Akiknek már idegen a tekenő – Zárszó a „Jókai-riadalomhoz”
A Toldit szószedettel tanuló lányai példáját idézve vendégszerzőnk úgy véli, teljesen felesleges elvárni tőlük, hogy a megélt élmény eleven frissességével érezzék és értsék azt a világot, amiben ő még könnyedén elboldogult. Lapunknak küldött írásában Papp István történész Az arany emberrel kapcsolatban kirobbant vita utózöngéjeként fejti ki: hamarosan ugyanígy magyarázni kell majd Adyt, József Attilát, Kosztolányit és Esterházy Pétert is. Mégsincs vége a világnak: paradox módon a hagyomány körüli perpatvar nagyon is mélyen magyar hagyomány.
Nem is olyan régen nagyobbik lányom dolgozatot, egészen pontosan szódolgozatot írt. Nem angolból, nem latinból, hanem magyarból. A Toldi első és második éneke került terítékre, s igen egyszerű volt a recept: régi szavak értelmét kellett megmagyarázni, magyarról magyarra fordítani. Persze a feladat szinte kódolva volt, hiszen az oldal alján sűrű lábjegyzetekben sorakoztak a megfejtések. Így aztán a tanulók megtudhatták, hogy a szík: szikes, gyenge minőségű talaj, illetve a tekenő: fatörzsből kivájt, dagasztásra vagy mosásra használt vályúszerű háztartási eszköz. No de mihez kezdjenek azok a 12 éves gyerekek, akik még nem láttak vályút? Nekem eleven képek lebegnek a szemem előtt, ahogy az augusztusi rekkenő hőségben bedugom a tenyerem a talaj megnyílt hasadékaiba, vagy látom a föld bőrén kipersegő sót, pár megsárgult fűszál társaságában. Igen, ez az állapot, amikor „Ég a napmelegtől a kopár szik sarja.” A tekenő sem skanzenbeli tárgy számomra, hanem a disznóvágások alkalmával használt eszköz, amelyben a jókora oldalasok sózódtak.
Miért lényeges mindez? Csupán azért, mert az Arany János által a Toldiban megrajzolt környezet, a természeti képek, az utalásrendszerek ismerősek és otthonosak számomra. Lányomnak mindez maga a tökéletes idegenség. Ami számomra „gyermekkorom messzeringó világa”, tőle olyan messze esik, mint a Rákóczi-szabadságharc. Ez a példa talán megvilágítja a változás azon irtóztató sebességét, amely alig egy-két évtized alatt felszámolta gyermekkorom számos vonatkozásban még az önellátást, a viszonylag sok fizikai munkát magában foglaló, a természet erőivel viaskodó mindennapjait.
Teljesen felesleges elvárnom a lányaimtól, hogy a megélt élmény eleven frissességével érezzék és értsék a világot, amelyben én még könnyedén elboldogultam.
Valami hasonló áll Jókai Mór sokak számára ma már érthetetlen regényei mögött. Elbeszélései és textusai nem légüres térben és időben születtek, eleven népi-nemesi valóságon nyugodtak. A latinos műveltség, a történelmi utalások, a széles körű természettudományos ismeretanyag, az eltűnt tájnyelvi elemek, a múlt homályába tűnt ruhák és használati tárgyak, a felekezeti tagoltság által meghatározott életritmus: mind-mind ismeretlen tartomány gyermekeim számára, ahová nem is vágynak. S ne legyenek illúzióink: ahogyan Petőfi és Arany János, vagy éppen Jókai elbeszélő költeményeihez és regényeihez szótár kell, magyarról magyarra való fordítás, hamarosan magyarázni kell majd Adyt, József Attilát, Kosztolányit is. Esterházy Péter? Van olyan, aki egy pillanatig is komolyan gondolja, hogy összetett, mély műveltséggel áthatott utalásrendszere az, ami egy diákot érdekelni fog? Ne áltassuk magunkat.
Voltaképpen miről is van szó? Egyre távolabb és távolabb van tőlünk a kor, amelyre a magyar nemzeti identitás hosszabb ideig alapozódott. A nyelvi befogadás egyre nehezebb, egyre körülményesebb. Az érthető, az ismerős alkotók köre időben egyre közelebb és közelebb kerül hozzánk, szűkül a tőlük való távolság, s ezzel párhuzamosan vészesen zsugorodik a közös identitás élményanyaga. Vagyis egyfelől természetes folyamat, ahogyan kiürül a múlt közös története – ez ellen nem tudom, mit tehetnék – , ugyanakkor ez a folyamat tragikus következményekkel jár. Ráadásul mindez úgy történik meg, hogy egyszerre több nemzedék van jelen, akik egymástól is egyre távolabb kerülnek.
Példának okáért az 1980-as években még televíziós műveltségi vetélkedőt rendeztek a Jókai-regényekből, s bizonyára sokan élnek még az akkori olvasók és nézők közül.
De jelen vannak nálunk jóval fiatalabb olvasó vagy nem olvasó nemzedékek is, s nagy kérdés, mi köti össze ezeket a különböző életkorú rétegeket. Ki vagy mi lesz a nemzet-ragasztó, hogy egy roppant archaikusan csengő Németh László-i szóleleményt alkalmazzunk? Hétköznapibban fogalmazva: értik-e az unokák a nagyapák történeteit? Vagyis aligha az a kérdés, hogy milyen kánonok és ellenkánonok fognak gyógyírt hozni a minket jellemző közös identitásra, sokkal inkább az, hogy az egyre szűkülő, porló, foszladozó közös nyelv – szimbolikus és szó szerinti értelemben – meddig lesz elég, meddig értjük meg egymást?
Minden ilyen vita, mint a mostani Jókai-riadalom, olyképpen működik, mint Balzac szamárbőre: minden egyes ehhez hasonló konfliktus után egyre kisebb és kisebb, szaporán fogyatkozik a közös halmaz, amiben egyetértünk. S persze könnyű lenne azt mondani, hogy csupán azért van így, mert az egymásnak feszülő elitcsoportok, műveltségi hagyományok nem bírnak összebékülni, megférni, s rajtuk kívül élnek a harmadikutas belgák, akiket csupán a minőség érdekel. Sajnos nem. Bár csábító szirénhangot kínál ez a modell, mégse engedjünk vonzásának. Az igazi gond valami olyasmi, amit Ady Endre a minden egész eltörésének nevezett, s amit minden, a modernitás problémáit felismerő és eleven feszültséggel átélő gondolkodó megérzett. A modernség hozta változások megszüntették a világ átfogó érvényű magyarázatait, és a hit és tudás alapvető, nagy hasadását további kisebb repedések követték.
Nem is olyan régen még a világot vezérlő ideológiákról mint a vallások pótlékairól esett szó. Manapság már mosoly övezi azt, aki ideológiák hívének vallja magát. S mielőtt elkeserednék kis magyar glóbuszunk hányattatásain, vessünk egy pillantást az egyetemes kultúra nagy értékeire. Példának okáért Homérosz eposzában a hű kondás segíti Odüsszeusz hazatértét.
Ha nem értjük, mit csinált egy kondás, miért játszott kulcsszerepet az ithakai gazdaságban, bizony csonka marad az értelmezés.
Mint ahogy a Faust elején olvasható gyönyörű bevezetés, a tavaszt ünneplő mesterlegényekről szóló himnikus fejezet is furcsa, távoli, érthetetlen sorfüzérré fog válni (ha már nem vált azzá) a természettől egyre jobban elidegenedő emberi társadalmakban.
Az utóbbi évek kulcsszava az identitás, úton-útfélen ez zúdul ránk. A baj mértékét az jelzi igazán, ha egy szót túl sűrűn használunk: ahogy az 1920-as években minden nemzeti és keresztény volt, majd az 1950-es években minden szabad és népi, ez sokkal inkább a kiüresedést és hiányt, mint a valóságot tükrözte. Sosem volt oly bizonytalanság és kétkedés a közös identitás terén mint manapság, miközben tán sosem történt annyi szándékos erőfeszítés ennek megteremtésére, s mindennek egyre nagyobb távolság és nekikeseredés az eredménye.
Tanulhatunk-e valamit a Jókai-riadalomból? Talán annyit, hogy még sincs akkora baj. Nagyon is él a hagyomány, s bizony sokkal nagyobb a kötőereje, mint az előbb kifejtettem: éppen úgy feszülnek egymásnak a Jókait olvashatatlannak tartók és piedesztálra emelők, mint hajdanán Kisfaludy Sándor és Berzsenyi Dániel hívei, vagy a Nyugat és a Magyar Figyelő előzetői, majd Kelet Népe és a Szabad Szó olvasói, még később pedig a „Kicsi ország”-hoz ragaszkodók vagy az azon felháborodók. Paradox módon tehát a hagyomány körüli perpatvar az, ami nagyon is mélyen magyar hagyomány. Mégis beleléptünk ugyanabba a patakba?
Nyitókép: Berecz Gyula 1937-ben felállított Jókai-szobra az egykori Duna Menti Múzeum előtt Komáromban. Fotó: Fortepan/Klenner Aladár
