„Hagyd abba, megijesztesz minket” – Franciaország szembenéz az iszlamizmussal
Kényszerházasságok, külföldről finanszírozott mecsetek, illegális Korán-iskolák – egy múlt héten megszavazott francia törvényt olvasva úgy érzi magát az ember, mint a történész, aki a középkori törvények tiltó rendelkezéseiből ismeri meg a korabeli társadalom valóságát. A jogszabály az országban élő muszlimok egy részének szeparálódását akarja visszaszorítani, de Európa jövője szempontjából fontos igazán: a dilemmával kisebb-nagyobb mértékben majd’ minden nyugat- és észak-európai uniós tagállam küzd. Noha a franciaországi muszlimok nagy része hite megtagadása nélkül is kiválóan integrálódott a társadalomba, egy kisebbségük az állam törvényeivel szemben határozza meg magát – s még ez a kisebbség is milliós tömeget tesz ki.
Marine Le Pen nem akart hinni a füleinek. „Madame, kissé puhának találom Önt” – mondta a politikus szemébe Emmanuel Macron belügyminisztere, Gérald Darmanin két héttel ezelőtt egy tévéműsorban.
Pedig a téma igazán hazai pálya volt Le Pennek, hiszen a tárcavezetővel az iszlamista társadalmi szeparatizmus ellen fellépő törvényjavaslatról vitázott. A radikális jobboldali Nemzeti Tömörülés elnökének őszinte döbbenetet tükröző arckifejezése tulajdonképpen jogos volt.
Még soha nem fordult elő, hogy egy vezető kormányzati politikus jobbról padlógázzal előzte volna Le Pent, akinek már édesapja is részben Franciaország „iszlamizációja” elleni harcra építette politikusi pályafutását.
Igaz, Marine sokat faragott az idősebb Le Pen brutális stílusán, hogy személye és pártja szélesebb rétegek számára is elfogadható legyen. Sikeresen, hiszen 2017-ben édesapja által soha meg nem közelített eredményt ért el az elnökválasztás második fordulójában. Harmincnégy százalékot szerzett Emmanuel Macron ellen, akit akkoriban a barna hullám elleni utolsó védelmi vonalnak illett tartani – és akinek a belügyminisztere most puhasággal vádolta a jobboldali radikális politikust.
Ha csak ennyi lenne a történet, a francia belpolitikai kakaskodás kevéssé lenne érdekes. A vita apropóját adó, múlt héten elfogadott szeparatizmus-ellenes törvény azonban egész Európa jövője szempontjából fontos. Azt a dilemmát próbálja megoldani, amivel kisebb-nagyobb mértékben majd’ minden nyugat- és észak-európai uniós tagállam küzd. Miként lehet összetartani olyan társadalmakat, amelyeknek egy része vallási okokból elszigeteli magát?
Az elmúlt években a kérdés leggyakrabban a terrorizmus kapcsán került elő, pedig a bajok gyökere mélyebbre nyúlik. Fél éve, 2020 októberében Emmanuel Macron államfő nagy beszédet mondott egy Párizs melletti kisvárosban az iszlamista szeparatizmus ellen. Elhatárolta egymástól a törvénytisztelő muszlim állampolgárokat a párhuzamos társadalom létrehozásától törekvő iszlamistáktól. Bírálta azokat, akik megtiltják lányaiknak a részvételt az iskolai úszásoktatáson, külföldről finanszírozott radikális imámok mecseteit látogatják és vallási alapon elutasítják a francia törvényeket – miközben élvezik a francia jogállam és szociális gondoskodás minden előnyét.
Két héttel később, nem messze a beszéd színhelyétől egy régóta Franciaországban élő, csecsen származású menekült a nyílt utcán lefejezte Samuel Paty történelemtanárt, aki osztályában bemutatta a Charlie Hebdo szatirikus hetilap Mohamed prófétát gúnyoló karikatúráit. Nemcsak a döbbenetes kegyetlenség, hanem a támadást követő nyomozás is sokkolta az országot.
Kiderült, egyes szülők már régóta fenyegették a pedagógust, aki valóságos verbális lincselés áldozata volt.
Még olyan diákok is akadtak, akik segítettek az beazonosítani Patyt, miközben tudták, az hogy áldozatot nem ismerő terrorista „meg akarja büntetni” a szerencsétlen tanárt.
A gyilkosságba torkollott iskolai konfliktus átszakította a gátakat. Egyre-másra jelentek meg a beszámolók az öncenzúrát gyakorló tanárokról, akik muszlim diákjaik indulatától félve nem tanítják a holokausztot; újra ráirányult a figyelem azokra a külvárosokra, ahol szalafista prédikátorok és kábítószernepperek szava nagyobb súllyal esik latba, mint az államé. Előkerültek történetek doktornőkkel vallási okok miatt kommunikálni nem hajlandó férfiakról és a legalitás határán mozgó magániskolákról, ahol a Koránt és arab nyelvet tanítanak, míg Franciaország történetét nem.
A becslések szerint 6-7 milliós franciaországi muszlim lakosság tehát a többségi társadalomtól való szeparálódás mellett döntött? A helyzet ennél azért összetettebb. A franciaországi muszlimok nem alkotnak egységes tömböt, mind származás (Algériától szubszaharai Afrikán át Törökországig és a Kaukázusig), mind irányzatok (a szunnita és a síita iszlám számos ágazata) szempontjából igen sokszínű a kép. Még inkább az, ha a vallásgyakorlatot nézzük. A témában az egyik legátfogóbb kutatást a tekintélyes Ifop intézet készítette még 2016-ban.
Ennek jelentőségét növeli, hogy mivel Franciaországban tilos állampolgárok vallási-etnikai jellemzőinek nyilvántartása, (az államideológia szerint minden állampolgár az egységes és oszthatatlan francia nemzet tagja), csak az ilyen felmérések adnak átfogó képet. A reprezentatív kutatás három csoportba osztotta a franciaországi muszlimokat. Legnagyobb részük, 46 százalékuk vallása és származása megtagadása nélkül lényegében teljesen beilleszkedett a francia társadalomba. A második, 25 százalékot kitevő csoport ugyan jobban ragaszkodik a hagyományokhoz, vallásgyakorlása is intenzívebb, de elutasítja például a nők egész testét beborító leplet. Az állam által elvárt értékekkel (például a férfi-női egyenjogúsággal) csak a harmadik csoport fordult szembe, ők a francia muszlimok 28 százalékát teszik ki. Aggodalomra adhat viszont okot, hogy ebben a halmazban magas a fiatalok aránya és az idetartozók jellemzően nem rendelkeznek stabil munkahellyel – azaz kiesnek a legfontosabb integrációs közegből.
Márpedig ez az utolsó csoport is milliós tömeget jelent. Egyetlen állam sem engedheti meg magának, hogy ennyi lakosa az állam törvényeivel szemben határozza meg magát.
A múlt héten elfogadott, társadalmi szeparatizmus elleni jogszabály rendelkezéseit olvasva az érdeklődő kicsit úgy érezheti magát, mint az a történész, aki a középkori törvények tiltó rendelkezéseiből ismeri meg a korabeli társadalom valóságát. Aki ugyanis az elmúlt években nem szisztematikusan olvasta a társadalmi együttélés konfliktusait lekövető francia vidéki sajtót, meglepődhet, hogy milyen hétköznapi élethelyzeteket kell szabályozni. Kiderült például, hogy milyen sok kényszerházasság létezik. Sajtótudósítások szerint igen gyakori, hogy az Algériából vagy Marokkóból származó család az otthonmaradt távoli rokonok, falubeliek közül választ férjet a már Franciaországban született lánynak. Az új törvény értelmében az anyakönyvvezetőknek a kényszerházasság gyanújának felmerülése esetén külön-külön kell beszélni a házasulandókkal, szükség esetén pedig értesíteni kell az ügyészt. A jövőben jobban fellépnek a többnejűség és a szüzességi vizsgálatok ellen is.
Külön cikkely kezeli a már említett Samuel Paty-ügy tanulságait. Ezentúl 45 ezer eurós pénzbírásgot és három év börtönt kockáztat, aki megfélemlítés céljával mások személyes adatait közzé teszi az interneten. A legnagyobb vihart az otthonoktatás jogi feltételeinek drasztikus megszigorítása keltette. Míg az állam a közoktatásból nagy számban kivett és helyette illegális Korán-iskolákba járatott gyerekekre hivatkozott, addig például keresztény családszervezetek a köreikben is népszerű otthonoktatás teljes ellehetetlenítéséről beszélnek. A törvény továbbá jelentősen megszigorította a mecsetek külföldi támogatásának lehetőségét: ezentúl tízezer euró felett minden adományt be kell majd jelenteni. Állam és egyház huszadik század elején bekövetkezett merev szétválasztása óta egyetlen adminisztráció sem finanszírozza a hivatalosan hitéleti egyesületként számontartott vallási közösségeket. Katolikusoktól a buddhistákig mindenki maga teremti elő a működéshez szükséges összegeket. (Igaz, a templomok köztulajdonban vannak, így azok karbantartásáért, felújításáért az állam felel.) Hosszú évek óta lehet azonban tudni, hogy a merev szekularizmussal a mindenkori párizsi kormányzat saját magát is nehéz helyzetbe hozza. A muszlim közösségeket franciaországi támogatás (s az ezzel járó ellenőrzés) híján kiszolgáltatták származási országuk vagy éppen az Öböl-menti olajállamok apanázsának, s ezzel befolyásának.
Mivel a fent említett kérdések mind igen érzékenyek, ezeknek megfelelő hevességű viták zajlottak a Nemzetgyűlésben és a sajtóban. A végszavazáson végül igen érdekes helyzet állt elő. Macron pártja támogatta, a jobbközép Republikánusok és a baloldal egyaránt elutasította a törvényt. (Előbbiek kevesellték az intézkedéseket, utóbbiak pedig a muzulmánok stigmatizálásáról beszéltek.)
Marine Le Pen pártjának képviselői viszont tartózkodtak, sőt egyes módosító javaslatokat korábban még meg is szavaztak.
Figyelemreméltó jelzés ez egy évvel a következő elnökválasztás előtt, amikor minden felmérés a 2017-es Macron–Le Pen-meccs visszavágóját jelzi.
A cikk elején említett televíziós vita, illetve a mostani törvény és annak megszavazása jelzi, milyen nagyot fordult a világ az elmúlt években. A korábban jobb- és balközép szavazatokkal megválasztott, a régi törésvonalak meghaladását hirdető Emmanuel Macronnak ma már politikája és szavazótábora is javarészt jobboldali, nem kis keserűségére a benne egykor antipopulista megváltót látó párizsi értelmiségnek. (Darmanin belügyminiszter nem olyan régen még a Republikánusok színeiben politizált.) Macron azonban annál sokkal okosabb – meg a hatalmat is jobban szereti –, mintsem figyelmen kívül hagyná a társadalom szétesése miatt sok franciában növekvő szorongást.
Márpedig ez a szeparatizmus egyre tapinthatóbb és a folyamat gyorsulása ijesztő. Amikor e sorok írója több mint huszonöt évvel ezelőtt egy jelentős részben muszlim vallásúak által lakott strasbourgi külváros általános iskolájába járt, még egyáltalán nem volt kérdés, hogy lányok és fiúk együtt vesznek részt az úszásoktatáson.
Ha a menzán disznóhúst szolgáltak fel, különösebb kultúrharc nélkül megszervezték a muszlim diákok számára a helyettesítő menüt.
„Cserébe” nem is volt kérdés, hogy a Franciaországban vallásos áhítattal tisztelt, az 1789-es forradalom idején elfogadott Emberi és polgári jogok nyilatkozatát minden diák (közép-európai és ázsiai bevándorló, muszlim vallású, keresztény meg ateista francia) ugyanúgy tanulmányozza.
Erősen úgy tűnik, hogy ezek az idők végérvényesen elmúltak. A szeparatizmus-törvény vitájának idején erről tett vérfagyasztó tanúbizonyságot egy Párizsi melletti kisváros, Trappes egyik középiskolai filozófiatanára. A szólás- és gondolatszabadsághoz makacsul, Samuel Paty lefejezése után is ragaszkodó Didier Lemaire az állandó fenyegetések miatt rendőri védelem alatt élt, majd el kellett hagynia a tanári pályát. A Le Figaro napilapnak adott interjújának már címe is sokatmondó: „Trappes már nem Franciaország”.
Higgadtan ad számot a tanári hétköznapokról egy olyan városból, ahonnan egész Európából arányait tekintve legtöbben mentek el dzsihadistának a Közel-Keletre. Didier Lemaire szerint az iszlamizmus nem a szegénység miatt alakul ki. De nem is kulturális okai vannak, ahogy ezt a szélsőjobboldal állítja. Hanem elsősorban politikaiak: az állam lemondott integrációs feladatairól, s az oktatás, de még a sajtó sem látja el feladatát. „Hagyd abba, megijesztesz minket” – idézte a volt tanár egykori kollégáját. Szerinte ez a struccmentalitás jól jellemzi az iszlamizmus problémájának hivatalos kezelését. Pedig így azokat a gyerekeket is cserben hagyják, akiket környezetük nyomás alatt tart, hogy a környező világot kizárólag közösségi identitásukon keresztül szemléljék. Felidézi, ahogy egyre több diáklány öltötte fel kényszerűen a fátyolt, s azt is: nem lehetett az iskolaudvaron megtartani a Charlie Hebdo szerkesztőségének lemészárlását követő megemlékezést, mert az bizonyosan botrányba fulladt volna.
Ugyanis a diákok jelentős részének az volt a véleménye, hogy a karikaturisták csak azt kapták, amit megérdemeltek – miközben az ország többsége a szólásszabadság mártírjaiként tisztelte őket.
Nyitókép: muszlim férfiak imádkoznak egy mecsetben Párizs Auberviliers kerületében 2015. november 14-én, egy nappal a Bataclan terrortámadás után. Fotó: AFP/Hans Lucas/Steven Wassenaar
