Német csatatéren dőlt el a Fidesz sorsa – ezért engedték el Orbán kezét még a bajorok is
A kancellárjelöltségért folytatott küzdelemben Markus Söder bajor kormányfő számára fontos volt, hogy Manfred Weber néppárti frakcióvezetőre támaszkodhasson, aki most egy stratégiai kérdésben – a Fidesz néppárti frakciótagságának ügyében – rámenősnek bizonyult. Cserébe Weber így vélhetően nagyobb súllyal tudja európai szinten támogatni az eddig meglehetősen provinciális CSU-főnököt. Németországi vendégszerzőnk megmutatja, hogyan múlott az ottani pillanatnyi belpolitikai érdekeken a Fidesz kitessékelése az Európai Néppártból. Georg Paul Hefty szerint a KDNP maradása viszont kétszínűségre vall – minden szereplő részéről.
Orbán Viktor évtizedek óta Magyarország legsikeresebb politikusa, azaz igen nagy mértékben megszemélyesíti a magyar választók lelkületét. Ez belpolitikai szempontból nagy erény, de a külvilághoz való kapcsolatban akkora teher, mint amilyen mértékben a magyarok nyelvileg, kulturálisan és a szabadságukért való elszántságban egyéninek, egyedülállónak, illetve magukra hagyatottnak érzik magukat.
Ez a magatartás, amely oly’ sokszor – például az 1956-os szabadságharcnál vagy a 1989-es vasfüggöny-lebontásnál – a világ bámulatát és elismerését váltotta ki, néha csapda is lehet: amikor az önbecsülés fontosabb a külföldi verseny- és vetélytársakkal való megegyezésnél. Mert a Fidesz kizárása, illetve kivonulása az Európai Néppárt európai parlamenti frakciójából nem fegyelmi kérdés volt: ez a verseny arról szólt, hogy mi legyen az Európai Néppárt számára a helyes politika egész Európában. Az Orbán Viktor által megfogalmazott, illiberalizmussal összekötött európai kereszténydemokrácia alapvetően ellentétes a második világháború utáni nyugat-európai kereszténydemokrácia összes hagyományával. Ezen elvi dilemmához képest minden egyéb kérdés – például a magyarországi sajtóviszonyok, az egyetemek vagy az igazságügy átszervezése – másodrangú volt. Vagy liberális politikai felfogásra törekszik egy párt, illetve pártcsalád vagy illiberálisra. Innen nézve Orbán 2014-es tusnádfürdői kijelentése fordulópontnak számít a Fidesz politizálásában. A miniszterelnök ekkor nemcsak pártja – a német FDP és Otto Graf Lambsdorff által támogatott – liberális alapjait, de az Antall József-i örökséget is elvetette, amely pedig közel vitte őt Helmut Kohl kancellárhoz és negyedszázados CDU-elnökhöz.
Orbán Viktor azon személyes adottsága, hogy atyai barátokkal kitartóan ápolja a kapcsolatot – Lambsdorfffal is, Kohllal is halálukig – most nem segített. Az európai parlament néppárti frakciójának egyes nem magyar tagjai riválist, sőt veszélyes bálványt látnak Orbán Viktorban, amit le kell dönteni. Csakhogy ezeknek a – jellemzően nyugat- és észak-európai – képviselőknek nem volt elég súlyuk a szakítás kierőszakolására. Az elváláshoz kellettek a német CDU és CSU mostani bonyodalmai is. Orbán ugyan formálisan az Európai Néppárt összes tagszervezetének elnökéhez fordulhatott támogatásért, de valójában elég lett volna a németeket megnyernie: ha a néppárti frakcióban ülő 29 német képviselő nem szavazott volna az ügyrend megváltoztatására, nem lett volna meg az elfogadáshoz szükséges kétharmados többség.
De ki tudta volna a német képviselőket Orbán oldalára állítani – és ki akarta volna?
A magyar kormány és kormánypárt „sajtóhírneve” tízéves tartós kritika után olyan rossz, hogy a vele való közöségvállalás csak politikai veszteséggel jár.
Ezen sem a néppárti megértés, sem a történelmi érdemek nem változtatnak. Angela Merkel kancellár biztosan érzi, hogy a magyarok eltávolítása vagy távozása a néppárti frakcióból hosszútávon hátrányos helyzetet teremthet a mindennapi döntési mechanizmusokban, de főleg az európai lelkületre lehet káros. Ő ismeri azt a német reflexet, hogy minden kellemetlen bajtárstól meg akarnak szabadulni, mihelyt a baloldali vagy egyéb politikai ellenfelek, akár feltűnősködő médiumok elkezdik az illetőt kritizálni. (Példa volt a hajszára Manfred Wörner akkori hadügyminiszter és későbbi NATO-főtitkár esete, vagy akár Görögország a Grexit-őrület idején.) Merkel azonban pártügyekbe hivatalosan már nem avatkozik be, már csak azért sem, mert nem akar egy a hírneve szempontjából mellékes ügyben vereséget szenvedni. A Fidesz maradása vagy távozása a német belpolitika és közhangulat számára nem olyan lényeges döntés, mint például a melegházasság kérdése volt, melyben Merkel kitartott személyes felfogása mellett, de végül eltűrte, hogy a többség egy ezzel szembemenő törvényt kényszerített rá.
Orbán támogatója most csak Armin Laschet, a CDU új elnöke lehetne, meg Markus Söder, aki két éve a bajor CSU elnöke, ám mindketten igen óvatosan taktikáznak. Söder lényegében elődje, Horst Seehofer mostani szövetségi belügyminiszter szándéka ellenében nyerte el a párt vezetését. Márpedig a Fidesz látványosan jó viszonya a CSU-val Seehofer és Orbán közös migrációellenes politikájára épült. Más dolgokban, mint például a bíróságok vagy a sajtó függetlensége kérdésében azonban Seehofer még akkor sem állhatott volna Orbánhoz közel, ha akart volna, azzal ugyanis elzárta volna maga elől a berlini politikai karrier lehetőségét. Az 54 éves Södernek most viszont nemcsak az a fontos, hogy a lehető legnagyobb mértékben különbözzön Seehofertől, hanem az is, hogy semmilyen kétes üggyel ne terhelje magát élete nagy döntése előtt. Sikerül-e megszerezni a CDU és CSU közös kancellárjelöltségét – méghozzá egy olyan választás előtt, amelynek az uniópártok nagy előnnyel futnak neki a szociáldemokraták és a zöldek előtt?
Ebben a küzdelemben Söder számára fontos volt, hogy Manfred Weber néppárti frakcióvezetőre, CSU-elnökhelyettesre támaszkodhasson, aki most egy stratégiai kérdésben – a Fidesz néppárti frakciótagságának ügyében – rámenősnek bizonyult. Cserébe Weber így vélhetően nagyobb súllyal tudja európai szinten támogatni az eddig meglehetősen provinciális CSU-főnököt. Erre márpedig a kancellárságra törekvő politikusnak minél előbb szüksége van. Söder ezért maga lépett fel a német közvélemény előtt Orbán ellen. A legnagyobb balliberális lapban a Fidesz teljes távozását követelte az Európai Néppártból, nem utolsó sorban azzal a szándékkal, hogy így nyilvánosan irányt mutasson a CDU elnökével szemben.
Söder tehát Laschettal vetélkedik, aki hatvanévesen most kapja élete valószínűleg egyetlen esélyét, hogy az uniópártok kancellárjelöltje legyen. Mint a CDU elnöke és Észak-Rajna-Vesztfália, a legnagyobb német tartomány miniszterelnöke előnyben van Söderrel szemben. Sőt, Laschet a „született Merkel-utód és a leendő kancellár“ – de csak akkor, ha a következő két-három hónapban nem követ el valamilyen hibát. Németországban Laschet pártbeli és sajtóbeli – akár a közszolgálati médiumokra, akár a Facebook-csoportokra gondolunk – kedveltsége egyszerre zuhanna be, ha „Orbán-barát“ hírébe kerülne. Ő ugyanis kimondottan rajnai kereszténydemokratának számít, azaz katolikus, liberális és szociális nézeteket vall. Ebben az aacheni születésű politikus egyszerre követi Konrad Adenauert és Helmut Kohlt. De még az evangélikus Angela Merkelt is ugyanezek az ideológiai keretek jellemzik – és ha Laschet elődjétől különböző arculatot építene, akkor azt biztosan nem az Orbán Viktorral való szorosabb kapcsolat révén szeretné elérni.
Másfelől Laschetnak mint a CDU elnökének és különösen jövendőbeli kancellárjelöltjének azt is bizonyítania kell, hogy a nagy európai ügyek rajta, vagy legalább a hozzájárulásával dőlnek el. Tehát már most foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a Fidesz a frakció elhagyása után tagja marad-e az Európai Néppárt családjának. Ebben nem Orbán érdekei vezérlik, hanem a pártcsaládé – és ezért Weber épp annyira Laschet segédje, mint Söderé.
Gulyás Gergely kijelentése ellenére, hogy már csak technikai kérdés, mikor lép ki a Fidesz a Néppártból, a nyugati vezérpártok számára a kérdésen van bőven mint meggondolni. Aki Németország kancellárja akar lenni, nem összpontosíthat csak a választási kampányra. A Néppárt lehetőleg minden EU-tagállamban erős oszlopra szeretne támaszkodni. A Fidesz-képviselők kivezénylése után a KDNP maradása a strasbourgi frakcióban – bár taktikai furfangra vall mindkét oldalról – nem lehet a biztos jövő alapja. Hiszen a magyarországi törvényhozásban a KDNP mindazokat a lépéseket megszavazta, amelyeket a nyugat-európai néppárti képviselők Orbánnak és pártjának felrónak. A KDNP maradása minden szereplő részéről bizonyos kétszínűségre vall: a magyar kormánytöbbség a Weber vezette frakcióban jelen akar maradni, és Weberék sem akarják az utolsó szálat elvágni. A magyar ellenzék összefogása után az Európai Néppártnak nincs megalapozott kilátása arra, hogy hamar új testvérpártot talál Magyarországon.
A magyaroknak valószínűleg nem tetszik, hogy ügyük Európában nem önállóan, hanem többek között a német belpolitikai viszonyok függvényében dől el. Csakhogy olyan gyors döntéshozatalra, amilyet Orbán Viktortól megszokhattak, a német partnerek most nem képesek.
Nyitókép: Orbán Viktor miniszterelnök Budapesten, a Karmelita kolostorban Manfred Weberrel, az Európai Néppárt frakcióvezetőjével 2019. március 12-én. MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Szecsődi Balázs
