Újabb Fortepan-lelet: időutazásra mehetünk a 70-es évek Budapestjére
Újabb izgalmas fényképanyaggal gyarapodik a Fortepan: Kereki Sándor gimnazistaként kezdte el járni a várost az 1960-as évek végén, és fényképezte, amit érdekesnek talált. Főként a belső pesti városrészeket járta, megörökítve a málló vakolatú gangos bérházak, a viharvert házmesternénik és a cigifüstös presszók mára nyomtalanul eltűnt világát. A Válasz Online Fortepan-sorozatában most az ő képeiből mutatunk ízelítőt.
Kereki Sándor neve ma még nem sokat mond a városfotózás és a várostörténet rajongóinak, de ez pár napon belül megváltozik: a Magyar Televízió nyugdíjas operatőre ugyanis a Fortepannak adományozta fényképeit, amelyeket az 1970-es években készített, döntően Budapesten. Kereki a privát családi képek kivételével mindent az archívum rendelkezésére bocsátott, összesen 4-5000 fényképet, amelyekből 1800 kerül fel hamarosan az oldalra, a szerkesztők tervei szerint e hét pénteken.
A Fortepannak köszönhetően ebből a gazdag anyagból adunk most ízelítőt a Válasz Online-on.
Kereki Sándor 1952-ben született, édesapja, Koppányi György a Magyar Rádió főmunkatársa volt. „Gimnazista koromban apám vett nekem egy fényképezőgépet, hátha érdekel a fotózás. Habár abban az időben már dramaturgként dolgozott a rádióban, eredetileg grafikusként végzett, vagyis értett a látványhoz, a képzőművészethez. Ez egy gyenge teljesítményű automata gép volt, kellett némi idő, míg rájöttem hogy mire alkalmas, mert mindent saját maga állított be, rosszul mért fényt, így elég sok gyenge kép született. Autodidakta módon tanultam meg a technikát, a konyhában hívtam elő, pokróccal letakart ablak mellett, heti négy-öt alkalommal. Később társultam egy osztálytársammal, és lett saját laborunk” – mesél a kezdetekről.
Kereki nagyon korán kezdett fényképezni, az 1960-as évek végén, amikor a fenti kép is készült. „A mai néző számára egész más az érdekes, mint nekem, amikor annak idején fotóztam. Mindig úgy gondoltam, hogy a fotósnak válogatnia kell – dobáljuk ki az elkészült képek közül a technikailag elrontottat, a gyengébb kompozíciót, és a jobbak közül is elég, ha végül egy témában csak egy marad. A vágás legalább ilyen fontos: ebből a képből például, ha annak idején vágással rögzítem a kompozíciót, valószínűleg csak a szánkós csoportot tartottam volna meg” – mondja.
Csakhogy a vágás pont azokat a részleteket tüntette volna el, amelyek a fotót ötven évvel később érdekessé teszik. A Március 15. téren járunk, az Erzsébet híd pesti hídfőjénél. A rézsű, amely előtt a vastag téli öltözéket viselő édesanya áll két gyerekkel és a szánkóval, még ma is megvan, akárcsak a város legendás vendéglátóhelyei közé tartozó Mátyás Pince étterem a háttérben. Abban az időben a hídfőnél volt a Budai Várba közlekedő 16-os busz végállomása, és a sofőrök számára egy BKV-bódé is épült. A buszok 1964 és 1972 között jártak innen, utána a járat végállomása átkerült az Engels térre.
A legérdekesebbek a járművek: három Ikarus 620-as autóbusz, amelyek a korszak jellegzetes városi buszai voltak. Valaha több mint kilencszáz járta belőlük Budapest utcáit, de mára a típusból mindössze egyetlen példány maradt meg, az is csak véletlenül. A Mátyás Pince előtt parkoló autók minőségüket tekintve a korszakra jellemző két szélső értéket képviselik: elöl egy csehszlovák gyártmányú, műbőr bevonatú Velorex, mögötte egy luxuskategóriás, impozáns szovjet Csajka parkol. Az úttest közepén, a járdaszigeten csibilámpának nevezett forgalomterelő jelző áll.
A Kereki család 1961-ben költözött Pestimréről a VI. kerületi Szinyei Merse Pál utcába, a Körönd mellé. Kereki Sándor a lakásuktól alig két házra található Szinyei Merse Pál Gimnáziumba járt. Amikor édesapjától megkapta a fényképezőgépet, elsősorban a környéken kezdett csavarogni témákat, hangulatokat keresve. A közeli terézvárosi és erzsébetvárosi terek, a Hunyadi tér, a Klauzál tér és Garay tér nyújtották a legtöbb témát. A fenti képen a Hunyadi téri játszótér látható a korszak jellegzetes, vasvázas játékaival, és a tér szélén a padokon pihenő, újságot olvasó emberekkel. Ugyanezen a helyen ma is játszótér van, a háttérben látható épületben akkoriban a Dolgozók Varga Katalin Gimnáziuma, ma a Pesti Barnabás Élelmiszeripari Technikum működik.
„A negatívokat is odaadtam a Fortepannak, noha azt vallom, hogy a nyersanyagot nem jó a kezünkből kiadni, mert egy író is rengeteg vázlatot készít, és nem feltétlenül örül annak, ha ezeket utóbb publikálják. Ugyanakkor ezt a nagy digitalizációt magamtól soha nem csináltam volna meg. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy az anyag ne egy padláson kallódjon. Tudomásul vettem, hogy így olyan képek is napvilágot látnak, amelyek szerintem kevésbé jók, de lehet hogy másoknak érdekesek, vagy az eltelt idő miatt dokumentumértékűek. Annak idején rengeteg képet elő sem hívtam, ezek nekem is újdonságok, hiszen ötven éve csináltam őket” – teszi hozzá Kereki.
Izgalmas témákat kínáltak számára a belső kerületek vásárcsarnokai. „Először a Magyarország hetilap vett tőlem illusztrációt, a levelezési rovatba kért képet a szerkesztő. Még középiskolás voltam, és nagyon jól esett, hogy egy újság pénzt ad a képeimért, de hamar rájöttem, hogy az illusztráció nem az én műfajom. Sose szerettem beállítani, megrendezni a képet. Mindig azt fotóztam, ami az utcát járva éppen megfogott. Az elkapott látványokat, különleges pillanatokat. Voltak helyek, ahova rendszeresen visszajártam, például ebbe a húsboltba valamelyik csarnokban. Akkoriban már egyetemista voltam a Budapesti Műszaki Egyetemen, és az egyetemi lapban meg is jelent egy sorozatom a csirkésről” – meséli.
A Magyarország a legtöbb Kereki-fotót 1970-ben és 1971-ben közölte, a Fotó című szaklapban először 1970-ben publikálták egy felvételét, legjobb alkotásai a következő években itt jelentek meg. 1976-ban az Egyetemi és Főiskolai Kulturális Napok országos fesztiválján első díjat kapott, munkáival több kiállításon is részt vett, és tizennyolc éves korától rendszeresen nyert szakmai díjakat. 1977-ben az Új Tükör című lapban Mándy Iván írt hat Kereki-képhez mininovellákat. A csirkés sorozatnak sajnos nem bukkantunk nyomára.
A fenti grund a Labor Műszeripari Művek ferencvárosi gyárának vállalati óvodájához tartozott. Azonosítását egy olvasónknak köszönhetjük, aki így emlékezett vissza rá: „Ez a játszótér a IX. kerületben a Lenhossék utcában volt a Tűzoltó és a Vendel között. Az egyik oldalon volt a “Labor” óvodája, ez a foghíjtelek pedig vele szemben, és ez volt a kert az ovihoz. Mivel a Tűzoltó utcában laktunk, és a Lenhossék utcai általánosba jártunk a tesóimmal, így eléggé beégett ez a kép mindannyiunknak, csak az a furcsa, hogy olyan kerítésre emlékszünk, ami nem tette lehetővé ezt a látványt nap mind nap. Vagy csak gyerekszemszögből nem.” A kis óvodakert 1976-tól a rendszerválásig nyomon követhető a légi felvételeken, 1988-ban a kerületi lap lelkes beszámolót is közölt a szülők és az óvónők által nagy szeretettel gondozott kertről. Kereki felvételén a grund még nyomasztóan kopár, valószínűleg egészen új lehetett, mert a cikkben emlegetett palántáknak, virágoknak semmi nyoma, de fa később is csak ez az egy csonka jegenye maradt, ami bizonyára egy lebontott ház udvarában állt eredetileg. A fotó a kerítésen belülről készülhetett.
Kereki Sándor fotóin a Teréz- és Erzsébetváros mára szinte elsüllyedt világa jelenik meg: málló vakolatú, pusztuló öreg bérházak, a 20. század nagy történelmi traumáit átvészelt, megviselt emberek, grundok, szegényes, kopott üzletek és műhelyek. Olyan világ, amely fizikai és átvitt értelemben is magán viseli a háborúk és a megszállások sebeit, és ahol szinte megállt az idő, mert a mindent átjáró szegénység és elöregedettség olyannak őrizte meg, amilyen évtizedekkel korábban is lehetett. Sok képet akár az 1950-es évekre is datálhatnánk, ha nem tudnánk, hogy húsz évvel később készültek. A pesti belső kerületeket a lakótelepek építésére koncentráló Kádár-kori városfejlesztés nagyon sokáig, egészen az 1980-as évekig mellőzte, és a bérházas negyedek a szocializmus idején csak lassan és keveset változtak. Ebben az elaggott állapotban élték meg a rendszerváltás időszakát, ami aztán elsöpörte a Kereki fotóin még látható szegényes világot.
A képeken rendszeresen megjelenik a jóval elegánsabb V. kerület is, ami ebben az időszakban is nagyvárosias benyomást keltett. A fenti kép a Váci utca és a Régi posta utca sarkán készült. Érdemes megfigyelni, hogy a Váci utca már régóta sétálóutca (1964-ben zárták le a gépkocsiforgalom elől), de még nincs díszburkolata, megvan a korábbi forgalmi kialakításra tervezett, külön szintű úttest és járda. Ez az állapot majdnem a szocializmus legvégéig, 1985-ig fennmaradt.
A Váci utca 11/b szám alatti impozáns sarokház földszintjén a korszak legelegánsabb belvárosi üzletei sorakoznak. A sarkon 1967-ben nyílt meg a Közért Édességbolt Vállalat Bonbon édességboltja, ahol kávét, teát, csokoládét, drazsét és ajándéktárgyakat árultak. „Csillog, akár egy ékszerüzlet, de csokoládéillata van. A pult mögött kék egyenruhás lányok, a szaloncukor-babák. Nyolc még hajadon – közli a vezető. Úgy mosolyognak a vevőre, ha nem állna köztük a pult, a férfiak akár félre is érthetnék” – adott érzékletes leírást a Tükör című újság 1972-ben, nagyjából akkor, amikor a fotó készült. Mellette a Sikk Női Ruházati Ktsz. méret szerinti ruhaszalonja és egy fodrászat működött. Ma ezekben a helyiségekben a Váci utcai McDonald’s, L’Occitane illatszerbolt, Footlocker cipőbolt és egy turistás ajándékbolt található.
Kereki Sándor fényképein szinte mindig az emberek a főszereplők, a környezet másodlagos, de a legjobb képeken hozzájárul a portré hatásához. „A természetfotó nem igazán érdekelt, épületet is ritkán fényképeztem – főleg az emberek érdekeltek. Az építészeti fotó úgyis külön szakma. Nem az én műfajom, hogy kivárjam, mikor a legjobb a nap állása, és ezért visszalátogassak. Az emberi szituációk úgyis esetlegesek, egy-két perccel később sincsenek már. A klasszikus portré sem érdekelt. Ezek pillanatképek – nem akarnak a modell lényegéről mondani semmit” – mondja Kereki.
Ez bizonyára igaz a fotós szándékait tekintve, az eredmény mégis más: nehéz lenne azt mondani, hogy a fenti fénykép, amely egy belvárosi eszpresszó kirakatában üldögélő férfit ábrázol, ne a modell lényegét ragadná meg. Ha illusztrációt kellene keresni a 20. századi kelet-közép-európai kávéházi értelmiségi figurájához, az egyszerre gőgös és fáradt arccal a semmibe révedő, ismeretlen férfit megörökítő fotónál kifejezőbbet aligha találnánk.
„Amikor a Műszaki Egyetemre jártam, az egyetemi fotókör adott ki BME-fotóigazolványt. Hatásos fegyver volt, mert egyébként se a piacokon, se a vasútállomásokon nem lehetett fotózni. Egyszer a Nyugati pályaudvarról be is vittek a rendőrök. A BME-t viszont sokan BM-nek, vagyis belügyminisztériumi fotóengedélynek hitték. Az igazolványnak köszönhetően tudtam például a Széchenyi gyógyfürdőben fotózni, amit egyébként magánfotósnak nem engedélyeztek volna. Szerettem az önkiszolgáló éttermeket, főleg a belvárost, ahol sűrűbb volt az élet, de előfordult, hogy lementem vidéki állatvásárra, vagy a fotókörrel négyen elutaztunk Lengyelországba, ahol egy hétig a Beszkidekben fotóztunk” – meséli.
A fenti fénykép Budapesttől nem messze, egy vidéki búcsúban készült. A kalapos, zakós bácsi és szintén kiskalapot viselő unokája csónak formájú hajóhintában ülnek – a vidéki vásároknak ez a játék a 20. században elengedhetetlen kelléke volt.
A városi fotózás az 1970-es években még sokkal könnyebb volt, mint manapság, mert minden ház udvarára be lehetett menni, a kapuk tárva-nyitva álltak. „Sokszor csináltam az emberekről távolabbról fotót, aztán utána mentem közelebb, elegyedtem beszédbe, és megkérdeztem, hogy készíthetek-e közelebbit. Soha nem voltak ellenségesek” – mondja Kereki.
Így készült az idős nénit ábrázoló portré is a Mihálkovics utcai telepen, ahol a fotóst már ismerték a lakók, mivel többször is kilátogatott. A kép a külvárosi pesti szegénynegyedek világát örökítette meg, amely akkoriban már eltűnőben volt. A fotó szinte időtlen: a bádogvödör, a téglával kirakott bejáró, a lakás előterét lezáró egyszerű deszkakapu sem datálná. Ha nem tudnánk, hogy az 1970-es években készült, nyugodtan hihetnénk a két háború közötti időből valónak is.
A kisházas szegénytelep széles sávban terült el a Hámán Kató út (a mai Haller utca) és a Mihálkovics utca között, Ferencváros külső részén. A fotó a Nagyvárad téren álló vörös téglás sarokház egyik emeleti ablakából készült, és befogja a telep egészét a Tűzoltó utca sarkáig. A telep beépítése teljesen elütött a belső pesti kerületek hagyományos bérházas építésmódjától: a területsáv elején négy zárt udvaros, O alakú, földszintes épület állt, amit kilenc hosszú, barakkszerű sorház követett. A kislakásos telepet 1909-ben építette a főváros, és eredetileg 220 olcsó munkáslakásból állt: ez volt az egyik legelső szociális lakásépítési program Budapesten.
A régi budapesti munkástelepre jellemző volt, hogy az egy-kétszobás sorházi lakásokhoz kis előkert tartozott, amit léc- és drótkerítések választottak el a közös használatú ösvényektől. A kis kerteket a lakók sokszor gondosan rendben tartották, virágosították. Az előkertek zsebkendőnyi nagyságúak voltak, de a Mihálkovics utcai telepen az első két hosszú sorház között szabálytalan módon valamivel nagyobb terület maradt szabadon, ezek lakói tágasabb hátsó kertekhez is jutottak.
Kereki Sándor közvetlenül a telep bontása előtt készítette a fenti fényképeket azzal a céllal, hogy dokumentálja a városrendezési tervek által halálra ítélt negyed világát. A Mihálkovics-telep bontásáról 1976-ban döntöttek. A negyed kétségtelenül zsúfolt, szegény és elavult volt, de a bontás előtt készült korabeli fotók (ilyenek korabeli lapokban is megjelentek) arról tanúskodnak, hogy a főként nyugdíjaskorú lakók takarosan rendben tartották környezetüket. Kiköltöztetésük 1976 őszén kezdődött, 1977 februárjában a Népszava beszámolója szerint „magnetofonnal járták a lakásokat az amatőr helytörténészek, hogy szalagra rögzítsék az emlékezéseket”. Kamerájával ugyanezt tette Kereki Sándor is.
A telep kiürítése 1978 tavaszára fejeződött be, az épületeket ezután lebontották. A területre öt darab tizenegy emeletes panelházat húztak fel.
Kereki Sándor életében a fényképezés egy körülbelül tíz éves időszakot jelentett az 1960-as évek végétől az 1970-es évek végéig. A legtermékenyebb időszaka huszonéves kora eleje volt, amikor egyetemistaként bőven jutott ideje a hobbijára. Annak ellenére, hogy fotósként sikeres volt, végül más hivatást választott: „A fotózásból akkoriban nehéz volt megélni, kevés volt a képes lap, ezért fordultam a televíziós szakma felé, ami szintén a képalkotásról szól, de megélhetést is ígért” – mondja. 1975-ben felvették a Magyar Televízióhoz rendezőasszisztensként, majd hamarosan operatőr lett. 1989-től kezdve nyugdíjazásáig a Híradó operatőreként dolgozott.
A 70-es évek végére abbahagyta a fotózást. „Egyre kevesebb időm jutott rá, ahogy családos ember lettem, munkába álltam, jöttek a gyerekek. Az egyetem idején, huszonévesen szabadok voltak a délutánjaim, járhattam a várost, a család mellett ezt már nem tudtam megtenni. És valami más is megváltozott. Megfigyeltem, hogy csak rajtam múlik, mit veszek észre: az egyik nap elmegyek egy jó téma mellett, másnap észreveszem. De ha folyton más dolgokon jár az agyam, akkor elmegyek mellette. Már nem tudtam kellően nyitott lenni” – magyarázza Kereki, miért lett vége a fotós kalandnak. Amely most mégis új életre kel.
Nyitókép: Sakkozók a Széchenyi gyógyfürdőben; Fortepan / Kereki Sándor
