aki igazán nagynak bizonyult, az úgy integrálta magába ezt az adottságot, hogy abból kimagasló művészi produkció szülessen. Börcsök Enikőnek gyermekkora, igazságkereső szenvedélyéből fakadó konfliktusai, majd nehéz betegsége miatt igazán kövecses úton kellett járnia. Ám akkor, azon a húsz évvel ezelőtti estén olyan szenvedéllyel, feszültséggel, érzelemmel beszélt az előtte álló szerepről, hogy csak annyit éreztem, ott áll előttünk egy jó lélek. Nem Szecsuánból jött, hanem közülünk való, s csupán az imént lépett ki a sorból. Most már kilépett, örökre.
Nyitókép: MTI/Czimbal Gyula
