Nincs kegyelem: a Fontana is eltűnik a Belvárosból
Kevés menőbb épület volt az 1980-as évek Budapestjén a Váci utcai Fontana üzletháznál, amely bármelyik nyugati nagyvárosban beleillett volna az utcaképbe és a szocialista modernizmus egyik utolsó emblematikus alkotása volt. Most eltűnik ez is, mint annyi más hasonló épület: mivel fejleszteni a legértékesebb helyeken már csak a nem túl régi házak helyén lehet, a közelmúlt emlékeinek esélye sincs a fennmaradásra. Pedig ezzel is értékek vesznek el, és szegényebbé válik a történelmi emlékezet.
„Impozáns, vörösréz burkolattal ellátott üzlet- és irodaházat avattak fel hétfőn Budapesten a Váci utcában. Igazi világvárosi üzletház fogadta az érdeklődőket hétfő délelőtt a Budapest Belvárosában levő Váci utca és a Régiposta utca sarkán: ekkor adták át rendeltetésének a belvárosi üzletközpont részeként megépült Aranypók–Konsumex Divatáruházat, a Pénzintézeti Központ irodáit, a Képcsarnok Vállalat üzletét és egy passzázst (fedett utca).
Szép és korszerű ez az áruház. A légkondicionálás kellemes vásárlási körülményeket teremt. A földszinten van a férfiosztály, ahol a fehérneműn, divatárun kívül konfekcióárukat, valamint népművészeti és ajándékozási cikkeket is kínálnak. A gyermekosztályt a félemeleten helyezték el, itt a csecsemőruházattól kezdve a lányka-fiu konfekcióig minden kapható. A többi szinten pedig női divatárut, fehérneműt, kötöttárut, bőrdíszműt és illatszereket árusítanak. Külön osztályt rendeztek be a sport- és szabadidőruházat bemutatására. A vásárlásban elfáradtak felfrissíthetik magukat az áruház büféjében, amelyet hangulatos tetőterasszal egészítettek ki.”
Így lelkesedett a Belváros új attrakciójáért a Népszabadság cikkírója, miután átadták a nagyközönségnek az eredetileg Belvárosi Üzletközpontnak, később Fontana üzletháznak nevezett Váci utcai épületegyüttest. Nem volt ez nagyon régen: 1983. július 4-én volt az átadó. Ha megnézünk egy korabeli fotót, érthetjük is a lelkesedés okát. Ez az épület állhatott volna akár az akkori Bécs egyik sétálóutcájában is:
Az épület valójában egy alacsonyabb összekötő szárnyból és két hatalmas, kilencemeletes irodatoronyból állt, amelyeket a Pénzintézeti Központ kapott meg. Az egyiket a Közép-európai Nemzetközi Bank (a CIB elődje) bérelte ki, a másikban külföldi cégek képviseleteit helyezték el. Az épület alsó részét foglalta el a nagyközönség számára is nyitott fő attrakció, az ötszintes, ötezer négyzetméteres alapterületű Aranypók–Konsumex ruházati szakáruház, amely a szocialista Budapesten addig ismeretlen vásárlási élményt kínált. A korszakra jellemző, hogy a fogyasztás nyugatias temploma valójában állami beruházásban épült: a 231 milliós költségből 120 milliót a Belkereskedelmi Minisztérium, 109 milliót a fővárosi tanács állt. A tömb belsejét feltáró passzázsban kapott helyet a Képcsarnok Vállalat érem- és grafikai galériája. Néhány évvel később egy látványliftet is építettek, ami a tetőteraszra vezetett fel az utcáról, és a korszakra annyira jellemző sötétített üvegezést kapott.
A Fontana üzletház hamarosan eltűnik: a Régi posta utcában hatalmas markológép harapdálja az oldalról már megbontott homlokzatot, a szálló port locsolással próbálják csillapítani. A késő Kádár-korszak emblematikus alkotásának mindössze 38 év jutott. Az akkor korszerű szédítő gyorsasággal alakult át elavulttá, a menő cikivé: az átértékeléshez már egy emberöltő sem kell.
A Fontana bontása is része annak a folyamatnak, amelyben a szocialista modernizmus, vagy egyszerűbben a közelmúlt emlékei kikopnak Budapest belvárosából. Legutóbb a Szervita tér átalakulásáról írtunk, ahol csillogó új épületek váltották fel az 1970-es évek alkotásait, Szabó István és Jakab Zoltán OMFB-székházát és INTERAG parkolóházát, valamint Bán Ferenc és Jeney Lajos Belvárosi Távbeszélő Központját. A Steindl Imre Program keretében elbontották a Kossuth Lajos térről a metrókijárat fölötti MTESZ-székházat (Pintér Béla, 1969-72), a Várból pedig az Országos Villamos Teherelosztó Központot (Virág Csaba, 1974-179). Nemrég robbantották fel az épülő atlétikai stadion kedvéért a VITUKI-toronyházat (Mühlbacher István, 1975-76). Már korábban eltűnt a Vörösmarty térről a tízemeletes ORI-székház, amit a köznyelv Elizélt-palotának becézett (Tallós Elemér és Hübner Tibor, 1966-71), a Széchenyi térről pedig az Országos Tervhivatal székháza (Hofer Miklós, 1969-80), amelyet Spenótháznak neveztek a színe miatt. A Millenáris mélygarázs és tetőkertje kedvéért felrobbantották az egykori Kohó és Gépiari Minisztériumot a Margit körúton (Farkas Ipoly, Kévés György, Mészáros Géza, 1971), a Liget projekt miatt mennie kellett a Petőfi Csarnoknak (Halmos György és Tihanyi Judit, 1985).
Ezt a bontási hullámot általános részvétlenség kíséri: az emberek nem szerették ezeket az épületeket, a legtöbben valószínűleg örülnek az eltűnésüknek, mivel úgy gondolják, hogy nem illettek a környezetükbe.
A korszak tagadhatatlanul hadilábon állt a múlttal, és magabiztosan épített bele a régi városrészekbe olyan házakat, amelyek végül nem állták ki az esztétikai összehasonlítást még a legszerényebb, legátlagosabb szomszédaikkal sem. Ennek ellenére érdemes belegondolni, hogy a fenti felsorolás milyen mértékű kiradírozását jelenti a várostörténet egy korszakának és azon belül is a legigényesebb, legjelentősebb alkotásoknak. Ha ezt rávetítjük a millennium időszakának nagyra tartott korára, az olyan, mintha a 20. század közepén az akkori közelmúlt emlékei közül lebontották volna az Operaházat, a Szépművészeti Múzeumot, a Széchenyi fürdőt, az Igazságügyi Palotát, az Új Városházát és mondjuk még Párisi Nagy Áruházat.
Minden korszak a belvárosokban szereti elhelyezni a maga reprezentatív épületeit. A BUVÁTI tervezőiroda műteremvezetője, Vedres György építész által tervezett üzletközpont is ilyen alkotás volt. Nemcsak a kádári Magyarország nyugati nyitását és a szocialista fogyasztói társadalom ambícióját fejezte ki, hanem építészetileg is teljesen új színt hozott a Belvárosba. Az 1970-es évek nagy irodaházaira jellemző, függönyfalas megoldás helyett egy sokkal gazdagabban tagolt, kevésbé szigorú architektúra jellemezte: a szocialista modernizmus utolsó hullámának nyitánya volt, amely már a posztmodern felé mutatott. Ha összevetjük a Szervita téren állt közel-kortársaival, sokkal komolyabban vette náluk az illeszkedés problémáját, humánusabb, barátságosabb hatásra törekedett az óriási méretek ellenére. Az áruházi szintek homlokzatai hatalmas üvegtáblákkal megnyíltak az utca felé, hogy látványukkal becsalogassák a vásárlókat. A fölső szinteken mészkőlap-burkolat változott az ablakok körüli rézbetétes részekkel, amelyek prizmaszerűen kiugrottak a homlokzat síkjából.
A Belvárosi Üzletközpont egészen másként fordult a környező közterületek felé, mint a Szervita téri házak: igyekezett maga körül élhető utcákat, tereket teremteni, és eleve egy gyalogos preferenciájú városrész igényeit figyelembe véve épült. Ez volt az az időszak, amikor a forgalom elől már húsz éve elzárt Váci utca elegánsnak szánt térkő díszburkolatot kapott, és a környező kis utcákkal együtt már egy egész forgalomcsillapított övezet jött létre. Vedres György elsősorban várostervező építész volt, a belvárosi utcák és passzázsok kérdése foglalkoztatta. Nem véletlen, hogy ezt a tömböt is fellazította egy intim városi térként működő terasszal és egy Petőfi Sándor utca felé vezető átjáróval.
„A tervezett és a befejezéshez közeledő többirányú gyalogosrendszer a történeti városmag telítődött forgalmát feloldja, s emellett még lehetőséget nyújt arra, hogy a jelenlegi üzletterületek több tízezer négyzetméterrel megnövekedjenek. […] így valósul meg napjainkban az a törekvés, hogy a felszíni tömegközlekedés és a gépkocsiforgalom fokozatosan kiszoruljon a Belvárosból. Ez még a zöldterületek kisebb növelésére is lehetőséget ad és egyre több ember számára teremt bevásárlási, szórakozási, művelődési és idegenforgalmi fórumot” – írta a Magyar Építőművészetben a belváros újragondolásáról 1984-ben. Ezek a gondolatok annyira előremutatóak voltak akkor, hogy gyakorlatilag máig érvényesek – a Fontana üzletház pedig a Vedres György által kidolgozott hálózat szerves része volt.
A Belvárosi Üzletközpont leglátványosabb megoldása természetesen az alsó szintek lépcsőzetes visszaugratása volt.
Ez lehetővé tette, hogy egy új tér jöjjön létre az áruház előtt, a Váci utca és a Régi posta utca sarkán. „Úgy hiszem, az Aranypók áruház a világ majdnem minden városközpontjában rangos épületnek számítana. Amikor a terv készült, nagyon jónak találtuk a tervezett piazzettát, a visszaugrást, amely javítja a szűk utcára néző homlokzatok bevilágítását” – állapította meg Polónyi Károly, a 20. század egyik legjelentősebb magyar településtervezője.
Ezen a kis téren állították fel a Hermész-kutat, amelyet a Váci utca közterületeinek, utcabútorainak alkotója, Wild László tervezett egy régi Merkúr-szobor felhasználásával. 1985-ben nyilvános pályázatot írtak ki az áruház új nevére. 3000 javaslat érkezett. Az íróból, nyelvészből és reklámszakemberekből álló zsűri a Fontana nevet választotta, amely a kútra utalt. A következő évben az eredeti, aranyszínű Aranypók felirat helyett felkerült a homlokzatra az új név és az emblémául választott jin-jang szimbólum. Az egész együtt az 1980-as talán legszínvonalasabb városi együttesét alkotta.
De mi az oka ennek a példátlanul gyors avulásnak? Hogy lehet, hogy alig néhány évtizedet élhet meg egy ilyen ház?
A rendszerváltás megtépázta a Fontana eleganciáját, a képzőművészeti galéria bezárt, a tetőteraszon egy időben turisták kifosztására szakosodott maffiavendéglátóhely működött, 2004-ben pedig az egész áruházi részt kivette a C&A ruhamárka, amelynek egészen a zárásig ez lett a vezető budapesti üzlete. A passzázst (ez volt talán a leginkább előremutató gondolat Vedres tervében) az épület tulajdonosai nem tartották karban, húgyszagú, sötét sikátorrá züllött, és végül lezárták a gyalogosforgalom elől.
Igaz, az épületet 1996-ban megvásárló német Immo-Müller csoport már régóta a bontásban gondolkodott, de a terv valóra váltásához (hasonlóan a Szervita téri épületekhez) több mint egy évtized kellett. A Fontana üzletház részleges bontását és átépítését csak 2020 októberében jelentették be a Mai Belváros című kerületi újságban. A cikkben egy látványtervet is közöltek, amely nagy üvegablakos, lekerekített sarkú házat ábrázol, a földszinten, az első emeleten és a mínusz egyes szinten a cég saját drogériájával, a felette lévő szinteken 35 nagyméretű lakással. Az új épület tehát felszámolja az 1983-ban kialakított kis teret, és ismét teljesen kitölti a saroktelek körvonalát. A tömbbelsőt feltáró passzázsnak sincs nyoma – mindaz, ami városépítészeti szempontból előremutató volt Vedres megoldásában, innen hiányzik. Az új épület alapvetően zárt a két utca felé, kivéve természetesen az alsó szinteket elfoglaló drogériát.
Egy 2011-es önkormányzati dokumentumból derül ki, hogy a tulajdonos már több mint egy évtizede is ebben gondolkodott: „Itt egy 2 éves folyamatnak vége felé tartanak, ami 2009-ben kezdődött azzal, hogy a Fontana üzletház új tulajdonosa a Müller úr nevével fémjelzett német ulmi illetőségű cég, – amely egyébként a Gerbeaud háznak is a tulajdonosa –, megkereste az önkormányzatot azzal a szándékával, hogy le kívánja bontani a jelenlegi Fontana üzletházat és majd egy új üzletházat szeretne helyébe építeni. Ennek az új üzletháznak a tervezett alapterületével vissza szeretné állítani az eredeti utcaképet, nevezetesen a jelenlegi Régiposta utca – Fontana sarkán, Váci utca sarkán meglévő becsípődést ha fogalmazhat így, tehát ezt a behúzódását az épületnek azt visszahelyezik az eredeti helyére és így az utcakép a régi fényében fog újra látszani” – tájékoztatta a képviselőket Puskás András akkori alpolgármester. A terecske felszámolásához át is kellett minősíteni a 236 négyzetméteres nagyságú, közterületi besorolású részt, amelyet ezután eladtak a befektetőnek.
2013-ban a Váci utca Rogán-féle „újramárkázása” kapcsán írt arról a Hvg.hu, hogy a Fontanát a német tulajdonos lebontaná, és a helyére a német Michelgroup építészirodával terveztetett tetőteraszos áruházépületet. A cég képviselője ezt akkor cáfolta, de az áruház csak néhány év haladékot kapott. 2020 januárjában az V. kerületi önkormányzat két éves huzavona után településfejlesztési megállapodást kötött a Müller Drogéria Magyarország Bt.-vel, vélhetően a Régi posta utca felújításáról, bár a dokumentum nem nyilvános. Így jutottunk el őszre a bontás bejelentéséig.
A közelmúlt emblematikus épületei messze nem csak azért tűnnek el ilyen tempóban a belvárosból, mert a megjelenésüket a mai közízlés kevésbé tartja kedvezőnek. Van egy sokkal alapvetőbb is: a műemlékvédelem.
Sajátos paradoxon, hogy a régi korok házainak fokozott védelme (ami hiányosságok ellenére alapvetően még Magyarországon is érvényesül) világszerte oda vezet, hogy bontócsákány alá kerülnek a 20. század második felének legjobb alkotásai.
A jogszabályok és a közfelháborodás ugyanis – nagyon helyesen – nem engedi meg, hogy lebontsák a historizáló és szecessziós épületeket, még az átlagosabb bérházakat sem. Ha pusztán a természetes városfejlődési folyamatok működnének, biztosak lehetünk benne, hogy a Belvárosban sorra dózerolnák el az öreg épületeket: ezt azonban az örökségi érték felismerése megakadályozza.
A tőke viszont keresi a fejlesztési lehetőségeket, és ahogy minden korszak a városok központjában helyezte el saját reprezentatív alkotásait, így most is az V. kerületben a legnagyobb a fejlesztői nyomás, nem mondjuk Komlón. A műemlékvédelem ezt a nyomást arra a kevés telekre irányítja, amelyek nem állnak védelem alatt. Ahol a közelmúlt házai állnak – sok esetben olyan hatalmas épületek, mint a Fontana, amelyekhez hasonló méretű épületeket az előző évszázadokból biztos, hogy nem bontottak volna el. És pont az 1980-as évek emblematikus divatházának eltűnése mutatja, hogy ezáltal sokszor szegényebb lesz a város.
Nyitókép: a Fontana üzletház bontása 2021 március elején. Fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online
